17. fejezet

Mióta az eszemet tudom, a kirándulások mindig izgatottá tettek, és ilyenkor rendszerint könnyebben megy az ébredést is, ami azt jelenti, hogy reggel 6-kor kidob magából az ágy. Az esti incidens után viszont, miután 7 óra körül kinyitottam a szemem, arra gondoltam, hogy egy halálraítélt sem kelhetne boldogtalanabban. A gyomrom összeugrott a gondolattól, hogy Shige haragszik rám – megint –, és hogy ki kell engesztelnem, amit fogalmam sem volt, hogyan teszek meg, tekintve, hogy mostanában folyton kihúzom nála a gyufát. Mikor felültem az ágyon és oldalra néztem, láttam, hogy Viki nekem háttal már a telefonját nyomkodja.
- Neked sincs kedved felkelni? - szólítottam meg, mire megfordulva elhúzta a száját.
- Szerinted mennyi hangulatom van Tegoshi ciccegését hallgatni? - kérdezett vissza, én pedig elnevettem magam. Elcsoszogtam a fürdőig, hogy megmossam az arcom és megfésülködjek. Ezek után ki akartam választani a legmegnyerőbb szerelésem, de sajnos nem készültem fel arra, hogy a három nap alatt is elérem, hogy Shige megharagudjon rám. Így hát jobb híján felvettem egy shortot egy surranóval és egy ejtett vállú felsőt, ami zöld volt. Gondoltam, legalább ez feltűnik Shigének; már ha egyáltalán hajlandó lesz rám nézni. Mikor elkészültem, csináltam kávét és mikor barátnőm is kilépett a fürdőből, a szomszédaink is ébredezni kezdtek. Ezt onnan tudom, hogy hallottam, amint Koyama próbálja rávenni Tegoshit, hogy engedje vissza a házba, mert a szőkeség kizárta őt, mikor kiment friss levegőt szívni.
- Jó reggelt – léptem ki az ajtón és mosolyogva néztem Koyama reménytelen próbálkozásait.
- Oh, máris fent vagytok? - engedte el a kilincset. - Nem akartunk még felkelteni titeket, de ha gondoljátok, gyertek át, mert mindjárt reggelizünk – invitált kedvesen, én pedig vettem egy mély levegőt. Keii megérezte rajtam a rettegést, és bíztatóan bólintott egyet, jelezve, hogy a reggeli nem én és Viki leszünk, tehát nem kell attól tartani, hogy Shige és Tegoshi leharapja a fejünket. Bevártam barátnőmet, majd miután határozottnak nem mondható pillantást váltottunk, beléptünk a fiúkhoz.
- Jó reggelt – köszönt Massu barátságosan, mi pedig esetlenül intettünk neki. Tegoshi a kanapén ülve TV-zett és hirtelen már nem tűnt olyan jókedvűnek. Vagy nem vette észre az érkezésünket, vagy pedig úgy csinált, mint akit teljesen hidegen hagy. Az előbbit nem tartottuk valószínűnek, szóval barátnőm csak megforgatta a szemét és leült az asztalhoz, teljes mértékben ignorálva barátja duzzogását. Én, lelkiismeretesebb ember lévén, azért szerettem volna megtudni, hogy 10-es skálán Shige mennyire haragszik rám, szóval odamentem hozzá a konyhába, ahol éppen a reggelit készítette.
- Jó reggelt – álltam meg mellette és próbáltam elkapni a tekintetét.
- Jó reggelt – motyogta rám sem nézve. A szívélyes köszöntéséből leszűrtem, hogy nem áll jól a szénám, szóval a nyakamat behúzva inkább én is sóhajtva leültem Viki mellé.
- Hát, neked legalább visszaköszönt – ütögette meg a vállam barátnőm és összenézett a velünk szemben ülő Koyamassuval, akik elhúzott szájjal vizslattak minket, de aztán elkezdtek beszélgetni velünk mindenféle dologról, hogy kicsit eltereljék a figyelmünket. Mikor Viki néha felnevetett, a kanapén ülő Tegoshi alig észrevehetően ciccentett egyet. Erre nem igazán tudtunk mit reagálni, bár barátnőm nagyon nehezen bírta ki, hogy ne vesszen össze vele még jobban. Shige elkészült a reggelivel, én pedig engedelmesen vártam, hogy mindent lepakoljon az asztalra és leüljön. Próbáltam vele szemkontaktust teremteni, de ez kábé annyira tűnt lehetetlennek, mint Tegoshit rábírni, hogy a ciccegésen kívül adjon ki más hangokat is. Ahogy mindenki helyet foglalt az asztalnál, hirtelen tapintani lehetett a kellemetlen hangulatot. Én olyan 5 percig bírtam.
- Ha jobban meggondolom, nem is vagyok éhes, szóval megyek és felkészülök az útra – hadartam, miközben felálltam.
- Ülj le – szólt halkan, de tekintélyt parancsolóan Shige, mire azonnal visszahuppantam a székemre, barátnőm pedig vetett rám egy szánakozó pillantást. Ezek után Koyama és Massu igyekeztek feloldani a hangulatot és beszélgetésbe elegyedtek a többiekkel, ami félig sikerült is, mert Tegoshi és Shige nekik válaszolgattak, még ha rólunk nem is akartak tudomást szerezni. Ilyen jó hangulatban telt a reggelizés; az egyetlen alkalom, mikor felcsillant bennem a remény akkor volt, amikor szedni akartam még magamnak rizst, de Shige kivette a tálat a kezemből és szedett nekem. Megköszöntem neki és reménykedve néztem rá, de ő csak szó nélkül evett tovább.
Reggeli után összepakoltam néhány dolgot egy táskába, és már indulhattunk is szentélynézőbe. Miközben kifelé sétáltunk az erdőből, igyekeztem nem átadni magam a búskomorságnak, hanem élvezni a kirándulást, de nagyon nehezen ment. Két szentélyt néztünk meg úgy, hogy csak Koyamával, Massuval és Vikivel kommunikáltam, így hát Shigével közös képet sem sikerült csinálnom. A második szentélynél rávettem magam, hogy bedobjak egy pénzérmét és húzzak szerencsét, de miután a kihúzott szerencsém tájékoztatott, hogy `szerencsétlen` leszek, a sírás határán apró darabokra téptem, és kidobtam a legközelebbi kukába. A harmadik és egyben utolsó szentély felé tartva megelégeltem a dolgot és a lépteimet felgyorsítva beértem az elöl baktató Shigét.
- Nem fogsz hozzám szólni? - hajoltam előre, hogy megpróbáljam elkapni a tekintetét, de ő makacsul kitartott és elkezdte böngészni a térképet, ami egyre inkább idegesítővé vált. - Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúlzod? - kérdeztem meggondolatlanul, mire Shige megtorpant, a kezét, amiben a térképet tartotta maga mellé ejtette, és szikrázó szemekkel rám nézett.
- Eltúlzom? - kérdezett vissza halkan, de annál vészjóslóbban. - Akkor is ezt mondtad volna, ha a fejetekre szakad a barlang?
- Dehát nem történt semmi - sóhajtottam és próbáltam állni a villámokat szóró tekintetét. A többiek megálltak mögöttünk és szó nélkül figyelték a jelenetet.
- Igen, végül is igazad van. Elég lett volna csak akkor dühöngenem, ha történik valami – bólogatott hevesen Shige. - Hiszen alapvetően semmi hülyeséget nem csináltatok azzal, hogy elmentetek egy olyan helyre azok után, hogy direkt kihangsúlyoztam, hogy veszélyes. Én sem értem, miért vagyok mérges! - emelte fel a hangját, miközben indulatosan gesztikulált a térképet tartó kezével.
- És akkor most mit vársz? - tártam szét a karom tehetetlenül. - Azzal, hogy te csendkirályt játszol, Tegoshi pedig megdönti a ciccegés világrekordját, elértek valamit? Mert azon kívül, hogy oda az egész kirándulás hangulata, én semmi mást nem érzékeltem.
- Nem hiszem, hogy minket kéne hibáztatnod a kirándulás hangulata végett – vágta rá egyből, majd fogta magát és tovább ment. Alig hittem el, hogy Shige képes ilyen sokáig haragudni, és bár félig igazat adtam neki, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Mérgesen fújtatva hagytam, hogy Koyama átkaroljon és gyengéden indulásra késztessen.
- Majd megnyugszanak – mondta halkan és megütögette a vállam. Barátnőm lesütött szemmel ballagott mellettem, és mivel nekem sem sikerült mit kezdenem Shigével, ő meg sem próbálta kibékíteni Tegoshit, tekintve, hogy a szőkeség még csak arra sem méltatta, hogy ránézzen. Ezek után kábé semmihez nem volt kedvem, de azért, hogy a többiek ne lássák a fancsali fejem, csináltam képeket, és körbejártam Koyamával a szentélyt. A közeli szentélyek látogatásával eltelt a délelőtt, szóval mielőtt elindultunk volna a Seiganto Szentélyhez, beültünk egy ramen étterembe. Nekem egyáltalán nem volt étvágyam, így csak kértem egy pohár hideg zöld teát és a gondolataimba merülve bámultam magam elé. Csak arra riadtam fel, hogy Viki magára borította a levest, mire ő és a mellette ülő Tegoshi is felugrottak.
- Miért nem figyelsz? - mérgelődött Tegoshi, miközben egy szalvétával elkezdte felitatni a kiömlött rament az asztalról. Szerencsére nem borult ki az egész, de barátnőm így is leforrázta a combját. Közben egy pincér is odaszaladt, hogy segítsen. Viki sűrű bocsánatkérések közepette törölgette a lábát, ami pillanatok alatt bevörösödött, Tegoshi pedig aggódó pillantásokkal vizslatta. Bár ők még nem vették észre, de én már rögtön tudtam, hogy a szőkeség részéről ennyi volt a haragszomrád játék. Massu, aki a leggyorsabban reagált, gyorsan kért egy kis jeget az étteremtől, hogy egy kicsit csillapodjon az égető érzés.
- Nagyon fáj? - kérdezte egy fájdalmas fintorral Tegoshi, aki szinte már teljes testével Viki felé fordult, ahogy törökülésben ült a földön. Ez hihetetlen nagy teljesítmény azok után, hogy egész nap hozzá sem szólt barátnőjéhez, sőt, szerintem rá sem nézett. Megnyugodva figyeltem, ahogy a szőkeség óvatosan jegeli Viki lábát, és megböktem a mellettem ülő Koyamát, akivel összemosolyogtunk. Hát igen. Hiába válik Tegoshi Yuya egy durcás ovissá, ha valaki magára haragítja; ha barátnőjének baja esik, az prioritást élvez, így hát simán megfeledkezett mindenről, ami korábban történt. Ilyen lehet egy egyszerű elme. Vetettem egy gyors pillantást Shigére, aki még mindig fortyogott és arra gondoltam, lehet, hogy nekem is le kéne forráznom magam, hogy megbékítsem. Miután kellően felbosszantott, hogy még csak rám sem néz, az asztalra könyökölve az öklömre támasztottam a fejem és szándékosan elkezdtem szuggerálni. Ezt ő is észrevette, ugyanis látszólag kezdett egyre inkább zavarba jönni, de még akkor sem nézett rám. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő Massu visszafolytott mosollyal összenéz Koyamával és úgy tűnt, nagyon élvezi a helyzetet.
- Mi lenne, ha nem könyökölnél az asztalon? - hallottam Tegoshi hangját, mire kiegyenesedtem és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Miért ne könyökölhetnék?
- Ki nem állhatom, ha egy lány könyököl az asztalon – magyarázta, én meg pislogás nélkül meredtem rá.
- Közülünk csak téged zavar az ilyesmi – tájékoztattam.
- És? - pislogott nagyokat.
- És nem terveztem imponálni neked, szóval… - tártam szét a karom, afféle `ez van` stílusban. Viki mosolyogva figyelt minket, majd, mivel a kobold vesztésre állt, Shigére mutatott.
- Shigének viszont biztos imponálni akarsz!
- Azért csinálom, hogy felidegesítsem, szóval ne szólj közbe! - szórtam szikrákat a szemeimmel, mire Koyama halkan elnevette magát olyasmit motyogva, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Én csak megvontam a vállam, és Shigére néztem, aki úgy csinált, mintha nem is hallott volna semmit az előző beszélgetésből. Halkan sóhajtottam egyet, majd tovább piszkáltam a szívószálat a poharamban. Mikor Shige kiment, hogy hozza a kocsit, fáradtan nekidöntöttem a fejem Koyama vállának.
- Nem fog egykönnyen megbékélni, ugye?
- Biztos azért, mert nem ez az első alkalom – magyarázta, én pedig, mivel nagyon jól tudtam, miről beszél, bólintottam. Mikor beültünk a kocsiba, én az anyósülésen helyet foglalva az ablaknak támasztottam a fejem és egész úton egy szót sem szóltam, ahogy Shige sem. Szerencsére nem kellett sok időt eltölteni a feszült csendben. Mikor megérkeztünk a Seiganto Szentélyhez, szinte kimenekültem a kocsiból és ha tehettem volna, egyedül járom körbe a gyönyörű helyet.  A szentély mögött kimagaslottak a Kii-hegység csúcsai, a Nachi-vízesés zuhogása pedig egészen a főkapuig elhallatszott. Annyira magával ragadott a látvány, hogy fel sem tűnt, hogy a többiek is kiszálltak és hangoskodva csodálni kezdték a helyet. A szentély körül nyüzsögtek a turisták, mindenki nyakában egy fényképezőgép lógott, amit szinte le sem eresztettek, mert nem győztek fényképezni. Én is készenlétbe állítottam a gépem és elindultam Viki és Massu oldalán. Akármerre néztem, nem bírtam betelni azzal, amit látok, és folyamatosan ugráltam izgalmamban, miközben vagy Massu, vagy barátnőm pólóját rángattam. Kétszer is körbejártuk a szentélyt, kívülről-belülről megcsodáltuk, és bár egy óra körül érkeztünk, egészen délután négyig, vagyis zárásig voltunk. Mindannyian vettünk magunknak kabalákat és a többiek szerencsét is húztak. Nekem bőven elég volt egyszer megtudnom, hogy szerencsétlen leszek, szóval én inkább kihagytam. Nézelődés közben több turista is megközelített minket egy-egy információ miatt, mert észrevették a csapatunkban a két nem japán tagot. Ilyenkor Tegoshi előszeretettel bemutatkozott a szokásos `I`m Yuya` szövegével, amire egyáltalán nem volt szükség, de én hagytam okoskodni az angoljával, csak akkor szóltam közbe, amikor egy fiatal srác a mosdókat kereste, és ő a szentélyekben lévő szobákhoz akarta elküldeni őt.
- Majdnem sikerült – paskoltam meg a vállát.
Mikor hullafáradtan és kimelegedve visszaballagtunk a kocsihoz, azt tervezgettük, hogy mit fogunk enni, ha visszaértünk a faházakhoz. Shige felvetette, hogy grillezhetnénk, mert a közelben lévő kempingezőben szabad sütögetni és mindenki lelkesen támogatta az ötletet. Én is, persze, de mivel rám amúgy sem akart figyelni, inkább csak csendben ballagtam mellettük. Miután mindenki vett valami frissítőt a hőség ellen, Massu megkereste a telefonjában a legközelebbi szupermarketet, ahol bevásárolhatunk a grillezésre. Mikor beütöttük a GPS-be, indulhattunk is. Természetesen Shigén kívül csak nekem volt kedvem a vásárláshoz, szóval mikor megálltunk a parkolóban, szinte mindenkit úgy kellett kikönyörögni a kocsiból. Miután ez sikerült, a zajos bagázsunk fogott egy kocsit és elkezdtük a bevásárlást, ami annyiból állt, hogy Shige válogatott, a többiek pedig nézelődtek, illetve Tegoshi ráállt a bevásárlókocsira és körbe-körbe kocsikázott vele az üzletben, így Shige folyton utána rohangált, hogy bele tudja pakolni az árukat. Ezután, hogy kicsit lefoglalja a szőkeséget, elküldte bort választani, aminek Tegoshi nagyon örült és magával vitte Vikit is, gyanítom, hogy azért, hogy eldicsekedhessen neki a bortudományáról. Miután a bevásárlókocsi a jogos tulajdonosához került, Shige folytatta a vásárlást. Éppen Massu véleményét kérte ki a húsról, amikor Koyama kiszólt valamelyik sor mögül, hogy menjek oda. Ennek kifejezetten örültem, mert nyomoromban egy csomag fagyasztott szalmakrumpli csomagolását kezdtem tanulmányozni. Koyamát a hűtött édességeknél találtam meg, az alsó polc előtt guggolva, mindkét kezében egy-egy csomag eclairt szorongatott. Mikor odaértem, felnézett rám.
- Segíts dönteni – kérlelt.
- Nem ugyanolyanok? - kérdeztem csodálkozva.
- Ez vaníliás, ez pedig sima tejszínes. Mindkettő finom – nézegette a csomagokat és látszólag képtelen volt dönteni, szóval én is leguggoltam mellé.
- Legyen mindkettő? - kérdeztem mosolyogva, mert tudtam, hogy akármelyiket mondom, ő úgysem tudná otthagyni egyiket a másikért.
- Szerinted is? - nézett rám úgy, mintha az életét mentettem volna meg. - De a többiek nem esznek annyi édességet.
- Majd én megeszem veled. Úgyis zülleni akarok – vontam meg a vállam, Koyama pedig felállt és miután engem is felsegített, megpaskolta a fejem.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni – döntette oldalra a fejét szomorú arccal. - Próbáltam vele beszélni, de semmi haszna.
- Megértem – mosolyodtam el keserűen. - Az én hibám, amiért soha nem értek a szóból – vallottam be. Koyama megsimogatta a hátam, majd mivel hallottuk, hogy a többiek minket keresnek, kisétáltunk a sorból.
A kempingezőbe érve kerestünk egy szabad grillező helyet és lepakoltunk. Kiterítettünk két pokrócot a fűre, majd az asztalon nekiálltunk az ételek előkészítésének. Shige a hús és a hal felvágásával foglalatoskodott, Tegoshi lelkesen vállalta a fokhagyma felaprítását, ami nála eltartott egy darabig, Massu felvágta a zöldségeket, amiket meg akart pirítani, Koyama pedig Shigének segített a felvágott hús nyársra szúrásában. Barátnőm megközelítette Tegoshit, hogy elmagyarázza neki, hogyan tudná a fokhagymát két-három óra helyett mondjuk öt perc alatt felaprítani.
- Ha nem a kés hegyével vágnád, hanem az élével, talán még haladnál is.
- Mi a bajod a módszeremmel? - egyenesedett ki Tegoshi és szemügyre vette a művét. Viki pislogás nélkül meredt rá, majd Shige is odapillantott, de igyekezett elrejteni a mosolyát, mert nem akarta, hogy Tegoshi mérges legyen. Az mindegy, hogy ő és Koyama már készen voltak a hús felvágásával, megfűszerezésével. Én is odalopakodtam hozzájuk, miután rendet tettem az asztalon és általánosságban megkérdeztem a többieket, hogy tudok-e még valamit segíteni. Shige egy pillantásra sem méltatott, ami, meg kell hogy mondjam, igazán jól esett, de Massu még nagyban pirította a zöldségeket, szóval megkért, hogy segítsek neki. Shige is akkor kezdte el pakolni a húst a grillrácsokra, szóval beálltam közéjük és míg Massu a már megpirult zöldségeket tette rá egy tányérra, én a többit felügyeltem, hogy ne égjen oda. Koyama közben felbontott egy üveg sört arra panaszkodva, hogy megsül, és leült az asztalhoz.
- Csak szerintem nem lesz jó vége annak, hogy Koyama iszik? - kérdeztem halkan.
- Hát, ha leissza magát, csak hazavisszük – vonta meg a vállát Massu. Tegoshi eközben győzedelmeskedett a négy gerezd fokhagyma felett, és úgy gondolta, elég, ha csak úgy ráteszi a húsra. Szerencsére Shige még időben észrevette, és a csuklójánál fogva elfordította őt a grilltől.
- Mit akartál azzal? - kérdezte félig mérgesen, félig nevetve.
- Csak rá akartam dobni – vonta meg a vállát nevetve.
- Szerintem ülj le Koyama mellé – tanácsoltam neki Shige mögül. Tegoshinak több sem kellett, letette a fokhagymát egy tányérra és helyet foglalt az asztalnál. Utána minden ötödik percben megkérdezte, hogy kész van-e már az étel, ami csak egy kicsit volt idegesítő. Mikor fél óra után még mindig nem hagyta abba, a kiszedő csipeszt szorongatva a homlokomat Massu vállának döntöttem és próbáltam lenyugodni, vagy legalábbis lebeszélni magam arról, hogy ne süssem meg a szőkeséget élve a többi hús mellett. Koyama ekkor már elfogyasztotta az első üveg sörét, szóval ő is beszállt az `idegesítsük fel a többieket` játékba. Viki, aki egy darabig nézett minket, de nem tudott sokat segíteni, elkezdett megteríteni az asztalon, szóval míg ott sürgött-forgott, Tegoshi leszállt rólunk és elkezdte őt piszkálni azzal, hogy barátnője akármerre ment, ő nyakát előre nyújtva, nagyra nyílt szemekkel bámulta őt. Mikor Viki leejtette a szalvétákat a földre és lehajolt, hogy felszedje őket, Tegoshi szintén lehajolt az asztal alá és onnan bámulta. A becsípett Koyama még mindig azt kérdezgette, hogy mikor eszünk már, és ennél a pontnál már én is le akartam nyomni a torkán egy adag sült húst, hogy az étel egy kicsit kijózanítsa.
- Fogd már be! - szólt rá Shige a türelmét vesztve és a kezében lévő forró csipeszt látva én biztos megijedtem volna tőle, de Koyama csak nevetve hátradöntötte a fejét. Massu közben elszaladt mosdóba, szóval nagy odafigyeléssel néztem a rácson lévő paradicsomot és egyéb zöldségeket. Kezdett egyre inkább felforrósodni az arcom, de csak azért sem kértem meg Shigét, hogy segítsen. Gondoltam, ha mást nem is, legalább azt elérem, hogy felidegesítem azzal, hogy folyton a nyakán vagyok. De egy fél szót sem szólt hozzám, szóval az elhatározásom kezdett átváltani szomorúsággá és ahogy a piruló húsra néztem, hirtelen elhomályosodott a tekintetem, szóval elfordulva gyorsan megtöröltem az arcom. Mikor a hús és a hal is elkészült, Shige kiszedte őket tányérokra, én pedig közben kedvtelenül segítettem Massunak a szendvicsek elkészítésében, aki nem szólt semmit, csak halkan szolidarizált velem. A következő pillanatban Tegoshi lépett mellém.
- Tegyünk paradicsomot Koyama szendvicsébe – súgta a fülembe, mire rémültem ránéztem.
- Neee – szörnyülködtem, majd arra a helyre néztem, ahol Koyama eddig ült, de már nem volt ott. - Hol van?
- Leállt kártyázni két kisfiúval – bökött oldalra a fejével Tegoshi. És tényleg. Koyama a szomszédos családhoz csapódott és a pokrócon ülve két négyéves forma kisfiúval kártyázott. - Ezt nem hiszem el – sütöttem le a szemem nevetve. Ezután ismét Tegoshira néztem, majd Massura, aki szintén támogatta az ötletet, szóval előrébb állt, hogy takarjon Koyama elől, Tegoshi pedig suttogva magyarázott, hogy tegyek még bele paradicsomot. Természetesen nem állt szándékomban visszafogni magam, szóval a sok egyéb pirított zöldség alá eldugdostam az apró koktélparadicsomokat.
- Nem is tudtam, hogy ez ilyen izgalmas – suttogtam vigyorogva, mert kimondottan élveztem, hogy kedvenc lídörömet megetethetem azzal, amit szerintem a világon a legjobban utál. Mikor Tegoshira néztem, hogy véleményt kérjek az alkotásomról, elkaptam a kedves mosolyát, amivel rám pillantott. Ekkor jöttem rá, hogy ő és Massu is azon vannak, hogy eltereljék a figyelmemet, és ha most nem lennék fasírtban Shigével, valószínűleg Tegoshi saját maga csinálta volna meg azt, amit velem megcsináltatott. Ezért hihetetlenül hálás voltam nekik. Közben Viki is odajött és izgatottan figyelte a történéseket. Mikor elkészültem, gyorsan csináltunk még magunknak is egy-egy szendvicset, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak Koyamának van. A leendő áldozat egyébként még mindig kártyázott, szóval mikor lepakoltunk az asztalra, odamentem hozzá és az idegen szülőktől elnézést kérve felállítottam Koyamát a pokrócról.
- Kétszer is nyertem! - mutatta fel büszkén mutató és középső ujját Koyama.
- Ez dicséretes, tekintve, hogy az ellenfeleid négyévesek voltak – paskoltam meg a hátát.
- Oh, nézd, ott éppen frizbiznek! - mutatott a park túlsó végére.
- Igen és te nem mész oda – fordítottam vissza, mikor meg akart indulni. Még megálltunk párszor a húsz méteres távon, mert mindenkinek odaköszönt és érdeklődött hogylétük felől, majd az időjárásról is mondott pár szót.
- Igen, valóban csodálatos idő van – szakítottam félbe Koyamát, mikor nekiállt beszélni a kék égről meg a bárányfelhőkről. - De most menjünk. Elnézést a zavarásért, ő általában normális – hajlongtam a fiatal pár előtt, akik kedvesek voltak ugyan, de azért szerettem volna megmagyarázni a helyzetet. Végül sikerült visszarángatnom, sőt le is ültetnem őt magam mellé. - Tessék. Amíg te kártyáztál, mi már szendvicseket is csináltunk.
- Hű, de jól néz ki! - ámult Koyama, én pedig lopva összenéztem a többiekkel, majd mindenki szedett magának a húsból és a halból. Alig bírtam leplezni az izgatottságomat, ahogy Koyama beleharapott a szendvicsébe. - Ez finom – mondta csillogó szemekkel, mire csodálkozva Tegoshira néztem, aki azt tátogta, hogy `biztos a jó szendvicset eszi?`, de csak megvontam a vállam.
- Hm? Mi ez? - szólt hirtelen Koyama, mire mind odakaptuk a fejünket és én még nyeltem is egy nagyot.
- Mit találtál? - kérdezte Shige visszatartott mosollyal. Szóval ő is tisztában volt a tervünkkel, de mivel duzzogott, nem mondott semmit. A következő másodpercek egy lassított felvételnek is beillettek volna. Koyama lassan és óvatosan megrágta a szájában lévő falatot, majd fintorogva egyesével a többiekre nézett. Ezután felnyitotta a szendvicsét és szembesülnie kellett a valósággal, mégpedig hogy legutáltabb zöldsége éppen a szájában van. Mikor ez eljutott a tudatáig, elfintorodott és sírásra görbítette a száját. Belőlünk ekkor tört ki a nevetés, de úgy, hogy a környéken többen is felénk néztek.
- Ez… - mutatott Koyama a szendvicsre, közben még mindig nem nyelte le a falatot. - Ez paradicsom?!
- Ügyesen észrevetted – dőlt előre Tegoshi és elismerően bólintott. Barátnőm majdnem lefordult a padról, annyira nevetett és közben barátját ütlegelte.
- Ne szórakozzatok velem! - nyafogott Keii és elgyötörten rám nézett.
- Bocsi – tártam szét a karom, ezzel elárulva magam.
- Te voltál?! - akadt ki teljesen, és nagy küszködések árán végre lenyelte a szájában tartott falatot.
- Tegoshi ötlete volt, én csak végrehajtottam – hárítottam át a felelősséget az örök bajkeverőre.
- Nem ízlik? – döntötte oldalra a fejét Tegoshi, mintha nem értené, miért is vág Koyama világvége fejet. Ezután töltöttem Koyamának egy kis bort, kiengesztelésképpen, majd koccintottunk. Én először csak narancslevet akartam inni, de Massu erősködött, hogy legalább koccintáskor igyak bort, szóval megerőltettem magam. Még éppen elkaptam Shige pillantását, aki akkor nézett rám, amikor a poharat visszatettem az asztalra. Kérdőn ráncoltam a szemöldököm, de hiába bámultam úgy tíz percig, direkt nem nézett felém. Miután jóllaktam és az elfogyasztott húsmennyiségtől kezdtünk elálmosodni, Tegoshi, a csapat legenergikusabb tagja felvetette, hogy elmehetnénk sétálni, szóval lassacskán összepakoltunk és mindent bedobáltunk a kocsi csomagtartójába mondván, majd visszafelé kirámolunk. Mikor ezzel megvoltunk, Tegoshi kézen fogta barátnőjét, én bekentem magam bogárriasztóval, majd Massunak is kölcsön adtam a krémet. Ahogy beszegődtem Koyama és Massu közé, mosolyogva figyeltem az előttünk baktató barátnőméket. Látszólag kiélvezték, hogy a parkból kiérve nem kell tartaniuk az esetleges kíváncsi tekintetektől. Vikiék előtt Shige sétált, zsebre dugott kézzel és szótlanul. Az alsó ajkamat harapdálva nyújtogattam a nyakam, hogy ne veszítsem szem elől, bár nem tudom, ezzel mit akartam elérni, de folyton bennem volt a késztetés, hogy odamenjek hozzá és megpróbáljam kibékíteni. Lehet, hogy a nyár, és a jó levegő, meg a folyópart volt az oka annak, hogy egyszerűen hiányzott a közelsége, hogy megfogja a kezem és hogy mellette sétálhassak. Nem tudtam a többiekkel együtt felhőtlenül örülni a szép tájnak és semmi kedvem nem volt a sétához. Az egész napos ál-jókedvűségben elfáradtam és estére már nem volt energiám a műmosolygáshoz. Ezt a két oldalamon haladó Koyama és Massu is észrevette, akik már ki tudja, mióta akartak beszélgetni velem, de én semmit nem fogtam fel abból, hogy engem szólítgatnak. Mikor Tegoshi és Viki megálltak a parton, Koyama megfogta a karomat és tőlük egy kicsit távolabb megállított.
- Nem mész vissza inkább? - kérdezte halkan.
- Miért? - csodálkoztam felocsúdva a töprengésemből. A hangom felismerhetetlenül rekedt volt, majd mikor pislogtam párat, észrevettem, hogy nem látok rendesen, mert könnyezik a szemem. Gyorsan elfordultam, nehogy Shige észrevegye és megtöröltem az arcom. Nem akartam, hogy azért bocsásson meg nekem, mert szánalmasan festek, így hát egyáltalán nem a könnyeimmel szerettem volna kibékíteni.
- Hát, engem már kezdenek idegesíteni a bogarak, szóval, ha gondolod, visszamegyek veled – mosolygott rám Massu. - Így nem lesz feltűnő, hogy csak te mész el.
Tudtam, hogy hiába erőlködnék, akkor sem tudnám elhitetni velük, hogy megleszek, szóval egy halvány mosollyal bólintottam. Shige éppen Vikiékkel beszélgetett és valamin nagyon nevettek, mikor Massu szólt nekik, hogy mi ketten visszamegyünk, mert megesznek a bogarak. Ahogy Tegoshi átkarolva magához húzta barátnőjét, komoly pillantást váltott Massuval, amiből azt vettem ki, hogy pontosan tudja, mi a helyzet. Nem akartam Shigére nézni, de magamon éreztem a pillantását, szóval elkezdtem kaparni egy részt az alkaromon, mintha megcsípett volna egy szúnyog, majd mikor Massu mellém ért, hálásan rámosolyogtam Koyamára. Mikor hallótávolságon kívül kerültünk, megszólaltam.
- Ennyire az arcomra van írva a nyomorom? – nevettem el magam idegesen, mire Massu elmosolyodott.
- Hát, ha már sokadszorra nem hallod meg, hogy hozzád beszél az ember, akkor még a hülye is észrevenné. És amúgy igen, az arcodra van írva – vallotta be.
- Bocsi – húztam be a nyakam.
- Semmi gond – vont vállat Massu és a fejembe nyomta nyári kalapját, amit még a napsütés ellen húzott fel.
- Még soha nem haragudott rám ilyen sokáig Shige – sóhajtottam szomorúan.
- De te már haragudtál rá ilyen sokáig – emlékeztetett Massu arra az egy-két napra, mikor a külvilág felé utáltam Shigét.
- Igen, megérdemlem – húztam ki magam, mire Massu elnevette magát.
- Holnapra biztosan megbékél. Azt mondta, elmegyünk még a tropikáriumba.
- Tropikárium? - csillant fel a szemem. - Imádom a tropikáriumokat!
- Tudom, és Shige is tudja. Eredetileg ez nem volt a programban – súgta meg a titkos információt.
- Gondolod, hogy miattam… - kérdeztem, de aztán megráztam a fejem. - Áh, biztos nem. Addig legalábbis nem hiszem el, míg ő nem mondja. És a mostani állapotunkat tekintve hozzám sem fog szólni.
- Örökké úgysem fog haragudni – vigasztalt Massu, mikor megálltunk a faházak előtt. - Rád amúgy sem tudna.
- Ezt jó hallani – mosolyodtam el halványan. - Köszönöm – Massu még intett egyet, aztán megvárta, míg bemegyek a házba. Hátamat az ajtónak vetve nekidöntöttem a fejem és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Tudom, hogy Koyama javasolta, hogy inkább jöjjek vissza, mert gondolom, az arcom nem volt túl biztató, de úgy éreztem, mintha csak elmenekültem volna attól, hogy megpróbáljak kibékülni Shigével és az önsajnálatot választottam, amit ő amúgy is biztosan észrevett. Lehet, hogy Koyama és Tegoshi most éppen próbálnak beszélni a fejével, nélkülem, és ezzel helyettem próbálva megoldani a dolgot, amit szintén nem akartam. De ezzel egy időben hihetetlenül bosszantott Shige viselkedése, hiszen még Tegoshi is gyorsan megbékélt, aki az örökkévalóságig is képes durcázni. Shige viszont egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy így nem csak az én, de a saját hangulatát is elrontja és az izgatottan várt kirándulásból egy nap azzal ment el, hogy rám volt mérges, hiszen, ha már járunk, akkor valószínűleg szeret, tehát őt sem teszi boldoggá a szituáció. Tudom, hogy nem kellett volna elmenni arra a veszélyes helyre, mert Vikivel magunktól is rájöttünk, hogy könnyen történhetett volna velünk valami, és hogy ezzel nagyon megijesztettük a fiúkat. De nem tudom visszafordítani az időt és meg nem történtté tenni, szóval nem igazán tudtam, mihez kezdjek. Mivel az álmosság teljesen kiment a szememből, és nem akartam a házban ücsörögni, míg meg nem jönnek, küldtem Vikinek egy sms-t, hogy felsétálok egy kicsit a túraösvényre, ahol tegnap voltunk. Mivel tudtam, hogy ezt elmondja a többieknek is, odaírtam, hogy szigorúan az ösvényen maradok és hogy nem megyek messzire, amint kezd sötétedni visszajövök, és viszek magammal elemlámpát is. Ezután felkaptam egy vékony pulcsit és kiléptem a házból. Az erdő csendje és a tücskök ciripelése olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy kedvem lett volna kint tölteni az éjszakát. Az ismerős ösvényre felkanyarodva lassítottam a lépteimen és kiélveztem, hogy egyedül lehetek és átadhatom magam a búskomorságnak. A mobilom ugyan szerencsésen lemerült, mert tegnap este, miután hazaértünk, a veszekedés hevében teljesen elfelejtettem feltenni töltőre, szóval spontán képeket nem tudtam lőni a tájról. Szakmai ártalom, hogy hiába járok sokadjára egy helyen, mindig el akarok kapni valamit, amivel megörökíthetek egy-egy pillanatot. Ahogy az ösvény egyre meredekebb lett, bekapcsoltam az elemlámpát és magam köré világítva csak akkor vettem észre, hogy az ösvény jobb oldalán van egy kábé tíz méteres szakadékféleség, aminek az alján vastag levélréteg volt. Nem igazán értettem, ezt miért nem láttuk korábban, mikor arra jártunk, de nem is tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ezután az ösvény bal oldalán mentem, nehogy véletlen megcsússzak, és mire észbe kaptam, már fent voltam a dombtetőn, ahonnan a naplementét néztük. Mivel jócskán eltelt az idő és nem akartam, hogy a többiek aggódjanak, inkább elindultam visszafelé és nem vártam meg a naplemente végét. Lefelé már nem ment olyan gyorsan, ugyanis mikor először jártunk ott, az ösvény meredek részén én Shigébe kapaszkodtam, de most nem volt túl sok támaszom, és folyamatosan bepánikoltam, hogy legurulok. Már éppen kezdtem belejönni, és megnyugtatni magam, hogy minden ember le tud mászni egy domboldalon, mikor oldalról hallottam valamit, ami nagyon úgy hangzott, mint egy állat. Hogy milyen állat, arra még gondolni sem akartam, szóval próbáltam megszaporázni a lépteimet, de a hang csak közeledett és mikor egy fáról lehulló vékony gally a lábamra esett, annyira megijedtem, hogy ösztönösen oldalra ugrottam, majd mielőtt egyáltalán reagálni tudtam volna, már csúsztam is lefelé, egy rémült sikolyt hallatva. Mikor földet értem, szapora légzéssel felvilágítottam az ösvényre, és akkor láttam meg a nyulat, ami az út szélén ülve egy pillanatra lenézett rám, mintha csak ki akarna nevetni, amiért ennyire megijedtem tőle.
- Ezt nem hiszem el – toppantottam egyet a lábammal, miután ellenőriztem, hogy épségben vagyok-e. Az egyik bokám az esés következtében egy kicsit megfájdult, de egyébként szerencsére sértetlen voltam. Gondoltam, ez legalább egy jó pont, mert ha megtalálnak, elég lesz attól kiborulniuk, hogy hogyan is fogok kimászni innen, nem kell még sérülések miatt is aggódniuk. Ugyanis ahogy körbevilágítottam, egyetlen lehetséges helyet sem láttam, ahol fel tudtam volna mászni az ösvényre, messzebb pedig nem mertem elmenni, mert attól féltem, hogy nem találok vissza és akkor Shige nem csak mérges lesz rám, hanem egyenesen szakít velem, mert ártalmas vagyok a lelki nyugalmára. Tehetetlenül ácsorogtam abban az átkozott gödörben és néhány sikertelen próbálkozás után, hogy felmásszak, feladtam, mert nem találtam biztos kapaszkodót, így folyton csak visszacsúsztam. Beletörődve a sorsomba, hogy meg kell várnom, míg a többiek aggódni kezdenek, hogy sokáig kimaradok és eljönnek megkeresni, leültem a földre, majd miután valami furcsa dolgot éreztem, azonnal felálltam. Lefehéredve vettem észre, hogy Massu kalapjára akartam ülni, amit teljesen véletlenül magamon hagytam és ami az esés következtében leesett a fejemről és nem vettem észre. Csak remélni tudtam, hogy Massu nem fizetett több százezret ezért a darabért és hogy miután megmutatom neki, nem fog kinyírni, persze csak azután, hogy vettem neki egy ugyanolyat. A kalapot a két kezem közé fogva visszaültem és megpróbáltam letisztítani, de csak annyit értem el vele, hogy véletlen szétnyomtam rajta egy bogarat, amit a rossz fényben nem vettem észre. Ezután inkább csak fogtam, nehogy megint elveszítsem. Mivel már jócskán lement a nap, ha nem lett volna nálam elemlámpa, a vaksötétségbe bámultam volna, így viszont a lámpa fényét ide-oda kapkodva arra gondoltam, hogy ha egy horrorfilmben lennék, és hirtelen egyik helyről a másikat világítanám meg, biztos az arcomba ugrana valami alien. Mivel ezzel kellően megijesztettem saját magam, inkább lekapcsoltam a lámpát és úgy voltam vele, hogy ha valami fel akar falni, akkor legalább ne lássam, hogy mi az. Úgy tippeltem, hogy a többiek már elindultak a keresésemre, szóval azzal töltöttem el az időt, hogy elképzeltem, 100-as skálán mennyire lesz rám mérges Shige. Egyszercsak hangokat hallottam, amikben felismerni véltem Shige és Tegoshi kiáltásait, szóval felálltam és felkapcsoltam az elemlámpámat, de az ő fényüket még nem láttam sehol.
- Itt vagyooooook! - kiáltottam úgy, ahogy a torkomon kifért, aztán rájöttem, hogy ezzel nem árultam el nekik túl sokat. - Van egy kis szakadék a meredek ösvény jobb oldalán!! - üvöltöttem. Ekkor észrevettem a lámpafényt és hallottam, hogy megszaporázták a lépteiket. Ahogy megálltak a szakadék szélén, lekapcsoltam az elemlámpám, hogy ne vakítsam meg őket, majd mikor levilágítottak rám, szerencsétlenül intettem nekik. - Hát, ez történt.
- Hogy estél le oda?! - kérdezte rémülten Shige és a lámpát ide-oda kapkodva lehetséges lejutási módot keresett. - Jól vagy?
- Megvagyok! Valami megijesztett és leestem!! - kiabáltam vissza, mire Massu csípőre tett kézzel megcsóválta a fejét. - Itt nem tudtam felmenni, szóval ha lehet, ne gyertek le utánam!
- Tényleg, nem látom, hol tudnánk lemenni hozzá – helyeselt Koyama Shigének, majd Tegoshi lehajolva, két kezével a térdére támaszkodva lekiabált:
- Valószínűleg megkerüljük a helyet, szóval várj meg ott!
- Mást úgy sem tudok csinálni! - emlékeztettem arra a tényre, hogy azért vártam rájuk, mert nem tudtam semerre menni. A csapat elrohant, én pedig leültem és vártam. Egyszercsak már nem hallottam a hangjukat és nem láttam az elemlámpájuk fényét, szóval úgy tippeltem, elég messzire kellett menniük ahhoz, hogy lejussanak hozzám. Egy örökkévalóság után végre megláttam a lámpájuk fényét valahonnan szemből. Szóval egészen odáig el kellett menniük. Elindultam feléjük, a bokám miatt kicsit sántítva, de próbáltam megszaporázni a lépteimet.
- Mit művelsz? - kérdezte félig nevetve, félig mérgelődve Koyama, mikor még oda sem értem hozzájuk.
- Bocsi, de mondtam, hogy vé- - kezdtem, de Shige belém fojtotta a szót, ugyanis megállt előttem és magához húzva szorosan megölelt, amitől úgy ledöbbentem, hogy elejtettem az elemlámpát. - Hé, Shige? - dadogtam, de Shige nem szólt, csak a hajamba túrva tovább ölelt. - Nyugi, nem volt… - próbáltam megnyugtatni, de akkor találkozott a tekintetem Koyamáéval, aki sokatmondó pillantást küldött felém, mellette pedig Viki is hevesen rázta a fejét, hogy hagyjam, hadd higgye Shige, hogy féltem. Nos, a jó cél érdekében persze meg tudtam egy picit játszani magam, szóval viszonoztam az ölelését és megnyugodva – persze nem az elmúlt órák, hanem az egész nap után – belefúrtam a fejem a vállába és még a könnyeim is kicsordultak. Mikor elengedtük egymást, Shige végignézett rajtam:
- Megsérültél?
- Nem, dehogy, nem estem olyan nagyot – ráztam a fejem, majd eszembe jutott valami. - Wáh! Massu…
- Mi az? - rémült meg azonnal, mire lesütött szemmel megálltam előtte.
- A kalapod… - mondtam alig hallhatóan és felmutattam a koszos, szétlapított bogaras kiegészítőjét. - Kész vagyok egész életemben vezekelni érte – dramatizáltam túl a helyzetet, hátha megkíméli az életem.
- Ja, hogy ez? - vette át a kalapot Massu. - Ne aggódj, ha sokat ért volna, nem adom neked - „nyugtatott meg”, mire eltátottam a szám.
- Ez mégis mit akar jelenteni? - kértem ki magamnak, de a többiek csak nevettek.
- Egy drága dolgot nem adok senkinek kölcsön – magyarázta Massu, mire némileg lenyugodva bólintottam.
- Na, menjünk vissza – szólt Tegoshi és kézen fogva Vikit elindult. Koyama és Massu még vetettek rám egy „végre minden megoldódott” pillantást, majd ők is elindultak. Shigére néztem, hogy még egyszer megbizonyosodjak róla, nem álmodtam, hogy az előbb megölelt és már nem haragszik. Szerencsére nem csak képzelődtem, ugyanis Shige mosolyogva a két tenyere közé fogta az arcom és megcsókolt. Úgy éreztem, a világ összes hegysége egyszerre zuhan le a szívemről, annyira megkönnyebbültem és az érintésétől, amit már olyan, mintha ezer éve nem éreztem volna, görcsbe rándult a gyomrom. Mikor elengedett, még nyomtam egy hatalmas puszit az arcára örömömben, és a többiek után siettünk. Visszafelé már minden sokkal szórakoztatóbb volt úgy, hogy nem volt köztem és Shige között az a feszültség és nem mellesleg, egyikünk sem volt besavanyodva. Igaz, hogy éppen azon szórakoztak, hogy milyen szerencsétlenül festettem lent a gödörben, amit én szakadéknak mertem nevezni és szerintem még évek múlva is visszaemlegetik, hogy egy nyúl miatt zuhantam le. A gyerekeim majd biztosan büszkék lesznek rám.
Alig vártam, hogy visszaérjük a faházakhoz, és végre megnyugodva átaludjam az éjszakát. Elég sokáig mentünk, mire visszaértünk, szóval többször is, úgy tizenötször bocsánatot kértem a többiektől, amiért ennyi bajt okoztam nekik. Talán azért, mert este volt és mert olyankor érzékenyebb az ember, de hihetetlenül hálás voltam nekik mindenért. Az ajtó előtt megállva meghatottan megköszöntem nekik, hogy folyton mellettünk állnak az agybajaink alatt, mert hát nem lehet túlságosan egyszerű az összeveszéseinkkor álláspont nélkül mind a két féllel normálisan viselkedniük. Mivel ezzel kellően megrémisztettem a fiúkat, inkább hagytam, hogy elmenjenek lefeküdni, majd miután szorosan megöleltem Shigét is, barátnőmmel becsuktuk magunk után az ajtót.
- Végre nem utál!! - ujjongtam egy sort és megszorongattam Vikit, aki megpróbálva levegőhöz jutni megütögette a vállamat.
- Ő Kato Shigeaki, már hogy utálna téged?
Mikor kiörültem magam, elmentem zuhanyozni és a másnap gondolatától izgatottan ágyba bújtam.

Reggel szívrohamra ébredtem, ugyanis még éppen álmodtam valamit, amikor egy harsány hang felriasztott. Annyira megijedtem, hogy leestem az ágyról, és csak pár centi választott el attól, hogy beverjem a fejem az éjjeliszekrénybe. A hang irányába fordítva a fejem megtaláltam a hang forrását, ami nem volt más, mint Tegoshi. Az ajtóban állt, kétrét görnyedt a nevetéstől és mikor pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom, megpillantottam a kezében egy videókamerát.
- Én megölöm… - motyogtam dühösen és a barátnőmre néztem, aki szemöldökráncolva, kócosan bámulta Tegoshit. Ő még nem fogta fel, hogy mi is történt. De én összeszedve magam, feltápászkodtam és a szőkeség felé iramodtam, aki megészlelve a veszélyt, elrohant. - Tegoshi! - kiabáltam utána és olyan erővel robbantam ki az ajtón, hogy majdnem nekiestem a korlátnak. Mikor visszaszereztem az egyensúlyom, lerohantam a teraszról és a kobold után eredtem, aki már az erdő felé futott. - Azonnal add ide a kamerát! - fenyegettem felsprintelve a teraszukra, majd ismét le. Tegoshi az erdő szélén visszafordult és egy félkört lefutva, hogy engem kikerüljön, visszaszaladt a teraszukra és elbújt Koyama háta mögé, aki akkor lépett ki az ajtón.
- Hé, hé, hé, mi van itt? - kérdezte zavartan forgolódva, mert ahogy utolértem Tegoshit, megpróbáltam kikapni a kezéből a kamerát, de ő mindig elugrott előlem.
- Jó reg- - lépett ki Shige is az ajtón nyújtózkodva és kócosan, majd megtorpant. - ...gelt. Pontosan mit műveltek? - ráncolta a szemöldökét. Normális esetben elaléltam volna az aranyos reggeli Shigén, de küldetésem volt. Mégpedig hogy eltávolítsam a felvételt arról, hogy lezúgok az ágyról.
- Jól szórakozol? - tettem csipőre a kezem, hogy kifújjam magam. Reggel általában nem az az első dolgom, hogy lefutok egy félmaratont, szóval helyre kellett állítanom a légzésem. Arról nem is beszélve, hogy beszorult a levegőm és szúrni kezdett az oldalam.
- Igen – bólintott Tegoshi és rázkódó vállal nevetett.
- Mit csináltál? - nézett rá Koyama.
- Felvettem, ahogy Reni leesik az ágyról, miután felriasztottam őket – mutatta fel még mindig nevetve Tegoshi a kamerát.
- Tényleg? Mutasd! - mondta azonnal Koyama, mire látványosan eltátottam a szám. Shigére néztem, mint utolsó mentsvár, de ő is Tegoshi mellett termett és kíváncsi arccal, két kezét a háta mögött összekulcsolva a kamera kijelzője fölé hajolt.
- Na, ez szép, mondhatom! - fontam keresztbe a karomat és szó nélkül vártam, hogy megnézzék a felvételt. Hallottam valami kiáltást, ami gondolom Tegoshi hangja volt. Szóval így riasztott fel minket. Jó tudni. Majd ezután eshettem le az ágyról. Ezt nem csak a puffanás hangjából gondolom, hanem onnan is, hogy mind a hárman egyszerre nevettek fel, de úgy, hogy szerintem még a kempingezőket is felébresztették. Felforrósodott arccal vártam, hogy elcsendesedjenek, de addigra már Viki is kivánszorgott a házból, és Massu is megérkezett, szóval még kétszer újrajátszották a videót, hogy mindenki kiszórakozhassa magát rajta. Én az utolsó adag hahotázásnál sarkon fordultam és inkább elmentem átöltözni és megmosni az arcom. Dühösen csaptam be a fürdőszobaajtót és magamban morogva néztem bele a tükörbe.
- Ezt még egyszer visszakapod, Tegoshi Yuya – nyitottam meg mérgesen a csapot és durva mozdulatokkal megmostam az arcom. Míg én a fürdőszobában dühöngtem, Viki még mindig a videón nevetgélt az ágyán ülve. - Befejeznéd, hogy rajtam szórakozol? - léptem ki az ajtón, mire barátnőm felnevetett.
- Dehát olyan vicces volt!
- Igen és az is nagyon vicces, hogy bevertem a könyököm – mutattam fel duzzogva a lila foltot, ami az esés következtében keletkezett, de Viki semmibe véve a sérülésem, eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött. Dühösen felcsaptam a kisbőröndöm tetejét és kiszedtem belőle egy farmersortot és egy széles vállkivágású pólót. A hajamat lófarokban a fejem búbjára kötöttem, mert nem volt kedvem hőgutát kapni, miközben kint császkálunk.
Amint eszembe jutott, hogy a tropikáriumba megyünk, ismét felvidultam és határozatlan időre félretettem a bosszú gondolatát.
Jókedvűen léptünk be a fiúkhoz, akik éppen akkor ültek le a reggelihez. Tegoshi még mindig nagyon örült magának és a kis reggeli csínytevésének, Koyama meg Massu pedig visszafojtott mosollyal néztek rám. Shige szokás szerint a konyhában volt, és éppen a tányérokat vette elő. Oldalról megöleltem és mikor felém fordította a fejét, hosszasan megcsókoltam.
- Na mi az? - nézett rám aranyosan, mert még mindig nem engedtem el.
- Nem tudom. Nyár van, süt a nap, Kato Shigeaki a barátom és megyünk a tropikáriumba – soroltam boldogan, mire Shige még mindig az ölelésemben hátranézett és kikiabált a konyhából:
- Hé, ki mondta el Reninek, hogy a tropikárium is a terv része?!
- Nem Massu volt! - kiabált vissza Massu ártatlan hangon. Shige a szemét forgatva sóhajtott egyet, majd tehetetlenül rám mosolygott.
- Tropikárium! - ismételtem csillogó szemekkel, mire Shige elnevette magát és jól megszorongatott.
- Shige, a tányérok? - hallottuk Tegoshi követelőző hangját.
- Neked nincs kezed meg lábad? - kérdeztem unottan a szőkeségtől, mikor helyet foglaltam az asztalnál, de persze nem vártam választ, csak izgatottan mesélni kezdtem a mellettem ülő Koyamának, hogy mennyire imádom a tropikáriumokat.
- És a fóka-show! Annyira aranyosak! - tettem össze a két tenyerem és izgatottan topogni kezdtem.
- Jó, jó, megértettük, de most már egyél – csitított Koyama, majd elém tolta a tányérom, hogy emlékeztessen a tényre, miszerint éppen reggelizünk. Miután tíz perc alatt mindent magamba tömtem, türelmetlenül vártam, hogy a többiek is végezzenek. Míg én az ajtóban toporogtam, Shige a fejembe nyomott egy baseball sapkát, amiről rendszeresen megfeledkezek és megkért, hogy legalább a karomat kenjem be naptejjel, ha nem akarok fájdalmasan leégni. Koyama még elszöszmötölt egy ideig, majd végre indulhattunk. A kocsiban a Koimatsurit bekapcsolva egészen vidám lett a hangulat és a tropikáriumig kórusban énekeltünk. Nevetve szálltunk ki a parkolóban és Shige kezét fogva a jegypénztár felé vettük az irányt. Mivel nagyon sok ember volt, Tegoshi és Viki különösen odafigyeltek arra, hogy ne árulják el magukat, így például nem mentek mindig egymás mellett és nem tulajdonítottak egymásnak akkora figyelmet, amekkorát egyébként szoktak. Az, hogy ez milyen nehéz is volt nekik, szerintem rajtuk kívül csak én és Shige tudhattuk, szóval mi is próbáltunk szolidalizálni velük. Az épületbe érve fellélegeztem a benti hűvöstől és szép lassan mindent megtekintettünk. Vagyis inkább a lehető leglassabban, ugyanis Shige majdnem minden élőlényről részletes magyarázatot adott, amit én figyelmesen hallgattam, de Massu és Tegoshi például sokszor csak fogták magukat és tovább mentek. Ennek köszönhetően mire Shigével végigmentünk az egész tropikáriumon, a többiek már kint voltak és egy fagyizó asztalánál, a napernyő alatt hűsöltek, egy-egy fagyiskehellyel.
- Ez nem ér, én is akarok! - nyafogtam, mert bár nagyon élveztem, hogy Shigével kettesben lehettem és közös képeket is csináltunk, nagyon kiszáradtam. Így hát, mielőtt még elindultunk volna a fóka show-ra, Shige vett nekem egy hatalmas pisztáciás-kókuszos-csokis-epres kelyhet, és mivel biztos volt benne, hogy egyedül nem fogom megenni, magának nem kért semmit. Igaza lett, szóval végül a maradékot ő ette meg. Miután kellően lehűsítettük magunkat, elindultunk a szabadtéri lelátókhoz, ahol már jó néhány ember összegyűlt, de szerencsére még találtunk helyet az első sorban. Feltettem a napszemüvegem és az ásványvizem szorongatva izgatottan vártam a fókákat. Shige átkarolva a vállam magához vont, és kicsit feljebb tolva a fejemen a sapkát nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor a műsor elkezdődött, én azonnal felpattantam és több emberhez is hasonlóan a korláthoz álltam. Szinte folyamatosan tapsoltam és nevettem, miközben többször is hátrafordultam a többiekhez, akik szintén élvezték az előadást, de annyira azért nem jöttek lázba, hogy ők is felálljanak, így leginkább csak visszamosolyogtak rám. Olyan tizenöt perce tarthatott a show, mikor hátranézve elkaptam Massu és Tegoshi komor pillantását. Mikor láttam, hogy Viki idegesen a száját rágja, lehervadt a mosoly az arcomról és hozzájuk léptem.
- Mi a baj? - kérdeztem azonnal. Shige megrázta a fejét.
- Nem fontos – mosolyodott el halványan.
- Majd a műsor után elmondjuk – bólintott kedvesen Koyama, mire én szemöldökráncolva lehuppantam melléjük.
- Oké, tudom, hogy szeretnétek, ha jól érezném magam, de nem gondolhatjátok komolyan, hogy ezek után bármit is élvezni tudnék – néztem rájuk hitetlenül, mire mindketten lesütötték a szemüket. - Mi történt?
- Az előbb… - szólt Massu, majd vett egy mély levegőt. - Az előbb hívott a menedzserem, hogy az internet tele van Vikivel és velem.
- Tessék? - kérdeztem némi hatásszünet után.
- Emlékszel, mikor elmentem Massuval a gyoza étterembe? - kérdezte halkan Viki, én pedig bólintottam, rosszat sejtve. - Úgy tűnik, volt ott valaki, aki látott minket és egy csomó képet csinált. Most azt hiszik, hogy Massuval járok.
A műsorban éppen valami érdekes dolog történhetett, mert mindenki felállt és tapsolni kezdett. Csak a mi csapatunk ült a helyén és a vidámságunk erős aggodalomba csapott.
- Az nem lehet… - ingattam a fejem magam elé meredve. - Mit láthattak, ami miatt erre gondolnak?
- Természetesen semmit – szólalt meg kicsit ingerülten Tegoshi, aki egész addig egy szót sem szólt, csak ölébe ejtett kezeit vizslatta. - Semmit, de… Elég annyi, hogy együtt voltak és jól érezték magukat. Ha akarnak, már ettől komplikálnak.
- Hadd nézzem – kaptam ki Massu kezéből a telefont és kissé remegő kezekkel görgettem végig a közösségi oldal bejegyzésein. Képek Massuról és Vikiről az étteremben, utálkozó hozzászólások Vikit illetően. Végül megtaláltam azt a bejegyzést, ami ezt az egészet elkezdte. Az összes kép egy helyen összegyűjtve, a bejegyzésben pedig kifejtve, hogy Viki egy hangos, kellemetlen személy, aki kényelmetlen helyzetbe hozza Massut. Az egyik képen látszik, hogy barátnőm hangosan felnevet, majd a másikon, hogy Massu a száját elhúzva körülnéz az étteremben, hogy hányan hallják őket.
- Te jó ég – szörnyülködtem a gonoszabbnál gonoszabb vélemények olvasásánál.
- Egy kicsit tényleg hangos voltam… - ismerte el Viki, bocsánatkérően Massura pillantva, mire Massu megilletődve megrázta a fejét.
- Ugyan már, nem is voltam mérges miatta – nevetett kedvesen, de én már nem is figyeltem rájuk, mert az egyik bejegyzés elvonta a figyelmem.
- Ezek honnan kerültek elő? - kerekedett el a szemem, miközben megrohamoztak az emlékek. Képek azokból az időkből, mikor még nem jártunk Shigével. A napról, mikor Koyama kézen fogva vezetett a járdán, hogy elvonja a figyelmem Shigéről. Amikor Koyamát átölelve vígasztaltam, miután szakított a barátnőjével. Amikor Koyamával vidámparkba mentünk. - „Már egy ideje megvannak ezek a képek, de nem mertem őket nyilvánosságra hozni. Ő nem Shige barátnője?” - olvastam fel hangosan a szöveget, mire a többiek is azonnal körém gyűltek.
- Ez hogy…? - teljesen lefagytam és mivel nem görgettem tovább, Koyama kivette a kezemből a telefont.
- Van, amelyik már nem is most történt – sopánkodott. - Mit művelnek a rajongók? - remegett meg a hangja, én pedig úgy éreztem, megszakad a szívem. - „Massu barátnője egyáltalán nem illik hozzá…” „Én valaki teljesen mást képzelnék el neki.” „Csalódtam Massuban.” „Shige tudja, hogy a barátnője ennyire szereti Koyamát? Én a helyében vigyáznék...”
- Elég lesz – szólt hirtelen Shige és kikapva Koyama kezéből a telefont visszaadta Massunak. Megdörzsölte az arcát és gondterhelten Tegoshira nézett, akit még sosem láttam ilyen idegesnek.
- Mégis hogy jönnek ők ahhoz, hogy ítélkezzenek felette? - kérdezte az idegességtől megfeszülő izmokkal.
- Most mi lesz? - harapdáltam a szám szélét és körülnéztem. Csak akkor tűnt fel, hogy már csak mi állunk a lelátón és hogy a műsor véget ért. - Már semmit nem tudunk tenni a koncertig.
- A koncert az egyetlen lehetőség – vágta rá azonnal Tegoshi, mire mindenki feszült hallgatásba merült.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőle óvatosan Viki. Tegoshi barátnője felé fordult és elszántan a szemébe nézett.
- Mi mást? Felvállallak. - Határozott kijelentésére látszólag csak én és Viki nem voltunk felkészülve. A többiek rezzenéstelen arccal nézték Tegoshit, ezzel elfogadva a döntését. Barátnőm aggódva ráncolta a szemöldökét.
- Biztos? - kérdezte elcsukló hangon és éreztem a benne lappangó szorongást. Tegoshi határozottan bólintott és megszorította Viki kezét.
- Hát persze – bólintott újra, majd barátnőjét magához húzva megpuszilta a homlokát és megölelte.
- Ez kemény lesz – szóltam halkan.
- Igen… De eldöntötte – felelt Shige, amire csak bólintottam. Ha Tegoshi elhatároz valamit, azt véghez is viszi. Ha pedig ő maga dönt így, akkor az a helyes. Összemosolyogtunk Shigével, majd ahogy kifelé tartottunk, belekaroltam Massuba.
- Jól vagy?
- Persze – mosolygott rám. - A javát nem én kaptam, hanem Viki – nézett hátra a válla fölött aggódva, a mögöttünk sétáló Tegoshiékra pillantva. Majd ahogy visszanézett, megakadt a tekintete Koyamán. - És ő… - sóhajtott. Shige próbálta szóra bírni Koyamát, de ő csak hümmögött és a szemeiben szomorúságot láttam. Rámosolyogtam Massura, aki bólintott, majd elengedtem a karját és Koyama másik oldalára lépve megfogtam a kezét.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a legtöbb rajongó így gondolkozik? - kérdeztem tőle nyomatékosan, miközben próbáltam elkapni a tekintetét.
- Nem ezt mondtam – mondta rögtön. - Csak rossz belegondolni, hogy ártani akarnak nekünk.
- Nem nektek, hanem nekünk – vontam meg a vállam, mire Koyama megállt és szigorúan rám nézett.
- Az ugyanaz – jelentette ki mélyen a szemembe nézve. Elmosolyodtam.
- És ők nem a rajongóitok. A rajongók sosem fognak ártani nektek.
- Tudom – bólintott, ahogy tovább mentünk. A szemem sarkából láttam, ahogy Shige elmosolyodik.
A szálloda felé tartó út csendben telt el. Mindenki a gondolataiba mélyedt, mégis Tegoshi volt az, akin a leginkább látszott az elszántság. Én, bár nem akartam senkinek bevallani, tele voltam aggodalmakkal. Elképzelni sem tudtam, mi fog történni a koncerten. Idegesebb voltam, mint akkor, amikor fény derült a kapcsolatomra Shigével. Az egy órás út alatt némán néztem ki az ablakon és igyekeztem elűzni a vészjósló gondolataimat. Az volt a terv, hogy késő délután indulunk a reptérre, szóval amint megérkeztünk, mindenki gyorsan összepakolta a cuccait és miután kijelentkeztünk a szállodából, a reptérre indultunk. Beszállás előtt egy étteremben ütöttük el az időt, de én nem sokat ettem, amit a fiúk előtt a repülés miatti idegességre fogtam. Bár azt hiszem, Shige és Viki így is átláttak rajtam, mivel folyamatosan aggódva pillantgattam Massu, Viki és Tegoshi felé, akik ebben az ügyben érintettek voltak. De szerencsére nem hozták fel a témát, így nem kellett túl sokat mentegetőznöm. Miután Tegoshi bejelentette, hogy ő felvállalja Vikit, nem mondott többet. Ő ennyivel elintézte és ahogy őt ismerem, nem akart túl sokat foglalkozni vele. Így látta helyesnek és természetesnek, így azzal nyugtatgattam magam, hogy csak rémeket látok. Igyekeztem én is feloldódni és mire a gép felszállt, már tényleg csak a repülés miatt görcsöltem. A rövid úton Nagoyáig feleslegesnek tartottam az alvást, szóval Koyama és Shige között ülve felváltva hallgattam, ahogy könyvekről és filmekről beszélnek, ezzel tökéletesen elterelve a figyelmem a repülés iránti félelmemről. Észre sem vettem volna, hogy éppen landolunk, ha az egyik stewardess nem szól, hogy kössem be magam. Már majdnem félhomály volt, mikor kijutottunk a reptérről, aminek a parkolójában egy kisbusz várt minket. Aznap estére csak a pihenés volt tervben, a próbák pénteken kezdődtek. Bár a szállodában mindig Vikivel veszünk ki egy szobát, amin az első éjszakán általában osztozunk is, most úgy éreztem, Tegoshi szeretne vele lenni, hogy este beszélgethessenek. Mikor az ajtó előtt elköszöntünk tőlük, Tegoshi megnyugtatóan rám mosolygott. Szerintem azért, mert látta az aggodalmat az arcomon. Bólintottam és követtem Shigét a szobánkba, ahol egy nagy, kényelmes, kétszemélyes ágy fogadott. A meleg most is teljesen leszívott, így gyorsan lezuhanyoztam és rövidnadrág-atléta felszerelésemben, hajamat a fejem búbján laza kontyba fogva vártam, hogy Shige is végezzen a fürdőben. Addig pattogtattam egy nagy tál kukoricát és törökülésbe helyezkedtem az ágyon. A repülőúton mesélt nekem egy filmről, ami felkeltette az érdeklődésem, így megbeszéltük, hogy este együtt megnézzük.  Shige egy laza nadrágban és pólóban felült mellém, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, elindítottuk a filmet. Egész idő alatt alig szóltam valamit, annyira magával ragadott a történet. A végén teljesen kifakadtam és miközben ágyba bújtunk, lelkesen átbeszéltünk minden egyes percet, az sem érdekelt minket, hogy már hajnali kettő is elmúlt. Ennek hála viszont reggel hatkor olyan kómásan keltünk, hogy míg meg nem ittuk a kávénkat, egyikünk sem volt hajlandó résnyinél nagyobbra nyitni a szemét. Mikor megmosakodtunk és felöltöztünk, még mindig kissé kómásan és ásítozva léptünk ki a szobánkból. Az étteremben már ott ült Tegoshi és Viki, akik meglepően csendben fogyasztották a reggelijüket.
- Jó reggelt – köszöntem nekik óvatosan és gyanakodva néztem őket. - Összevesztetek? - kérdeztem rögtön.
- Dehogy – ásított Tegoshi és fejét öklére támasztva könyökölt az asztalon. - Meccs volt a TV-ben.
- Vagy úgy – bólintottam és halványan elmosolyodtam.
- És ti? - kérdezte barátnőm, aki ránk nézve látta, hogy nem ők az egyetlen élő halottak.
- Filmeztünk – legyintettem és Shigével elmentünk, hogy hozzunk magunknak reggelit. Miután feltankoltunk tükörtojásból, pirítósból és mini kolbászból – természetesen mindketten az angol reggeli mellett döntöttünk –, egyszerre álltunk meg a kávéfőző előtt és egymásra pillantva, szó nélkül egyetértettünk abban, hogy a reggeli egy adag most nem lesz elég, így töltöttünk magunknak még egy-egy pohárral. Addigra Massu és Koyama is leértek, akik a mi szöges ellentéteink voltak. Mivel egyiküket sem érdekli a foci és filmet sem néztek, ők teljesen kipihenten foglaltak helyet az asztalunknál. A reggeli alatt próbáltak velünk a koncertről beszélni, de mi csak bágyadtan pislogtunk rájuk és én személy szerint a mondandójuk felét sem fogtam fel.
- Meghalok – hajtottam a fejem az asztalra és álmosakat pislogtam.
- Én sem bírom ki a mai napot – dőlt oldalra Shige ásítozva, fejét a vállamra hajtva.
- Szedjétek össze magatokat! - szólt ránk Koyama dorgálva, de mi csak egy bólintással nyugtáztuk a kérését.
- Gyerünk, gyerünk – fordult felénk Tegoshi kábán, majd belekezdett valami idétlen dalba, hogy felébresszen minket és szerintem saját magát is. Én viszont annyira nem voltam vevő rá, szóval egy mordulással elfordítottam a fejem és megdörzsöltem égő szemeimet.
- Nem lehetne, hogy mára mellőztök minket? - kérdezte barátnőm ásítva, szóval nagyon kellett koncentrálnunk, hogy megértsük, mit is mond.
- Aki éjszaka legény, legyen nappal is az – szólalt meg bölcsen Massu, mire összenéztünk Vikivel.
- Mi lányok vagyunk – mondtuk egyszerre. A következő pillanatban valami jéghideg ért a nyakamhoz, mire azonnal felültem, ezzel a szívbajt hozva a még mindig rajtam fekvő Shigére. Koyama egy zacskó jeget nyomott hozzám, hogy ezzel ébresszen fel.
- Ezt soha többet! - néztem rá fenyegetőnek szánt tekintettel, de szerintem inkább hasonlíthattam egy durcás kislányra.
- Hideg? - nézett rám ártatlan mosollyal Koyama, majd Shige felé lépett, de ő még idejében felemelte a karját, hogy megakadályozza a támadást. Néhány másodperc töprengés után viszont megvonta a vállát.
- Na jó, de csak mert kettőt látok – adta meg magát, de szerintem azonnal meg is bánta, mert ahogy a hideg jég a nyakához ért, összerándult és a székről felpattanva távolabb lépett Koyamától.
- Na, most hogy álltok, indulhatunk is – csapta össze a tenyerét Massu, mire komótosan mozgolódni kezdtünk.
Mire odaértünk a stadionba, hála Tegoshi hatmillió decibellel üvöltő zenéjének, mindenki felébredt és a reggeli friss levegő a szemünket is kinyitotta. A próbák úgy zajlottak, ahogy a többi is, Vikivel pedig leginkább
a lelátóról figyeltük a történéseket, hiszen nem volt értelme végigfotózni egy próbát.
- Nézd – szóltam egy idő után, mikor éppen a fényeket állították. Fejemmel Tegoshi felé böktem, aki a színpadon állt, mikrofont tartó kezét csípőre téve, lehajtott fejjel. Viki elmosolyodott és sóhajtott egy nagyot.
- Fogadjunk, hogy mindent előre megtervez a fejében – mondta halkan, még mindig barátját figyelve.
- Nem vagy ideges? - fordultam felé és fürkészőn a szemébe néztem.
- Nem tudom – vont vállat. - Még nem.
- Biztos jó ötlet, hogy holnap te is jelen leszel? - harapdáltam az alsó ajkam.
- Hát… Tegoshi nem fog egyenesen rám mutogatni, hogy én vagyok a barátnője, szóval vagy felismernek, vagy nem. Ő csak annyit mond, hogy a lány, aki Massuval volt, vele jár. Hogy ki látta a képeket és ki nem…
- Majd kiderül – fejeztem be helyette.
- Neked milyen volt? Sokan felismertek? - kérdezte arra utalva, amikor kiderült, hogy Shigének barátnője van.
- Akik az első sorokban álltak, szerintem igen. De lehet, hogy csak paranoiás voltam. Remélem, nem lesz semmi.
- Miért mondod ezt? - ráncolta a szemöldökét.
- Rossz érzésem van – vallottam be.
- Ne mondj ilyet! - csapott a vállamra szikrázó szemekkel. – Tudod, hogy ki nem állhatom a hülye előérzeteidet.
- Tudom, csak… Valami történni fog, úgy érzem . -  A pólómba markolva reagáltam összeszoruló gyomromra és a térdemre könyökölve, aggodalmasan néztem a fiúkat.
- Eddig sem volt semmi, most mi lehetne? - tette fel az egyébként teljesen logikus kérdést.
- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. Shige éppen ekkor pillantott felénk, szóval gyorsan letöröltem a vészjósló arckifejezésem és rámosolyogtam. Nem beszéltünk többet a témáról. Nem akartam vészmadár lenni és a rossz érzéseimet átültetni a barátnőmbe is, szóval próbáltam erőt venni magamon. Mivel úgy tűnt, a próba sokáig el fog nyúlni, mi jeleztünk a fiúknak, hogy az öltözőben leszünk, ha kellenénk. Azt ugyan nem mondtuk meg nekik, hogy aludni fogunk, de gondoltuk, úgyis rájönnek majd, ha benyitnak. Igazából a sok üléstől visszatért az álmosságunk, szóval boldogan kihasználtuk az alkalmat, hogy volt egy kis pihenőnk. A kanapén elfeküdve Vikit azonnal elnyomta az álom, de én egy darabig csak bámultam a plafont és kattogott az agyam, de hála a hajnalig tartó ébrenlétnek, a szemhéjaim nem bírták tovább és miközben kintről beszűrődtek a próba zajai, én is elaludtam.
Halk suttogásra ébredtem és arra, hogy megizzadtam. Még nem nyitottam ki a szemem, mikor hallottam, hogy Shige és Koyama fojtott hangon beszélgetnek mellettem.
- Mintha egy kicsit lenyugodott volna, nem? - szólt Koyama.
- Igen – felelte alig hallhatóan Shige.
- Vajon rosszat álmodott? Szinte pánikrohama volt, mikor bejöttünk.
- Nem tudom – sóhajtott Shige és ujjaival kifésülte csapzott tincseimet a homlokomból. Ekkor kezdett el derengeni az álmom, mire rémülten felültem az ágyon, ezzel a frászt hozva Koyamára és Shigére.
- Jól vagy? - ült le elém Shige, miközben próbáltam kevésbé zihálva venni a levegőt. Körülnéztem. A szobában csak mi hárman voltunk. Koyama az ágy mellett guggolt és aggódva vizslatott. A torkom ki volt száradva és a rémálom képei nem akartak eltűnni a szemem elől. Az emlékekre összerándult a gyomrom és könny szökött a szemembe. Hogy megpróbáljak lenyugodni, a tenyerembe temettem az arcom és szipogva vettem néhány mély lélegzetet.
- Csak álom volt – szóltam megkönnyebbülve, miközben megtöröltem az arcom. Shige megsimogatta a fejem, én pedig előbújtam a kezeim mögül és bocsánatkérően rájuk mosolyogtam. - Jól vagyok. Sajnálom… - húztam el a szám.
- Iszol egy kis vizet? - nyújtott felém egy palack ásványvizet Koyama.
- Köszi – vettem el tőle hálásan, miközben lekászálódtam az ágyról. - Hol vannak a többiek?
- Viki már egy ideje felkelt, szóval kiment. Indulni készültünk, ezért bejöttünk, de nem nagyon akartál felkelni – magyarázta Shige, egy vizes törölközővel törölgetve az arcom. Sötétbarna szemei erős aggodalomról árulkodtak, amit nem tudtam elűzni az erőtlen mosolyommal.
- Tényleg sajnálom – szabadkoztam a lehető legvidámabb hangnemben. - Most már minden oké, szóval mehetünk – néztem rájuk mosolyogva és az ajtón kilépve csatlakoztam a többiekhez, akik a hátsó kijáratnál beszélgettek.
- Minden rendben? - kérdezte azonnal Massu.
- Igen, persze – bólintottam. - Csak bealudtam és rosszat álmodtam.
- Mindig rád kell várni – hisztizett Tegoshi, majd elkezdett arra panaszkodni, hogy ő mennyire éhes. Szóval mikor beültünk a kocsiba, ezúttal én kezdtem el bömböltetni a zenét, mert nem voltam rá túlságosan kíváncsi.
Vacsora közben igyekeztem kiverni a fejemből a vészjósló álmomat és a beszélgetésre koncentrálni, de még így is sokszor azon kaptam magam, hogy Tegoshit nézem. Nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy valami történni fog, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Miközben mosolyogva hallgattam a többiek beszélgetését és úgy csináltam, mintha nagyon jól szórakoznék, magamban azon voltam, hogy elnyomjam a gyomromban lévő görcsös aggodalmat.
A szállodába visszaérve lezuhanyoztam és ágyba bújtam. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de nem bírtam lehunyni a szemeimet. Mikor Shige kilépett a fürdőből, még mindig meredten bámultam a plafont.
- Hé, minden rendben? - könyökölt fel az oldalára fekve és homlokát ráncolva fürkészte az arcomat.
- Nem tudom – feleltem elcsukló hangon és vettem egy mély levegőt. Shige hallgatott, majd simogatni kezdte a fejem.
- Az álmoddal kapcsolatos? - kérdezte csendesen, mire elakadt a lélegzetem és idegesen morzsolni kezdtem ujjaim között a takarót. - Akarsz róla beszélni? - Kezével gyengéden maga felé fordította a fejem, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek. A vígasztaló barna szempár várakozva figyelt.
- Volt már olyan álmod, amiben történt valami valakivel, aki fontos számodra? - fordultam oldalra, megnyugtatást keresve az arcán.
- Valami rossz? - kérdezett vissza.
- Igen – bólintottam.
- Nem hiszem… Vagy ha mégis, akkor nem tulajdonítottam neki figyelmet – csípte meg az arcom mosolyogva és megcsókolt. - Attól félsz, hogy történni fog valami? - bólintottam. - Kivel?
- Tegoshival – feleltem olyan halkan, hogy biztos voltam abban, hogy nem hallja meg.
- Mi történt az álmodban? - faggatott tovább óvatosan, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de képtelen voltam újra lejátszani magamban a rémképeket. Könnybe lábadt szemmel megráztam a fejem. Shige megértette, mit akarok ezzel mondani. Szomorú arccal magához húzott és két karját körém fonva tovább simogatta a fejem, miközben dúdolni kezdett. Kitartóan próbált megnyugtatni addig, míg végül el nem nyomott az álom. Nem tudom, meddig maradhatott fent miattam, de amíg ébren voltam, Shige sem aludt el.

Másnap, a koncert napján, szintén zaklatottan keltem, ami kezdett egy kicsit idegesíteni. A gyászos hangulatom ingerültbe csapott, így Shigének is csak elmotyogtam egy jó reggelt, mikor arcát dörzsölve felült az ágyon. Rosszkedvűen töltöttem neki egy pohár kávét, amit odavittem hozzá, majd mit sem törődve fürkésző szemeivel, a hűtőhöz léptem, hogy tejet töltsek a müzlimre, amihez egyébként egyáltalán nem volt étvágyam. Mikor láttam, hogy a tejesdobozban alig volt pár csepp, idegesen sóhajtottam egyet és ingerülten kidobtam a kukába.
- Nincs tej – morogtam, ahogy ledobtam magam egy székre és fejemet az öklömre támasztva az asztalra könyököltem.
- Majd lent megreggelizünk – szólt békítően Shige. - Valami baj van? - kérdezte és hallottam, hogy leszáll az ágyról. Nem válaszoltam, csak idegesen járattam a lábaimat. - Átöltözök és mehetünk enni, jó? - guggolt le elém, hogy megpróbálja elkapni a tekintetem, de mivel nem akartam ingerült szemekkel ránézni, csak bólintottam, a térdeimet pásztázva. Shige felállt, majd miközben két kezével megborzolta a hajam, nyomott egy puszit a fejem tetejére és elment lezuhanyozni. Amint eltűnt a fürdőben, felálltam és teljesen úrrá lett rajtam az idegesség. Fel-le járkáltam a szobában, és karba tett kézzel próbáltam meggyőzni magam, hogy semmi nem fog történni. A fiúknak koncertjük lesz, nem hagyhattam, hogy aggódni kezdjenek. De minél jobban próbáltam nyugtatgatni magam, annál inkább aggódóvá váltam, ahogy közeledtünk az előadás idejéhez. Mikor Shige felöltözve kilépett a fürdőből, én az ajtó mellett álltam, hátamat a falnak vetve, és idegesen szorongatva a vállamon lógó fényképezőgéptáskát.
- A hajad jó lesz így? - zökkentett ki bambaságomból.
- Ah… - simítottam végig a fejemen és rájöttem, hogy nemhogy nem copfoztam fel, de még csak meg sem fésültem. - Elfelejtettem – sóhajtottam. Idegesen ledobtam a gépem az ágyra, majd a tükör elé lépve durva mozdulatokkal fésülni kezdtem.
- Add azt ide – állt meg mellettem Shige, kezével a fésű felé nyúlva. Szó nélkül hagytam, hogy megfésüljön, majd a fejem tetejére gumizta és kontyot csinált belőle. Én egész idő alatt mogorván bámultam egy pontot magam előtt, majd mikor Shige végzett, el akartam indulni, de két karomnál fogva hátulról megállított és visszafordított a tükör felé. Kétoldalt belecsípett az arcomba, megpróbálva mosolyra húzni a szám.
- Ma nem vagy valami szeretnivaló – fordította oldalra a fejét, miközben aranyosan felhúzta az orrát.
- Hagyd abba – húztam el a fejem és megdörzsöltem az arcom. Shige sóhajtott, majd elém lépve két kezével végigsimítva a derekamon átkarolt.
- Nézz rám – szólt szigorúan. Nagy nehezen a szemébe néztem – Nem lesz semmi, jó?
- Én is ezt akarom hinni – bólintottam a számat harapdálva. Shige szinte könyörgően nézett rám, de mivel nem mondtam mást, közelebb húzott magához és miután gyengéden megpuszilta az arcom, hosszasan megcsókolt. Miután elváltunk, még jó szorosan megölelt.
- Mi ez a szeretetroham? - motyogtam, a vállába fúrva az arcom.
- Csak próbálkozom, hátha segít – simogatta meg a fejem.
- Köszönöm – húzódtam el tőle és egy halvány mosollyal megsimítottam az arcát.
- Menjünk? - kérdezte, mire mély levegőt véve bólintottam. Ekkor csengettek.
- Jöttök már? - hallottuk Tegoshi türelmetlen hangját.
- Miért van az, hogy Tegoshi mindig pont jókor jön? - forgattam a szemem unottan, majd ajtót nyitottam.
- Már mindenki megreggelizett rajtunk kívül – szólt a szőkeség köszönés helyett.
- Ki mondta, hogy várjatok meg? - vágtam vissza élesen, majd rosszkedvűen köszöntöttem a többieket.
- Ti talán nem hozzánk tartoztok? - szólt utánam Tegoshi, de én meg sem hallva, elindultam lefelé a lépcsőn.
- Tök – ért be mellém Viki. - Mi a baj?
- Megmondhatnád a türelmetlen barátodnak, hogy akadjon le rólunk. Nem vagyok túlzottan kíváncsi rá.
- Ő mindig ilyen és nem rosszból mondja – kelt a védelmére azonnal.
- Tudom, de ma nincs hangulatom hozzá – álltam meg az étterem pultjánál és minimális ételmennyiséget tettem a tálcámra.
- Annyi lesz a reggelid? - nézett Viki rosszallóan a tányéromra.
- Még ezt sem fogom tudni megenni.
A többiek is utolértek minket, majd miután szedtek maguknak reggelit, leültek hozzánk az asztalhoz. Koyama rögtön mellém telepedett és a vállamra téve a kezét, maga felé fordított.
- Mi a baj? - nézett aggódva a szemembe.
- Semmi bajom – vágtam rá automatikusan és mosolyt erőltettem az arcomra. Koyama a fejem fölött összenézett Shigével és Tegoshi is értetlenül bámult Massura, aki, miközben a kezébe vette az evőeszközöket, óvatos pillantásokat vetett felém. Mivel kezdett zavarni a túlzott figyelem, a tányérom fölé fordultam és térdemmel meglöktem a mellettem ülő Shige térdét, aki szerencsére tudta, mit akarok.
- Együnk, mert már így is késésben vagyunk – szólt és mikor mindenki nekilátott a reggelinek, beszélgetni kezdtek.
Addig tudtam türtőztetni magam, míg kocsiba nem ültünk. Akkor Tegoshi bekapcsolta a zenét, ami azonnal megsüketített, szóval azzal a lendülettel le is halkítottam.
- Hé! - reklamált a szőkeség, mire mérgesen hátrafordultam hozzá.
- Nem csak te ülsz az autóban – tájékoztattam. Erre nem felelt, amiből arra gondoltam, hogy valószínűleg észleli a hangulatomból, hogy jobb, ha inkább nem ingerel még jobban. Ahogy közeledtünk a stadion felé, a gyomromat összeszorító szorongás egyre erősebbé vált. Mikor megérkeztünk, rögtön ki akartam szállni, de a biztonsági öv visszatartott, szóval idegesen kikapcsoltam és a kelleténél kicsit erősebben csaptam be az ajtót. A többiek szó nélkül tűrték az ingerült viselkedésem, bár szerintem Vikin és Shigén kívül egyikük sem tudta, pontosan mi is a bajom. Az volt a legnagyobb gond, hogy még én sem.
A főpróbán minden zökkenőmentesen lezajlott és mire minden a helyére került, már nyitották a kaput a közönségnek. A várakozással eltöltött órákat szinte kínzásként éreztem. Hogy ne menjek a többiek agyára az idegbajommal, az öltözőnk kanapéján elnyújtózva, zenét hallgatva vártam a koncert kezdetét. Csak negyed órával a kezdés előtt mentem ki a folyosóra, hogy sok sikert kívánjak a fiúknak. Az ajtónál várakozva bámultam magam elé és a szorongásom már-már elviselhetetlenné vált.
- Kezdünk! Mindenki a helyére! - szaladt el mellettem egy staffos. A fiúk és Viki, aki náluk volt, kiléptek az öltözőből, és felém indultak. Shige megfogta a kezem, mire bizonytalan arccal felnéztem rá.
- Menj és ne gondolj semmire – puszilta meg a homlokom, de én nem bírtam tovább.
- Érzem, hogy valami történni fog – fakadtam ki kétségbeesetten, mire a többiek megtorpantak. - Tegoshi, biztos, hogy jó ötlet felvállalnod Vikit? - léptem a szőkeséghez. - Valamiért úgy érzem, nem kellene.
- Ne aggódj – fogta meg a két vállam Tegoshi. Nem tűnt túl meglepettnek, szóval biztos voltam benne, hogy Viki valamennyire beszámolt arról, mi van velem. - Bízz bennem. Már eldöntöttem. Neked semmi okod az aggodalomra. Ami történik, az rám és rá tartozik – biccentett fejével barátnője felé. - Vagyis én leszek a felelős érte. - Könnyezve harapdáltam a számat és vettem néhány mély lélegzetet. Tegoshi megnyugtatóan elmosolyodott, majd mivel már másodszorra hívták őket, elindult a folyosón. A többieknek is már menniük kellett volna, de még mindig habozva néztek rám. Rájöttem, hogy több mint három óra koncertezés vár rájuk, a rajongók előtt, akiknek boldog emlékeket akarnak szerezni. Tudtam, hogy nem szabad ilyen érzésekkel elküldenem őket, szóval durva mozdulatokkal megtöröltem az arcom és az előttem álló hármasra mosolyogtam.
- Menjetek! Összeszedem magam, szóval ne foglalkozzatok semmivel – gyorsan megöleltem őket. Ettől látszólag megnyugodtak, szóval miután sok sikert kívántam nekik, sarkon fordultak és elszaladtak.
- Tök… - kezdte barátnőm, de a szavába vágtam.
- Tudom – néztem rá komolyan. - Nem fogom elrontani. Dolgozni vagyunk itt – mosolyodtam el halványan. Viki még néhány másodpercig nézett, majd bólintott. Mi is elindultunk a színpad két oldalához, ahonnan vártuk a koncert kezdetét. A közönségnek hátat fordítva hallgattam a NEWS kántálást, de furcsa érzésem volt. Megfordultam és feltűnt, hogy az első sorokban többen is egymással beszélnek, miközben felém tekintgetnek. Hát persze. Shige barátnője, aki szerintük túlságosan is közeli kapcsolatot ápol Koyamával. Mit tehettem volna? Csak visszafordultam és kizárva őket az agyamból a kezembe vettem a nyakamban lógó gépem. Tudtam, hogy barátnőm velem szemben ugyanilyen pillantásokat kap, de ő éppen a gépét babrálta, szóval örültem, hogy nem annyira paranoiás, mint én és nem néz a háta mögé.
A koncert elkezdődött, én pedig végre képes voltam arra kényszeríteni magam, hogy elnyomjam az aggodalmam és a fotózásra koncentráltam. Rohantam, mikor a fiúk rohantak és megálltam, mikor ők is álltak. Igyekeztem megint a rajongókat is lefotózni, ugyanúgy, mint eddig. A fiúk nagyon bepörögtek és amikor csak tehették, leszaladtak a színpadról. Nevetve néztem, ahogy lepacsiznak a rajongókkal, majd rohannak vissza, hogy beálljanak a következő dalhoz. Az MC rész alatt hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Tegoshi előre lépjen, de még csak a jelét sem láttam annak, hogy a beszédére készülne. A húsz perc csupa értelmetlen dologgal ment el, mint mindig. Értetlenül meredtem magam elé, mikor bejelentették, hogy kezdődik a koncert második fele és próbáltam elkapni barátnőm tekintetét, de mintha direkt nem nézett volna rám. Szinte gépiesen fotóztam tovább a koncert végéig, majd az encore alatt is. Mikor a második ráadásnak is vége lett, mindenki még egyszer egy rövid köszönetet mondott, Tegoshit utoljára hagyva. Mikor rá került a sor, komoly arccal, lehajtott fejjel előre lépett. Ekkor jöttem rá, hogy a vallomását a koncert végére akarta hagyni. Nem is értem, hogy várhattam azt, hogy a koncert felénél áll elő egy ilyen jellegű bejelentéssel. Mikor a színpad szélén megállt, megvárta, míg a közönség elhalkul. Koyama, Shige és Massu türelmesen álltak hátul.
- Szeretném megköszönni minden rajongónak, hogy eljött ide – hajolt meg mélyen Tegoshi és addig úgy maradt, míg el nem ült a taps. - Mint tudjátok, a NEWS fanok nagyon sokat jelentenek nekem. Szívből hálás vagyok, hogy lehetőséget adtok nekünk a turnékra és megveszitek az albumainkat. Azt hiszem, amíg élek, ezt újra és újra el fogom ismételni nektek – nézett körbe és az arcára kiülő őszinteség minden rajongót csendre intett. - Mivel fontosak vagytok nekem, mindig igyekszem a legőszintébb lenni veletek – folytatta komolyan, majd várt néhány másodpercet. A szívem olyan erővel ütlegelte a bordáimat, hogy attól féltem, azok kiszakadnak a helyükről. Viki lélegzet visszafojtva figyelte barátját, egyetlen porcikája sem mozdult.
- A napokban, - mint azt bizonyára tudjátok –, elterjedt egy szóbeszéd, miszerint Massunak - itt félig hátrafordulva Massura mutatott – barátnője van. Ez a barátnő a szóbeszéd szerint zajos és idegesítő – itt lehajtva a fejét nyelt egy nagyot, hogy elfojtsa az indulatait, majd ismét felnézett. - Szeretnék hinni abban, hogy azok, akik ezeket a sorokat írták, ma nincsenek itt és hogy a ma eljött rajongók bíznak bennünk és támogatnak minket.
Hátranéztem. Az egész stadionban egy hangot sem lehetett hallani; mindenki bólogatva nézte Tegoshit, aki folytatta:
- Szeretném, ha tudnátok, hogy a lány nem Massu barátnője – jelentette ki határozottan. - Csupán egy lánybarátja, aki elment vele vacsorázni. Nem akarom, hogy bármit elhiggyetek, amit MI nem erősítünk meg. És azt sem akarom, hogy a szóban forgó lányhoz fűződő véleményeknek higgyetek. Az a lány… - folytatta, én pedig görcsösen markolásztam a gépem és lehunytam a szemem. - Az a lány az én barátnőm – mondta ki végül. A stadionban szinte tapintani lehetett a csendet. Tegoshi hangját visszaverték a stadion falai és a némaságban akkor is hallották volna őt, ha mikrofon nélkül beszél. - Mivel már tisztában vagytok ezzel, remélem, hogy ez eljut azokhoz is, akik miatt hamis szóbeszédek indultak – nézett körbe komolyan. - Ezzel valószínűleg bajba kerülök majd az ügynökségnél, de úgy éreztem, nem lenne igazságos sem Massuval, sem vele, sem pedig veletek szemben, ha szó nélkül hagyom. Remélem, ezentúl is támogattok engem – hajolt meg. Néhány másodperc hatásszünet után gyér taps hallatszott, ami pillanatok alatt tapsviharrá nőtte ki magát és a rajongók mindenfélét bekiabáltak Tegoshinak. Akiket én láttam, azok uchiwájukkal integettek neki. Tegoshi hátralépett és a tagokkal összenézve elnevette magát. A kamerát markolászó kezem ellazult és éreztem, hogy a szorongás, ami eddig kínzott, ismét hagy levegőhöz jutni és azon kaptam magam, hogy fülig ér a szám. A tagok, mivel már elmondták, amit akartak, csak többször köszönetet mondtak, Massu pedig, Tegoshit átkarolva hajolt meg, mire a rajongók őrült sikoltozásba kezdtek. Miután még utoljára kifejezték hálájukat, leszaladtak a lépcsőn, és a hangszórókból felcsendült a szokásos biztonsági figyelmeztetés. Amint a rajongók izgatottan beszélgetve mozgolódni kezdtek, berohantam a színpad alá, ahol már ott vártak a fiúk és Viki. Barátnőm Tegoshi vállába fúrta az arcát, miközben a pólójába markolva ölelte őt, Tegoshi pedig békés mosollyal Viki vállára hajtotta a fejét. Az egyik pillérnek döntve a fejem mosolyogva figyeltem őket, a Juniorok pedig tapsviharban és huhogásban törtek ki.
- Mi van már? - fakadt ki Tegoshi, mire mindenki nevetni kezdett, majd miután meghajoltak, elindultak átöltözni. Shige mellém lépett és megfogta a kezem.
- Jobb már? - kérdezte, mikor a szemébe néztem.
- Igen – bólintottam még mindig mosolyogva. Shige megsimította az arcomat, majd szólt a többieknek, hogy menjünk vissza a szállodába és miután lezuhanyoztunk, menjünk el vacsorázni. Ezt az ötletet mindenki lelkesen támogatta, én pedig főleg, ugyanis hirtelen farkaséhség tört rám.
- Hihetetlen, hogy ennyire aggódtál emiatt – lépdelt mellettem Koyama és fél karjával átölelve megszorongatott.
- Tudom – sóhajtottam egy nagyot és bocsánatkérően néztem rá. - Ne haragudj, kicsit kiborultam.
- A lényeg, hogy jobban vagy – mosolygott kedvesen, majd Tegoshi után iramodott, aki elvette tőle a telefonját és random üzeneteket kezdett küldözgetni.
- Hé, ne küldj semmit a news every szerkesztőségébe! - szólt riadtan. - Könyörgöm, akárhova, csak oda ne!
Nevetve figyeltem őket, míg el nem tűntek az öltözőajtó mögött. Mikor Viki becsukta maga után az ajtót, azonnal a nyakába ugrottam.
- Úgy örülök! - szorongattam boldogan, majd eltoltam magamtól és csillogó szemeibe néztem. - De ugye tudod, hogy most majd egy kicsit nehezebb lesz?
- Igen – bólintott. - Nem tartottam jó ötletnek, de most legalább nem kell annyira óvatosan viselkednünk.
- Biztos örülni fog neki – mosolyogtam és elképzeltem, hogy akármerre mennek, Tegoshi sosem fogja elszalasztani megmutatni a világnak, hogy Viki a barátnője.
- Te meg a frászt hoztad ránk az előérzeteiddel meg a viselkedéseddel – vetette a szememre visszafojtott mosollyal.
- Nem tudom, mi üthetett belém… - csóváltam a fejem töprengve. - De az a legfurcsább, hogy már egyáltalán nem érzek semmit. Lehet, hogy csak túlaggódtam magam.
- Abban jó vagy – ütögette meg a vállam elismerően, én pedig behúztam a nyakam.
- De büszke vagyok Tegoshira – vigyorodtam el önfeledten, mire Viki a karomra csapott.
- Máskor persze megölni is képes lennél – hunyorított rám, majd a táskánkat fogva kiléptünk a folyosóra.
- De attól még szeretem – vontam vállat.
- Kit szeretsz? - lépett mögém Shige és átkarolt.
- Tegoshit – fordultam felé mosolyogva, mire Shige meghökkenve megállt és elengedett, a minket éppen beérő szőkeség pedig zavartan pislogott rám.
- Oh, köszönöm – mondta értetlen fejjel.
- Egy kis magyarázat jól esne – szólt közbe Shige, mivel látta, hogy nem igazán szándékozok többet mondani. Többnyire azért, mert nagyon szórakoztatónak találtam az arcát.
- Hát, szeretem Tegoshit, mint rajongó – mondtam ki egyszerűen. - És mint barát – tettem hozzá.
- Vagy úgy – bólintott Shige nagyot sóhajtva, én pedig elnevettem magam és megpaskoltam a mellkasát, majd elgondolkodtam.
- Mi tényleg japánul beszéltünk az előbb? - fordultam Shigéhez.
- Bizony ám – bólintott nagyot. - Ezért vigyázz, hogy mit mondasz! - fenyegett meg aranyosan, én pedig elhúztam a számat. A hátsó kijárathoz mentünk, ahol a kisbusz állt. Beülve megvártuk Koyamát és Massut, akik, szokás szerint, a legtöbbet piszmogtak. Viki Tegoshi mellé ülve a vállára hajtotta a fejét. A szőkeség átkarolva magához ölelte és lehunyt szemmel nyomott egy puszit a fejére. Mikor kinyitotta a szemét és találkozott a tekintetünk, hálásan elmosolyodtam, ő pedig egy megnyugtató pillantással viszonozta a mosolyom. A megkönnyebbülés szinte elárasztott legbelül és úgy éreztem, jobban örülök a fejleményeknek, mint ők maguk.
- Jaj ne – tapogatta a táskáját Tegoshi. - Bent hagytam a könyvemet.
Viki pislogva felemelte a fejét és hunyorogva nézett rá. Szerintem már aludt.
- Mit olvasol? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
- Önfejlesztő könyvet – válaszolt Tegoshi, mire barátnőmmel szkeptikusan összenéztünk.
- Minek neked az? - kérdeztük egyszerre.
- Nagyon sok dolgot lehet ám tanulni belőle! - bizonygatta, mire Shigére néztem.
- Te olvasol ilyeneket?
- Kizárt – vágta rá. - De ha ott tanul ilyen hősszerelmes dolgokat, lehet, hogy vennem kéne párat.
- Igaz, szerintem vegyél, hátha te is elkezded imádni magad, mint ő – böktem felé a fejemmel, mire Tegoshi a keze mögé bújva nevetni kezdett.
- Mindegy, visszamegyek érte – zárta le a témát, mi pedig mosolyogva figyeltük, ahogy kilép a kocsiból. Mikor kiment, vettem csak észre, hogy a könyve az ülés mögé volt becsúszva.
- Várj, Tegoshi! - léptem ki utána. - Itt van a könyv-
Az egész egy másodpercnek hatott. Ahogy kiléptem a kocsiból, megtorpantam és a torkomon akadt szóval láttam, ahogy egy alak egészen közel simult Tegoshihoz, majd a következő pillanatban Tegoshi összeesett, oldalából egy kés állt ki.
- Tegoshi! - sikítottam rémülten és csak tompa hangokként fogtam fel, hogy mögöttem kilépett Shige és Viki is a kocsiból. A lány, aki leszúrta Tegoshit még mindig ott állt, remegő térdekkel és halk, hörgő hangon lélegzett.
- Tegoshi! - kiáltott Shige és Viki egyszerre, majd mellé térdelve a földön tovább szólítgatták. A lány látszólag magához térve nézett körül, és ahogy megmozdította a lábát, én máris reagáltam, bár a fejem zúgott a rémület okozta adrenalintól. Az volt a szerencsém, hogy a lány az úttestre menekült, ahol majdnem egy kocsi elé szaladt, ha nem áll meg idejében. A dudáló autók zajában megragadtam a pólóját és hátrarántottam, majd karját két kézzel erősen szorítva magam után vonszoltam.
- Eressz el! - kiabált tébolyultan. Úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna. Az egyetlen dolog, amit tenni akartam, az volt, hogy a szorításommal a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam neki. Visszavonszoltam a kocsi elé, ahol már Koyama és Massu is Tegoshi mellett gubbasztottak. Ahogy körbeülték Tegoshit, nem láttam, mi van vele. Mikor megálltam mögöttük, Viki felállt és olyan lendülettel esett neki a szorításomban vergődő lánynak, hogy én is hátratántorodtam. Megragadta a gallérjánál fogva és a képébe hajolva üvölteni kezdett vele.
- Ki vagy te?! Mégis mit ártott neked, hogy ezt csináltad?! - őrjöngött, nekem pedig könnybelábadt a szemem.
- Minden az ő hibája! - fakadt ki a lány, aki nem lehetett több tizenhétnél. - Minden Yuu-kun hibája!! - sikította kivörösödött arccal és úgy vergődött a karjaim között, hogy attól féltem, nem bírom tovább tartani.
- Yuu-kun? - kérdezett vissza Viki, majd félig hátrafordulva Tegoshira pillantott. - Tegoshi?
- Igen! Ő az, aki azt hazudta, hogy a barátnője vagyok! - zokogta a lány.
- Te csak egy rajongója vagy, nem? - állt fel Shige és szikrázó szemekkel lépett hozzánk. Massu mellém állt és megfogta a lány kezét, jelezve, hogy majd ő átveszi. - Egy megszállott. Aki minden szavát komolyan vette.
Összenéztünk Vikivel és egyikünk sem tudott mit mondani. Massu fejét lehajtva szótlanul állt, miközben a rajongó két karját hátul tartotta. Vállai remegtek az indulattól és a rémület a sírás határára sodorta.
- Megérdemelte! Én semmi rosszat nem tettem! - kiabálta tovább a lány, de erőtlen próbálkozásai nem sokat segítettek rajta. Massu határozottan tartotta őt, nekünk pedig nem volt mit mondani.
- Már hívtam a rendőrséget – mondta Shige, mire a lány szemei rémülten kitágultak.
- Hol vannak már a mentők? - szólalt meg akkor először Koyama, aki mintha meg sem hallana minket, a földön térdelt, Tegoshi fejét az ölébe hajtva. Remegő végtagokkal lerogytam mellé és szemügyre vettem. Úgy láttam, Tegoshi az eszméleténél van, de nem érzékeli a körülötte történő dolgokat. Csukott szemmel, zilálva forgatta a fejét, arcát fájdalomtól keletkezett verejtékcseppek áztatták. Az oldalából kiálló kisméretű kés körül tenyérnyi nagyságban szétáradt a vér, ami a betonra folyt.
- Hogy történhetett ilyen? - suttogtam alig hallhatóan. Viki szótlanul, sűrű levegővételekkel nézte barátját, miközben kezét a seben tartotta. Hátam mögül hallottam még, ahogy a lány küszködve próbál szabadulni, de mindannyian csak annyira foglalkoztunk vele, hogy ne tudjon megszökni.
- Hol vannak már a mentők? - kérdezte ismét Koyama. Szemét nem vette le Tegoshiról és szüntelenül sírt. A rémület süketté tette minden másra. Shige leguggolt a háta mögé.
- Segíteni fognak rajta – mondta a lehető legszilárdabb hangon, és a hátára tette a kezét. Koyama csak sírt és bólogatott. Közelebb húzódtam hozzá és a vállára hajtva a homlokomat fél karral átöleltem, miközben, hogy visszatartsam az előtörni akaró sírást, olyan erősen haraptam be az alsó ajkamat, hogy éreztem, ahogy belülről vérezni kezd. Ahogy lehunytam a szemem, minden lejátszódott bennem újra. Az álmom, ami miatt verejtékben úszva riadtam fel aznap és ami a hosszan tartó, megmagyarázhatatlan szorongást okozta. Akkor jöttem rá, minek is volt az előjele.

16. fejezet

A wakayamai koncertek előtt mind visszatértünk Tokióba, és ott folytattuk tovább a készülődést. Koyama máris ment a `news every.`-be és Shigének is forgatnia kellett. Mivel nekem így nem sok munkám volt, otthon ültem és kiválogattam a képeket a Photobookhoz és a Pamphletekhez is. De ez az otthon ülés sem telt el túl kellemesen. Vikivel csak félmondatokban kommunikáltunk és ha lehetett, kerültük egymást a lakásban. Így volt ez szerda délután is, amikor is megelégeltem a feszült csendet és inkább eldöntöttem, hogy elmegyek Koyama anyukájának ramen éttermébe. Shige a Bibittora forgatott és a rádióba is kellett mennie, így vele csak telefonon beszéltem és nem is akartam zavarni. Ahogy kiléptem az épület főbejáratán, szinte összeütköztem Tegoshival.

- Hé, hé – hőkölt hátra. - Hova sietsz ennyire, hogy még nem is nézel szét?

- Bocsi – túrtam a hajamba és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ami nagyon nehezen ment. Úgy éreztem, mintha berozsdásodtak volna az arcizmaim. - Vikihez jössz?

- Igen, felhívott, hogy ráérek-e vidámparkba menni vele.

- Vagy úgy – bólintottam. - Menj csak, otthon van – mutattam a bejárat felé, de Tegoshi nem mozdult, csak komoran nézett. - Öhm… Igen? 

- Gyere csak velem – fogta meg a csuklóm és behúzott magával a főbejáraton.

- Mi van már? Hahó! Tegoshi! - ütögettem a karját, de nem reagált, míg be nem vonszolt a liftbe. - Elengednél? - néztem rá mérgesen.

- Nem – válaszolt, rám sem nézve. Dühösen fújtattam egyet, ugyanis tudtam, mit akar csinálni és azt is tudtam, hogy mennyire haszontalanul próbálkozik. Idegesen topogtam a lábammal, míg meg nem érkeztünk. Ahogy kinyílt a liftajtó, Tegoshi kihúzott magával, majd az ajtónk előtt megállva becsengetett.

- Már nem azért, de van kulcsom – jegyeztem meg halkan. Barátnőm ajtót nyitott és szinte meglepett fejjel nézett ránk, ha nem próbálta volna meg kontrollálni az arckifejezését. 

- Ez nem mehet így tovább! - fakadt ki Tegoshi olyan hangosan, hogy az egész lépcsőház tőle visszhangzott. - Most azonnal beszéltek és kibékültök!

- Mintha az olyan egyszerű lenne – forgattam a szemem. 

- Mi a problémátok? - kapkodta köztünk a tekintetét csípőre tett kézzel.

- Mi az, hogy mi? - néztem rá értetlenül. - Te is tisztán hallottad. Nem tetszett neki, hogy beleszóltam Koyama magánéletébe.

- Akkor kérj tőle bocsánatot! - parancsolt rám, nekem pedig elkerekedett a szemem.

- Miért én?! - emeltem fel a hangom.

- Majd biztos én fogok – motyogta mérgesen Viki, aki egy darabig csak szótlanul nézett maga elé.

- Viki! - szólt rá Tegoshi rosszallóan, de barátnője csak idegesen rágta a szája szélét és nem volt hajlandó rám nézni. 

- Fogalmam sincs, mi rosszat tettem – sóhajtottam egy nagyot.

- Persze, miért is lenne? - vágta rá kapásból Viki, nekem pedig összeszorult a torkom attól, ahogy beszélt. 

- És te miért is próbálnál csak egy kicsit is megérteni? - kérdeztem vissza halkan. Mivel éreztem, hogy hamarosan elsírom magam, kirántottam a kezem Tegoshi szorításából és otthagytam őket. Olyan elviselhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam, hogy mire észbe kaptam, már patakzottak a könnyeim és azt sem néztem, merre megyek a járdán. Nem is tudom, hogy találtam el az étteremig, csak annyira emlékszem, hogy az ajtó előtt megtorpantam, mert láttam, hogy Koyama is bent van. Meglepődtem, mert úgy tudtam, még forgat, ezért nem is beszéltem vele aznap. Gyorsan elálltam az ajtóból, hogy ne vegyen észre és megtöröltem az arcomat, bár a telefonom képernyőjében így sem tűntem túl meggyőzőnek. Gyorsan az arcomra erőltettem egy mosolyt, ahogy beléptem az étterembe. Mivel hétköznap volt és nappal, nem volt túl sok vendég.

- Üdvözlöm! - köszöntött egy pincérlány, aki már megismert, mivel sűrűn járunk oda.

Meghajoltam és mosolyogva a kedvenc lídörömhöz osontam, aki háttal állt nekem, és a pultnál ügyködött valamit. Megkocogtattam a vállát, mire megfordult és meglepetten nézett rám.

- Szia! - köszönt boldogan, miközben összeszedte a pulton lévő tányérokat. - Mit csinálsz itt?

- Csak unatkoztam otthon – vontam meg a vállam mosolyogva, majd követtem őt a konyhába, ahol letette a tányérokat. - De te miért vagy itt?

- Anyukámnak vidékre kellett utaznia, szóval kicsit kisegítek – magyarázta, majd kimentünk a konyhából és egy asztal felé terelt a sarokban, ahol leült velem szemben.

- Ne is figyelj rám, csak ráment akartam enni – szabadkoztam, mert nem akartam, hogy velem foglalkozzon, ha segíteni jött. Koyama hátraszólt, hogy csináljanak nekem egy adag ráment, majd visszafordult hozzám és ujjait az asztalon összekulcsolva mosolyogva fixírozta az arcomat. - Mi az? 

- Jól vagy? - kérdezte kertelés nélkül. Zavartan lesütöttem a szemem és szomorúan elmosolyodtam.

- Megleszek – bólintottam. - Nem mondom, hogy néha nem akarok kimenekülni a lakásból, de ezt magamnak is köszönhetem. Ha nem lennék ilyen, nem vesztünk volna össze.

- Mondtam már, hogy nem a te hibád – vágta rá, mire elmosolyodtam. Még egy kicsit beszélgettünk, majd mikor kihozták a rámenem, Koyama visszament segíteni a konyhán, szóval egyedül maradtam a gondolataimmal. Éppen leforráztam a torkomat, mikor megcsörrent a telefonom.

- Igen? - vettem fel megviselt hangon.

- Mi a baj? - kérdezte azonnal Shige.

- Semmi, csak leforráztam a torkom – magyaráztam könnyezve, majd gyorsan ittam egy korty vizet, hogy összeszedjem magam. - Még élek.

- Lehetne, hogy egy fél napig ne történjen veled semmi? - kérdezte, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Az túl unalmas lenne – nevettem el magam. - Mi újság? Mikor végzel?

- Éppen ezért hívtalak. Este is dolgozom, szóval nem tudunk moziba menni. 

- Eh? De azt mondtad, nem lesz más forgatásod – ráncoltam a szemöldököm.

- Közbejött valami. De később gyere át, ha gondolod. Nálam aludhatsz.

- Oh? Kato Shigeaki személyes meghívását hallottuk? 

- Így van! Kato Shigeaki személyesen megkér, hogy etesd meg Nanát, mert este nem lesz otthon.

- Hékás! - váltottam azonnal hangnemet, mire Shige elnevette magát. - Csinálsz nekem reggelit?

- Éppen eszel, és máris a holnapi reggelin jár az eszed?

- Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz – vontam meg a vállam.

- Jójó, persze, hogy csinálok – nevetett. - Akkor este megyek, de nem muszáj megvárnod, mert nem tudom, mikor érek haza.

Mikor letettem, boldogan megettem a rámenem, még egy kicsit elnéztem, ahogy Koyama az étteremben ügyköd, de mivel nem akartam a bámulásommal zavarni, elköszöntem tőle és távoztam. De ahogy kiléptem az étteremből, megtorpantam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Vikivel nem beszélek, és ő amúgy is Tegoshival van, Shige dolgozik, Koyama elfoglalt, Massuval pedig pár napja nem beszéltem, de mivel nem hívott, nem akartam rászállni csak azért, mert éppen nem volt társaságom. Komótosan megindultam valamerre, miközben furcsa üresség kezdett eluralkodni bennem. Nem akartam hazamenni, szóval visszafordultam és azonnal Koyamával találtam szemben magam. Az ajtó előtt állt és olyan arccal nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy mi zajlik bennem. Szerencsétlenül megálltam előtte, és szomorúan elmosolyodtam.

- Talán maradok még egy kicsit – vakartam meg a tarkómat, mire Koyama elnevette magát és elállt az ajtóból.

- Nemsokára végzek, szóval el akarsz menni a vidámparkba? - ajánlotta fel, ahogy visszaterelt az étterembe.

- Hova? - kerekedett el a szemem.

- Hát a vidámparkba – ismételte meg.

- És mit is akarunk mi a vidámparkban? - érdeklődtem, mert fogalmam sem volt, hogy a crépe-n kívül mit tudnánk ott kipróbálni. 

- Az mindegy, csak kikapcsolódsz egy kicsit – mondta és olyan kedvesen mosolygott rám, hogy muszáj volt beleegyeznem.

- Hát jó – bólintottam. Mivel ezzel megnyugtattam, visszament a konyhába, de mikor megjött a váltása, már indultunk is. Odakint kezdett egyre melegebb lenni, szóval gyorsan beültünk egy taxiba, és először elmentünk Koyama lakásához, mert át akart öltözni. Mivel még sosem voltam ott, félénken léptem át az előszoba ajtót és miután levettem a cipőmet, leültem az étkezőasztalhoz, hogy ott megvárjam. 

- Érezd magad otthon – szólt, ahogy ledobta a táskáját az előszobaszekrény elé, és mielőtt bevonult volna a szobájába, töltött nekem egy pohár hideg narancslevet. Amennyit a lakásból láttam, az a sok fabútor volt és a hatalmas faasztal, ahol ültem. Koyama robot porszívója most is működésben volt, szóval míg vártam, elnéztem, ahogy az aranyos gépezet ide-oda megy a parkettán. Eszembe jutott, hogy Vikivel is terveztünk egy ilyet venni, és ismét elszomorodtam. Lehajtottam a fejem az asztalra és azon gondolkoztam, hogy talán mégis bocsánatot kellene kérnem, hogy véget érjen ez az egész. Úgy éreztem mintha egy hatalmas űr lenne a gyomromban, amit nem tudok kitölteni. Éppen próbáltam nem elsírni magam, mikor Koyama kijött a szobájából, szóval gyorsan kiegyenesedtem és megittam a narancslevem.

- Ettél már valamit? - kérdeztem, miközben visszahúztam a szandálomat.

- Még nem. Crépe-t akarok enni – szólt, ahogy a táskájában matatott. Felvont szemöldökkel meredtem rá.

- Azért ugye normális ételt is szándékozol enni?

- Persze, majd ha ettem crépe-t – szólt rám sem nézve, majd a szekrényéből kikapott egy fehér baseball sapkát, amit a fejembe nyomott. - Ha napszúrást kapsz, Shige nagyon mérges lesz rám. - Magyarázta az értetlen arcom láttán. Hálásan rámosolyogtam, majd mikor újabb tíz perc után mindent sikerült összeszednie, el is indulhattunk.

- Melyik vidámparkba akarsz menni? - kérdeztem, miközben elindultunk a járdán.

- Ami a Tokyo Dome-nál van, miért?

- Viki és Tegoshi is vidámparkba mentek, nem akarok velük találkozni.

Koyama aggódva vizslatott egy darabig, de mivel nem mondtam többet, inkább elterelte a témát. 

- Ami azt illeti, fogadtam a barátaimmal – kezdte bátortalanul. - De azt hiszem, egész életemben bánni fogom.

- Miről van szó? - fontam keresztbe a karom, rosszat sejtve.

- Tegnapelőtt elmentünk együtt inni, és arra fogadtunk, hogy akinek először megcsörren a telefonja, annak át kell mennie a legfélelmetesebb kísértetházon, ami a vidámparkban van – magyarázta, mire azonnal lecövekeltem, és mivel ő ezt nem vette azonnal észre, még egy darabig egyedül sétált tovább. Mikor éppen elment mellette egy járókelő és rájött, hogy gyakorlatilag hozzá beszélt, hátrafordult.

- Hékás, mit csinálsz? - jött vissza, ugyanis még mindig nem mozdultam.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy vesztettél? - ingattam a fejem a legrosszabbtól tartva.

- Vesztettem – hajtotta le a fejét.

- Nemár! Hívd el az egyik haverodat!

- Nem érnek rá!

- És akkor egyáltalán honnan tudják, hogy valóban megcsináltad? 

- Csinálsz majd egy képet rólam – vágta rá, mint aki már előre kigondolta az egészet.

- És miért én? Nem hiszem el, hogy nem tudtál volna mást belerángatni, aki mondjuk bátor is.

- Mert te voltál az, aki felhívott – válaszolta, én pedig lefagytam és elkezdtem kutatni az emlékeim között. Valóban felhívtam, hogy megkérdezzem tőle, hol vehetek olyan kenyérsütőt, ami neki van.

- Ezt nem hiszem el… - horgasztottam le a fejem megadva magam a sorsomnak. - Tényleg nem tudnál senki más elhívni? - néztem fel rá könyörgően.

- Eleve miattad veszítettem! - nevette el magát. - Légyszi! Tudod, hogy mennyire utálom az ilyet! - vette ő is könyörgőre a formát, szóval ott néztük egymást esdekelve, hátha valamelyikünknek megesik a szíve a másikon. Természetesen én voltam az.

- Jólvan, jólvan… de csak azért, mert rólad van szó – morogtam.

- Köszönöm! - tette össze a két tenyerét, én pedig hitetlenkedve elnevettem magam. Végülis mi is ez a szívesség azokhoz képest, amit Koyama tett értem. 

A vidámparkba érve megkerestük a térképet, hogy megnézzük, hol van az a hírhedt kísértetház. Sajnos elég könnyen megtaláltuk, szóval a bejáratnál meg is álltunk egy kicsit. 

- Menjenek csak nyugodtan – hajoltunk meg az utánunk érkező pár előtt és beengedtük őket. Majd az utánuk érkezőket is. És az azutániakat is. Mindketten keresztbe font karokkal álltunk és próbáltuk összeszedni magunkat, mert a bentről érkező sikolyok egyáltalán nem segítettek a bátorságunk összegyűjtésében. Mikor már egy ideje nem jött senki, akit előzékenyen előre engedhetnénk, Koyamára néztem.

- Menjünk?

- Menjünk? - nézett ő is a szemembe, már-már eltökélten.

- Gyerünk – indultam meg határozottan, bár a térdeim meglehetősen remegtek. Ahogy három lépést tettem az épületben, ami olyan volt, mint egy nagy, régi, elhagyatott ház, megtorpantam és hátranéztem. Koyama megállt a küszöbön, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar mozdulni. 

- Koyama! - szóltam rá és visszamentem hozzá, hogy aztán a karjánál fogva megpróbáljam behúzni az ajtón.

- Nem akarom! - nyöszörgött vékony hangon. - Én tényleg nem merem – nézett rám elgyötörten.

- Én sem akarom! - ráncigáltam most már két kézzel és sikerült berántanom az ajtón.

- Ne, kizárt! Kizárt! - nézett fel az előttünk lévő lépcsőre, ami az emeletre vezetett. Kezeit ökölbe szorítva tartotta a mellkasa előtt és sűrű levegővételekkel nézett rám.

- Menjünk – fogtam meg a karját és kicsit elbújva mögötte kapaszkodtam belé, és egyben toltam is előre, mert nem igyekezett annyira haladni. A lépcsőn halvány fény világított, ami jelezte, hogy arra kell mennünk. Közben oldalról egy gyomorból jövő, kísérteties nevetés hangzott, ezzel egy időben Koyama felsikoltott, engem pedig majdnem ellökött, annyira megijedt.

- Nem jön semmi! - hunyorogtam oldalra, hogy megbizonyosodjak arról, nem készül semmi a nyakunkba ugrani. - Nem jön semmi, szóval menjünk! - csaptam meg a vállát, mert nem reagált. - Koyama!

- De én félek! - nyöszörgött és a szavai alig voltak kivehetőek. A pólójába kapaszkodva enyhén meglöktem, hogy induljon meg, miközben képtelen voltam levenni a szemem a koromsötétségben fel-felbukkanó árnyakról az ablakoknál. Alig tettünk két lépést előre, mikor a lépcső mögül egy árny hihetetlenül gyorsan közeledett felénk, elhaló sikolyt hallatva. Koyamával tizedmásodpercre pontosan egyszerre sikítottunk fel, és mindketten a sírás határára kerültünk. Az árny, ahogy elénk ért, egy pillanatra felvillant, megmutatva a halott, torz lányarcát, majd köddé foszlott.

- Biztos, hogy ez nem egy igazi kísértet volt? - Nézett megdermedve arra a pontra Koyama, ahol a lány eltűnt. De nem sok időnk volt ezen töprengeni, ugyanis a lépcső másik oldaláról, egy elzárt helyiségből hátborzongató hörgés hallatszódott ki, ami egyre csak erősödött, és mikor ajtónyikorgást hallottunk, több sem kellett nekünk. Meglöktem Koyamát, és felrohantunk a lépcsőn. A lépcsőfordulónál megálltunk egy pillanatra, mert kétféle irányban lehetett menni.

- Merre menjünk? - suttogtam Koyamának, akinek éreztem a remegését, ahogy a karjába csimpaszkodtam. 

- Nekem teljesen mindegy – mondta alig hallhatóan. És akkor valami hozzáért az arcomhoz, mire felsikoltottam és mikor oldalra néztem, egy állkapocs nélküli fej vigyorgott rám, csapzott és büdös haja az arcomba lógott. 

- Hagyj békén!! - nyöszörögtem sírós hangon és próbáltam a lehető legmesszebb hátrálni tőle, ezzel együtt toltam a magam mögött lévő Koyamát is és nem is volt kérdés, hogy melyik irányban megyünk tovább. A házban hirtelen minden elcsendesedett, és csak a kettőnk zaklatott légzését lehetett hallani.

- Jólvan – szólt néhány másodperc hallgatás után Koyama és nyelt egy nagyot. Mivel előtte álltam megfogta a vállam és maga mellé húzott azt a látszatot keltve, mint aki összeszedte magát. - A legrosszabbon már biztosan túl vagyunk – lépkedett előre. - Már biztosan megvagyunk. Már biztos nem lesz semmi. Nem lesz semmi, nem lesz… - hadarta suttogva, mintha magát akarná győzködni. Közben engem is maga mellett vezetett, mintha csak most jött volna rá, hogy ő a férfi. Kábé három lépcsőfokot mentünk felfelé, mikor valahonnan ziháló légzést hallottam. 

- Honnan jön ez a hang? - kérdeztem felgyorsuló pulzussal.

- Milyen hang?!! - esett ismét kétségbe egy fél pillanat alatt Koyama, majd megállt. - Már én is hallom. Honnan jön? - kapkodta a fejét. A zihálás egyre erősödött, de a visszhangzó épületben fogalmunk sem volt, hogy hol van a hang forrása. Egyszerre csak a zihálás mellé kattogó hang is társult, ami fentről jött. Ahogy felnéztünk, láttuk, amint egy félig lerágott test egyre csak közelít felénk, és a ziháló hang is belőle jött ki. Koyamával egyszerre kiáltottunk fel és ahogy próbáltunk kitérni előle, mindketten megbotlottunk a következő lépcsőfokban és elestünk. A test előttünk landolt, arccal felénk, ami félig egy bohóc arca, félig pedig koponya volt. 

- Megvagy? - kérdezte Koyama és próbálta kitapogatni, hogy hol is vagyok, mivel ahogy a test földet ért, minden csak még sötétebb lett. 

- Bevertem a könyököm – mondtam, ahogy elkezdtem érezni a karomban lévő lüktetést. Koyama felsegített, - vagy inkább felsegítettük egymást –, majd a telefonomat elővéve bekapcsoltam rajta a zseblámpa alkalmazást. Koyama felé világítva sikeresen a frászt hoztam rá.

- Ne ijesztgess még te is! - szólt rám és a szemembe húzta a sapkát. 

- Nem direkt volt – védekeztem, majd gyorsan magam elé világítottam vele, hogy valamennyire lássunk, bár jobb, ha nem teszem, mert így átláttam mindent a házban. A padlón levágott kezek, hajcsomók, vérfoltok és néhol egy-egy szemgolyó is volt, szóval Koyamával végig a földön tartottuk a szemünket és a testrészek között szlalomozva próbáltunk tovább haladni.

- Áááh, az ott egy lábujj! - mutatott Koyama az ominózus darabra és inkább eltakarta a szemét, és csak egy kis részen kukucskálva ment tovább. Oldalra fordulva mindketten hátrahőköltünk, ugyanis egy tükör volt a falra akasztva és mi szabályosan megijedtünk saját magunktól.

- Ah, ez csak egy tükör – próbáltam nyugtatgatni magunkat, kevés sikerrel.

- Csak egy tükör – ismételte Koyama, szemét még mindig rajta tartva. A következő pillanatban a tükör leesett a falról és az ott lévő üregből kibukott egy hosszú, fekete hajú lány teste, és ahogy a felsőteste háttal lefelé lógott ki az üregből, fekete karikákkal keretezett szemei merően bámultak minket. 

- Én ezt nem bírom tovább – szorongattam a telefonomat és óvatosan tettem egy lépést oldalra, szememet még mindig a testen tartva. Koyama követett és ahogy arrébb mentünk, a lány teste hirtelen megmozdult és karját felénk nyújtva fülsiketítő sikolyt hallatott, mire Koyamával egyszerre ugrottunk arrébb, ezzel a következő helyiségbe kerültünk. Észre sem vettük, hogy átléptük a küszöböt, csak arra eszméltünk fel, hogy az ajtó becsukódott mögöttünk.

- Eh? Be-be-bezártak? - dadogta Koyama és próbálta kinyitni az ajtót, sikertelenül. Én már ekkor mással voltam elfoglalva, ugyanis a romos szobában volt egy magas ágy, amiben egy holttest feküdt.

- Koyama… - nyöszörögtem és megrángattam a pólóját. - Nézz oda.

- Nem, nem akarok odanézni – vágta rá gyorsan Koyama. - Hol van a másik ajtó? - kérdezte és óvatosan elindult előre, de ajtót nem láttunk. - Eh? 

- Nincs ajtó? - kérdeztem cérnavékony hangon, majd a tekintetem egy pillanatra elszakítva a holttestől én is körülnéztem, majd megakadt a szemem egy falon csüggő függönyön, ami velünk szemben volt. - Nem a függöny mögött van? - suttogtam.

- Itt? - Koyama lassan elhúzta a függönyt, ami mögött valóban ott volt az ajtó. Ebben a pillanatban az ágyban fekvő holttest felült és felénk fordult, szóval gyorsan megiramodtam Koyama felé, és szinte kilöktem az ajtón. A holttest már kint volt az ágyból és éppen elért volna minket, amikor rácsuktuk az ajtót. Ahogy megfordultunk, nagyon meglepődtem, mert olyan volt, mintha a szabadban lettünk volna.

- Még mindig nincs vége? - sóhajtott kétségbeesetten Koyama.

- Ez egy… temető? - néztem körbe és éreztem, ahogy feláll a szőr a hátamon és libabőrös leszek. Hűvös szellőt éreztem magamon és távoli szélsüvítést hallottam. Az álmennyezet úgy volt megcsinálva, mintha a szabad ég alatt lennénk, a hatalmas helyiségben pedig rengeteg sír volt, legtöbbjük már kikaparva és vérfoltosan. Az egyikből mintha egy kéz nyúlt volna ki és ahogy elkezdtünk előre lépkedni, mindenhonnan nyöszörgő és hörgő hangok kezdtek felerősödni, mintha éppen közeledne felénk egy zombihadsereg. Koyamára néztem és egy pillantással megbeszéltük, hogy futunk. Ahogy elkezdtünk szaladni a göröngyös, egyenetlen földön, a hangok egyre csak erősödtek, de egyikünk sem mert hátranézni. Ahogy Koyama hosszú lábaival előbb az ajtóhoz ért, bevárt engem és szabályosan kiestünk az ajtón. Odakint már a világosság fogadott minket, és mivel mindketten a földön hevertünk, egy vámpírnak öltözött férfi odajött hozzánk, hogy felsegítsen minket. Koyama összerezzent a férfi érintésére, de mikor felfogta, hogy elmúlt a veszély, megköszönte a segítséget, de jelezte, hogy még ülne egy kicsit, ha nem gond.

- Én soha többé nem fogom ezt megcsinálni – szögeztem le, ahogy a sapkát levettem a fejemről és megtöröltem az izzadt homlokom. Koyama nem nagyon akart felállni a földről, szóval én is letelepedtem mellé és végignéztem rajta. A haja hihetetlenül csapzott volt, arca pedig megviselt. Mivel a kezemben volt a telefon, gyorsan lőttem róla egy képet.

- Szerintem elhiszik, hogy itt jártál – néztem a képre. Ő is kinyitotta a szemét és a képre nézve elnevette magát. - Elég szánalmasan festesz – jegyeztem meg.

- Hékás… - nyafogott.

- Koyama – szóltam, mikor kinevettem magam.

- Igen?

- Soha többé nem hívlak fel – mondtam, mire mindketten felnevettünk. 

- Na gyere, meghívlak egy crépe-re – állt fel és felsegített. Örömmel elfogadtam a meghívását és ahogy az élénk vidámparkban sétáltunk, már az elmúlt húsz perc sem tűnt olyan szörnyűnek. Míg a crépe-m készült, gyorsan megmostam az arcom és leültem egy padra. Koyama fizetett és leült mellém, majd mindketten nekiestünk az édességnek. Ahogy beleharaptunk, boldogan egymásra néztünk, mert egyszerűen isteni finom volt. Éppen arról beszéltünk, hogy mennyire finom a fagyi, mikor néhány lányra lettem figyelmes, akik a crépe árus előtt álltak és minket néztek, diszkréten suttogva. Mikor meglátták, hogy észrevettem őket, gyorsan félrenéztek, de nem tudták visszafogni az izgatottságukat, hiszen Koyama mellettem ült. Ő viszont az egészből semmit sem vett észre, mert éppen elért a crépe legfinomabb részéhez, a fagyi alatt elrejtett, vékony, csokis ostyához. Csak akkor jött rá, hogy nem figyelek az áradozására, mikor rám nézett. A tekintetemet követve ő is észrevette a lányokat.

- Sziasztok! - köszönt oda nekik barátságosan és én is megeresztettem egy félénk mosolyt. A három lány látszólag odavolt attól, hogy Koyama rájuk köszönt, szóval felbátorodva közelebb jöttek és megálltak előttünk.

- Izé… Koyama-san…- szólt az egyik habozva. - Mi is elmegyünk a Tokyo Dome koncertre és már nagyon várjuk – mosolygott a lány.

- Vagy úgy – bólintott Koyama és megkért, hogy fogjam meg a crépe-jét, hogy kezet foghasson velük. Mosolyogva figyeltem őket és megnyugtató volt, hogy nem azért jöttek, hogy engem szapuljanak. A fanok még örömködtek egy kicsit, majd elköszöntek tőlünk és elmentek.

- Látod? - nézett rám Koyama. - Nem kell félned tőlük.

- Más kérdés, hogy mit gondolnak valójában – tettem hozzá halkan, és beleharaptam a crépe-mbe. Mivel már késő délután volt, ahogy megettük a crépe-t, lassan elindultunk hazafelé. Mikor a házunkhoz értünk, ismét a hatalmába kerített a szorongató érzés, hogy látnom kell Vikit. De mivel szükségem volt néhány alapvető dologra, amit magammal viszek Shigéhez, muszáj volt felmennem.

- Minden rendben? - látott át rajtam teljesen Koyama és fürkészően a szemembe nézett.

- Igen – mosolyodtam el halványan. - Köszönöm, Koyama - néztem rá hálásan. Keii csak mosolyogva megpaskolta a fejem és integetve elment. Mély levegőt véve beléptem az ajtón és felsétáltam a lakásunkhoz. Benyitottam, és meglepődve vettem észre, hogy a lakás csendes. Barátnőm nem volt itthon. Mivel biztos voltam benne, hogy Tegoshival van, megnyugodva szedtem össze a cuccaimat, és a táskámat és elindultam Shigéhez. Útközben írtam neki, hogy úton vagyok hozzá, de nem válaszolt, szóval gondoltam, biztosan elfoglalt. A házához érve megkerestem a kulcsot, aminek a rejtekhelyéről Shige küldött egy üzenetet, és benyitottam. Nana csaholva rohant elém, és boldogan üdvözölt. Felkaptam az ölembe, és miközben levettem a cipőmet és felhúztam egy vendégpapucsot, összenyalogatta az arcomat. 

- Éhes vagy? - kérdeztem tőle, mire vakkantott egyet. - Jójó, mindjárt kapsz enni.

Ledobtam a táskámat a kanapéra és miközben megtámadtak a nosztalgikus érzések a lakás láttán, Nana ételének keresésére indultam. Mivel Nana nagyon okos kutya, akárcsak a gazdája, megmutatta nekem, hogy az eledele melyik szekrényben van, szóval megetettem, adtam neki vizet, majd ledobtam magam a kanapéra. Shige lakása olyan békítően hatott rám, hogy nem volt kedvem semmit csinálni, csak bámultam ki a veranda ablakán, ahogy a nap egyre lejjebb vándorolt az égen. Mikor már kezdtem elálmosodni, bekapcsoltam a TV-t, és körülnéztem a lakásban. A hálószobába benyitva megcsóváltam a fejem, ugyanis az ágy rendetlen volt, és a pizsamául használt atléta is csak úgy le volt dobva rá. Visszamentem a nappaliba, és feltettem egy adag kávét, majd elmentem lezuhanyozni, ami meglehetősen jól esett a kísértetházas délután után. Felvettem egy laza térdnadrágot és egy bő fazonú fehér pólót, majd a kávémat kortyolgatva találomra betettem egy filmet. Már épp kezdtem volna belelendülni, amikor Nana csaholva hozta oda nekem a pórázát jelezve, hogy ideje lenne sétálni. 

- Pont a legjobb résznél? - néztem rá elképedve, de mivel ő lelkesen vakkantott egyet, nem volt választásom, mint leállítani a filmet. Felkötöttem Nanára a pórázt, és elindultunk.

- Ha eltévedünk, visszatalálsz? - kérdeztem tőle már a járdán haladva, de nem is figyelt rám. Próbáltam arra vinni, amerre ismerem az utat, de ő egyáltalán nem arra akart menni, szóval ezután csak igyekeztem nem elfelejteni, merre megyünk. Nagyjából egy órát sétálhattunk össze-vissza, szóval úgy gondoltam, ideje hazamenni, mielőtt még Shige előbb hazaér, mint én. Egész könnyen hazajutottam, csak három embertől kellett útbaigazítást kérnem, ugyanis a sötétben fogalmam sem volt, hol vagyok. Visszaérve Nana azonnal bealudt, én pedig tovább néztem a filmet. Tizenegy óra körül lett vége és Shige még mindig nem ért haza. Mivel már félig aludtam a film végére, gondoltam, lefekszem és nem várom meg. De ahogy bebújtam az ágyába, amiből teljes mértékben az ő aurája áradt, olyan izgatott lettem, hogy képtelen voltam elaludni. Össze-vissza forgolódtam az ágyban, ami így csak még rendetlenebb lett. Végül, olyan két, két és fél óra fetrengés után nagy nehezen elnyomott az álom, de nem sokkal utána a ház előtt megálló autó lámpája felébresztett, szóval tudtam, hogy Shige hazajött. Hallottam, hogy csendben nyílik az ajtó és hogy Shige suttogva köszönti az őt üdvözlő Nanát. Ezután hallottam, hogy elment zuhanyozni és halkan benyitott a szobába.

- Üdv itthon! - köszöntem neki az ágyon felülve.

- Ébren vagy? - bújt be mellém, majd megcsókolt. 

- Hosszú napod volt? - kérdeztem, miközben hozzá bújtam.

- Eléggé – sóhajtott. - Neked?

- Hát… Reggel elmenekültem otthonról, elmentem ráment enni, majd Koyama elrángatott egy kísértetházba, ahol majdnem otthagytam a lelkemet.- Shige néhány másodpercig nem szólt semmit, és a keze, amivel a hajamat simogatva, megállt egy kicsit.

- Kísértetház? 

- Nem akarok beszélni róla – sóhajtottam lemondóan, Shige pedig halkan elnevette magát.

- Hát, jó, hogy legalább volt társaságod – húzta magához a fejem, és megpuszilta a homlokom. - De azért jó lenne, ha végre kibékülnétek Vikivel – tette hozzá halkan. Erre nem feleltem, csak vettem egy mély levegőt, hogy elnyomjam magamban az érzéseket és olyan szorosan bújtam Shigéhez, ahogy csak tudtam. Nem telt bele sok idő, és már el is aludt. Ezek után még sokáig fent voltam, ugyanis kezdett érdekelni, hogy mi az, ami miatt Shige ilyen későn ért haza. 

Miután éjszaka sikeresen újraálmodtam mindent, amit a kísértetházban átéltem, reggel a szokottnál zaklatottabban keltem. A kávé illatára kivánszorogtam a szobából, de mivel Shige éppen zuhanyozott, töltöttem magamnak egy pohárral és kiálltam a verandára, hogy felfrissüljek a reggeli levegőtől. A korlátra támaszkodva elgondolkoztam azon, hogy fel kéne keresnem Kenta-senpait, és tisztázni a dolgokat, de még a gondolatára is libabőrös lettem. Aztán eltöprengtem, hogy vajon ha otthagyom a céget, a Johnny`s alkalmazni fog-e és kisebb pánikroham tört rám attól, hogy beszélnem kell erről Chiyo-sannal. Éppen komoran fixíroztam a kávémat, mikor Shige hátulról átölelt és belepuszilt a hajamba.

- Oh, jó reggelt – fordultam hátra, hogy a szemébe nézhessek.

- Min gondolkoztál el ennyire?

- Nem fontos – vontam meg a vállam, majd megkordult a gyomrom, mire Shige mosolyogva megforgatta a szemét.

- Eszünk? - kérdezte a fejét oldalra döntve.

- Nem ellenkezem – mosolyodtam el angyalian. Felajánlottam, hogy segítek, de mivel Shige azt mondta, hogy megcsinálja egyedül, elfeküdtem a kanapén és a TV-t kezdtem kapcsolgatni. Miután megreggeliztünk, elkísértem próbára, de nem tartottam szükségesnek maradni, és mivel barátnőm is ott volt, jobbnak láttam, ha máshová megyek. Massu próbált marasztalni, de azt füllentettem, hogy amúgy is dolgom van, szóval elköszöntem tőlük. A tükörben láttam, hogy Tegoshi és Shige tehetetlenül egymásra néznek, mert nem tudnak mit kezdeni velünk, de nem akartam ezzel foglalkozni. 

A próbateremből kiérve arra gondoltam, hogy akár fel is kereshetném Kenta-senpait. Igyekeztem nyugodtnak maradni, ahogy az iroda felé tartottam, de egyszerűen képtelenségnek találtam, hogy muszáj lesz emberi hangnemben beszélnem vele. A taxiban ülve idegesen doboltam a térdeimen és minél közelebb kerültem az irodához, annál feszültebb lettem. Mikor a taxis leállt az út szélén, remegő lábakkal léptem ki a járműből és megálltam az épület előtt. Vettem egy mély levegőt, majd mivel ez sem nyugtatott meg, még egyet. A táskámat szorongatva idegességemben beléptem az irodaházba és miközben a liftre vártam, körülnéztem, hátha megpillantok egy ismerős arcot azok közül, akik Kenta-senpaihoz járnak dolgozni, de senkivel sem találkoztam. A lift megérkezett és az ötödik emeleten kilépve, az ismerős folyosó legutolsó ajtaja felé vettem az irányt. Az ajtó előtt viszont megtorpantam, ugyanis Kenta-senpai neve helyett más tábla lógott a falon. Lefagyva meredtem az ismeretlen névre és biztos voltam benne, hogy rossz helyen járok. Végignéztem minden egyes névtáblát a folyosón, de egyiken sem állt a megszokott név a megszokott fényképezőgéppel. Az egyik székre leülve idegesen járatni kezdtem a lábam és habozás nélkül tárcsáztam Kenta-senpai számát, de az már nem volt elérhető.

- Ez nem lehet – motyogtam kiszáradt torokkal és a sírás kerülgetett. Ekkor Kenta-senpai irodájának ajtaja kinyílt és egy középkorú férfi lépett ki rajta.

- Elnézést! - álltam meg hirtelen, mire a férfi kedvesen rám nézett. - Nem tudja, hogy hova költözött ennek az irodának az előző bérlője?

- Ah, Kenta-san? - kérdezte a férfi. - Nem tudok semmi részletet, csak annyit, hogy valamiért külföldre utazott.

- Tessék? - kerekedett el a szemem. 

- Nem igazán tudok mást, de mivel egy régi ismerősöm, csak szólt, hogy ha szükségem van új irodára, nekem adja az övét – magyarázta, majd miután észrevette, hogy gyakorlatilag nem lélegzek, megfogta a vállam. - Jól érzi magát?

- Eh? Igen… Hogyne – bólintottam. - Köszönöm az idejét – hajoltam meg, majd kissé szédülve eltámolyogtam a liftig. Az agyam olyan erősen kezdett el kattogni, hogy észre sem vettem, mikor a lift a földszintre ért, csak arra eszméltem fel, hogy ketten beszálltak és az egyik nő óvatosan megkérdezte, hogy nem-e szeretnék kiszállni. Az épületből kiérve leültem egy padra és a tenyerembe temetve az arcom próbáltam összeszedni magam. Képtelen voltam elhinni, hogy Kenta-senpai gyáva módon elmenekült. Nem szándékoztam folytatni vele a közös munkát, de abban reménykedtem, hogy felnőttekként meg tudjuk oldani, hogy Chiyo-sannal együtt új szerződést kössünk. Most, hogy Kenta-senpai elment, nem volt bátorságom ahhoz, hogy ezt kezdeményezzem. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem a padon, mikor a bambaságomból kizökkentett a telefonom.

- Igen? - szóltam bele kábán.

- Én vagyok… - szólt bele Koyama. - Minden rendben?

- Oh… - gyorsan nyeltem egyet és megköszörültem a torkomat. - Igen, persze. Mi újság?

- Ebédelni készülünk és gondoltam elszaladok érted, míg a többiek zuhanyoznak. 

- Ah, nem kell csak azért eljönnöd – szabadkoztam, mert nem igazán volt hangulatom a közös programhoz.

- Oda akarok adni Shigének egy könyvet, szóval így is, úgy is hazaugrok. Otthon vagy?

- Nem mentem haza… 

- Akkor hol voltál egész idáig? - váltott gyanakvóra a hangja.

- Csak beültem egy kávézóba – válaszoltam gyorsan, mert ahogy hirtelen körülnéztem, egy könyves kávézót pillantottam meg először.

- Oké, akkor elmegyek oda – vágta rá, és mivel nem volt kedvem ellenkezni, csak elmondtam neki a címet és letettem. Bementem a kávézóba és miután kértem egy jegeskávét, leültem egy sarokba, ahol babzsákfotelek voltak. Úgy gondoltam, nem ártana összeszednem magam, mire Koyama megjön, de folyton csak azon kaptam magam, hogy a szívószálat bámulom és a jegeskávéban szép lassan elolvad a jég. Nagyjából negyed óra múlva, mikor éppen kifelé meredtem az ablakon, Koyama megérkezett.

- Hali! - mosolygott és kérdőn a kezemben szorongatott kávémra nézett. - Eljöttél egy kávézóba és nem is ittál semmit?

- Ah, ez már ráadás – füllentettem és felállva kinyújtóztattam a végtagjaimat. - Milyen volt a próba? - érdeklődtem, mielőtt rám terelődne a figyelme.

- Csak a szokásos – válaszolta, miközben le sem vette rólam a szemét.

- Mi az? - néztem rá kérdőn.

- Eléggé piros az arcod. Jól vagy? 

- Most, hogy mondod – tapogattam meg az arcomat, amit elég melegnek éreztem.

- Kint voltál a napon? - tette a fejemre a tenyerét és eltorzult arccal vette tudomásul, hogy a hajam fel van forrósodva. 

- Semmi bajom! - vágtam rá, ahogy beültünk a kocsiba. - Majd iszok egy kis vizet.

- Miért nem vigyázol magadra? - Sopánkodott. - Mi lesz, ha napszúrást kapsz?

- Vigyázok magamra és nem fogok napszúrást kapni – sóhajtottam egy halvány mosollyal. Koyama elégedetlenül pillantgatott rám, de muszáj volt az utat néznie, én pedig örültem, hogy nem figyel rám annyira. A kocsi klímája jól esett a felforrósodott fejemnek és gondolatban felírtam a listámra, hogy legközelebb ne üljek kint egy órát a tűző napon. Koyama egy sütögetős étteremnél állt meg és az ajtón belépve rögtön megláttam a többieket. Mély levegőt véve elővettem a legboldogabb mosolyom, ahogy leültem közéjük. Tegoshi és Viki éppen azon veszekedtek, hogy mennyire kell átsütni a húst, Shige nekik próbált magyarázni, de ők nem is figyeltek rá, Massu őket figyelte, miközben jót szórakozott rajtuk, én gyomorgörccsel ott ültem Shige és Massu között, Koyama pedig kért nekem egy pohár vizet. 

- Idd meg – parancsolt rám.

- Ha ezt mind megiszom, nem fogok tudni enni – ellenkeztem hitetlenkedve.

- Mi a baj? - nézett egyből ránk Shige, félbeszakítva magyarázatát a megfelelően átsült húsról.

- Napszúrást kapott – méltatlankodott Koyama.

- Nem kaptam! - sóhajtottam lemondóan.

- Nem hazamentél? - kérdezte Shige csodálkozva.

- Egy kávézóban voltam.

- És napszúrást kaptál a kávézóban? - ráncolta a szemöldökét úgy, mint aki jelzi, őt nem tudom becsapni. 

- Nem kaptam napszúrást! - ismételtem meg magam.

- De eléggé meleg a fejed ahhoz képest, hogy egy kávézóban voltál – simította végig a tenyerét az arcomon, mire idegesen elkaptam a fejem.

- Te jó ég, mondom, hogy semmi bajom!- mondtam kicsit ingerülten, amit azonnal meg is bántam. Shige azonnal gyanakodva vizslatni kezdett, és még Tegoshi és Viki is abbahagyta a vitatkozást, szóval gyorsan magamra erőltettem egy mosolyt és hozzátettem: - Bocsi, csak nem aludtam jól és fáradt vagyok. Tudod, a kísértetház miatt! Rémálmaim voltak, meg minden. A fejem meg biztos azért ilyen meleg, mert egy kicsit sétáltam odakint. 

- Mi a baj? - kérdezte rögtön, ahogy befejeztem a monológom. Látszott rajta, hogy csak azért hallgatott végig, mert nem akart félbeszakítani.

- Semmi bajom nincs! - legyezgettem a kezem magam előtt és kezdett zavarni a többiek tekintete. Barátnőm is fürkészve nézett rám és tudtam, hogy hiába nem vagyunk beszélőviszonyban, akkor is észreveszi, ha valami nincs rendben. - Mondom, hogy csak fáradt vagyok! - néztem mindenkire egyenként, hátha ezzel leszállnak a témáról. Massu és Tegoshi lassacskán ismét elkezdtek enni, de a másik három még mindig nem vette le rólam a szemét. 

- Ah, ki kell mennem a- 

- Nem szöksz meg – húzott vissza a csuklómnál fogva Shige, amikor épp fel készültem állni. - Miért titkolózol? - fúrta az enyémbe a tekintetét. Koyamára néztem, aki két karját az asztalon pihentetve, várakozva nézett rám. 

- Jó, elmondom – horgasztottam le a fejem és remegősen felsóhajtottam. Shige megfogta a kezem és bátorítóan a szemembe nézett. - Úgy gondoltam, lerendezem a dolgokat Kenta-senpaial, szóval elmentem az irodához. 

- Egyedül? - kerekedett el Shige szeme.

- Szólnod kellett volna róla! - szidott le Massu is.

- Bocsánat – sütöttem le a szemem. - De… nem volt ott – harapdáltam idegesen az alsó ajkamat. - Más van abban az irodában és állítólag Kenta-senpai külföldre utazott.

- Eh? - döbbentek le egyszerre és felháborodott pillantásokat váltottak. 

- Miért akartad eltitkolni? - nézett rám komoran Shige.

- Mert… Megijedtem, és nem akartam róla beszélni – pislogtam sűrűket az ölembe ejtett tenyeremre. - Nem tudom, hogy most mi lesz.

- Mi lenne? - kérdezte Tegoshi hitetlenkedve. - Beszélünk Chiyo-sannal és ő majd köt veled egy szerződést.

- Ne mondd úgy, mintha ez olyan egyszerű lenne - szóltam rá.

- Dehát egyszerű – pislogott nagyokat.

- Honnan veszed, hogy kötne velem szerződést?

- Ugyan már - nevette el magát Shige. - Mi akadálya lenne?

- Nem tudom… Mondjuk hogy bajt hoztam a fejedre, vagy hogy folyton lesérülök, vagy nincs megelégedve velem, vagy-

- Vagy semmi, mert csak beképzelsz magadnak mindent – fejezte be a felsorolásomat helyettem Shige. 

- Gondolod? 

- Nyugi, majd mi tiltakozunk, hogy nem kell másik fotós – viccelődött Massu, mire halványan elmosolyodtam. 

- De én azért szívesen megverném Kenta-senpait – szólalt meg barátnőm fenyegetően, én pedig meglepődve néztem rá. 

- Azt gondoltuk – mosolygott rá büszkén Tegoshi és boldog arccal rám pillantott. Úgy éreztem, mintha maga a Mt. Everest zuhant volna le a mellkasomról, ahogy elkaptam Viki pillantását, ami már nem volt többé ellenséges. 

- Na? - szólalt meg Koyama, aki elégedetten figyelt minket, mintha csak a gyerekeit nézné.- Eszünk végre? 

Miután mind nekiestünk az ételnek, igyekeztem én sem rémeket látni többé és jókedvűen becsatlakoztam a beszélgetésbe. Miután elhúztuk az időt az evéssel, siettünk vissza próbára és mivel barátnőmmel ismét beszélőviszonyban voltunk, én is maradtam. Mikor meguntuk a fényképezést és én felidegesítettem magam azon, hogy Tegoshi minden egyes alkalommal, mikor háttal áll a többieknek, belevigyorog a kamerába, leültünk a sarokba és beszélgettünk.

- Este nem megyünk el moziba? - csaptam össze a tenyerem izgatottan, remélve, hogy meg tudjuk ünnepelni a kibékülésünket.

- Bocsi – húzta el a száját. – Már megbeszéltem Massuval, hogy elmegyek vele egy gyoza étterembe.

- Massuval? - kerekedett el a szemem, majd leesett a mondat másik fele is. - Gyoza étterembe?!! 

- Bocsiii! - tette össze a két tenyerét és esdekelve nézett rám. - Tegoshi valami klubba megy az este, és nem akartam folyton rajta lógni. Massu észrevette és figyelmességből elhívott.

- Figyelmességből? - pislogtam értetlenül.

- Nem csak neked volt rossz kedved attól, hogy összevesztünk – emlékeztetett unott fejjel.

- Ah, vagy úgy – húztam be a nyakam. - De pont egy gyoza étterem… - sopánkodtam teljesen összetörve.

- Gyere el te is.

- Nem, majd megkérdezem Shigét, hogy csinálunk-e valamit. Ha csak nincs megint valami titkos elfoglaltsága, ami miatt nem ér rá.

- Titkos elfoglaltság?

- Ühm – bólintottam Shige felé pillantva. - Tegnap is későn ért haza, mert valami dolga volt, de nem mondta meg, hogy mi.

- Ugye nem gondolsz hülyeségekre? - nézett a szemembe Viki.

- Dehogyis! - tagadtam, mert ez azért igaz volt. 

- Még – tette hozzá keresztbe tett kézzel.

- Hékás! - kértem ki magamnak azonnal. - Megbízom Shigében!

- Jójó, tudom – nevetett ki. - Nyugi, biztos a munkájával kapcsolatos, amit még lehet, hogy nem mondhat el.

Tovább nem tudtunk beszélgetni, mert a fiúk befejezték a próbát és körénk gyűltek.

- Mit csináltok ezután? – érdeklődött Koyama.

- Én elmegyek egy klubba – dobta át táskáját a vállán Tegoshi.

- Én Vikivel megyek gyoza étterembe – folytatta Massu.

- Oh, a barát engedélyt adott rá? - viccelődött Shige, Tegoshi pedig büszkén Shige felé bökött a vizesflakonjával.

- De még mennyire! 

- Én ezért erre annyira nem lennék büszke. Ez a természetes – álltam meg mellette és a vállára tettem a kezem.

- Azt mondod, hogy féltékenynek lenni nem természetes? - kérdezte harciasan a szőkeség.

- Megfojtani a barátnődet biztos nem az – ingattam a fejem keresztbe font karokkal.

- Akkor te soha nem vagy féltékeny Shigére? - nézett rám Koyama, Shige pedig várakozó mosollyal figyelt.

- Nem – húztam ki magam. 

- Hát, Shige nem is ad rá okot – szólt Massu arra célozva, hogy Shige már-már az antiszociális határát súrolja.

- Shige nem is akar rá okot adni – húzott magához Shige, ahogy kifelé haladtunk a próbateremből.

- Koyama, te merre mész? - kérdeztem kedvenc lídörömet.

- Haza. Valószínűleg veszek egy fürdőt és olvasok.

- Hű – bólogattam mosolyogva. A bejáratnál elköszöntünk Tegoshitól és Koyamától, Massu pedig azt mondta, elviszi magával Vikit, hogy miután elkészült, induljanak is. Miközben igyekeztem nem foglalkozni a szívemmel, ami a gyoza után vágyakozott, beültem Shige mellé a kocsiba, mivel a cuccaim még a lakásán voltak. 

- És mi mit csinálunk? - fordultam Shige felé izgatottan, de a válasz egy bocsánatkérő pillantás volt. - Nem érsz rá? - görbítettem le a szám.

- Bocsi, de csak késő este érek haza.

- Megint? - dőltem hátra az ülésen rosszkedvűen.

- A mai az utolsó alkalom – ígérte bűnbánó arccal.

- Holnap már úgyis megyünk Wakayamára – vontam meg a vállam egykedvűen. - Megvárhatlak?

- Persze, de nem tudom, mikor érek haza.

- Majd elmélyítem a barátságomat Nanával – bólintottam halvány mosollyal, mire Shige elnevette magát és mivel éppen piros volt a lámpa, áthajolt és nyomott egy puszit az arcomra.

Mikor hazaértünk, Shige megmelegítette a hűtőben lévő curryt, és miután megvacsoráztunk, már indult is. Ahogy kihajtott a kocsival, én máris unatkozni kezdtem, szóval megnéztem az összes zene CD-jét, és találomra betettem valamit, majd elmentem venni egy fürdőt. Nagyjából tizenöt perc után kimenekültem a kádból, ugyanis a szívverésem a háromszorosára gyorsult. Odakint félhomály volt, szóval abban a reményben, hogy Shige két-három órán belül hazaér, csináltam magamnak teát és kényelmesen elhelyezkedve a kanapén megnéztem egy animációs filmet. Aztán még egyet. A második vége felé már félig aludtam, mikor a telefon csörgése ébresztett. De nem az enyém volt, hanem Shige házi telefonja, szóval gondoltam, jobb, ha nem veszem fel és hagytam kicsörögni, de a végén megszólalt a hangposta és legnagyobb meglepetésemre Tegoshi szólt bele.

- Shige, azzal a dologgal kapcsolatban hogy állsz? Csak mert lenne egy ötletem. - a háttérben zenét hallottam szóval gondoltam, még mindig a klubban volt. - Majd hívj fel! 

Izgatottan bámultam ki a fejemből egy darabig és nem bírtam a kíváncsiságommal. Vagyis Tegoshi tud arról, amit Shige csinál. Azonnal fogtam a mobilom és írtam Tegoshinak. 

„Hol vagy?”

Reménykedtem abban, hogy a nagy hangzavarban meghallja a telefonját. Öt perc múlva érkezett a válasz:

„Egy klubban Shibuyában, miért?”

Fogalmam sem volt, mivel indokoljam meg, hogy miért akarom ezt tudni, szóval egyszerűen csak megkértem, hogy küldje el a címet és hogy majd elmondom, miről van szó. Szerencsére nem kíváncsiskodott többet, amit annak tudtam le, hogy nem is nagyon foglalkozott velem, csak félvállról válaszolgatott. 

- Nana, sietek haza. Mondd meg a gazdádnak is, jó? - simogattam meg a bóbiskoló kutyát, majd a szandálomat felkapva kirohantam az ajtón, közben pedig taxiért telefonáltam. A meglehetősen álmos és nagyon morcos taxisofőr elvitt engem a megadott címre, majd miután kedvesnek nem mondható módon jó bulizást kívánt, elhajtott. Shibuya, a késői óra ellenére, nagyon élénk volt, mindenhol csoportokba verődött, nem teljesen józan fiatalok lézengtek, dohányoztak, vagy ittak. Mielőtt elveszítettem volna a bátorságom, gyorsan felmentem a klub lépcsőjén és benyitottam. Ahogy azt vártam, a hely zsúfolásig volt. Nem az a megszokott klub volt, hanem az a fajta, ahova pénzesebb emberek járnak. Volt egy tánctere, fent pedig körben asztalok voltak elhelyezve. Amint beléptem, az egyik pultos szinte leüvöltötte a fejem, amit kedves üdvözlésnek véltem, mert az élő zenekartól alig hallottam valamit. Mivel rockzenét játszottak, máris megértettem, ma miért erre a helyre jött Tegoshi. Úgy gondoltam, biztosan illik rendelni valamit, így hát gyorsan kértem egy koktélt, és amíg el nem készült, feszengve ültem a bárszéken. Amint megkaptam az italt, megragadtam és felfelé vettem az irányt, mert arra tippeltem, hogy Tegoshi nem a tánctéren van. Az emeleten nem volt olyan nagy hangzavar és tolongás sem, de a fülem már így is bedugult a hangos zenétől. A klubban lévő kék fény nagyon idegesített, így hunyorogva néztem meg a társaságokat az asztalnál, hátha valahol megpillantom Tegoshit. Alig mentem pár métert, mikor valahonnan az ő nevetését hallottam. A korlátnál ült, öt srác társaságában és valamin nagyon jól szórakoztak. Hirtelen lámpalázam lett, és nem tudtam, hogyan is menjek oda hozzájuk úgy, hogy Tegoshi meg is hallja, hogy megszólítom. A mobilomat előkapva egy látható helyen gyorsan dobtam neki egy üzenetet, hogy ott vagyok, tőle balra. Éppen akkor kapta el a fejét, mikor a telefonja világítani kezdett az asztalon, szóval arra gondoltam, hogy a fejére öntöm a koktélom, de az egyik srác jelezte, hogy valaki írt neki. A telefon fényében láttam, hogy arca értetlenné válik, majd mikor felemelve a fejét körbenézett, meglátott engem és úgy lefagyott, hogy ez a haverjainak is kezdett feltűnni, akik mind egyenként felém néztek. Tátogva jeleztem Tegoshinak, hogy jöjjön oda hozzám. A szőkeség még mindig csodálkozó arccal kimászott a haverjai közül és megállt előttem.

- Mit csinálsz te itt? 

- Valamit meg akarok kérdezni! - válaszoltam.

- Ne kiabálj, hallom – pislogott értetlenül, én pedig rájöttem, hogy mindenki más rendesen hall, csak az én fülem van bedugulva.

- Bocsi.

- Szóval? Miért jöttél ide? Shige tudja, hogy itt vagy?

- Nem, igazából nála voltam egész idáig, de ő nincs még otthon – magyaráztam, de a Tegoshi háta mögül érkező pillantások elég zavaróak voltak. - Miért bámulnak a haverjaid? - Tegoshi hátranézett és mérgesen odakiabált nekik:

- Fejezzétek be! Neki van barátja! - erre a srácok mind felhördültek, én pedig égő fejjel eltakartam az arcom, mert a srácokon kívül már mások is minket néztek.

- Nem lehetett volna ezt az információt kevésbé halkan közölnöd? - kérdeztem, félig lehajtva a fejem.

- Mit mondtál? - hajolt közelebb hozzám.

- Azt, hogy túl hangos vagy! - kiabáltam rá mérgesen, mire még többen felénk fordultak.

- Mondtam, hogy ne kiabálj – szólt rám méltatlankodva. Fogaimat összeszorítva vettem egy mély levegőt és egyre inkább fogyatkozó türelemmel megragadtam a csuklóját, és nem törődve a tiltakozásával, kirángattam a mosdókhoz vezető átjáróra, ami egy kicsit nyugisabb volt.

- Na – engedtem el és keresztbe fontam a karom. - Végre.

- Szóval? Mi az, ami miatt még ide is képes voltál eljönni? - dugta zsebre a kezét Tegoshi.

- Te tudod, hogy mire készül Shige, ami miatt csak későn ér haza? - kérdeztem kertelés nélkül, mert valamiért olyan melegem volt, hogy kezdtem egyre rosszabbul lenni. 

- Nem tudom – vágta rá azonnal.

- Akkor mi volt az a hívás az előbb? - hajoltam közelebb hozzá, ő pedig elkapta rólam a tekintetét és lesütötte a szemét.

- Nem mondhatom el.

- Akkor tényleg tudod! - mutattam rá azonnal.

- De bocsi. Akkor sem mondhatom el – emelte fel a kezét védekezően. - Shige megkért, hogy tartsam titokban.

- Előttem? 

- Nem, a többiek előtt is.

- Akkor te miért tudod? 

- Véletlen tudtam meg. De komolyan – nézett a szemembe. - Nehogy hülyeségekre gondolj. 

- Jó, de… - akadékoskodtam, majd hirtelen megörültem. - Valami ajándékot akar nekem adni?

- Miért? Születésnapod van? - húzta össze a szemöldökét értetlenül.

- Nincs.

- Akkor miért adna? - tette fel a logikus kérdést.

- Hát azt nem tudom… - motyogtam és kezdtem úgy érezni, teljesen felesleges volt idejönnöm. Olyan lehangolt lettem, hogy szinte egyszerre kiittam a koktélt a pohárból.

- Hékás, elég lesz! - kapta ki a kezemből a poharat Tegoshi. - Gyere, hazakísérlek.

- Nem kell – morogtam durcásan.

- Még csak az kéne, hogy Shige megtudja, hogy egyedül hagytalak hazamenni.

- Shige még biztos nincs otthon – vontam meg a vállam egykedvűen és követtem Tegoshit a lépcsőhöz. Gyorsan elköszönt a haverjaitól, összeszedte a cuccait és szabályosan rám parancsolt, hogy kövessem. Miközben taxit próbált fogni, folyamatosan mérgelődött, szóval egy idő után már felhagytam azzal, hogy rá figyeljek. A taxiban ülve a gondolataimba merültem, és mire megérkeztünk, készen álltam arra, hogy kikérdezzem Shigét. Olyan harcias lettem, hogy kis híján elfelejtettem elköszönni Tegoshitól és ha nem száll ki a kocsiból, hogy utánam szóljon, teljesen megfeledkeztem volna róla.

- Neked is szia! - szólt rám harsányan, mire összehúztam magam.

- Bocsánat, hogy tönkretettem a partizásod – néztem a szemébe félve.

- Hagyjuk – legyintett félig nevetve, majd a sarok felé pillantott, és elhúzta a száját. - Hát, jó beszélgetést – köszönt el, és mire észbe kaptam volna, már be is ült a kocsiba. Sóhajtva néztem az elhaladó taxi után, majd bevártam az érkező Shigét a ház előtt. Már akkor csodálkozva nézett rám, mikor befordult a behajtóra.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdezte, még szinte ki sem szállva a kocsiból. Keresztbe fontam a karomat és mély levegőt véve elszántan a szemébe néztem.

- Beszélnünk kell – jelentettem ki a tőlem telhető legvészjóslóbb hangon, de Shige továbbra is csodálkozó pillantással méregetett.

- Az előbb volt itt veled valaki, ugye? - kérdezte, miközben az előszobába lépett és levette a cipőjét.

- Igen. Tegoshi – válaszoltam szűkszavúan.

- Tegoshi? - torpant meg Shige és értetlenül nézett rám. - Miért is volt itt Tegoshi?

- Mondom, hogy beszélnünk kell – ismételtem meg magam komolyan.

- Jó. Beszéljünk – bólintott engedelmesen. A lábaimat magam alá húzva felültem a kanapéra.

- Ülj le – mondtam neki kimérten, mire Shige szófogadóan leült velem szemben, ugyanabban a pózban, mint én, és két kezét a térdein pihentetve, várakozóan nézett rám. Olyan aranyos volt, hogy alig tudtam visszatartani a mosolyomat, szóval nyeltem egy nagyot és vártam néhány másodpercet, mielőtt megszólalok.

- Nincs valami mondandód számomra? - kérdeztem, nagyon erőlködve azon, hogy kontrolláljam az arckifejezésem.

- Mondandóm? Kellene, hogy legyen? - döntötte oldalra a fejét elgondolkozva. 

- Mondjuk, hogy miért maradsz ki ilyen sokáig? - segítettem ki, ő pedig néhány pillanat múlva megforgatta a szemeit és elmosolyodott.

- Erről van szó? - nevetett halkan, mire megajándékoztam egy szúrós pillantással.

- Te nem gondolnád, hogy furcsa, ha én kimaradnék késő estig és nem mondanám el, hogy miért?

- Most is kint voltál és nem tudom, hogy miért – emlékeztetett elkomolyodva, de erre inkább nem reagáltam. - Jójó, elmondom, de csak azért, hogy ne kreálj téveszméket – adta meg magát. - Meglepetést akartam nektek.

- Meglepetést? - ráncoltam a szemöldököm, mert erre nem számítottam.

- Vagyis még most is akarom. De mivel napközben nincs időm ezzel foglalkozni, csak este tudok intézkedni.

- Milyen meglepetést? - csillant fel a szemem, miután végre felfogtam a válaszát.

- Azt nem mondom el! Ezt is titokban akartam tartani, de te nem bírsz magaddal! - állt fel bosszúsan és a hűtőhöz lépett, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

- Hű! Meglepetés! - vigyorogtam boldogan. De az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis Shige becsapta a hűtőajtót és két kézzel a pultra támaszkodva komoran nézett rám.

- Szóval? Miért is voltál kint éjjel az utcán? 

- Hát… nem csak az utcán voltam – piszkáltam zavartan az ujjaimat. Mivel Shige tekintetet nem enyhült meg, elfordultam tőle és úgy motyogtam tovább. - Tegoshi hagyott neked egy üzenetet, ami kíváncsivá tett és gondoltam, elmegyek és megkérdezem tőle, hogy tud-e valamit arról, miért érsz mostanában ilyen későn haza.

- Hova mentél? - ragadta meg a legfontosabb részt a témából Shige, majd elgondolkozva a plafon felé emelte a tekintetét. - Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy valami klubba megy. 

- Igen – bólintottam, mire Shige a plafonról rögtön rám pillantott és a szeme úgy szikrázott, hogy nem bírtam állni a tekintetét.

- Te elmentél este egy klubba egyedül?! - robbant ki azonnal.

- Nem történt semmi! - próbáltam védekezni, kevés sikerrel. - Az a klub amúgy is nívósabb volt, mint a többi.

- Honnan veszed, hogy milyenek a klubok? - kérdezte olyan arccal, mint aki tudatni akarja velem, hogy hiába mentegetőzöm. Erre nem feleltem, mert feleslegesnek tartottam vitatkozni vele és amúgy is, számítottam erre. - És? - folytatta. - Tegoshi hazakísért?

- Igen… Mert félt attól, hogy megtudd, hogy egyedül jöttem haza – Shige nem felelt, csak komor arccal betette a poharát a mosogatóba és sóhajtott egyet.

- Mérges vagy? - kérdeztem félve.

- Mérges vagyok – válaszolta kissé ingerülten. Ezután nem is mondott semmit, hanem elment lezuhanyozni. Mivel én már lefürödtem, bebújtam az ágyba, és engedelmesen vártam, hogy ő is lefeküdjön. Mikor benyitott, hátrébb húzódtam az ágyon és a takaró alól pislogtam rá. Szó nélkül befeküdt mellém és hátat fordított nekem. 

- Naaa – kérleltem a hátát, mert nagyon nem tetszett, hogy ennyire haragszik rám. - Ne haragudj! - ütögettem meg a vállát.

- Majd holnap beszélünk róla – mondta mogorván.

- De én akkor nem tudok aludni – ellenkeztem és közelebb húzódtam hozzá az ágyon. Mivel nem reagált, hátulról átöleltem a derekát és a vállára támaszkodtam. - Nem hagylak aludni, míg meg nem bocsátasz nekem, Kato Shigeaki – Shige még mindig nem mozdult, de valamiért gyanítottam, hogy mosolyog, szóval nyomtam egy puszit az arcára.

- Hagyd abba! - nyafogott és a kezével, amire a fejét fektette, megpróbálta eltakarni az arcát és fejét a párnába dugta 

- Nem fogok többé ilyet csinálni – ígértem.

- Nem érdekel – vágta rá. 

- Azt mondod, hogy nem érdekellek? - háborodtam fel és belecsíptem a hasába, mire összerándult és elnevette magát.

- Én ezt nem mondtam – nézett fel végre.

- Akkor nem haragszol? - csillant fel a szemem és lemásztam róla. 

- Nem haragszom, de örülnék, ha máskor nem mennél egyedül ilyen helyre – fordult végre felém. 

- Nem megyek – ígértem meg. Shige megpuszilta a homlokom, majd nem sokkal utána el is aludt. Az arcán láttam, hogy mennyire kimerült, és lelkiismeret-furdalásom lett, amiért még én is aggodalmat okozok neki a kis akcióimmal. Ezért elhatároztam, hogy holnap korán felkelek és csinálok neki reggelit, mielőtt a reptérre indulunk.

Szerencsére sikerült reggel ötkor felkelnem valamire, ami valószínűleg az volt, hogy álmomban lefejeltem a falat. Shige még mélyen aludt, egyik karja a derekamon pihent. Erősen koncentrálva, hogy fel ne keljen, arrébb fektettem a karját és óvatos mozdulatokkal kimásztam az ágyból.

Miután megmostam az arcom, felgumiztam a hajam és harcias üzemmódban a konyhába léptem, hogy megnézzem, miből tudok reggelit csinálni. A hűtőben találtam tojást és tofut is, szóval gondoltam, a tojástekercs, rizs, és miso leves megteszi. Megmostam a rizst és megtöltöttem a rizsfőzőt, majd nekiálltam a levesnek, amit csak azért volt bátorságom megcsinálni, mert Viki egyszer megmutatta, hogy kell. Egészen belejöttem és már épp a tojástekerccsel szenvedtem, mikor Shige felébredt.

- Jó reggelt – csoszogott oda hozzám és csodálkozva körülnézett. Látszólag nem tudott mit kezdeni a látvánnyal.

- Bocsi, hogy csak úgy használom a konyhádat.

- Nem zavar, de miért csinálsz reggelit? - nyomott egy puszit az arcomra.

- Csak gondoltam kiengesztellek – vontam vállat.- Viszont csak tojást, rizst és miso levest csináltam. Van még valami, amit hozzá lehet tenni?

- Ah, ha jól emlékszem, van még lazac – lépett a hűtőhöz és kivett belőle egy alufóliával letakart tálat. Míg Shige felszeletelte a halat, én megterítettem, és izgatottan vártam, hogy ehessünk.

- Na, lássuk, mit csináltál? - ült le és imádnivalóan kíváncsi arccal a kezébe vette a pálcikát. - Ittadakimasu! - görcsösen követtem a mozdulatait, ahogy minden egyes fogást megkóstol. - Hű! Ez finom! - nézett rám mosolyogva.

- De jó! - örültem meg és igazán büszke voltam magamra, amiért nemcsak hogy nem gyújtottam fel a konyhát, de még ehető reggelit is képes voltam csinálni.

Miután megreggeliztünk, én gyorsan hazamentem taxival, hogy összepakolhassak az útra. Úgy beszéltük, hogy a fiúk két óra múlva értünk jönnek, és megyünk a reptérre. Mire megérkeztem, barátnőm már becsomagolt és a kanapén ülve várt.

- Hallottam Tegoshitól, hogy mi volt tegnap – szólt, mikor a cuccaimat kihajigálva a nappaliba, leültem a földre és pakolni kezdtem.

- Sejtettem, hogy el fogja mondani – forgattam a szememet. - Nem volt mérges?

- Nem – csóválta a fejét, majd mosolyogva hozzátette: - Csak annyit mondott, hogy `Örülnék, ha egyszer gondolkozna is, mielőtt ilyen önkényes dolgot tesz.`

- Hát… Majd egyszer biztos ilyen leszek – nevettem el magam, miközben a pólóimat hajtogattam. Miután összepakoltam, leültem TV-zni Vikivel, amíg a fiúk meg nem érkeztek. Éppen vége volt valami szórakoztató műsornak, mikor hangokat hallottunk a lépcsőházból.

- Mondtam, hogy nem én tettem a könyvét a kanapé párnája alá – hallottuk Tegoshi hangját, szóval fogtuk a cuccainkat és az ajtóhoz cipekedtünk.

- Tegoshi, elég nyilvánvaló, hogy te voltál – szólt Shige.

- Nem én voltam! - ellenkezett továbbra is a szőkeség és már a csengőhöz nyúlt volna, mikor észrevette, hogy kinyitottam az ajtót. - Oh, sziasztok.

- Már megint mit csináltál? - néztem Tegoshira unottan, mire ő elfojtott egy vigyort. 

- Tegnap átugrott Koyamához valamiért és míg Koyama nem figyelt, betette a könyvét a kanapéjának a párnája alá – magyarázta Shige.

- Jaj ne – fogtam a fejem és próbáltam nem elnevetni magam. - De megtalálta legalább?

- Amíg ott voltam, nem – rázta a fejét Tegoshi. - Pedig segítettem neki keresni – tette hozzá, mire feladtam és kitört belőlem a nevetés. Szegény Koyama.

- Amúgy ő hol van? - néztem körbe, mikor leértünk és kedvenc lídöröm nem volt sehol.

- Azt mondta, hogy később jön utánunk a reptérre – felelte Massu, miközben segített bepakolni a cuccainkat. Ahogy beültünk a kocsiba, Tegoshi rögtön hatszázas hangerőre állította a zenét, szóval az úton azon gondolkoztam, mennyire fogok megsüketülni, mire odaérünk. Amikor megérkeztünk és végre kiszállhattam a hangzavarból, belekiabáltam Shige fülébe, hogy ne felejtsen el szólni nekem, hogy tegyem el a füldugókat, amiket a repülőn adnak. Az ilyen esetekre jó lesz. Shige emlékeztetett, hogy már nem szól a zene és mindenki minket néz, mert üvöltök, szóval vörös fejjel vettem ki a táskámat a kocsiból és már indulhattunk is. A becsekkolásig még volt egy óránk, szóval úgy döntöttünk, leülünk egy étteremben és ott megvárjuk Koyamát. Már javában ettünk, mikor megérkezett, arcán  zaklatott kifejezés ült.

- Mi történt? - kérdeztünk szinte egyszerre. Koyama helyet foglalt és gondterhelten lehorgasztotta a fejét.

- Az anyukám összeesett és kórházba került – kezdte, mire kiejtettem a kezemből a villát. - Nincs komolyabb baja, csak túlhajtotta magát az étteremben – tette hozzá gyorsan, mert mindenki rémült arccal bámult rá.

- Nincs elég ember? - kérdezte Shige csodálkozva.

- Néhányan most töltik a szabadságukat. A nővéremet sem tudom behívni, mert Hawaiion vannak – sóhajtott egy nagyot és megdörzsölte az arcát. A számat harapdálva elkezdtem simogatni a hátát, majd a következő pillanatban az eszembe jutott valami. 

- Én itt maradok és segítek! - jelentettem ki határozottan, mire Koyama felkapta a fejét és döbbenten meredt rám.

- Eh? Hogy maradhatnál?

- Igen, neked a koncerten a helyed – helyeselt Massu is.

- Tudom, de… - erősködtem, bár tudtam, hogy igazuk van. Tanácstalanul megvakartam a tarkómat, majd a tekintetem találkozott Vikiével, aki már engem nézett. Az arcáról le tudtam olvasni, mire gondol, és bólintottam egy aprót.

- Akkor majd én maradok – szólt mosolyogva. - Én úgyis csak asszisztens vagyok.

- De már neked is megvan a helyed a koncerteken – emlékeztette Tegoshi.

- Azzal majd én kezdek valamit – biztosítottam, majd Koyamára néztem. - Na?

Koyama bizonytalanul összenézett a többiekkel.

- Miért ne? - szólt végül Shige. 

- Eh? Tényleg? - nézett Koyama ismét Vikire, aki bólintott egy nagyot. Koyama acra szinte felragyogott a hálától és láttam rajta, hogy ha csak egy kicsit is, de megkönnyebbült. Az anyukájának elvileg csak 3-4 napot kell bent maradnia, szóval a fiúk szóltak Vikinek, hogy utána jöjjön utánunk, mert a következő héten nem tervezünk visszautazni. Én sem pontosan tudtam, hogy miért, de nem igazán jutott eszembe kérdezősködni. Miután végeztünk az evéssel, lassan készülődni kezdtünk. Éppen az ajtó felé tartottunk, hogy kikísérjük Vikit, amikor oldalra nézve egy ismerős alakot fedeztem fel a tömegben.

- Kenta-senpai? - kérdeztem leginkább magamtól. Mikor senpai meglátott, rémült arccal futni kezdett. Viki volt a legelső, aki kapcsolt és miután egy elszánt pillantást váltottunk, rohanni kezdtünk arra, amerre Kenta-senpai elmenekült. A fiúk meglepetten szóltak utánunk, de engem akkor csak az érdekelt, hogy megtaláljam és lerendezzem vele a dolgokat. Barátnőm gyorsabban futott és mivel jobb a látása, mint nekem, sikerült végig szemmel tartania. Kenta-senpait akkor sikerült utolérnünk, mikor egy nagyobb turistacsoport az újtába állt és hirtelen nem tudott merre menni.

- Megvagy! - faroltam le mellette és mielőtt megint elszaladt volna, megfogtam a karját. Próbáltam elkapni a tekintetét, de ő elfordította a fejét és lesütötte a szemeit. Úgy tűnt, rám sem bír nézni a történtek után. - Milyen jó, hogy találkoztunk! Azt hittem, már nem tudjuk lerendezni a dolgokat kettőnk között.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte fojtott hangon. - Azóta nem tettem semmit.

- Kenta-san – szólt barátnőm. - Ugye tudja, hogy ha nem vet véget a szerződésnek, akkor azt maga is és Reni is megbánja? 

- Komolyan csak úgy elmentél? - kérdeztem tőle hitetlenkedve. - Attól féltél, hogy az életedre török, vagy mi?

- Nem bírok többé a szemedbe nézni – vallotta be küszködve.

- Azt elhiszem – bólintottam és hátranézve láttam, hogy a fiúk is beértek minket. Mikor meglátták Kenta-senpait, igyekeztek nem túl ellenséges fejet vágni, hiszen bárki láthatja őket, de mi, akik ott voltunk, éreztük a szinte vágható feszültséget a levegőben.

- Zárja le rendesen a dolgokat, Kenta-san – állt mellém Shige. 

- Jó, megértettem! - rántotta ki a karját a szorításából. - Én is tudom, hogy ezt kell csinálnom. Holnapra lebeszélem a szerződéskötést Chiyo-sannal – nézett rám komolyan, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm. Akkor mi megyünk is – intettem neki és kézen fogva Shigét végre indulhattunk, ugyanis majdnem lekéstük a csekkolást. Gyorsan elköszöntünk Vikitől, majd beálltunk a pultnál csekkoló néhány ember mögé, akik szintén az utolsó pillanatban érkeztek. 

- Tényleg elég lesz a szava? - kérdezte kételkedve Tegoshi.

- Igen – bólintottam. - Senpai nem rossz ember, csak… - itt elakadtam, mert nem tudtam hogyan fejezzem ki magam. 

- Csak nem voltak jók a módszerei – fejezte be helyettem Shige a mondatot. 

Mikor beértünk az utasterminálba, leültünk egy ablak melletti asztalhoz, hogy ott várjuk meg a beszállást. A várakozás egyáltalán nem telt unalmasan, hála Koyamának, aki véletlenül felrázta az üdítőjét, mielőtt kinyitotta. Az áldozat a szőnyegen és saját magán kívül én voltam, aki mellette ült, így mire felszálltam a gépre, máris ragadt a nadrágom és a szandálom is. A maradék idő azzal telt, hogy Koyama folyamatosan bocsánatot kért tőlem, én pedig folyamatosan biztosítottam, hogy nem halok bele. A repülőn Shige mellé ültem, mert a nagyjából négy órás úton Osakáig meg akart nézni velem két animációs filmet. Fogalmam sincs, hol talál mindig valamit, amit még meg tudunk nézni, de örültem az ötletének, mert így legalább nem figyeltem a repülésre. Bár néha nem bírtunk magunkkal és elég hangosan felnevettünk, ezzel például felkeltve a szundikáló Tegoshit, aki a harmadik alkalom után ciccegve bedugta a füldugóját, és megkért minket, hogy `maradjunk nyugton.` 

Mikor megérkeztünk Osakába, a reptéren már várt minket egy kisbusz, hogy elvigyen minket Wakayamába. Az út annyira gyönyörű volt, hogy ötpercenként könyörögtem, hogy álljunk meg képeket csinálni. Mikor fél óra múlva a staffos megelégelte, hogy már nem csak én, de Shige is meg akart állni, leállt egy pihenőnél és negyed órát adott nekünk arra, hogy kigyönyörködjük magunkat. Shigével szófogadóan csináltunk pár képet, majd gyorsan lekaptam Tegoshit, aki éppen a mini játszótér csúszdájának tetején ült, Massut, aki egy padon törökülésben evett és Koyamát, aki a telefonján játszott. Pontosan negyed óra múlva a staffos visszaterelt minket a kocsiba, és ezután a hotelig már nem álltunk meg. Meglehetősen furcsa volt egyedül lenni a szobában, mivel eddig folyton Vikivel osztoztunk. Ahogy lepakoltam, lezuhanyoztam és átöltöztem, majd indultunk a próbára. A stadion nem volt olyan nagy, mint az előzőek, de így is elég volt nekem arra, hogy kirohangáljam magam. Mivel Viki nem volt ott, hogy a másik oldalért felelős legyen, ki kellett gondolnom, hogy mikor hol fogok állni. Ez azzal járt, hogy az első próba végére teljesen kifulladtam és arra sem volt energiám, hogy igyak. 

- Minden oké? - mászott le a színpadról Massu, aki a legközelebb volt hozzám akkor, amikor az utolsó dalnál lerogytam a földre.

- Persze – néztem fel rá egy meggyötört mosollyal. Koyama rögtön hozott nekem vizet és ott állt mellettem, amíg meg nem ittam mindet. 

- Nyugi, nem halok bele – álltam fel és gyengén rácsaptam a mellkasára, mert látszott rajta, hogy magát hibáztatja, hogy két ember helyett kell dolgoznom. 

A második próba előtt a staffosok hoztak nekünk egy kis ételt, majd evés után kora estig a csarnokban voltunk, hogy mindent elsimítsunk és a másnapi főpróbán már ne legyenek problémák. Közben felhívtam Vikit is, hogy minden rendben van-e, de nem volt túl sok ideje beszélni, mert nagyon sokan voltak az étteremben. Megnyugtattuk a másikat, hogy mindketten haldoklunk, aztán letettük. 

Mikor visszamentünk a hotelbe, a többiek lebeszéltek egy vacsorát és csak nagy nehezen tudtam lemondani, mert nem volt túl sok energiám hozzá. Miután még egyszer lezuhanyoztam, olvastam egy kicsit, de az álmosság hamar erőt vett rajtam.

A másnapi koncert probléma nélkül lezajlott, bár én a rohangáláson kívül mást nem is csináltam, szóval még annyira sem tudtam élvezni, mint az előzőeket. Viszont a nap végén Chiyo-san üzent, hogy Kenta-senpai felkereste és hogy örömmel megköti velem a szerződést arról, hogy átvettek, amint visszaértünk Tokióba. Ez annyira boldoggá tett, hogy még a fáradságomról is megfeledkeztem és vacsora közben el is újságoltam a többieknek a jó hírt, akik, hogy ezt megünnepeljük, a ramen után még süteményt is vettek.

Vasárnap két koncert várt ránk, és javában folytak az előkészületek a csarnokban, mikor a lelátón ülve oldalra néztem és a bejáratnál egy számomra ismeretlen, fiatal lányt láttam meg, akinek a nyakában egy fényképezőgép lógott. Éppen egy staffos magyarázott neki, körbemutatva a csarnokon, amikor Shige lépett oda hozzám, hogy lehívjon a többiekhez. Mikor csatlakoztam hozzájuk, a staffos lelkesen mutatott az ismeretlen lányra.

- Ő itt Ayame-san. A mai két koncerten ő fog segíteni neked – nézett rám, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

- Segíteni? - kérdeztem vissza és a lányra néztem, aki divatos kalapot, rövid ujjú inget és shortot viselt, és aki mosolyogva nyújtotta nekem a kezét.

- Chiyo-san hívott, hogy vészhelyzet van és a mai napra épp tudtam időt szakítani – magyarázta.

- Vagy úgy – bólintottam kimérten, egy mosolyt erőltetve az arcomra. 

- Erre a két koncertre kisegítelek, szóval nem kell aggódnod – veregette meg a vállam közvetlen stílusban és a fiúkra mosolygott, akik megilletődve hajoltak meg előtte.

- Nem igazán aggódtam – álltam egy kicsit arrébb, hogy valahogy lerázzam magamról a kezét. Vetettem egy gyors pillantást a többiekre, akik tanácstalanul pislogtak rám, hiszen nekik nem volt beleszólásuk ebbe. - Persze, nagyon hálás vagyok – mosolyogtam tovább.

- Oké, akkor mi nem is zavarunk – fordult a fiúk felé. - Menjetek csak vissza próbálni, mi majd megbeszéljük a többit. - Szemöldökráncolva elfordítottam a fejem, így csak a tagok láthatták a nemtetsző arckifejezésemet. De jeleztem nekik, hogy menjenek csak, szóval ők visszatértek a próbához. 

- Jólvan, lássuk csak – tapsolt egyet Ayame-san, és körbenézett, mikor én még azon dühöngtem magamban, hogy Chiyo-san a megkérdezésem nélkül szervezett be mellém valakit. Szó nélkül figyeltem, ahogy végignézi azt a részt, ahol még tegnap én fényképeztem. - Ezt a részt így én átveszem, így a tiéd marad az oldalsó rész – szólt úgy tíz perc után. Mikor felfogtam, hogy mire gondol, értetlenül meredtem rá.

- Dehát nekem akkor alig van részem – mutattam az ominózus, a színpad negyedéhez tartozó részre.

- Semmi gond, én ezt meg tudom csinálni egyedül – mosolygott vidáman.

- Én egyáltalán nem aggódom amiatt, hogy te mit tudsz megcsinálni – vágtam rá kicsit ellenségesen, de még mindig mosolyogva. - De eddig is mindig megosztottuk a helyet, fele-fele arányban.

- De nem velem – döntötte oldalra a fejét nagyokat pislogva. - Most én vagyok itt, ezért-

- Ezért megbeszéljük és közösen megegyezünk – léptem közelebb hozzá. Ayame-san látszólag nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ellent mondjon neki.

- Nem értem, miért nem jó úgy, ahogy én mondom – nézett körbe és hitetlenül elnevette magát. Ekkor éppen vége lett a BYAKUYA-nak, szóval tisztán lehetett hallani a beszélgetésünket.

- Ketten dolgozunk itt, és ez eredetileg az én munkám – emlékeztettem.

- Amire mégis behívtak engem, hogy segítsek – nézett a szemembe szemtelenül.

- Nem én kértem meg rá Chiyo-sant – vontam fel a szemöldököm.

- Minden rendben? - lépett oda hozzánk Koyama és Massu. 

- Persze, hogyne! - vágta rá Ayame-san. - Éppen megbeszéltük, hogy fele-fele arányban osztozunk a helyen – vigyorgott rám erőltetetten, mire még mindig keresztbe font karokkal bólintottam és kimért mozdulatokkal elsétáltam tőle, hogy visszaüljek a lelátóra. Ezek után Ayame-san is végignézte az egész koncertet, miközben ide-oda járkált és sosem szalasztotta el az alkalmat, hogy kérdezzen valamit a fiúktól. Mivel nem voltam rá túlságosan kíváncsi, jeleztem Shigének, hogy bemegyek az öltözőbe és otthagytam őket. Az öltözőben elővettem a laptopom és a kanapén feküdve szelektálni kezdtem a fotókat. Ezzel elvoltam úgy fél óráig, de sajnos Ayame-san megtalálta a szobát.

- Hű, még sosem volt részem ilyen mozgalmas fotózásban – dobta le magát egy fotelre és rám nézve várta a reakciómat.

- Igazán? - kérdeztem azt, ami tíz másodperc gondolkodás után eszembe jutott. 

- A srácok pedig nagyon kedvesek! - lelkesedett be, én pedig pislogás nélkül meredtem rá. Az előbb még fel akart falni a tekintetével, most pedig be nem áll a szája. Én folytattam a képek nézegetését, hátha feltűnik neki, hogy én nem szeretnék ennyire barátságos viszonyt kialakítani vele. - Már hallottam róluk, de még sosem találkoztam velük. Az előbb Kato-kun elmagyarázott egy csomó dolgot. Eddig még nem is figyeltem, mennyire helyes! - áradozott tovább, mire megállt az ujjam, és a szememet behunyva vettem egy mély levegőt. - Mondd csak, te mennyit dolgoztál már velük? Nem vetted még észre, milyen szép és intelligens szemei vannak? - Az alsó ajkamba harapva előkapartam a lehető legkedvesebb arckifejezésem.

- Igazán? Nem tudom, én csak elvégzem a munkámat – hazudtam azonnal, mert nem tartottam jó ötletnek beavatni őt abba, hogy Shige a barátom, ennélfogva nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy néz ki.

- Nem mondod! - tátotta el a száját látványosan. - Pedig ha tudnád, hogy mennyire okos és művelt! - győzködött, én pedig a kanapén felülve, érdeklődve néztem rá.

- Tényleg? - ragasztottam az arcomra egy műmosolyt.

- Nagyon sok dologról lehet vele beszélgetni! - bólogatott.

- Szóval te már beszélgettél vele? - ennél a pontnál már fogalmam sem volt, hogy tudtam még mindig mosolyogni és nem megölni őt a tekintetemmel, de ő nem is figyelt rám, csak arra, hogy Shigéről áradozzon. 

- Igen, az előbb, amíg Tegoshi-kun szólója ment. Oh, és neki milyen gyönyörű hangja van! Mármint Tegoshi-kunnak – tette hozzá, mire érdeklődve felvontam a szemöldököm. - És annyira igazságtalan, hogy az arca szebb, mint a legtöbb lányé – Remek, Shige után ugorjunk Tegoshira. Valamiért akkor és ott örültem annak, hogy Viki nem jött Wakayamára. - És Koyama-kun! - folytatta tovább, én pedig igazán hálás lettem volna, ha van a közelemben a pisztoly, amivel lelőhetem magam. - Ő annyira kedves és segítőkész! Bárcsak ő lenne a bátyám! - A térdemen könyökölve ökölbe szorítottam a kezem, ezzel megpróbálva visszatartani magam attól, hogy megragadjam és a képébe üvöltsem, hogy szálljon le Koyamáról. - Masuda-kun pedig hihetetlenül férfias és menő! 

- Nahát, nem is vettem észre! Pedig már egy ideje fotózom őket - szóltam a kelleténél egy kicsit hangosabban és erőteljesebben, hogy leállítsam. Ekkor rám nézett, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott vagyok. De nem tudta folytatni, mert kopogtak és Shige nyitott be az öltözőben, majd Koyamával az oldalán beléptek.

- Megvagyunk, szóval gondoltuk, elmegyünk enni valamit. Jössz? - nézett rám, én pedig lecsaptam a laptopom tetejét és gyorsan összeszedtem a cuccaimat.

- Nahát, együtt jártok enni? - nézett ránk boldogan Ayame-san.

- Igen, igazán kedvesek, hogy engem is meghívnak – válaszoltam, rá sem nézve. - Köszönöm a meghívást… Kato-san – nyögtem ki erőltetetten, mire Shige és Koyama úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Gyorsan elslisszoltam mellettük, és a folyosón még hallottam, hogy Koyama elhívja Ayame-sant is, aminek különösen örültem. Shige utánam jött és mellettem sétálva suttogva megkérdezte:

- Tudnom kéne valamiről?

- Nehogy elmondd neki, hogy több van köztünk, mint munka – hadartam el neki halkan, mire Shige bólintott.

- Erre én is gondoltam, de úgyis hamar rájön, mivel nyilvánosságra hoztuk.

- Ha rájön, akkor ez van, de addig jobb, ha nem tudja – néztem a szemébe.

- Miért?

- Mert így nem lesz előtte nyilvános okom arra, hogy kinyírjam, így nem is fogom kinyírni – magyaráztam. Shige azonnal vette a lapot és elmosolyodva kinyitotta nekem az ajtót. Kint bevártuk a többieket, akik nemsokára meg is jöttek. Ayame-san éppen Massuval beszélgetett, ha jól hallottam, ruhákról, de igyekeztem kizárni őt az elmémből és nem odafigyelni rá. A kisbuszba beülve Ayame-san befészkelte magát Shige és Koyama közé, én pedig vele szemben ülve, a TegoMass között foglaltam helyet. Kapóra jött, hogy van nálam egy könyv, ugyanis így legalább úgy csinálhattam, mint aki nem figyel oda ideiglenes fotóstársam szövegelésére. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Ayame-san éppen azzal dicsekedett, hogy ő milyen jó emberismerő.

- Kato-kun, te biztosan nagyon jól kijössz az emberekkel és könnyen barátkozol – elemezte ki Shigét, én pedig akaratlanul is felnevettem, mire a társaság rögtön rám nézett. 

- Oh, bocsánat. Ez a könyv nagyon szórakoztató – védekeztem, majd visszafojtott mosollyal ismét a lapok fölé hajoltam. Biztos voltam benne, hogy a többiek átlátnak rajtam. Először is mert tudják, hogy ismerem Shigét, másodszor pedig, a Pink to Gray-t olvastam, ami minden, csak nem vicces. 

Az étteremben egy sarokban lévő asztalhoz ültünk és miután sikerült Shigét közém és Tegoshi közé ültetni, kiválasztottam, mit akarok enni, majd türelmesen vártam, míg a többiek is döntenek.

- Ma valami halételt szeretnék – szólt Ayame-san. - Kato-kun, te értesz a halakhoz ugye? Melyiket ajánlod?

- Lássuk csak – nézegette Shige az étlapot, majd felajánlott egy-két ételt, ami szerinte finom lehet.

- Miért mosolyogsz? – pillantott rám Ayame-san csodálkozva.

- Hm? Mosolygok? - kaptam észbe, mert még nekem sem tűnt fel, hogy ennyire szórakoztatónak tartom ezt az egészet. - Bocsánat, csak eszembe jutott valami vicces – ködösítettem és beleittam a teámba. Ezután végre sikerült leadni a rendelést. Evés közben Ayame-san mindenfélét kérdezgetett a fiúktól, beleértve persze a magánjellegű dolgokat is. Mikor megkérdezte mindenkitől, hogy van-e barátnőjük, én észrevétlenül oldalba böktem a mellettem ülő Shigét.

- Neked sincs barátod, ugye? - nézett rám úgy, mint aki teljesen nyilvánvalónak tartja a dolgot. Mivel éppen ittam, volt pár másodpercem lenyelni az indulataimat.

- Nincs – bólintottam. - Már hogy lenne, igaz?

- Hát persze – legyintett. - Szerintem többet kellene kommunikálnod a fiúkkal is, hogy jól kijöjjetek.

- Szerintem most is elég jól kijövünk egymással – néztem körbe, mire a többiek is egyetértően bólintottak.

- Pedig nem beszélsz túl sokat – nézett rám csodálkozva.

- Meg szeretném adni neked az alkalmat – mutattam rá illedelmesen, mert azt mégsem mondhattam neki, hogy miatta nem jutok szóhoz.

- Hű, és én még ellenségesnek hittelek – mosolyodott el.

- Nem is értem, miért – nevettem, majd mikor Ayame-san nem figyelt, gyors pillantást váltottam Shigével, aki sajnálkozó mosollyal nézett rám. Megütögettem a térdét, jelezve, hogy a gyilkos szándékomon túl nincs különösebb bajom, majd ettem tovább.

Mikor visszamentünk a csarnokba, a fiúk elmentek készülődni, én pedig tovább olvastam az öltözőnkben. Az elmúlt időben eléggé megedződtem ahhoz, hogy ne izguljak a koncertek előtt, szóval sokkal könnyebb volt relaxálnom. Ayame-san csak a koncert kezdete előtt jelent meg, így szerencsére nyugtom volt tőle. Az első koncert után mind visszamentünk a hotelbe lezuhanyozni és egy kicsit pihenni az esti előadás előtt. Éppen kiléptem a fürdőből, mikor csengettek, szóval beengedtem Shigét, aki szerintem a mentális állapotomat jött ellenőrizni, de ő maga azt mondta, hogy elmehetnénk egy kicsit a városba, mielőtt visszamegyünk. Nagyon hálás voltam neki, amiért a két koncert közti néhány órát velem akarta tölteni. Egy kicsit sétáltunk a belvárosban, csináltunk egy csomó képet, aztán találtunk egy könyves kávézót, ahol székek helyett babzsákfotelek voltak. Itt sikerült több mint két órát maradnunk, szóval siethettünk vissza a cuccainkért. 

Az esti koncert után az öltözőben vártam, hogy a többiek kész legyenek, miközben fél füllel hallgattam Ayame-sant, aki még egy kicsit megajándékozott a társaságával. Mivel eléggé leszívott a koncert, egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, de ő ezt természetesen megint nem vette észre, így még egy kicsit hallgatnom kellett, hogy mennyire élvezte, és hogy Shigéről nagyon sok képet csinált. Aztán végre Massu beszólt, hogy indulunk, szóval illedelmesen elköszöntem Ayame-santól és szinte kimenekültem az öltözőből, be a kisbuszba. Még végignéztem, ahogy mindenkitől elköszön, és kifejezi a boldogságát, hogy itt lehetett, aztán röpke fél óra múlva indulhattunk is.

- Te jó ég – döntöttem hátra sóhajtva a fejem és lehunytam a szemem.

- Egész jól bírtad – ütögette meg a vállam Tegoshi, mire megajándékoztam egy gyilkos pillantással. Ekkor csörgött a telefonom, szóval felvettem és a szállodáig barátnőmmel beszéltem, aki elmesélte, hogy nagyon sok volt a vendég hétvégén, de jól érzi magát, és hallotta, hogy kedden már visszajön Koyama anyukája, szóval akkor ő is utánunk jön. Ennek felettébb örültem, bár Koyamától már hallottam a jó hírt. Aztán, mivel Tegoshi engem szuggerált, megmondtam Vikinek, hogy hívja fel magányos barátját is, mert kinézi a telefont a kezemből. Ezután, tekintve, hogy szinte állva elaludtam, elköszöntem a többiektől és elmentem lefeküdni. 

A hétfői napot városnézéssel töltöttünk. Wakayama annyira gyönyörű, hogy nem bírtunk betelni vele, és egész nap a szabadban voltunk. Este beültünk egy sütögetős étterembe, ahol Tegoshi és Koyama egy kicsit többet ittak a kelleténél. Mondjuk Koyamánál ez nem egy pohár sör volt, hanem kettő, de ő már ettől is arról kezdett beszélni, hogy mennyire szeret minket. Engem valamiért különösen szeretett, mert folyton nekem sütött húst annak ellenére, hogy Tegoshi könyörgött neki, hogy ő is éhes. 

- Köszönöm, Koyama, ennyi bőven elég – fogtam meg a karját, mert akkora adag hús volt a tányéromon, ami egy hadseregnek is elég lett volna. 

- Szólj, ha még akarsz enni – mosolygott rám könnyes szemekkel, mire értetlenül Shigére és Massura néztem. 

- Miért sír? 

- Talán mert annyit segítetek neki Vikivel – tippelt Massu, Shige pedig mosolyogva megsimogatta az arcomat. Koyama arról kezdett magyarázni, hogy mindenki mennyire fontos számára, szóval Shigével mosolyogva hallgattuk, de Massu éppen arra figyelt, hogy Tegoshi ne igyon túl sokat. Én semmit nem ittam, mert még csak az kellett volna, hogy én is lerészegedjek és kifejtsem, mennyire meg akartam ölni Ayame-sant. Később a dolgok kezdtek kicsit elfajulni, mert Tegoshi kifakadt, hogy ő Vikit akarja és nagy bánatában beleült Koyama ölébe, aki a hátát veregetve próbálta vigasztalni. Mivel tájékozott NEWS rajongóként hallottam egy-két érdekes dolgot a közös ivászatukkal kapcsolatban, ezután Massuval együtt azon voltunk, hogy leszedjük Tegoshi Koyamáról, mielőtt meg akarná csókolni. Shige sem volt már túlságosan józan, így mikor Tegoshi elindult felé, gyorsan visszaültettem a helyére. Shige csak mosolygott rajtunk, amiért legszívesebben megütöttem volna, de nem tudtam túl sokáig ezzel foglalkozni, ugyanis Tegoshi ismét Koyamát vette célba.

- Elég, elég, elég! - húztam vissza és segítségkérően Massura néztem, aki vette a lapot és gyorsan kérte a számlát. 

- Máris megyünk? - nézett körbe Koyama, aki úgy tűnt, mintha elaludt volna pár percre.

- Ez nekem egy egész évvel ért fel! - mérgelődtem beülve közé és Tegoshi közé, hogy élő akadályt képezzek.

- Hékás, Reni, miért nem itt ülsz? - szólt rám Shige és tenyerével megütögette a mellette lévő helyet, ami eredetileg az én helyem volt. Erre már nem tudtam hogy reagálni, csak a tenyerembe temettem az arcom, majd a következő pillanatban megakadályoztam, hogy Tegoshi kihasználja az alkalmat, hogy nem rá figyelek. Gyorsan fizettünk, majd Massuval együtt kitereltük a többieket és hívtunk egy taxit. Az esti friss levegőtől Shige egy kicsit magához tért, amiért hihetetlenül hálás voltam, mert így legalább nem csak rám és Massura maradt a feladat, hogy ágyba küldjük Tegoshit és Koyamát. Utóbbi sikeresen elaludt a taxiban, így Massunak a hátán kellett felvinnie őt a szobájába. Mikor Tegoshi is a helyére került, Massu elköszönt tőlünk, Shige pedig, mivel nem volt teljesen józan, nem engedte el a kezem, ahogy a szobájába lépett, ezzel magával húzva engem is, szóval nem volt más választásom, mint nála aludni.

Másnap reggel, miután a másnapos bagázst kijózanítottuk egy kis levessel, és kicsekkoltunk a hotelből, elmentünk Vikiért a reptérre és utána egyből elindultunk… valahova. Shige erre az alkalomra direkt bérelt egy kocsit, mivel a juniorok és a staffosok is visszatértek Tokióba. Arról, hogy hova megyünk, csak Shige és Tegoshi tudott, nekünk pedig nem állt szándékukban elárulni, szóval az úton én a tájban gyönyörködtem, Koyama pedig Vikivel beszélt az elmúlt pár napról. Shige egyre inkább elhagyta a belvárost, és nagyjából egy óra elteltével megállt egy nagy parkolónál. 

- Megjöttünk – szólt, mire mindannyian rekordsebességgel szálltunk ki a kocsiból és gyorsan egy tájékoztató táblához indultunk, amin ez állt: Okutoro Park Campsite.

- Kemping? - néztem boldogan Shigére, aki mosolyogva bólintott.

- Elég nehéz volt elintéznem – tette csípőre a kezét, én pedig úgy éreztem, majd kiugrok a bőrömből. Már ezer éve el akartam menni kirándulni és álmomban sem hittem volna, hogy ezt majd a NEWS-szel teszem meg. Örömömben megölelgettem a hobbit barátnőmet, aki szolidan tűrte, hogy megfojtom. 

- Vagyis itt fogunk aludni? - mutatott Massu a fasor mögött rejlő kempingezőre.

- Ami azt illeti, egy ismerősöm itt dolgozik, és az elmúlt napokban sikerült időt szakítania rám és megbeszéltük, hogy elintézi két faháznak a kibérlését három napra, amik kicsit bentebb vannak, az erdőben.

- Hű, erdő! - lelkesedett be Viki is egyre jobban és csillogó szemmel nézett a Kitayama-folyó felé, aminek a közelében volt a két faház. Én csak ekkor kapcsoltam.

- Vagyis emiatt jöttél haza olyan későn? - néztem Shigére kérdőn.

- Igen. Az ismerősöm is elfoglalt, ezért muszáj volt elmennem hozzá.

- Látod? Mondtam én, hogy ne képzelődj – mérgelődött Tegoshi, én pedig behúztam a nyakam. 

- Hű, és mit fogunk csinálni? - nézegette Koyama a táblát, aki Massuval együtt nagyon lázba jött. Shigére pillantva láttam, mennyire örül annak, hogy boldoggá tehetett minket ezzel a kis meglepetéssel, szóval odamentem hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. A két kis faház az erdőben olyan helyen helyezkedett el, ahova kocsival nem lehet felmenni, szóval a parkolóban hagytuk az autót és cuccainkkal együtt elsétáltunk oda. Az egyik faházban három, a másikban négy ágy volt, szóval értelemszerűen én osztoztam Vikivel, míg a fiúk együtt aludtak. A fák között olyan nyugalom volt, hogy én azt sem bántam volna, ha ott maradunk. Semmit sem lehetett hallani a kinti zajokból, és körülöttünk sem voltak más kirándulók. A csendet ugyan tíz perc után megtörte Tegoshi, aki ki akarta próbálni, hogy hangzik, ha Tarzan módjára elüvölti magát.

- Köszönöm, ez most nagyon kellett – hajoltam ki az ajtón és pislogás nélkül meredtem rá.

- Na, milyen? - lépett oda hozzám Shige és megfogta a kezem.

- Olyan szép és megnyugtató, hogy legszívesebben ideköltöznék! - fakadtam ki, majd a következő pillanatban a szőkeség harsányan elnevette magát. - De Tegoshinak tilos lenne a bejárás. 

A kirándulás örömére még ott csináltunk néhány közös képet, majd elindultunk, hogy körbenézzünk. Shige beavatott minket a menetrendbe, amit kigondolt, mert annyi kipróbálni- és látnivaló van, hogy muszáj volt megszerveznie magában egy kis kirándulótervet. Persze mind beleegyeztünk, mert ahányan voltunk, annyi fele akartunk volna menni, így jobb, hogy volt valami tervféle, amit követhettünk. Az első terv a vadvízi evezés volt, hagyományos tutajokon. Amikor megérkeztünk a folyópartra, már jó páran várakoztak. Shige megmutatta a papírt a foglalásról, majd mi is beálltunk a sorba, és nemsokára jött egy férfi, aki elmagyarázott néhány biztonsági előírást, majd mindenki kapott egy mentőmellényt, amit kötelező volt hordani. A Kitayama-folyó eléggé vadul hullámzott, szóval kezdtem egyre izgatottabb lenni, és türelmetlenségemben ott ugráltam barátnőm mellett, aki mosolyogva megkért, hogy nyugodjak meg. Kisvártatva megérkezett a hat tutajból álló lánc, amire az első két tutaj kivételével, ahol az evezők foglaltak helyet, kétoldalt kapaszkodó korlát volt erősítve, a tutajok közepén pedig hosszában egy-egy pad volt. Mikor az érkező turisták leszálltak, minket is libasorban feltereltek a tutajokra. A fiúk úgy intézték, hogy Vikit és engem is közrefogjanak, szóval mögöttem állt Shige, előttem Tegoshi, előtte Viki, az előttünk lévő tutajon pedig Koyama és Massu. Az egyik evező elmagyarázta, hogy a Dorokyo-szurdokon fogunk átevezni, majd vissza. Mindenkit megkértek, hogy üljenek le a padokra és majd ha szólnak, akkor álljunk fel. Mikor elindultunk, izgatottan Shigére mosolyogtam, aki megkért, hogy kapaszkodjak, majd előrefordulva csak a tájra figyeltem. Hamarosan kezdtek egyre zavarosabbak lenni a hullámok, szóval az egyik evező hátrakiáltott, hogy mindenki álljon fel. A buckás folyón úgy ingáztak le-fel a tutajok, hogy mindenki sikoltozott és izgatottan nevetett. Bár a hullámok hangjától nem sokat hallottam, de Koyama „wááá wááá, itt jöön!” kiáltásai valamiért mindig eljutottak hozzám. A hátam mögül hallottam Shige nevetését, előttem Tegoshi pedig úgy ordibált, hogy szerintem a hullámok hangját is elnyomta. Annyira élveztem, hogy mikor megérkeztünk és le kellett szállnunk, legszívesebben mentem volna még egy kört. A lábam és a shortom csurom víz volt, de a melegben hamar megszáradt, az arcunkról pedig le sem lehetett törölni a vigyort. Miután mind rendesen megszáradtunk, Shige elvitt minket egy tradicionális japán étterembe, mert utána úgy tervezte, hogy elmegyünk túrázni, másnap pedig, miután megnéztünk néhány közeli szentélyt, autóval elmegyünk a Kumanonál lévő Seiganto Szentélyhez, ahol a Nachi-vízesés található. Több, mint két órát töltöttünk az étteremben, hogy feltöltődjünk a túrára, majd mikor visszaértünk a faházakhoz, mindenki felhúzott egy kényelmes cipőt, én fogtam a gépemet és már útra kész voltam. Shige, mivel előre sejtette, hogy eszembe sem jut majd a víz, meg hasonlók, a kezembe nyomott egy kis hátizsákot, amiben két fél literes ásványvíz, egy tubus rovarriasztó krém, egy csomag mogyoró és egy csomag papír zsebkendő volt. 

- Ez mind kell? - néztem a táska tartalmát, mire Shige csípőre tett kézzel megcsóválta a fejét, majd a csuklómról levéve a hajgumimat, felgumizta a hajam, és a fejembe nyomott egy baseball sapkát. Vikinek ezt látszólag mind sikerült egyedül megcsinálnia, szóval én voltam az egyetlen, aki nem gondolta át igazán, mi is az a túrázás. Vagyis rajtam kívül még Tegoshi sem, de neki Koyama mindent előkészített. Kora este volt, mikor elindultunk, és Shige elmondása szerint, ha felérünk a hegyoldal tetejére, onnan nagyon szép a naplemente, szóval hozott magával zseblámpát is, hogy lássunk visszafelé. A turistaösvény a faházaktól kicsit távolabb indult, addig pedig Shige és Viki azzal szórakozott, hogy az erdőkben előforduló bogarakról beszélt nekünk, Koyama, Tegoshi, Massu és én pedig egymásnak adogattuk a bogárriasztó kenőcsöt, nehogy akár egy is a közelünkbe jöjjön. Az erdő olyannyira csendes volt, hogy szinte bűnnek éreztem a beszédet, de valahogy kommunikálnunk kellett. Shige és én 50 méterenként megálltunk képeket csinálni, a többiek addig mentek tovább, szóval rendszeressé vált, hogy lemaradtunk, majd kiabáltunk utánuk, hogy várjanak meg. Egy idő után meguntuk, hogy utánuk rohanunk, főleg, hogy az ösvény kezdett meredekebb lenni, így, mint a csapat két legkevésbé sportos tagja, nem sok energiánk volt rohangálni. Elég volt annyi, hogy kicsit távolabb láttuk őket és Tegoshi hangjának hála amúgy is lehetetlenség lett volna nem megtalálni a társaságot. Emellé amúgy Viki hangja is társult, aki folyamatosan barátját, és ezzel együtt Koyamát és Massut is ijesztgette a bogarakkal, majd mikor azok ijedtükben előrerohantak pár métert, barátnőm szinte démoni kacajt hallatott. Ekkor őszintén hálás voltam, hogy nincs még sötét. Útközben találtunk egy öreg fát, aminek hihetetlenül vastag volt a törzse, szóval csináltam egy képet, ahol Shige átöleli és látszik, hogy kábé a negyedét éri át. Ezután kicsit keskenyebbé vált az ösvény, és nagyon sok gally és mohás kő került az utunkba, szóval én Shige háta mögött, a karjába kapaszkodva mentem előre. Ahogy a hegyoldal tetejéhez közeledtünk, a fák kezdtek egy kicsit megritkulni, majd végül beértük a négyest is, akik ott vártak ránk. Már nem sok idő volt hátra naplementéig, szóval leültünk és rágcsálni kezdtük a magunkkal hozott harapnivalót. Közben készítettem néhány képet a fiúkról, mert úgy gondoltam, fel tudnánk használni őket. Ezután Shige és készített rólam és Vikiről képet, illetve a többi tagról is, így akkor készültek az első közös képeim Koyamával, Tegoshival és Massuval. Annyira boldoggá tett az érzés, hogy ott lehetek velük egy ilyen gyönyörű helyen, hogy szinte megfeledkeztem a naplementéről is, ami miatt felmásztunk egészen odáig. Ahogy végignéztem a társaságon, elmosolyodtam Tegoshin és Vikin, akik egymáshoz dőlve, kézen fogva nézték a tájat és halkan beszélgettek. Shige követte a tekintetemet, majd halkan megjegyezte:

- Végre egy hely, ahol nem kell félniük, hogy meglátják őket – elmosolyodva bólintottam, majd magához húzott és nyomott egy puszit az arcomra.

- Hékás, legyetek tekintettel az egyedülállókra is! - szólalt meg a balomon ülő Koyama, mire elnevettem magam.

- Bocsánat, Koyama! - szóltam azonnal és oldalról átölelve megszorongattam kedvenc lídörömet.

- Semmi baj, csak viccelek – nevetett halkan és megpaskolta a fejem. Koyama mellett elnézve láttam, hogy Massu éppen csapkod maga körül.

- Massu, mit csinálsz? - kérdeztem.

- Nem hagynak békén a bogarak – panaszkodott csücsörítve és a kezét nyújtotta, hogy adjak neki még a rovarriasztómból. 

- Neked nincs? - néztem rá kérdőn.

- Már elhasználtam – mondta, miközben a karját kenegette.

- Te jó ég – tátottam el a szám és őszintén aggódtam, hogy Massu bőrrákot fog kapni. 

A naplemente közeledtével a levegő is kezdett egy kicsit lehűlni, de a látvány annyira gyönyörű volt, hogy csak akkor éreztem a hideget, amikor elindultunk visszafelé. Rengeteg képet csináltam a naplementéről és nagyon izgatott voltam, hogy milyen is lesz az eredmény. Visszafelé, mivel csak két zseblámpánk volt, nem szakadtunk ketté. Én Shige kezét fogva haladtam elöl, mert a sötétben kezdtem egyre inkább félni. Ahogy közeledtünk a faházak felé, a zseblámpa fényében megpillantottam valamit oldalt.

- Ott mi van? - mutattam Shigének.

- Ah, ha jól tudom, egy kis barlangféleség, de a hegyi forrás vize miatt nem valami biztonságos, mert nagyon csúszós.

- Hű, el akarok menni oda! - jöttem lázba teljesen és Viki is velem egy hullámhosszon volt.

- Nem! - vágta rá egyszerre Shige és Tegoshi.

- Még csak az kéne, hogy valami bajod legyen – nézett rám mérgesen Shige, majd tovább indult. Én gyorsan barátnőmre néztem, akivel egy pillantással megbeszéltük, hogy ennek így nincs vége. 

Mikor visszaértünk, összegyűltünk a fiúk faházában, és Shige készített nekünk vacsorát. A terv nem az volt, hogy Shige főz, hanem hogy mind segítünk neki, de Tegoshi a kanapén elterpeszkedve meccset kezdett nézni, Viki csatlakozott hozzá, Koyama az anyukájával beszélt telefonon, Massu pedig elment zuhanyozni. Így maradtam én, szóval igyekeztem a legjobb kukta lenni. Shige türelmesen magyarázott és segített nekem, a végeredmény pedig isteni finom sült lazac és sütőben sült csirkenyárs lett. A bagázs zajosan az asztal köré ült és a túrázástól kimerülten pillanatok alatt elfogyasztottuk az ételt. Egyébként megkérdeztem Shigét, honnan is volt neki ennyi alapanyaga és kiderült, hogy előre megkérte az ismerősét, hogy vásároljon be neki. Vacsora után mindenki elálmosodott, szóval Vikivel elköszöntünk a fiúktól és visszamentünk a faházunkba. Amint becsuktuk magunk után az ajtót, suttogva tervezgetni kezdtünk.

- Valószínűleg nemsokára elalszanak, szóval akkor csendben kilopózunk – mondta barátnőm, én pedig bólintottam. Megbeszéltük, hogy a biztonság kedvéért lezuhanyzunk, majd lekapcsoljuk a villanyt, mintha elmentünk volna aludni és ha már náluk is sötétség van, elindulunk. Szerencsére nem kellett sokat várni; mire mindketten lezuhanyoztunk és ittunk egy-egy bögre teát, a másik faház teljesen elcsendesedett. Mindketten felhúztunk egy vékony pulóvert és a nálunk maradt zseblámpát, illetve mobiljainkat szorongatva kiléptünk a házból. Sikerült hangtalanul nyitnom és csuknom az ajtót, a probléma csak az volt, hogyan megyünk el a fiúk háza előtt észrevétlenül. Hevesen dobogó szívvel megragadtam Viki kezét és jeleztem neki, hogy míg elhagyjuk a házakat, ne kapcsolja fel a lámpát, nehogy észrevegyék a fényt. A telefonunk leggyérebb fényével próbáltuk nézni, merre megyünk. Levegőt is alig mertünk venni, és szinte biztos voltam benne, hogy lebukunk, még mielőtt elérnénk a célunkat. Csodával határos módon sikerült átjutnunk a legkockázatosabb részen, és mikor már a fák takarásában voltunk, Viki felkapcsolta az elemlámpát, de még mindig csak suttogva mertünk kommunikálni. Amikor elértük a turistaútvonalat, onnan nem léptünk rá az ösvényre, ahol korábban voltunk, hanem elmentünk arra, amerre a barlangot látni véltem. A forrás gyenge hangja egyre erősödött és kisvártatva megérkeztünk az eredetéhez. Az apró barlang egy kis patak túloldalán volt, és elég félelmetes látványt nyújtott. A patakon könnyedén át tudtunk kelni, de a sziklás rész meglehetősen csúszós volt. 

- Ez hihetetlenül gyönyörű – ámuldoztam, ahogy Viki az elemlámpával megvilágította a barlang belsejét. A hangom csak úgy visszhangzott az üreges helyen, és az apró neszekre folyton összerezzentem.

- Nem félsz? - kérdezte barátnőm.

- De, eléggé – néztem rá nevetve, és beljebb lépdeltünk. A földre világítva láttunk még néhány lábnyomot, szóval nem mi voltunk az egyetlenek, akiket kíváncsivá tett ez a hely. Ahogy haladtunk beljebb, egyre csúszósabb volt a kő, szóval óvatosan araszoltunk. Egyszer csak a barlang mennyezetéről levált egy nagyobb rész abban az irányban, amerre haladni akartunk volna. Ez eléggé megrémisztett minket, szóval pár pillanatig némán pislogtunk a levált szikladarabra.

- Ez a barlang beomolhat? - kérdeztem kissé félve.

- Lehet – bólintott Viki és a fejünk felé világított a lámpával. - Menjünk? - pillantott rám.

- Menjünk – válaszoltam azonnal. Ezután eléggé megszaporáztuk a lépteinket, majd hangokra lettünk figyelmesek.

- Mi ez? - kérdeztem megijedve barátnőmet, majd megálltunk és füleltünk. Ekkor felismertem Shige és Tegoshi hangját. Vikivel szánkat elhúzva összenéztünk és felkészültünk az elkerülhetetlenre. 

- Megyünk! - kiabáltuk ki nekik egyszerre.

- Tudtam, hogy itt vannak – hallottam Shige mérgelődését. Ha akkor ideges voltam, mikor megszöktünk, most szabályosan rettegtem, és ha választanom kellett volna a barlangban alvás és Shige mérges tekintete közül, habozás nélkül az előző mellett döntöttem volna. A barlang szájához érve szinte elvakított a fény, amit a Tegoshi kezében tartott elemlámpa szolgáltatott. A túloldalon álltak és eszük ágában sem volt segíteni nekünk, mikor átbotladoztunk a patak kövein. Mikor Vikivel félve megálltunk előttük, másodpercre pontosan egyszerre szólaltak meg.

- Mégis hogy képzeled?! - tette fel a költői kérdés emelt hangon nekem Shige, Vikinek pedig Tegoshi. 

- És ha történik veled valami? Miért vagy mindig ott, ahol nem kéne lenned? - hárította rám Shige a mérgét, én pedig lesütött szemmel, a földet pásztázva hallgattam, mert tudtam, hogy semmivel nem magyarázhatnám ki magam.

- Nem véletlen, hogy nem járnak ide az emberek! Miért kell parádéznod egy olyan helyen, ami veszélyes? - tette csípőre a kezét Tegoshi és olyan szikrázó szemekkel nézett barátnőjére, amit még nem láttam.

- Csak meg akartuk nézni! - pillantott fel rá harciasan Viki, pedig én a helyében biztos nem szálltam volna vitába vele.

- Nincs elég látnivaló, hogy ilyen helyekre járkáltok? - vette át a szót Shige, majd meg sem várva, hogy megszólaljak, megragadta a csuklóm és visszavitt a faházhoz. Barátnőm „egyedül is tudok menni” motyogásából ítélve Tegoshi is ugyanezt csinálta. A faházhoz érve a teraszon találtuk Koyamát és Massut, akik érkezésünkre összenéztek és láttam rajtuk, hogy ha nem tudták volna, hogy már megkaptuk a szidalmat Tegoshitól és Shigétől, nem hagyták volna szó nélkül a kis akciónkat. A fiúk szabályosan bevezettek minket a házunkba, majd Shige szó nélkül otthagyott, Tegoshi pedig megparancsolta Vikinek, hogy ki ne tegye a lábát a házból. Mikor elmentek, barátnőmmel sóhajtva összenéztünk és biztos voltam abban, hogy mikor lefeküdt, ő is azt tervezgette, hogyan engesztelje ki másnap barátját. Éppen elhelyezkedtem az ágyamban, mikor üzenetem jött:

„Megpróbálok beszélni Shigével és Tegoshival. De többé ne csináljatok ilyet.”

Elmosolyodtam Koyama üzenetén, bár nem voltam biztos abban, hogy Shigét ez alkalommal olyan egyszerű lesz majd kiengesztelni. Bár a gyomoridegem nem akart megszűnni, a hosszú napnak hála mégis elnyomott az álom.