Mióta az eszemet tudom, a kirándulások mindig izgatottá tettek, és ilyenkor rendszerint könnyebben megy az ébredést is, ami azt jelenti, hogy reggel 6-kor kidob magából az ágy. Az esti incidens után viszont, miután 7 óra körül kinyitottam a szemem, arra gondoltam, hogy egy halálraítélt sem kelhetne boldogtalanabban. A gyomrom összeugrott a gondolattól, hogy Shige haragszik rám – megint –, és hogy ki kell engesztelnem, amit fogalmam sem volt, hogyan teszek meg, tekintve, hogy mostanában folyton kihúzom nála a gyufát. Mikor felültem az ágyon és oldalra néztem, láttam, hogy Viki nekem háttal már a telefonját nyomkodja.
- Neked sincs kedved felkelni? - szólítottam meg, mire megfordulva elhúzta a száját.
- Szerinted mennyi hangulatom van Tegoshi ciccegését hallgatni? - kérdezett vissza, én pedig elnevettem magam. Elcsoszogtam a fürdőig, hogy megmossam az arcom és megfésülködjek. Ezek után ki akartam választani a legmegnyerőbb szerelésem, de sajnos nem készültem fel arra, hogy a három nap alatt is elérem, hogy Shige megharagudjon rám. Így hát jobb híján felvettem egy shortot egy surranóval és egy ejtett vállú felsőt, ami zöld volt. Gondoltam, legalább ez feltűnik Shigének; már ha egyáltalán hajlandó lesz rám nézni. Mikor elkészültem, csináltam kávét és mikor barátnőm is kilépett a fürdőből, a szomszédaink is ébredezni kezdtek. Ezt onnan tudom, hogy hallottam, amint Koyama próbálja rávenni Tegoshit, hogy engedje vissza a házba, mert a szőkeség kizárta őt, mikor kiment friss levegőt szívni.
- Jó reggelt – léptem ki az ajtón és mosolyogva néztem Koyama reménytelen próbálkozásait.
- Oh, máris fent vagytok? - engedte el a kilincset. - Nem akartunk még felkelteni titeket, de ha gondoljátok, gyertek át, mert mindjárt reggelizünk – invitált kedvesen, én pedig vettem egy mély levegőt. Keii megérezte rajtam a rettegést, és bíztatóan bólintott egyet, jelezve, hogy a reggeli nem én és Viki leszünk, tehát nem kell attól tartani, hogy Shige és Tegoshi leharapja a fejünket. Bevártam barátnőmet, majd miután határozottnak nem mondható pillantást váltottunk, beléptünk a fiúkhoz.
- Jó reggelt – köszönt Massu barátságosan, mi pedig esetlenül intettünk neki. Tegoshi a kanapén ülve TV-zett és hirtelen már nem tűnt olyan jókedvűnek. Vagy nem vette észre az érkezésünket, vagy pedig úgy csinált, mint akit teljesen hidegen hagy. Az előbbit nem tartottuk valószínűnek, szóval barátnőm csak megforgatta a szemét és leült az asztalhoz, teljes mértékben ignorálva barátja duzzogását. Én, lelkiismeretesebb ember lévén, azért szerettem volna megtudni, hogy 10-es skálán Shige mennyire haragszik rám, szóval odamentem hozzá a konyhába, ahol éppen a reggelit készítette.
- Jó reggelt – álltam meg mellette és próbáltam elkapni a tekintetét.
- Jó reggelt – motyogta rám sem nézve. A szívélyes köszöntéséből leszűrtem, hogy nem áll jól a szénám, szóval a nyakamat behúzva inkább én is sóhajtva leültem Viki mellé.
- Hát, neked legalább visszaköszönt – ütögette meg a vállam barátnőm és összenézett a velünk szemben ülő Koyamassuval, akik elhúzott szájjal vizslattak minket, de aztán elkezdtek beszélgetni velünk mindenféle dologról, hogy kicsit eltereljék a figyelmünket. Mikor Viki néha felnevetett, a kanapén ülő Tegoshi alig észrevehetően ciccentett egyet. Erre nem igazán tudtunk mit reagálni, bár barátnőm nagyon nehezen bírta ki, hogy ne vesszen össze vele még jobban. Shige elkészült a reggelivel, én pedig engedelmesen vártam, hogy mindent lepakoljon az asztalra és leüljön. Próbáltam vele szemkontaktust teremteni, de ez kábé annyira tűnt lehetetlennek, mint Tegoshit rábírni, hogy a ciccegésen kívül adjon ki más hangokat is. Ahogy mindenki helyet foglalt az asztalnál, hirtelen tapintani lehetett a kellemetlen hangulatot. Én olyan 5 percig bírtam.
- Ha jobban meggondolom, nem is vagyok éhes, szóval megyek és felkészülök az útra – hadartam, miközben felálltam.
- Ülj le – szólt halkan, de tekintélyt parancsolóan Shige, mire azonnal visszahuppantam a székemre, barátnőm pedig vetett rám egy szánakozó pillantást. Ezek után Koyama és Massu igyekeztek feloldani a hangulatot és beszélgetésbe elegyedtek a többiekkel, ami félig sikerült is, mert Tegoshi és Shige nekik válaszolgattak, még ha rólunk nem is akartak tudomást szerezni. Ilyen jó hangulatban telt a reggelizés; az egyetlen alkalom, mikor felcsillant bennem a remény akkor volt, amikor szedni akartam még magamnak rizst, de Shige kivette a tálat a kezemből és szedett nekem. Megköszöntem neki és reménykedve néztem rá, de ő csak szó nélkül evett tovább.
Reggeli után összepakoltam néhány dolgot egy táskába, és már indulhattunk is szentélynézőbe. Miközben kifelé sétáltunk az erdőből, igyekeztem nem átadni magam a búskomorságnak, hanem élvezni a kirándulást, de nagyon nehezen ment. Két szentélyt néztünk meg úgy, hogy csak Koyamával, Massuval és Vikivel kommunikáltam, így hát Shigével közös képet sem sikerült csinálnom. A második szentélynél rávettem magam, hogy bedobjak egy pénzérmét és húzzak szerencsét, de miután a kihúzott szerencsém tájékoztatott, hogy `szerencsétlen` leszek, a sírás határán apró darabokra téptem, és kidobtam a legközelebbi kukába. A harmadik és egyben utolsó szentély felé tartva megelégeltem a dolgot és a lépteimet felgyorsítva beértem az elöl baktató Shigét.
- Nem fogsz hozzám szólni? - hajoltam előre, hogy megpróbáljam elkapni a tekintetét, de ő makacsul kitartott és elkezdte böngészni a térképet, ami egyre inkább idegesítővé vált. - Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúlzod? - kérdeztem meggondolatlanul, mire Shige megtorpant, a kezét, amiben a térképet tartotta maga mellé ejtette, és szikrázó szemekkel rám nézett.
- Eltúlzom? - kérdezett vissza halkan, de annál vészjóslóbban. - Akkor is ezt mondtad volna, ha a fejetekre szakad a barlang?
- Dehát nem történt semmi - sóhajtottam és próbáltam állni a villámokat szóró tekintetét. A többiek megálltak mögöttünk és szó nélkül figyelték a jelenetet.
- Igen, végül is igazad van. Elég lett volna csak akkor dühöngenem, ha történik valami – bólogatott hevesen Shige. - Hiszen alapvetően semmi hülyeséget nem csináltatok azzal, hogy elmentetek egy olyan helyre azok után, hogy direkt kihangsúlyoztam, hogy veszélyes. Én sem értem, miért vagyok mérges! - emelte fel a hangját, miközben indulatosan gesztikulált a térképet tartó kezével.
- És akkor most mit vársz? - tártam szét a karom tehetetlenül. - Azzal, hogy te csendkirályt játszol, Tegoshi pedig megdönti a ciccegés világrekordját, elértek valamit? Mert azon kívül, hogy oda az egész kirándulás hangulata, én semmi mást nem érzékeltem.
- Nem hiszem, hogy minket kéne hibáztatnod a kirándulás hangulata végett – vágta rá egyből, majd fogta magát és tovább ment. Alig hittem el, hogy Shige képes ilyen sokáig haragudni, és bár félig igazat adtam neki, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Mérgesen fújtatva hagytam, hogy Koyama átkaroljon és gyengéden indulásra késztessen.
- Majd megnyugszanak – mondta halkan és megütögette a vállam. Barátnőm lesütött szemmel ballagott mellettem, és mivel nekem sem sikerült mit kezdenem Shigével, ő meg sem próbálta kibékíteni Tegoshit, tekintve, hogy a szőkeség még csak arra sem méltatta, hogy ránézzen. Ezek után kábé semmihez nem volt kedvem, de azért, hogy a többiek ne lássák a fancsali fejem, csináltam képeket, és körbejártam Koyamával a szentélyt. A közeli szentélyek látogatásával eltelt a délelőtt, szóval mielőtt elindultunk volna a Seiganto Szentélyhez, beültünk egy ramen étterembe. Nekem egyáltalán nem volt étvágyam, így csak kértem egy pohár hideg zöld teát és a gondolataimba merülve bámultam magam elé. Csak arra riadtam fel, hogy Viki magára borította a levest, mire ő és a mellette ülő Tegoshi is felugrottak.
- Miért nem figyelsz? - mérgelődött Tegoshi, miközben egy szalvétával elkezdte felitatni a kiömlött rament az asztalról. Szerencsére nem borult ki az egész, de barátnőm így is leforrázta a combját. Közben egy pincér is odaszaladt, hogy segítsen. Viki sűrű bocsánatkérések közepette törölgette a lábát, ami pillanatok alatt bevörösödött, Tegoshi pedig aggódó pillantásokkal vizslatta. Bár ők még nem vették észre, de én már rögtön tudtam, hogy a szőkeség részéről ennyi volt a haragszomrád játék. Massu, aki a leggyorsabban reagált, gyorsan kért egy kis jeget az étteremtől, hogy egy kicsit csillapodjon az égető érzés.
- Nagyon fáj? - kérdezte egy fájdalmas fintorral Tegoshi, aki szinte már teljes testével Viki felé fordult, ahogy törökülésben ült a földön. Ez hihetetlen nagy teljesítmény azok után, hogy egész nap hozzá sem szólt barátnőjéhez, sőt, szerintem rá sem nézett. Megnyugodva figyeltem, ahogy a szőkeség óvatosan jegeli Viki lábát, és megböktem a mellettem ülő Koyamát, akivel összemosolyogtunk. Hát igen. Hiába válik Tegoshi Yuya egy durcás ovissá, ha valaki magára haragítja; ha barátnőjének baja esik, az prioritást élvez, így hát simán megfeledkezett mindenről, ami korábban történt. Ilyen lehet egy egyszerű elme. Vetettem egy gyors pillantást Shigére, aki még mindig fortyogott és arra gondoltam, lehet, hogy nekem is le kéne forráznom magam, hogy megbékítsem. Miután kellően felbosszantott, hogy még csak rám sem néz, az asztalra könyökölve az öklömre támasztottam a fejem és szándékosan elkezdtem szuggerálni. Ezt ő is észrevette, ugyanis látszólag kezdett egyre inkább zavarba jönni, de még akkor sem nézett rám. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő Massu visszafolytott mosollyal összenéz Koyamával és úgy tűnt, nagyon élvezi a helyzetet.
- Mi lenne, ha nem könyökölnél az asztalon? - hallottam Tegoshi hangját, mire kiegyenesedtem és felvont szemöldökkel ránéztem.
- Miért ne könyökölhetnék?
- Ki nem állhatom, ha egy lány könyököl az asztalon – magyarázta, én meg pislogás nélkül meredtem rá.
- Közülünk csak téged zavar az ilyesmi – tájékoztattam.
- És? - pislogott nagyokat.
- És nem terveztem imponálni neked, szóval… - tártam szét a karom, afféle `ez van` stílusban. Viki mosolyogva figyelt minket, majd, mivel a kobold vesztésre állt, Shigére mutatott.
- Shigének viszont biztos imponálni akarsz!
- Azért csinálom, hogy felidegesítsem, szóval ne szólj közbe! - szórtam szikrákat a szemeimmel, mire Koyama halkan elnevette magát olyasmit motyogva, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Én csak megvontam a vállam, és Shigére néztem, aki úgy csinált, mintha nem is hallott volna semmit az előző beszélgetésből. Halkan sóhajtottam egyet, majd tovább piszkáltam a szívószálat a poharamban. Mikor Shige kiment, hogy hozza a kocsit, fáradtan nekidöntöttem a fejem Koyama vállának.
- Nem fog egykönnyen megbékélni, ugye?
- Biztos azért, mert nem ez az első alkalom – magyarázta, én pedig, mivel nagyon jól tudtam, miről beszél, bólintottam. Mikor beültünk a kocsiba, én az anyósülésen helyet foglalva az ablaknak támasztottam a fejem és egész úton egy szót sem szóltam, ahogy Shige sem. Szerencsére nem kellett sok időt eltölteni a feszült csendben. Mikor megérkeztünk a Seiganto Szentélyhez, szinte kimenekültem a kocsiból és ha tehettem volna, egyedül járom körbe a gyönyörű helyet. A szentély mögött kimagaslottak a Kii-hegység csúcsai, a Nachi-vízesés zuhogása pedig egészen a főkapuig elhallatszott. Annyira magával ragadott a látvány, hogy fel sem tűnt, hogy a többiek is kiszálltak és hangoskodva csodálni kezdték a helyet. A szentély körül nyüzsögtek a turisták, mindenki nyakában egy fényképezőgép lógott, amit szinte le sem eresztettek, mert nem győztek fényképezni. Én is készenlétbe állítottam a gépem és elindultam Viki és Massu oldalán. Akármerre néztem, nem bírtam betelni azzal, amit látok, és folyamatosan ugráltam izgalmamban, miközben vagy Massu, vagy barátnőm pólóját rángattam. Kétszer is körbejártuk a szentélyt, kívülről-belülről megcsodáltuk, és bár egy óra körül érkeztünk, egészen délután négyig, vagyis zárásig voltunk. Mindannyian vettünk magunknak kabalákat és a többiek szerencsét is húztak. Nekem bőven elég volt egyszer megtudnom, hogy szerencsétlen leszek, szóval én inkább kihagytam. Nézelődés közben több turista is megközelített minket egy-egy információ miatt, mert észrevették a csapatunkban a két nem japán tagot. Ilyenkor Tegoshi előszeretettel bemutatkozott a szokásos `I`m Yuya` szövegével, amire egyáltalán nem volt szükség, de én hagytam okoskodni az angoljával, csak akkor szóltam közbe, amikor egy fiatal srác a mosdókat kereste, és ő a szentélyekben lévő szobákhoz akarta elküldeni őt.
- Majdnem sikerült – paskoltam meg a vállát.
Mikor hullafáradtan és kimelegedve visszaballagtunk a kocsihoz, azt tervezgettük, hogy mit fogunk enni, ha visszaértünk a faházakhoz. Shige felvetette, hogy grillezhetnénk, mert a közelben lévő kempingezőben szabad sütögetni és mindenki lelkesen támogatta az ötletet. Én is, persze, de mivel rám amúgy sem akart figyelni, inkább csak csendben ballagtam mellettük. Miután mindenki vett valami frissítőt a hőség ellen, Massu megkereste a telefonjában a legközelebbi szupermarketet, ahol bevásárolhatunk a grillezésre. Mikor beütöttük a GPS-be, indulhattunk is. Természetesen Shigén kívül csak nekem volt kedvem a vásárláshoz, szóval mikor megálltunk a parkolóban, szinte mindenkit úgy kellett kikönyörögni a kocsiból. Miután ez sikerült, a zajos bagázsunk fogott egy kocsit és elkezdtük a bevásárlást, ami annyiból állt, hogy Shige válogatott, a többiek pedig nézelődtek, illetve Tegoshi ráállt a bevásárlókocsira és körbe-körbe kocsikázott vele az üzletben, így Shige folyton utána rohangált, hogy bele tudja pakolni az árukat. Ezután, hogy kicsit lefoglalja a szőkeséget, elküldte bort választani, aminek Tegoshi nagyon örült és magával vitte Vikit is, gyanítom, hogy azért, hogy eldicsekedhessen neki a bortudományáról. Miután a bevásárlókocsi a jogos tulajdonosához került, Shige folytatta a vásárlást. Éppen Massu véleményét kérte ki a húsról, amikor Koyama kiszólt valamelyik sor mögül, hogy menjek oda. Ennek kifejezetten örültem, mert nyomoromban egy csomag fagyasztott szalmakrumpli csomagolását kezdtem tanulmányozni. Koyamát a hűtött édességeknél találtam meg, az alsó polc előtt guggolva, mindkét kezében egy-egy csomag eclairt szorongatott. Mikor odaértem, felnézett rám.
- Segíts dönteni – kérlelt.
- Nem ugyanolyanok? - kérdeztem csodálkozva.
- Ez vaníliás, ez pedig sima tejszínes. Mindkettő finom – nézegette a csomagokat és látszólag képtelen volt dönteni, szóval én is leguggoltam mellé.
- Legyen mindkettő? - kérdeztem mosolyogva, mert tudtam, hogy akármelyiket mondom, ő úgysem tudná otthagyni egyiket a másikért.
- Szerinted is? - nézett rám úgy, mintha az életét mentettem volna meg. - De a többiek nem esznek annyi édességet.
- Majd én megeszem veled. Úgyis zülleni akarok – vontam meg a vállam, Koyama pedig felállt és miután engem is felsegített, megpaskolta a fejem.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni – döntette oldalra a fejét szomorú arccal. - Próbáltam vele beszélni, de semmi haszna.
- Megértem – mosolyodtam el keserűen. - Az én hibám, amiért soha nem értek a szóból – vallottam be. Koyama megsimogatta a hátam, majd mivel hallottuk, hogy a többiek minket keresnek, kisétáltunk a sorból.
A kempingezőbe érve kerestünk egy szabad grillező helyet és lepakoltunk. Kiterítettünk két pokrócot a fűre, majd az asztalon nekiálltunk az ételek előkészítésének. Shige a hús és a hal felvágásával foglalatoskodott, Tegoshi lelkesen vállalta a fokhagyma felaprítását, ami nála eltartott egy darabig, Massu felvágta a zöldségeket, amiket meg akart pirítani, Koyama pedig Shigének segített a felvágott hús nyársra szúrásában. Barátnőm megközelítette Tegoshit, hogy elmagyarázza neki, hogyan tudná a fokhagymát két-három óra helyett mondjuk öt perc alatt felaprítani.
- Ha nem a kés hegyével vágnád, hanem az élével, talán még haladnál is.
- Mi a bajod a módszeremmel? - egyenesedett ki Tegoshi és szemügyre vette a művét. Viki pislogás nélkül meredt rá, majd Shige is odapillantott, de igyekezett elrejteni a mosolyát, mert nem akarta, hogy Tegoshi mérges legyen. Az mindegy, hogy ő és Koyama már készen voltak a hús felvágásával, megfűszerezésével. Én is odalopakodtam hozzájuk, miután rendet tettem az asztalon és általánosságban megkérdeztem a többieket, hogy tudok-e még valamit segíteni. Shige egy pillantásra sem méltatott, ami, meg kell hogy mondjam, igazán jól esett, de Massu még nagyban pirította a zöldségeket, szóval megkért, hogy segítsek neki. Shige is akkor kezdte el pakolni a húst a grillrácsokra, szóval beálltam közéjük és míg Massu a már megpirult zöldségeket tette rá egy tányérra, én a többit felügyeltem, hogy ne égjen oda. Koyama közben felbontott egy üveg sört arra panaszkodva, hogy megsül, és leült az asztalhoz.
- Csak szerintem nem lesz jó vége annak, hogy Koyama iszik? - kérdeztem halkan.
- Hát, ha leissza magát, csak hazavisszük – vonta meg a vállát Massu. Tegoshi eközben győzedelmeskedett a négy gerezd fokhagyma felett, és úgy gondolta, elég, ha csak úgy ráteszi a húsra. Szerencsére Shige még időben észrevette, és a csuklójánál fogva elfordította őt a grilltől.
- Mit akartál azzal? - kérdezte félig mérgesen, félig nevetve.
- Csak rá akartam dobni – vonta meg a vállát nevetve.
- Szerintem ülj le Koyama mellé – tanácsoltam neki Shige mögül. Tegoshinak több sem kellett, letette a fokhagymát egy tányérra és helyet foglalt az asztalnál. Utána minden ötödik percben megkérdezte, hogy kész van-e már az étel, ami csak egy kicsit volt idegesítő. Mikor fél óra után még mindig nem hagyta abba, a kiszedő csipeszt szorongatva a homlokomat Massu vállának döntöttem és próbáltam lenyugodni, vagy legalábbis lebeszélni magam arról, hogy ne süssem meg a szőkeséget élve a többi hús mellett. Koyama ekkor már elfogyasztotta az első üveg sörét, szóval ő is beszállt az `idegesítsük fel a többieket` játékba. Viki, aki egy darabig nézett minket, de nem tudott sokat segíteni, elkezdett megteríteni az asztalon, szóval míg ott sürgött-forgott, Tegoshi leszállt rólunk és elkezdte őt piszkálni azzal, hogy barátnője akármerre ment, ő nyakát előre nyújtva, nagyra nyílt szemekkel bámulta őt. Mikor Viki leejtette a szalvétákat a földre és lehajolt, hogy felszedje őket, Tegoshi szintén lehajolt az asztal alá és onnan bámulta. A becsípett Koyama még mindig azt kérdezgette, hogy mikor eszünk már, és ennél a pontnál már én is le akartam nyomni a torkán egy adag sült húst, hogy az étel egy kicsit kijózanítsa.
- Fogd már be! - szólt rá Shige a türelmét vesztve és a kezében lévő forró csipeszt látva én biztos megijedtem volna tőle, de Koyama csak nevetve hátradöntötte a fejét. Massu közben elszaladt mosdóba, szóval nagy odafigyeléssel néztem a rácson lévő paradicsomot és egyéb zöldségeket. Kezdett egyre inkább felforrósodni az arcom, de csak azért sem kértem meg Shigét, hogy segítsen. Gondoltam, ha mást nem is, legalább azt elérem, hogy felidegesítem azzal, hogy folyton a nyakán vagyok. De egy fél szót sem szólt hozzám, szóval az elhatározásom kezdett átváltani szomorúsággá és ahogy a piruló húsra néztem, hirtelen elhomályosodott a tekintetem, szóval elfordulva gyorsan megtöröltem az arcom. Mikor a hús és a hal is elkészült, Shige kiszedte őket tányérokra, én pedig közben kedvtelenül segítettem Massunak a szendvicsek elkészítésében, aki nem szólt semmit, csak halkan szolidarizált velem. A következő pillanatban Tegoshi lépett mellém.
- Tegyünk paradicsomot Koyama szendvicsébe – súgta a fülembe, mire rémültem ránéztem.
- Neee – szörnyülködtem, majd arra a helyre néztem, ahol Koyama eddig ült, de már nem volt ott. - Hol van?
- Leállt kártyázni két kisfiúval – bökött oldalra a fejével Tegoshi. És tényleg. Koyama a szomszédos családhoz csapódott és a pokrócon ülve két négyéves forma kisfiúval kártyázott. - Ezt nem hiszem el – sütöttem le a szemem nevetve. Ezután ismét Tegoshira néztem, majd Massura, aki szintén támogatta az ötletet, szóval előrébb állt, hogy takarjon Koyama elől, Tegoshi pedig suttogva magyarázott, hogy tegyek még bele paradicsomot. Természetesen nem állt szándékomban visszafogni magam, szóval a sok egyéb pirított zöldség alá eldugdostam az apró koktélparadicsomokat.
- Nem is tudtam, hogy ez ilyen izgalmas – suttogtam vigyorogva, mert kimondottan élveztem, hogy kedvenc lídörömet megetethetem azzal, amit szerintem a világon a legjobban utál. Mikor Tegoshira néztem, hogy véleményt kérjek az alkotásomról, elkaptam a kedves mosolyát, amivel rám pillantott. Ekkor jöttem rá, hogy ő és Massu is azon vannak, hogy eltereljék a figyelmemet, és ha most nem lennék fasírtban Shigével, valószínűleg Tegoshi saját maga csinálta volna meg azt, amit velem megcsináltatott. Ezért hihetetlenül hálás voltam nekik. Közben Viki is odajött és izgatottan figyelte a történéseket. Mikor elkészültem, gyorsan csináltunk még magunknak is egy-egy szendvicset, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak Koyamának van. A leendő áldozat egyébként még mindig kártyázott, szóval mikor lepakoltunk az asztalra, odamentem hozzá és az idegen szülőktől elnézést kérve felállítottam Koyamát a pokrócról.
- Kétszer is nyertem! - mutatta fel büszkén mutató és középső ujját Koyama.
- Ez dicséretes, tekintve, hogy az ellenfeleid négyévesek voltak – paskoltam meg a hátát.
- Oh, nézd, ott éppen frizbiznek! - mutatott a park túlsó végére.
- Igen és te nem mész oda – fordítottam vissza, mikor meg akart indulni. Még megálltunk párszor a húsz méteres távon, mert mindenkinek odaköszönt és érdeklődött hogylétük felől, majd az időjárásról is mondott pár szót.
- Igen, valóban csodálatos idő van – szakítottam félbe Koyamát, mikor nekiállt beszélni a kék égről meg a bárányfelhőkről. - De most menjünk. Elnézést a zavarásért, ő általában normális – hajlongtam a fiatal pár előtt, akik kedvesek voltak ugyan, de azért szerettem volna megmagyarázni a helyzetet. Végül sikerült visszarángatnom, sőt le is ültetnem őt magam mellé. - Tessék. Amíg te kártyáztál, mi már szendvicseket is csináltunk.
- Hű, de jól néz ki! - ámult Koyama, én pedig lopva összenéztem a többiekkel, majd mindenki szedett magának a húsból és a halból. Alig bírtam leplezni az izgatottságomat, ahogy Koyama beleharapott a szendvicsébe. - Ez finom – mondta csillogó szemekkel, mire csodálkozva Tegoshira néztem, aki azt tátogta, hogy `biztos a jó szendvicset eszi?`, de csak megvontam a vállam.
- Hm? Mi ez? - szólt hirtelen Koyama, mire mind odakaptuk a fejünket és én még nyeltem is egy nagyot.
- Mit találtál? - kérdezte Shige visszatartott mosollyal. Szóval ő is tisztában volt a tervünkkel, de mivel duzzogott, nem mondott semmit. A következő másodpercek egy lassított felvételnek is beillettek volna. Koyama lassan és óvatosan megrágta a szájában lévő falatot, majd fintorogva egyesével a többiekre nézett. Ezután felnyitotta a szendvicsét és szembesülnie kellett a valósággal, mégpedig hogy legutáltabb zöldsége éppen a szájában van. Mikor ez eljutott a tudatáig, elfintorodott és sírásra görbítette a száját. Belőlünk ekkor tört ki a nevetés, de úgy, hogy a környéken többen is felénk néztek.
- Ez… - mutatott Koyama a szendvicsre, közben még mindig nem nyelte le a falatot. - Ez paradicsom?!
- Ügyesen észrevetted – dőlt előre Tegoshi és elismerően bólintott. Barátnőm majdnem lefordult a padról, annyira nevetett és közben barátját ütlegelte.
- Ne szórakozzatok velem! - nyafogott Keii és elgyötörten rám nézett.
- Bocsi – tártam szét a karom, ezzel elárulva magam.
- Te voltál?! - akadt ki teljesen, és nagy küszködések árán végre lenyelte a szájában tartott falatot.
- Tegoshi ötlete volt, én csak végrehajtottam – hárítottam át a felelősséget az örök bajkeverőre.
- Nem ízlik? – döntötte oldalra a fejét Tegoshi, mintha nem értené, miért is vág Koyama világvége fejet. Ezután töltöttem Koyamának egy kis bort, kiengesztelésképpen, majd koccintottunk. Én először csak narancslevet akartam inni, de Massu erősködött, hogy legalább koccintáskor igyak bort, szóval megerőltettem magam. Még éppen elkaptam Shige pillantását, aki akkor nézett rám, amikor a poharat visszatettem az asztalra. Kérdőn ráncoltam a szemöldököm, de hiába bámultam úgy tíz percig, direkt nem nézett felém. Miután jóllaktam és az elfogyasztott húsmennyiségtől kezdtünk elálmosodni, Tegoshi, a csapat legenergikusabb tagja felvetette, hogy elmehetnénk sétálni, szóval lassacskán összepakoltunk és mindent bedobáltunk a kocsi csomagtartójába mondván, majd visszafelé kirámolunk. Mikor ezzel megvoltunk, Tegoshi kézen fogta barátnőjét, én bekentem magam bogárriasztóval, majd Massunak is kölcsön adtam a krémet. Ahogy beszegődtem Koyama és Massu közé, mosolyogva figyeltem az előttünk baktató barátnőméket. Látszólag kiélvezték, hogy a parkból kiérve nem kell tartaniuk az esetleges kíváncsi tekintetektől. Vikiék előtt Shige sétált, zsebre dugott kézzel és szótlanul. Az alsó ajkamat harapdálva nyújtogattam a nyakam, hogy ne veszítsem szem elől, bár nem tudom, ezzel mit akartam elérni, de folyton bennem volt a késztetés, hogy odamenjek hozzá és megpróbáljam kibékíteni. Lehet, hogy a nyár, és a jó levegő, meg a folyópart volt az oka annak, hogy egyszerűen hiányzott a közelsége, hogy megfogja a kezem és hogy mellette sétálhassak. Nem tudtam a többiekkel együtt felhőtlenül örülni a szép tájnak és semmi kedvem nem volt a sétához. Az egész napos ál-jókedvűségben elfáradtam és estére már nem volt energiám a műmosolygáshoz. Ezt a két oldalamon haladó Koyama és Massu is észrevette, akik már ki tudja, mióta akartak beszélgetni velem, de én semmit nem fogtam fel abból, hogy engem szólítgatnak. Mikor Tegoshi és Viki megálltak a parton, Koyama megfogta a karomat és tőlük egy kicsit távolabb megállított.
- Nem mész vissza inkább? - kérdezte halkan.
- Miért? - csodálkoztam felocsúdva a töprengésemből. A hangom felismerhetetlenül rekedt volt, majd mikor pislogtam párat, észrevettem, hogy nem látok rendesen, mert könnyezik a szemem. Gyorsan elfordultam, nehogy Shige észrevegye és megtöröltem az arcom. Nem akartam, hogy azért bocsásson meg nekem, mert szánalmasan festek, így hát egyáltalán nem a könnyeimmel szerettem volna kibékíteni.
- Hát, engem már kezdenek idegesíteni a bogarak, szóval, ha gondolod, visszamegyek veled – mosolygott rám Massu. - Így nem lesz feltűnő, hogy csak te mész el.
Tudtam, hogy hiába erőlködnék, akkor sem tudnám elhitetni velük, hogy megleszek, szóval egy halvány mosollyal bólintottam. Shige éppen Vikiékkel beszélgetett és valamin nagyon nevettek, mikor Massu szólt nekik, hogy mi ketten visszamegyünk, mert megesznek a bogarak. Ahogy Tegoshi átkarolva magához húzta barátnőjét, komoly pillantást váltott Massuval, amiből azt vettem ki, hogy pontosan tudja, mi a helyzet. Nem akartam Shigére nézni, de magamon éreztem a pillantását, szóval elkezdtem kaparni egy részt az alkaromon, mintha megcsípett volna egy szúnyog, majd mikor Massu mellém ért, hálásan rámosolyogtam Koyamára. Mikor hallótávolságon kívül kerültünk, megszólaltam.
- Ennyire az arcomra van írva a nyomorom? – nevettem el magam idegesen, mire Massu elmosolyodott.
- Hát, ha már sokadszorra nem hallod meg, hogy hozzád beszél az ember, akkor még a hülye is észrevenné. És amúgy igen, az arcodra van írva – vallotta be.
- Bocsi – húztam be a nyakam.
- Semmi gond – vont vállat Massu és a fejembe nyomta nyári kalapját, amit még a napsütés ellen húzott fel.
- Még soha nem haragudott rám ilyen sokáig Shige – sóhajtottam szomorúan.
- De te már haragudtál rá ilyen sokáig – emlékeztetett Massu arra az egy-két napra, mikor a külvilág felé utáltam Shigét.
- Igen, megérdemlem – húztam ki magam, mire Massu elnevette magát.
- Holnapra biztosan megbékél. Azt mondta, elmegyünk még a tropikáriumba.
- Tropikárium? - csillant fel a szemem. - Imádom a tropikáriumokat!
- Tudom, és Shige is tudja. Eredetileg ez nem volt a programban – súgta meg a titkos információt.
- Gondolod, hogy miattam… - kérdeztem, de aztán megráztam a fejem. - Áh, biztos nem. Addig legalábbis nem hiszem el, míg ő nem mondja. És a mostani állapotunkat tekintve hozzám sem fog szólni.
- Örökké úgysem fog haragudni – vigasztalt Massu, mikor megálltunk a faházak előtt. - Rád amúgy sem tudna.
- Ezt jó hallani – mosolyodtam el halványan. - Köszönöm – Massu még intett egyet, aztán megvárta, míg bemegyek a házba. Hátamat az ajtónak vetve nekidöntöttem a fejem és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Tudom, hogy Koyama javasolta, hogy inkább jöjjek vissza, mert gondolom, az arcom nem volt túl biztató, de úgy éreztem, mintha csak elmenekültem volna attól, hogy megpróbáljak kibékülni Shigével és az önsajnálatot választottam, amit ő amúgy is biztosan észrevett. Lehet, hogy Koyama és Tegoshi most éppen próbálnak beszélni a fejével, nélkülem, és ezzel helyettem próbálva megoldani a dolgot, amit szintén nem akartam. De ezzel egy időben hihetetlenül bosszantott Shige viselkedése, hiszen még Tegoshi is gyorsan megbékélt, aki az örökkévalóságig is képes durcázni. Shige viszont egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy így nem csak az én, de a saját hangulatát is elrontja és az izgatottan várt kirándulásból egy nap azzal ment el, hogy rám volt mérges, hiszen, ha már járunk, akkor valószínűleg szeret, tehát őt sem teszi boldoggá a szituáció. Tudom, hogy nem kellett volna elmenni arra a veszélyes helyre, mert Vikivel magunktól is rájöttünk, hogy könnyen történhetett volna velünk valami, és hogy ezzel nagyon megijesztettük a fiúkat. De nem tudom visszafordítani az időt és meg nem történtté tenni, szóval nem igazán tudtam, mihez kezdjek. Mivel az álmosság teljesen kiment a szememből, és nem akartam a házban ücsörögni, míg meg nem jönnek, küldtem Vikinek egy sms-t, hogy felsétálok egy kicsit a túraösvényre, ahol tegnap voltunk. Mivel tudtam, hogy ezt elmondja a többieknek is, odaírtam, hogy szigorúan az ösvényen maradok és hogy nem megyek messzire, amint kezd sötétedni visszajövök, és viszek magammal elemlámpát is. Ezután felkaptam egy vékony pulcsit és kiléptem a házból. Az erdő csendje és a tücskök ciripelése olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy kedvem lett volna kint tölteni az éjszakát. Az ismerős ösvényre felkanyarodva lassítottam a lépteimen és kiélveztem, hogy egyedül lehetek és átadhatom magam a búskomorságnak. A mobilom ugyan szerencsésen lemerült, mert tegnap este, miután hazaértünk, a veszekedés hevében teljesen elfelejtettem feltenni töltőre, szóval spontán képeket nem tudtam lőni a tájról. Szakmai ártalom, hogy hiába járok sokadjára egy helyen, mindig el akarok kapni valamit, amivel megörökíthetek egy-egy pillanatot. Ahogy az ösvény egyre meredekebb lett, bekapcsoltam az elemlámpát és magam köré világítva csak akkor vettem észre, hogy az ösvény jobb oldalán van egy kábé tíz méteres szakadékféleség, aminek az alján vastag levélréteg volt. Nem igazán értettem, ezt miért nem láttuk korábban, mikor arra jártunk, de nem is tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ezután az ösvény bal oldalán mentem, nehogy véletlen megcsússzak, és mire észbe kaptam, már fent voltam a dombtetőn, ahonnan a naplementét néztük. Mivel jócskán eltelt az idő és nem akartam, hogy a többiek aggódjanak, inkább elindultam visszafelé és nem vártam meg a naplemente végét. Lefelé már nem ment olyan gyorsan, ugyanis mikor először jártunk ott, az ösvény meredek részén én Shigébe kapaszkodtam, de most nem volt túl sok támaszom, és folyamatosan bepánikoltam, hogy legurulok. Már éppen kezdtem belejönni, és megnyugtatni magam, hogy minden ember le tud mászni egy domboldalon, mikor oldalról hallottam valamit, ami nagyon úgy hangzott, mint egy állat. Hogy milyen állat, arra még gondolni sem akartam, szóval próbáltam megszaporázni a lépteimet, de a hang csak közeledett és mikor egy fáról lehulló vékony gally a lábamra esett, annyira megijedtem, hogy ösztönösen oldalra ugrottam, majd mielőtt egyáltalán reagálni tudtam volna, már csúsztam is lefelé, egy rémült sikolyt hallatva. Mikor földet értem, szapora légzéssel felvilágítottam az ösvényre, és akkor láttam meg a nyulat, ami az út szélén ülve egy pillanatra lenézett rám, mintha csak ki akarna nevetni, amiért ennyire megijedtem tőle.
- Ezt nem hiszem el – toppantottam egyet a lábammal, miután ellenőriztem, hogy épségben vagyok-e. Az egyik bokám az esés következtében egy kicsit megfájdult, de egyébként szerencsére sértetlen voltam. Gondoltam, ez legalább egy jó pont, mert ha megtalálnak, elég lesz attól kiborulniuk, hogy hogyan is fogok kimászni innen, nem kell még sérülések miatt is aggódniuk. Ugyanis ahogy körbevilágítottam, egyetlen lehetséges helyet sem láttam, ahol fel tudtam volna mászni az ösvényre, messzebb pedig nem mertem elmenni, mert attól féltem, hogy nem találok vissza és akkor Shige nem csak mérges lesz rám, hanem egyenesen szakít velem, mert ártalmas vagyok a lelki nyugalmára. Tehetetlenül ácsorogtam abban az átkozott gödörben és néhány sikertelen próbálkozás után, hogy felmásszak, feladtam, mert nem találtam biztos kapaszkodót, így folyton csak visszacsúsztam. Beletörődve a sorsomba, hogy meg kell várnom, míg a többiek aggódni kezdenek, hogy sokáig kimaradok és eljönnek megkeresni, leültem a földre, majd miután valami furcsa dolgot éreztem, azonnal felálltam. Lefehéredve vettem észre, hogy Massu kalapjára akartam ülni, amit teljesen véletlenül magamon hagytam és ami az esés következtében leesett a fejemről és nem vettem észre. Csak remélni tudtam, hogy Massu nem fizetett több százezret ezért a darabért és hogy miután megmutatom neki, nem fog kinyírni, persze csak azután, hogy vettem neki egy ugyanolyat. A kalapot a két kezem közé fogva visszaültem és megpróbáltam letisztítani, de csak annyit értem el vele, hogy véletlen szétnyomtam rajta egy bogarat, amit a rossz fényben nem vettem észre. Ezután inkább csak fogtam, nehogy megint elveszítsem. Mivel már jócskán lement a nap, ha nem lett volna nálam elemlámpa, a vaksötétségbe bámultam volna, így viszont a lámpa fényét ide-oda kapkodva arra gondoltam, hogy ha egy horrorfilmben lennék, és hirtelen egyik helyről a másikat világítanám meg, biztos az arcomba ugrana valami alien. Mivel ezzel kellően megijesztettem saját magam, inkább lekapcsoltam a lámpát és úgy voltam vele, hogy ha valami fel akar falni, akkor legalább ne lássam, hogy mi az. Úgy tippeltem, hogy a többiek már elindultak a keresésemre, szóval azzal töltöttem el az időt, hogy elképzeltem, 100-as skálán mennyire lesz rám mérges Shige. Egyszercsak hangokat hallottam, amikben felismerni véltem Shige és Tegoshi kiáltásait, szóval felálltam és felkapcsoltam az elemlámpámat, de az ő fényüket még nem láttam sehol.
- Itt vagyooooook! - kiáltottam úgy, ahogy a torkomon kifért, aztán rájöttem, hogy ezzel nem árultam el nekik túl sokat. - Van egy kis szakadék a meredek ösvény jobb oldalán!! - üvöltöttem. Ekkor észrevettem a lámpafényt és hallottam, hogy megszaporázták a lépteiket. Ahogy megálltak a szakadék szélén, lekapcsoltam az elemlámpám, hogy ne vakítsam meg őket, majd mikor levilágítottak rám, szerencsétlenül intettem nekik. - Hát, ez történt.
- Hogy estél le oda?! - kérdezte rémülten Shige és a lámpát ide-oda kapkodva lehetséges lejutási módot keresett. - Jól vagy?
- Megvagyok! Valami megijesztett és leestem!! - kiabáltam vissza, mire Massu csípőre tett kézzel megcsóválta a fejét. - Itt nem tudtam felmenni, szóval ha lehet, ne gyertek le utánam!
- Tényleg, nem látom, hol tudnánk lemenni hozzá – helyeselt Koyama Shigének, majd Tegoshi lehajolva, két kezével a térdére támaszkodva lekiabált:
- Valószínűleg megkerüljük a helyet, szóval várj meg ott!
- Mást úgy sem tudok csinálni! - emlékeztettem arra a tényre, hogy azért vártam rájuk, mert nem tudtam semerre menni. A csapat elrohant, én pedig leültem és vártam. Egyszercsak már nem hallottam a hangjukat és nem láttam az elemlámpájuk fényét, szóval úgy tippeltem, elég messzire kellett menniük ahhoz, hogy lejussanak hozzám. Egy örökkévalóság után végre megláttam a lámpájuk fényét valahonnan szemből. Szóval egészen odáig el kellett menniük. Elindultam feléjük, a bokám miatt kicsit sántítva, de próbáltam megszaporázni a lépteimet.
- Mit művelsz? - kérdezte félig nevetve, félig mérgelődve Koyama, mikor még oda sem értem hozzájuk.
- Bocsi, de mondtam, hogy vé- - kezdtem, de Shige belém fojtotta a szót, ugyanis megállt előttem és magához húzva szorosan megölelt, amitől úgy ledöbbentem, hogy elejtettem az elemlámpát. - Hé, Shige? - dadogtam, de Shige nem szólt, csak a hajamba túrva tovább ölelt. - Nyugi, nem volt… - próbáltam megnyugtatni, de akkor találkozott a tekintetem Koyamáéval, aki sokatmondó pillantást küldött felém, mellette pedig Viki is hevesen rázta a fejét, hogy hagyjam, hadd higgye Shige, hogy féltem. Nos, a jó cél érdekében persze meg tudtam egy picit játszani magam, szóval viszonoztam az ölelését és megnyugodva – persze nem az elmúlt órák, hanem az egész nap után – belefúrtam a fejem a vállába és még a könnyeim is kicsordultak. Mikor elengedtük egymást, Shige végignézett rajtam:
- Megsérültél?
- Nem, dehogy, nem estem olyan nagyot – ráztam a fejem, majd eszembe jutott valami. - Wáh! Massu…
- Mi az? - rémült meg azonnal, mire lesütött szemmel megálltam előtte.
- A kalapod… - mondtam alig hallhatóan és felmutattam a koszos, szétlapított bogaras kiegészítőjét. - Kész vagyok egész életemben vezekelni érte – dramatizáltam túl a helyzetet, hátha megkíméli az életem.
- Ja, hogy ez? - vette át a kalapot Massu. - Ne aggódj, ha sokat ért volna, nem adom neked - „nyugtatott meg”, mire eltátottam a szám.
- Ez mégis mit akar jelenteni? - kértem ki magamnak, de a többiek csak nevettek.
- Egy drága dolgot nem adok senkinek kölcsön – magyarázta Massu, mire némileg lenyugodva bólintottam.
- Na, menjünk vissza – szólt Tegoshi és kézen fogva Vikit elindult. Koyama és Massu még vetettek rám egy „végre minden megoldódott” pillantást, majd ők is elindultak. Shigére néztem, hogy még egyszer megbizonyosodjak róla, nem álmodtam, hogy az előbb megölelt és már nem haragszik. Szerencsére nem csak képzelődtem, ugyanis Shige mosolyogva a két tenyere közé fogta az arcom és megcsókolt. Úgy éreztem, a világ összes hegysége egyszerre zuhan le a szívemről, annyira megkönnyebbültem és az érintésétől, amit már olyan, mintha ezer éve nem éreztem volna, görcsbe rándult a gyomrom. Mikor elengedett, még nyomtam egy hatalmas puszit az arcára örömömben, és a többiek után siettünk. Visszafelé már minden sokkal szórakoztatóbb volt úgy, hogy nem volt köztem és Shige között az a feszültség és nem mellesleg, egyikünk sem volt besavanyodva. Igaz, hogy éppen azon szórakoztak, hogy milyen szerencsétlenül festettem lent a gödörben, amit én szakadéknak mertem nevezni és szerintem még évek múlva is visszaemlegetik, hogy egy nyúl miatt zuhantam le. A gyerekeim majd biztosan büszkék lesznek rám.
Alig vártam, hogy visszaérjük a faházakhoz, és végre megnyugodva átaludjam az éjszakát. Elég sokáig mentünk, mire visszaértünk, szóval többször is, úgy tizenötször bocsánatot kértem a többiektől, amiért ennyi bajt okoztam nekik. Talán azért, mert este volt és mert olyankor érzékenyebb az ember, de hihetetlenül hálás voltam nekik mindenért. Az ajtó előtt megállva meghatottan megköszöntem nekik, hogy folyton mellettünk állnak az agybajaink alatt, mert hát nem lehet túlságosan egyszerű az összeveszéseinkkor álláspont nélkül mind a két féllel normálisan viselkedniük. Mivel ezzel kellően megrémisztettem a fiúkat, inkább hagytam, hogy elmenjenek lefeküdni, majd miután szorosan megöleltem Shigét is, barátnőmmel becsuktuk magunk után az ajtót.
- Végre nem utál!! - ujjongtam egy sort és megszorongattam Vikit, aki megpróbálva levegőhöz jutni megütögette a vállamat.
- Ő Kato Shigeaki, már hogy utálna téged?
Mikor kiörültem magam, elmentem zuhanyozni és a másnap gondolatától izgatottan ágyba bújtam.
Reggel szívrohamra ébredtem, ugyanis még éppen álmodtam valamit, amikor egy harsány hang felriasztott. Annyira megijedtem, hogy leestem az ágyról, és csak pár centi választott el attól, hogy beverjem a fejem az éjjeliszekrénybe. A hang irányába fordítva a fejem megtaláltam a hang forrását, ami nem volt más, mint Tegoshi. Az ajtóban állt, kétrét görnyedt a nevetéstől és mikor pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom, megpillantottam a kezében egy videókamerát.
- Én megölöm… - motyogtam dühösen és a barátnőmre néztem, aki szemöldökráncolva, kócosan bámulta Tegoshit. Ő még nem fogta fel, hogy mi is történt. De én összeszedve magam, feltápászkodtam és a szőkeség felé iramodtam, aki megészlelve a veszélyt, elrohant. - Tegoshi! - kiabáltam utána és olyan erővel robbantam ki az ajtón, hogy majdnem nekiestem a korlátnak. Mikor visszaszereztem az egyensúlyom, lerohantam a teraszról és a kobold után eredtem, aki már az erdő felé futott. - Azonnal add ide a kamerát! - fenyegettem felsprintelve a teraszukra, majd ismét le. Tegoshi az erdő szélén visszafordult és egy félkört lefutva, hogy engem kikerüljön, visszaszaladt a teraszukra és elbújt Koyama háta mögé, aki akkor lépett ki az ajtón.
- Hé, hé, hé, mi van itt? - kérdezte zavartan forgolódva, mert ahogy utolértem Tegoshit, megpróbáltam kikapni a kezéből a kamerát, de ő mindig elugrott előlem.
- Jó reg- - lépett ki Shige is az ajtón nyújtózkodva és kócosan, majd megtorpant. - ...gelt. Pontosan mit műveltek? - ráncolta a szemöldökét. Normális esetben elaléltam volna az aranyos reggeli Shigén, de küldetésem volt. Mégpedig hogy eltávolítsam a felvételt arról, hogy lezúgok az ágyról.
- Jól szórakozol? - tettem csipőre a kezem, hogy kifújjam magam. Reggel általában nem az az első dolgom, hogy lefutok egy félmaratont, szóval helyre kellett állítanom a légzésem. Arról nem is beszélve, hogy beszorult a levegőm és szúrni kezdett az oldalam.
- Igen – bólintott Tegoshi és rázkódó vállal nevetett.
- Mit csináltál? - nézett rá Koyama.
- Felvettem, ahogy Reni leesik az ágyról, miután felriasztottam őket – mutatta fel még mindig nevetve Tegoshi a kamerát.
- Tényleg? Mutasd! - mondta azonnal Koyama, mire látványosan eltátottam a szám. Shigére néztem, mint utolsó mentsvár, de ő is Tegoshi mellett termett és kíváncsi arccal, két kezét a háta mögött összekulcsolva a kamera kijelzője fölé hajolt.
- Na, ez szép, mondhatom! - fontam keresztbe a karomat és szó nélkül vártam, hogy megnézzék a felvételt. Hallottam valami kiáltást, ami gondolom Tegoshi hangja volt. Szóval így riasztott fel minket. Jó tudni. Majd ezután eshettem le az ágyról. Ezt nem csak a puffanás hangjából gondolom, hanem onnan is, hogy mind a hárman egyszerre nevettek fel, de úgy, hogy szerintem még a kempingezőket is felébresztették. Felforrósodott arccal vártam, hogy elcsendesedjenek, de addigra már Viki is kivánszorgott a házból, és Massu is megérkezett, szóval még kétszer újrajátszották a videót, hogy mindenki kiszórakozhassa magát rajta. Én az utolsó adag hahotázásnál sarkon fordultam és inkább elmentem átöltözni és megmosni az arcom. Dühösen csaptam be a fürdőszobaajtót és magamban morogva néztem bele a tükörbe.
- Ezt még egyszer visszakapod, Tegoshi Yuya – nyitottam meg mérgesen a csapot és durva mozdulatokkal megmostam az arcom. Míg én a fürdőszobában dühöngtem, Viki még mindig a videón nevetgélt az ágyán ülve. - Befejeznéd, hogy rajtam szórakozol? - léptem ki az ajtón, mire barátnőm felnevetett.
- Dehát olyan vicces volt!
- Igen és az is nagyon vicces, hogy bevertem a könyököm – mutattam fel duzzogva a lila foltot, ami az esés következtében keletkezett, de Viki semmibe véve a sérülésem, eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött. Dühösen felcsaptam a kisbőröndöm tetejét és kiszedtem belőle egy farmersortot és egy széles vállkivágású pólót. A hajamat lófarokban a fejem búbjára kötöttem, mert nem volt kedvem hőgutát kapni, miközben kint császkálunk.
Amint eszembe jutott, hogy a tropikáriumba megyünk, ismét felvidultam és határozatlan időre félretettem a bosszú gondolatát.
Jókedvűen léptünk be a fiúkhoz, akik éppen akkor ültek le a reggelihez. Tegoshi még mindig nagyon örült magának és a kis reggeli csínytevésének, Koyama meg Massu pedig visszafojtott mosollyal néztek rám. Shige szokás szerint a konyhában volt, és éppen a tányérokat vette elő. Oldalról megöleltem és mikor felém fordította a fejét, hosszasan megcsókoltam.
- Na mi az? - nézett rám aranyosan, mert még mindig nem engedtem el.
- Nem tudom. Nyár van, süt a nap, Kato Shigeaki a barátom és megyünk a tropikáriumba – soroltam boldogan, mire Shige még mindig az ölelésemben hátranézett és kikiabált a konyhából:
- Hé, ki mondta el Reninek, hogy a tropikárium is a terv része?!
- Nem Massu volt! - kiabált vissza Massu ártatlan hangon. Shige a szemét forgatva sóhajtott egyet, majd tehetetlenül rám mosolygott.
- Tropikárium! - ismételtem csillogó szemekkel, mire Shige elnevette magát és jól megszorongatott.
- Shige, a tányérok? - hallottuk Tegoshi követelőző hangját.
- Neked nincs kezed meg lábad? - kérdeztem unottan a szőkeségtől, mikor helyet foglaltam az asztalnál, de persze nem vártam választ, csak izgatottan mesélni kezdtem a mellettem ülő Koyamának, hogy mennyire imádom a tropikáriumokat.
- És a fóka-show! Annyira aranyosak! - tettem össze a két tenyerem és izgatottan topogni kezdtem.
- Jó, jó, megértettük, de most már egyél – csitított Koyama, majd elém tolta a tányérom, hogy emlékeztessen a tényre, miszerint éppen reggelizünk. Miután tíz perc alatt mindent magamba tömtem, türelmetlenül vártam, hogy a többiek is végezzenek. Míg én az ajtóban toporogtam, Shige a fejembe nyomott egy baseball sapkát, amiről rendszeresen megfeledkezek és megkért, hogy legalább a karomat kenjem be naptejjel, ha nem akarok fájdalmasan leégni. Koyama még elszöszmötölt egy ideig, majd végre indulhattunk. A kocsiban a Koimatsurit bekapcsolva egészen vidám lett a hangulat és a tropikáriumig kórusban énekeltünk. Nevetve szálltunk ki a parkolóban és Shige kezét fogva a jegypénztár felé vettük az irányt. Mivel nagyon sok ember volt, Tegoshi és Viki különösen odafigyeltek arra, hogy ne árulják el magukat, így például nem mentek mindig egymás mellett és nem tulajdonítottak egymásnak akkora figyelmet, amekkorát egyébként szoktak. Az, hogy ez milyen nehéz is volt nekik, szerintem rajtuk kívül csak én és Shige tudhattuk, szóval mi is próbáltunk szolidalizálni velük. Az épületbe érve fellélegeztem a benti hűvöstől és szép lassan mindent megtekintettünk. Vagyis inkább a lehető leglassabban, ugyanis Shige majdnem minden élőlényről részletes magyarázatot adott, amit én figyelmesen hallgattam, de Massu és Tegoshi például sokszor csak fogták magukat és tovább mentek. Ennek köszönhetően mire Shigével végigmentünk az egész tropikáriumon, a többiek már kint voltak és egy fagyizó asztalánál, a napernyő alatt hűsöltek, egy-egy fagyiskehellyel.
- Ez nem ér, én is akarok! - nyafogtam, mert bár nagyon élveztem, hogy Shigével kettesben lehettem és közös képeket is csináltunk, nagyon kiszáradtam. Így hát, mielőtt még elindultunk volna a fóka show-ra, Shige vett nekem egy hatalmas pisztáciás-kókuszos-csokis-epres kelyhet, és mivel biztos volt benne, hogy egyedül nem fogom megenni, magának nem kért semmit. Igaza lett, szóval végül a maradékot ő ette meg. Miután kellően lehűsítettük magunkat, elindultunk a szabadtéri lelátókhoz, ahol már jó néhány ember összegyűlt, de szerencsére még találtunk helyet az első sorban. Feltettem a napszemüvegem és az ásványvizem szorongatva izgatottan vártam a fókákat. Shige átkarolva a vállam magához vont, és kicsit feljebb tolva a fejemen a sapkát nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor a műsor elkezdődött, én azonnal felpattantam és több emberhez is hasonlóan a korláthoz álltam. Szinte folyamatosan tapsoltam és nevettem, miközben többször is hátrafordultam a többiekhez, akik szintén élvezték az előadást, de annyira azért nem jöttek lázba, hogy ők is felálljanak, így leginkább csak visszamosolyogtak rám. Olyan tizenöt perce tarthatott a show, mikor hátranézve elkaptam Massu és Tegoshi komor pillantását. Mikor láttam, hogy Viki idegesen a száját rágja, lehervadt a mosoly az arcomról és hozzájuk léptem.
- Mi a baj? - kérdeztem azonnal. Shige megrázta a fejét.
- Nem fontos – mosolyodott el halványan.
- Majd a műsor után elmondjuk – bólintott kedvesen Koyama, mire én szemöldökráncolva lehuppantam melléjük.
- Oké, tudom, hogy szeretnétek, ha jól érezném magam, de nem gondolhatjátok komolyan, hogy ezek után bármit is élvezni tudnék – néztem rájuk hitetlenül, mire mindketten lesütötték a szemüket. - Mi történt?
- Az előbb… - szólt Massu, majd vett egy mély levegőt. - Az előbb hívott a menedzserem, hogy az internet tele van Vikivel és velem.
- Tessék? - kérdeztem némi hatásszünet után.
- Emlékszel, mikor elmentem Massuval a gyoza étterembe? - kérdezte halkan Viki, én pedig bólintottam, rosszat sejtve. - Úgy tűnik, volt ott valaki, aki látott minket és egy csomó képet csinált. Most azt hiszik, hogy Massuval járok.
A műsorban éppen valami érdekes dolog történhetett, mert mindenki felállt és tapsolni kezdett. Csak a mi csapatunk ült a helyén és a vidámságunk erős aggodalomba csapott.
- Az nem lehet… - ingattam a fejem magam elé meredve. - Mit láthattak, ami miatt erre gondolnak?
- Természetesen semmit – szólalt meg kicsit ingerülten Tegoshi, aki egész addig egy szót sem szólt, csak ölébe ejtett kezeit vizslatta. - Semmit, de… Elég annyi, hogy együtt voltak és jól érezték magukat. Ha akarnak, már ettől komplikálnak.
- Hadd nézzem – kaptam ki Massu kezéből a telefont és kissé remegő kezekkel görgettem végig a közösségi oldal bejegyzésein. Képek Massuról és Vikiről az étteremben, utálkozó hozzászólások Vikit illetően. Végül megtaláltam azt a bejegyzést, ami ezt az egészet elkezdte. Az összes kép egy helyen összegyűjtve, a bejegyzésben pedig kifejtve, hogy Viki egy hangos, kellemetlen személy, aki kényelmetlen helyzetbe hozza Massut. Az egyik képen látszik, hogy barátnőm hangosan felnevet, majd a másikon, hogy Massu a száját elhúzva körülnéz az étteremben, hogy hányan hallják őket.
- Te jó ég – szörnyülködtem a gonoszabbnál gonoszabb vélemények olvasásánál.
- Egy kicsit tényleg hangos voltam… - ismerte el Viki, bocsánatkérően Massura pillantva, mire Massu megilletődve megrázta a fejét.
- Ugyan már, nem is voltam mérges miatta – nevetett kedvesen, de én már nem is figyeltem rájuk, mert az egyik bejegyzés elvonta a figyelmem.
- Ezek honnan kerültek elő? - kerekedett el a szemem, miközben megrohamoztak az emlékek. Képek azokból az időkből, mikor még nem jártunk Shigével. A napról, mikor Koyama kézen fogva vezetett a járdán, hogy elvonja a figyelmem Shigéről. Amikor Koyamát átölelve vígasztaltam, miután szakított a barátnőjével. Amikor Koyamával vidámparkba mentünk. - „Már egy ideje megvannak ezek a képek, de nem mertem őket nyilvánosságra hozni. Ő nem Shige barátnője?” - olvastam fel hangosan a szöveget, mire a többiek is azonnal körém gyűltek.
- Ez hogy…? - teljesen lefagytam és mivel nem görgettem tovább, Koyama kivette a kezemből a telefont.
- Van, amelyik már nem is most történt – sopánkodott. - Mit művelnek a rajongók? - remegett meg a hangja, én pedig úgy éreztem, megszakad a szívem. - „Massu barátnője egyáltalán nem illik hozzá…” „Én valaki teljesen mást képzelnék el neki.” „Csalódtam Massuban.” „Shige tudja, hogy a barátnője ennyire szereti Koyamát? Én a helyében vigyáznék...”
- Elég lesz – szólt hirtelen Shige és kikapva Koyama kezéből a telefont visszaadta Massunak. Megdörzsölte az arcát és gondterhelten Tegoshira nézett, akit még sosem láttam ilyen idegesnek.
- Mégis hogy jönnek ők ahhoz, hogy ítélkezzenek felette? - kérdezte az idegességtől megfeszülő izmokkal.
- Most mi lesz? - harapdáltam a szám szélét és körülnéztem. Csak akkor tűnt fel, hogy már csak mi állunk a lelátón és hogy a műsor véget ért. - Már semmit nem tudunk tenni a koncertig.
- A koncert az egyetlen lehetőség – vágta rá azonnal Tegoshi, mire mindenki feszült hallgatásba merült.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőle óvatosan Viki. Tegoshi barátnője felé fordult és elszántan a szemébe nézett.
- Mi mást? Felvállallak. - Határozott kijelentésére látszólag csak én és Viki nem voltunk felkészülve. A többiek rezzenéstelen arccal nézték Tegoshit, ezzel elfogadva a döntését. Barátnőm aggódva ráncolta a szemöldökét.
- Biztos? - kérdezte elcsukló hangon és éreztem a benne lappangó szorongást. Tegoshi határozottan bólintott és megszorította Viki kezét.
- Hát persze – bólintott újra, majd barátnőjét magához húzva megpuszilta a homlokát és megölelte.
- Ez kemény lesz – szóltam halkan.
- Igen… De eldöntötte – felelt Shige, amire csak bólintottam. Ha Tegoshi elhatároz valamit, azt véghez is viszi. Ha pedig ő maga dönt így, akkor az a helyes. Összemosolyogtunk Shigével, majd ahogy kifelé tartottunk, belekaroltam Massuba.
- Jól vagy?
- Persze – mosolygott rám. - A javát nem én kaptam, hanem Viki – nézett hátra a válla fölött aggódva, a mögöttünk sétáló Tegoshiékra pillantva. Majd ahogy visszanézett, megakadt a tekintete Koyamán. - És ő… - sóhajtott. Shige próbálta szóra bírni Koyamát, de ő csak hümmögött és a szemeiben szomorúságot láttam. Rámosolyogtam Massura, aki bólintott, majd elengedtem a karját és Koyama másik oldalára lépve megfogtam a kezét.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a legtöbb rajongó így gondolkozik? - kérdeztem tőle nyomatékosan, miközben próbáltam elkapni a tekintetét.
- Nem ezt mondtam – mondta rögtön. - Csak rossz belegondolni, hogy ártani akarnak nekünk.
- Nem nektek, hanem nekünk – vontam meg a vállam, mire Koyama megállt és szigorúan rám nézett.
- Az ugyanaz – jelentette ki mélyen a szemembe nézve. Elmosolyodtam.
- És ők nem a rajongóitok. A rajongók sosem fognak ártani nektek.
- Tudom – bólintott, ahogy tovább mentünk. A szemem sarkából láttam, ahogy Shige elmosolyodik.
A szálloda felé tartó út csendben telt el. Mindenki a gondolataiba mélyedt, mégis Tegoshi volt az, akin a leginkább látszott az elszántság. Én, bár nem akartam senkinek bevallani, tele voltam aggodalmakkal. Elképzelni sem tudtam, mi fog történni a koncerten. Idegesebb voltam, mint akkor, amikor fény derült a kapcsolatomra Shigével. Az egy órás út alatt némán néztem ki az ablakon és igyekeztem elűzni a vészjósló gondolataimat. Az volt a terv, hogy késő délután indulunk a reptérre, szóval amint megérkeztünk, mindenki gyorsan összepakolta a cuccait és miután kijelentkeztünk a szállodából, a reptérre indultunk. Beszállás előtt egy étteremben ütöttük el az időt, de én nem sokat ettem, amit a fiúk előtt a repülés miatti idegességre fogtam. Bár azt hiszem, Shige és Viki így is átláttak rajtam, mivel folyamatosan aggódva pillantgattam Massu, Viki és Tegoshi felé, akik ebben az ügyben érintettek voltak. De szerencsére nem hozták fel a témát, így nem kellett túl sokat mentegetőznöm. Miután Tegoshi bejelentette, hogy ő felvállalja Vikit, nem mondott többet. Ő ennyivel elintézte és ahogy őt ismerem, nem akart túl sokat foglalkozni vele. Így látta helyesnek és természetesnek, így azzal nyugtatgattam magam, hogy csak rémeket látok. Igyekeztem én is feloldódni és mire a gép felszállt, már tényleg csak a repülés miatt görcsöltem. A rövid úton Nagoyáig feleslegesnek tartottam az alvást, szóval Koyama és Shige között ülve felváltva hallgattam, ahogy könyvekről és filmekről beszélnek, ezzel tökéletesen elterelve a figyelmem a repülés iránti félelmemről. Észre sem vettem volna, hogy éppen landolunk, ha az egyik stewardess nem szól, hogy kössem be magam. Már majdnem félhomály volt, mikor kijutottunk a reptérről, aminek a parkolójában egy kisbusz várt minket. Aznap estére csak a pihenés volt tervben, a próbák pénteken kezdődtek. Bár a szállodában mindig Vikivel veszünk ki egy szobát, amin az első éjszakán általában osztozunk is, most úgy éreztem, Tegoshi szeretne vele lenni, hogy este beszélgethessenek. Mikor az ajtó előtt elköszöntünk tőlük, Tegoshi megnyugtatóan rám mosolygott. Szerintem azért, mert látta az aggodalmat az arcomon. Bólintottam és követtem Shigét a szobánkba, ahol egy nagy, kényelmes, kétszemélyes ágy fogadott. A meleg most is teljesen leszívott, így gyorsan lezuhanyoztam és rövidnadrág-atléta felszerelésemben, hajamat a fejem búbján laza kontyba fogva vártam, hogy Shige is végezzen a fürdőben. Addig pattogtattam egy nagy tál kukoricát és törökülésbe helyezkedtem az ágyon. A repülőúton mesélt nekem egy filmről, ami felkeltette az érdeklődésem, így megbeszéltük, hogy este együtt megnézzük. Shige egy laza nadrágban és pólóban felült mellém, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, elindítottuk a filmet. Egész idő alatt alig szóltam valamit, annyira magával ragadott a történet. A végén teljesen kifakadtam és miközben ágyba bújtunk, lelkesen átbeszéltünk minden egyes percet, az sem érdekelt minket, hogy már hajnali kettő is elmúlt. Ennek hála viszont reggel hatkor olyan kómásan keltünk, hogy míg meg nem ittuk a kávénkat, egyikünk sem volt hajlandó résnyinél nagyobbra nyitni a szemét. Mikor megmosakodtunk és felöltöztünk, még mindig kissé kómásan és ásítozva léptünk ki a szobánkból. Az étteremben már ott ült Tegoshi és Viki, akik meglepően csendben fogyasztották a reggelijüket.
- Jó reggelt – köszöntem nekik óvatosan és gyanakodva néztem őket. - Összevesztetek? - kérdeztem rögtön.
- Dehogy – ásított Tegoshi és fejét öklére támasztva könyökölt az asztalon. - Meccs volt a TV-ben.
- Vagy úgy – bólintottam és halványan elmosolyodtam.
- És ti? - kérdezte barátnőm, aki ránk nézve látta, hogy nem ők az egyetlen élő halottak.
- Filmeztünk – legyintettem és Shigével elmentünk, hogy hozzunk magunknak reggelit. Miután feltankoltunk tükörtojásból, pirítósból és mini kolbászból – természetesen mindketten az angol reggeli mellett döntöttünk –, egyszerre álltunk meg a kávéfőző előtt és egymásra pillantva, szó nélkül egyetértettünk abban, hogy a reggeli egy adag most nem lesz elég, így töltöttünk magunknak még egy-egy pohárral. Addigra Massu és Koyama is leértek, akik a mi szöges ellentéteink voltak. Mivel egyiküket sem érdekli a foci és filmet sem néztek, ők teljesen kipihenten foglaltak helyet az asztalunknál. A reggeli alatt próbáltak velünk a koncertről beszélni, de mi csak bágyadtan pislogtunk rájuk és én személy szerint a mondandójuk felét sem fogtam fel.
- Meghalok – hajtottam a fejem az asztalra és álmosakat pislogtam.
- Én sem bírom ki a mai napot – dőlt oldalra Shige ásítozva, fejét a vállamra hajtva.
- Szedjétek össze magatokat! - szólt ránk Koyama dorgálva, de mi csak egy bólintással nyugtáztuk a kérését.
- Gyerünk, gyerünk – fordult felénk Tegoshi kábán, majd belekezdett valami idétlen dalba, hogy felébresszen minket és szerintem saját magát is. Én viszont annyira nem voltam vevő rá, szóval egy mordulással elfordítottam a fejem és megdörzsöltem égő szemeimet.
- Nem lehetne, hogy mára mellőztök minket? - kérdezte barátnőm ásítva, szóval nagyon kellett koncentrálnunk, hogy megértsük, mit is mond.
- Aki éjszaka legény, legyen nappal is az – szólalt meg bölcsen Massu, mire összenéztünk Vikivel.
- Mi lányok vagyunk – mondtuk egyszerre. A következő pillanatban valami jéghideg ért a nyakamhoz, mire azonnal felültem, ezzel a szívbajt hozva a még mindig rajtam fekvő Shigére. Koyama egy zacskó jeget nyomott hozzám, hogy ezzel ébresszen fel.
- Ezt soha többet! - néztem rá fenyegetőnek szánt tekintettel, de szerintem inkább hasonlíthattam egy durcás kislányra.
- Hideg? - nézett rám ártatlan mosollyal Koyama, majd Shige felé lépett, de ő még idejében felemelte a karját, hogy megakadályozza a támadást. Néhány másodperc töprengés után viszont megvonta a vállát.
- Na jó, de csak mert kettőt látok – adta meg magát, de szerintem azonnal meg is bánta, mert ahogy a hideg jég a nyakához ért, összerándult és a székről felpattanva távolabb lépett Koyamától.
- Na, most hogy álltok, indulhatunk is – csapta össze a tenyerét Massu, mire komótosan mozgolódni kezdtünk.
Mire odaértünk a stadionba, hála Tegoshi hatmillió decibellel üvöltő zenéjének, mindenki felébredt és a reggeli friss levegő a szemünket is kinyitotta. A próbák úgy zajlottak, ahogy a többi is, Vikivel pedig leginkább
a lelátóról figyeltük a történéseket, hiszen nem volt értelme végigfotózni egy próbát.
- Nézd – szóltam egy idő után, mikor éppen a fényeket állították. Fejemmel Tegoshi felé böktem, aki a színpadon állt, mikrofont tartó kezét csípőre téve, lehajtott fejjel. Viki elmosolyodott és sóhajtott egy nagyot.
- Fogadjunk, hogy mindent előre megtervez a fejében – mondta halkan, még mindig barátját figyelve.
- Nem vagy ideges? - fordultam felé és fürkészőn a szemébe néztem.
- Nem tudom – vont vállat. - Még nem.
- Biztos jó ötlet, hogy holnap te is jelen leszel? - harapdáltam az alsó ajkam.
- Hát… Tegoshi nem fog egyenesen rám mutogatni, hogy én vagyok a barátnője, szóval vagy felismernek, vagy nem. Ő csak annyit mond, hogy a lány, aki Massuval volt, vele jár. Hogy ki látta a képeket és ki nem…
- Majd kiderül – fejeztem be helyette.
- Neked milyen volt? Sokan felismertek? - kérdezte arra utalva, amikor kiderült, hogy Shigének barátnője van.
- Akik az első sorokban álltak, szerintem igen. De lehet, hogy csak paranoiás voltam. Remélem, nem lesz semmi.
- Miért mondod ezt? - ráncolta a szemöldökét.
- Rossz érzésem van – vallottam be.
- Ne mondj ilyet! - csapott a vállamra szikrázó szemekkel. – Tudod, hogy ki nem állhatom a hülye előérzeteidet.
- Tudom, csak… Valami történni fog, úgy érzem . - A pólómba markolva reagáltam összeszoruló gyomromra és a térdemre könyökölve, aggodalmasan néztem a fiúkat.
- Eddig sem volt semmi, most mi lehetne? - tette fel az egyébként teljesen logikus kérdést.
- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. Shige éppen ekkor pillantott felénk, szóval gyorsan letöröltem a vészjósló arckifejezésem és rámosolyogtam. Nem beszéltünk többet a témáról. Nem akartam vészmadár lenni és a rossz érzéseimet átültetni a barátnőmbe is, szóval próbáltam erőt venni magamon. Mivel úgy tűnt, a próba sokáig el fog nyúlni, mi jeleztünk a fiúknak, hogy az öltözőben leszünk, ha kellenénk. Azt ugyan nem mondtuk meg nekik, hogy aludni fogunk, de gondoltuk, úgyis rájönnek majd, ha benyitnak. Igazából a sok üléstől visszatért az álmosságunk, szóval boldogan kihasználtuk az alkalmat, hogy volt egy kis pihenőnk. A kanapén elfeküdve Vikit azonnal elnyomta az álom, de én egy darabig csak bámultam a plafont és kattogott az agyam, de hála a hajnalig tartó ébrenlétnek, a szemhéjaim nem bírták tovább és miközben kintről beszűrődtek a próba zajai, én is elaludtam.
Halk suttogásra ébredtem és arra, hogy megizzadtam. Még nem nyitottam ki a szemem, mikor hallottam, hogy Shige és Koyama fojtott hangon beszélgetnek mellettem.
- Mintha egy kicsit lenyugodott volna, nem? - szólt Koyama.
- Igen – felelte alig hallhatóan Shige.
- Vajon rosszat álmodott? Szinte pánikrohama volt, mikor bejöttünk.
- Nem tudom – sóhajtott Shige és ujjaival kifésülte csapzott tincseimet a homlokomból. Ekkor kezdett el derengeni az álmom, mire rémülten felültem az ágyon, ezzel a frászt hozva Koyamára és Shigére.
- Jól vagy? - ült le elém Shige, miközben próbáltam kevésbé zihálva venni a levegőt. Körülnéztem. A szobában csak mi hárman voltunk. Koyama az ágy mellett guggolt és aggódva vizslatott. A torkom ki volt száradva és a rémálom képei nem akartak eltűnni a szemem elől. Az emlékekre összerándult a gyomrom és könny szökött a szemembe. Hogy megpróbáljak lenyugodni, a tenyerembe temettem az arcom és szipogva vettem néhány mély lélegzetet.
- Csak álom volt – szóltam megkönnyebbülve, miközben megtöröltem az arcom. Shige megsimogatta a fejem, én pedig előbújtam a kezeim mögül és bocsánatkérően rájuk mosolyogtam. - Jól vagyok. Sajnálom… - húztam el a szám.
- Iszol egy kis vizet? - nyújtott felém egy palack ásványvizet Koyama.
- Köszi – vettem el tőle hálásan, miközben lekászálódtam az ágyról. - Hol vannak a többiek?
- Viki már egy ideje felkelt, szóval kiment. Indulni készültünk, ezért bejöttünk, de nem nagyon akartál felkelni – magyarázta Shige, egy vizes törölközővel törölgetve az arcom. Sötétbarna szemei erős aggodalomról árulkodtak, amit nem tudtam elűzni az erőtlen mosolyommal.
- Tényleg sajnálom – szabadkoztam a lehető legvidámabb hangnemben. - Most már minden oké, szóval mehetünk – néztem rájuk mosolyogva és az ajtón kilépve csatlakoztam a többiekhez, akik a hátsó kijáratnál beszélgettek.
- Minden rendben? - kérdezte azonnal Massu.
- Igen, persze – bólintottam. - Csak bealudtam és rosszat álmodtam.
- Mindig rád kell várni – hisztizett Tegoshi, majd elkezdett arra panaszkodni, hogy ő mennyire éhes. Szóval mikor beültünk a kocsiba, ezúttal én kezdtem el bömböltetni a zenét, mert nem voltam rá túlságosan kíváncsi.
Vacsora közben igyekeztem kiverni a fejemből a vészjósló álmomat és a beszélgetésre koncentrálni, de még így is sokszor azon kaptam magam, hogy Tegoshit nézem. Nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy valami történni fog, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Miközben mosolyogva hallgattam a többiek beszélgetését és úgy csináltam, mintha nagyon jól szórakoznék, magamban azon voltam, hogy elnyomjam a gyomromban lévő görcsös aggodalmat.
A szállodába visszaérve lezuhanyoztam és ágyba bújtam. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de nem bírtam lehunyni a szemeimet. Mikor Shige kilépett a fürdőből, még mindig meredten bámultam a plafont.
- Hé, minden rendben? - könyökölt fel az oldalára fekve és homlokát ráncolva fürkészte az arcomat.
- Nem tudom – feleltem elcsukló hangon és vettem egy mély levegőt. Shige hallgatott, majd simogatni kezdte a fejem.
- Az álmoddal kapcsolatos? - kérdezte csendesen, mire elakadt a lélegzetem és idegesen morzsolni kezdtem ujjaim között a takarót. - Akarsz róla beszélni? - Kezével gyengéden maga felé fordította a fejem, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek. A vígasztaló barna szempár várakozva figyelt.
- Volt már olyan álmod, amiben történt valami valakivel, aki fontos számodra? - fordultam oldalra, megnyugtatást keresve az arcán.
- Valami rossz? - kérdezett vissza.
- Igen – bólintottam.
- Nem hiszem… Vagy ha mégis, akkor nem tulajdonítottam neki figyelmet – csípte meg az arcom mosolyogva és megcsókolt. - Attól félsz, hogy történni fog valami? - bólintottam. - Kivel?
- Tegoshival – feleltem olyan halkan, hogy biztos voltam abban, hogy nem hallja meg.
- Mi történt az álmodban? - faggatott tovább óvatosan, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de képtelen voltam újra lejátszani magamban a rémképeket. Könnybe lábadt szemmel megráztam a fejem. Shige megértette, mit akarok ezzel mondani. Szomorú arccal magához húzott és két karját körém fonva tovább simogatta a fejem, miközben dúdolni kezdett. Kitartóan próbált megnyugtatni addig, míg végül el nem nyomott az álom. Nem tudom, meddig maradhatott fent miattam, de amíg ébren voltam, Shige sem aludt el.
Másnap, a koncert napján, szintén zaklatottan keltem, ami kezdett egy kicsit idegesíteni. A gyászos hangulatom ingerültbe csapott, így Shigének is csak elmotyogtam egy jó reggelt, mikor arcát dörzsölve felült az ágyon. Rosszkedvűen töltöttem neki egy pohár kávét, amit odavittem hozzá, majd mit sem törődve fürkésző szemeivel, a hűtőhöz léptem, hogy tejet töltsek a müzlimre, amihez egyébként egyáltalán nem volt étvágyam. Mikor láttam, hogy a tejesdobozban alig volt pár csepp, idegesen sóhajtottam egyet és ingerülten kidobtam a kukába.
- Nincs tej – morogtam, ahogy ledobtam magam egy székre és fejemet az öklömre támasztva az asztalra könyököltem.
- Majd lent megreggelizünk – szólt békítően Shige. - Valami baj van? - kérdezte és hallottam, hogy leszáll az ágyról. Nem válaszoltam, csak idegesen járattam a lábaimat. - Átöltözök és mehetünk enni, jó? - guggolt le elém, hogy megpróbálja elkapni a tekintetem, de mivel nem akartam ingerült szemekkel ránézni, csak bólintottam, a térdeimet pásztázva. Shige felállt, majd miközben két kezével megborzolta a hajam, nyomott egy puszit a fejem tetejére és elment lezuhanyozni. Amint eltűnt a fürdőben, felálltam és teljesen úrrá lett rajtam az idegesség. Fel-le járkáltam a szobában, és karba tett kézzel próbáltam meggyőzni magam, hogy semmi nem fog történni. A fiúknak koncertjük lesz, nem hagyhattam, hogy aggódni kezdjenek. De minél jobban próbáltam nyugtatgatni magam, annál inkább aggódóvá váltam, ahogy közeledtünk az előadás idejéhez. Mikor Shige felöltözve kilépett a fürdőből, én az ajtó mellett álltam, hátamat a falnak vetve, és idegesen szorongatva a vállamon lógó fényképezőgéptáskát.
- A hajad jó lesz így? - zökkentett ki bambaságomból.
- Ah… - simítottam végig a fejemen és rájöttem, hogy nemhogy nem copfoztam fel, de még csak meg sem fésültem. - Elfelejtettem – sóhajtottam. Idegesen ledobtam a gépem az ágyra, majd a tükör elé lépve durva mozdulatokkal fésülni kezdtem.
- Add azt ide – állt meg mellettem Shige, kezével a fésű felé nyúlva. Szó nélkül hagytam, hogy megfésüljön, majd a fejem tetejére gumizta és kontyot csinált belőle. Én egész idő alatt mogorván bámultam egy pontot magam előtt, majd mikor Shige végzett, el akartam indulni, de két karomnál fogva hátulról megállított és visszafordított a tükör felé. Kétoldalt belecsípett az arcomba, megpróbálva mosolyra húzni a szám.
- Ma nem vagy valami szeretnivaló – fordította oldalra a fejét, miközben aranyosan felhúzta az orrát.
- Hagyd abba – húztam el a fejem és megdörzsöltem az arcom. Shige sóhajtott, majd elém lépve két kezével végigsimítva a derekamon átkarolt.
- Nézz rám – szólt szigorúan. Nagy nehezen a szemébe néztem – Nem lesz semmi, jó?
- Én is ezt akarom hinni – bólintottam a számat harapdálva. Shige szinte könyörgően nézett rám, de mivel nem mondtam mást, közelebb húzott magához és miután gyengéden megpuszilta az arcom, hosszasan megcsókolt. Miután elváltunk, még jó szorosan megölelt.
- Mi ez a szeretetroham? - motyogtam, a vállába fúrva az arcom.
- Csak próbálkozom, hátha segít – simogatta meg a fejem.
- Köszönöm – húzódtam el tőle és egy halvány mosollyal megsimítottam az arcát.
- Menjünk? - kérdezte, mire mély levegőt véve bólintottam. Ekkor csengettek.
- Jöttök már? - hallottuk Tegoshi türelmetlen hangját.
- Miért van az, hogy Tegoshi mindig pont jókor jön? - forgattam a szemem unottan, majd ajtót nyitottam.
- Már mindenki megreggelizett rajtunk kívül – szólt a szőkeség köszönés helyett.
- Ki mondta, hogy várjatok meg? - vágtam vissza élesen, majd rosszkedvűen köszöntöttem a többieket.
- Ti talán nem hozzánk tartoztok? - szólt utánam Tegoshi, de én meg sem hallva, elindultam lefelé a lépcsőn.
- Tök – ért be mellém Viki. - Mi a baj?
- Megmondhatnád a türelmetlen barátodnak, hogy akadjon le rólunk. Nem vagyok túlzottan kíváncsi rá.
- Ő mindig ilyen és nem rosszból mondja – kelt a védelmére azonnal.
- Tudom, de ma nincs hangulatom hozzá – álltam meg az étterem pultjánál és minimális ételmennyiséget tettem a tálcámra.
- Annyi lesz a reggelid? - nézett Viki rosszallóan a tányéromra.
- Még ezt sem fogom tudni megenni.
A többiek is utolértek minket, majd miután szedtek maguknak reggelit, leültek hozzánk az asztalhoz. Koyama rögtön mellém telepedett és a vállamra téve a kezét, maga felé fordított.
- Mi a baj? - nézett aggódva a szemembe.
- Semmi bajom – vágtam rá automatikusan és mosolyt erőltettem az arcomra. Koyama a fejem fölött összenézett Shigével és Tegoshi is értetlenül bámult Massura, aki, miközben a kezébe vette az evőeszközöket, óvatos pillantásokat vetett felém. Mivel kezdett zavarni a túlzott figyelem, a tányérom fölé fordultam és térdemmel meglöktem a mellettem ülő Shige térdét, aki szerencsére tudta, mit akarok.
- Együnk, mert már így is késésben vagyunk – szólt és mikor mindenki nekilátott a reggelinek, beszélgetni kezdtek.
Addig tudtam türtőztetni magam, míg kocsiba nem ültünk. Akkor Tegoshi bekapcsolta a zenét, ami azonnal megsüketített, szóval azzal a lendülettel le is halkítottam.
- Hé! - reklamált a szőkeség, mire mérgesen hátrafordultam hozzá.
- Nem csak te ülsz az autóban – tájékoztattam. Erre nem felelt, amiből arra gondoltam, hogy valószínűleg észleli a hangulatomból, hogy jobb, ha inkább nem ingerel még jobban. Ahogy közeledtünk a stadion felé, a gyomromat összeszorító szorongás egyre erősebbé vált. Mikor megérkeztünk, rögtön ki akartam szállni, de a biztonsági öv visszatartott, szóval idegesen kikapcsoltam és a kelleténél kicsit erősebben csaptam be az ajtót. A többiek szó nélkül tűrték az ingerült viselkedésem, bár szerintem Vikin és Shigén kívül egyikük sem tudta, pontosan mi is a bajom. Az volt a legnagyobb gond, hogy még én sem.
A főpróbán minden zökkenőmentesen lezajlott és mire minden a helyére került, már nyitották a kaput a közönségnek. A várakozással eltöltött órákat szinte kínzásként éreztem. Hogy ne menjek a többiek agyára az idegbajommal, az öltözőnk kanapéján elnyújtózva, zenét hallgatva vártam a koncert kezdetét. Csak negyed órával a kezdés előtt mentem ki a folyosóra, hogy sok sikert kívánjak a fiúknak. Az ajtónál várakozva bámultam magam elé és a szorongásom már-már elviselhetetlenné vált.
- Kezdünk! Mindenki a helyére! - szaladt el mellettem egy staffos. A fiúk és Viki, aki náluk volt, kiléptek az öltözőből, és felém indultak. Shige megfogta a kezem, mire bizonytalan arccal felnéztem rá.
- Menj és ne gondolj semmire – puszilta meg a homlokom, de én nem bírtam tovább.
- Érzem, hogy valami történni fog – fakadtam ki kétségbeesetten, mire a többiek megtorpantak. - Tegoshi, biztos, hogy jó ötlet felvállalnod Vikit? - léptem a szőkeséghez. - Valamiért úgy érzem, nem kellene.
- Ne aggódj – fogta meg a két vállam Tegoshi. Nem tűnt túl meglepettnek, szóval biztos voltam benne, hogy Viki valamennyire beszámolt arról, mi van velem. - Bízz bennem. Már eldöntöttem. Neked semmi okod az aggodalomra. Ami történik, az rám és rá tartozik – biccentett fejével barátnője felé. - Vagyis én leszek a felelős érte. - Könnyezve harapdáltam a számat és vettem néhány mély lélegzetet. Tegoshi megnyugtatóan elmosolyodott, majd mivel már másodszorra hívták őket, elindult a folyosón. A többieknek is már menniük kellett volna, de még mindig habozva néztek rám. Rájöttem, hogy több mint három óra koncertezés vár rájuk, a rajongók előtt, akiknek boldog emlékeket akarnak szerezni. Tudtam, hogy nem szabad ilyen érzésekkel elküldenem őket, szóval durva mozdulatokkal megtöröltem az arcom és az előttem álló hármasra mosolyogtam.
- Menjetek! Összeszedem magam, szóval ne foglalkozzatok semmivel – gyorsan megöleltem őket. Ettől látszólag megnyugodtak, szóval miután sok sikert kívántam nekik, sarkon fordultak és elszaladtak.
- Tök… - kezdte barátnőm, de a szavába vágtam.
- Tudom – néztem rá komolyan. - Nem fogom elrontani. Dolgozni vagyunk itt – mosolyodtam el halványan. Viki még néhány másodpercig nézett, majd bólintott. Mi is elindultunk a színpad két oldalához, ahonnan vártuk a koncert kezdetét. A közönségnek hátat fordítva hallgattam a NEWS kántálást, de furcsa érzésem volt. Megfordultam és feltűnt, hogy az első sorokban többen is egymással beszélnek, miközben felém tekintgetnek. Hát persze. Shige barátnője, aki szerintük túlságosan is közeli kapcsolatot ápol Koyamával. Mit tehettem volna? Csak visszafordultam és kizárva őket az agyamból a kezembe vettem a nyakamban lógó gépem. Tudtam, hogy barátnőm velem szemben ugyanilyen pillantásokat kap, de ő éppen a gépét babrálta, szóval örültem, hogy nem annyira paranoiás, mint én és nem néz a háta mögé.
A koncert elkezdődött, én pedig végre képes voltam arra kényszeríteni magam, hogy elnyomjam az aggodalmam és a fotózásra koncentráltam. Rohantam, mikor a fiúk rohantak és megálltam, mikor ők is álltak. Igyekeztem megint a rajongókat is lefotózni, ugyanúgy, mint eddig. A fiúk nagyon bepörögtek és amikor csak tehették, leszaladtak a színpadról. Nevetve néztem, ahogy lepacsiznak a rajongókkal, majd rohannak vissza, hogy beálljanak a következő dalhoz. Az MC rész alatt hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Tegoshi előre lépjen, de még csak a jelét sem láttam annak, hogy a beszédére készülne. A húsz perc csupa értelmetlen dologgal ment el, mint mindig. Értetlenül meredtem magam elé, mikor bejelentették, hogy kezdődik a koncert második fele és próbáltam elkapni barátnőm tekintetét, de mintha direkt nem nézett volna rám. Szinte gépiesen fotóztam tovább a koncert végéig, majd az encore alatt is. Mikor a második ráadásnak is vége lett, mindenki még egyszer egy rövid köszönetet mondott, Tegoshit utoljára hagyva. Mikor rá került a sor, komoly arccal, lehajtott fejjel előre lépett. Ekkor jöttem rá, hogy a vallomását a koncert végére akarta hagyni. Nem is értem, hogy várhattam azt, hogy a koncert felénél áll elő egy ilyen jellegű bejelentéssel. Mikor a színpad szélén megállt, megvárta, míg a közönség elhalkul. Koyama, Shige és Massu türelmesen álltak hátul.
- Szeretném megköszönni minden rajongónak, hogy eljött ide – hajolt meg mélyen Tegoshi és addig úgy maradt, míg el nem ült a taps. - Mint tudjátok, a NEWS fanok nagyon sokat jelentenek nekem. Szívből hálás vagyok, hogy lehetőséget adtok nekünk a turnékra és megveszitek az albumainkat. Azt hiszem, amíg élek, ezt újra és újra el fogom ismételni nektek – nézett körbe és az arcára kiülő őszinteség minden rajongót csendre intett. - Mivel fontosak vagytok nekem, mindig igyekszem a legőszintébb lenni veletek – folytatta komolyan, majd várt néhány másodpercet. A szívem olyan erővel ütlegelte a bordáimat, hogy attól féltem, azok kiszakadnak a helyükről. Viki lélegzet visszafojtva figyelte barátját, egyetlen porcikája sem mozdult.
- A napokban, - mint azt bizonyára tudjátok –, elterjedt egy szóbeszéd, miszerint Massunak - itt félig hátrafordulva Massura mutatott – barátnője van. Ez a barátnő a szóbeszéd szerint zajos és idegesítő – itt lehajtva a fejét nyelt egy nagyot, hogy elfojtsa az indulatait, majd ismét felnézett. - Szeretnék hinni abban, hogy azok, akik ezeket a sorokat írták, ma nincsenek itt és hogy a ma eljött rajongók bíznak bennünk és támogatnak minket.
Hátranéztem. Az egész stadionban egy hangot sem lehetett hallani; mindenki bólogatva nézte Tegoshit, aki folytatta:
- Szeretném, ha tudnátok, hogy a lány nem Massu barátnője – jelentette ki határozottan. - Csupán egy lánybarátja, aki elment vele vacsorázni. Nem akarom, hogy bármit elhiggyetek, amit MI nem erősítünk meg. És azt sem akarom, hogy a szóban forgó lányhoz fűződő véleményeknek higgyetek. Az a lány… - folytatta, én pedig görcsösen markolásztam a gépem és lehunytam a szemem. - Az a lány az én barátnőm – mondta ki végül. A stadionban szinte tapintani lehetett a csendet. Tegoshi hangját visszaverték a stadion falai és a némaságban akkor is hallották volna őt, ha mikrofon nélkül beszél. - Mivel már tisztában vagytok ezzel, remélem, hogy ez eljut azokhoz is, akik miatt hamis szóbeszédek indultak – nézett körbe komolyan. - Ezzel valószínűleg bajba kerülök majd az ügynökségnél, de úgy éreztem, nem lenne igazságos sem Massuval, sem vele, sem pedig veletek szemben, ha szó nélkül hagyom. Remélem, ezentúl is támogattok engem – hajolt meg. Néhány másodperc hatásszünet után gyér taps hallatszott, ami pillanatok alatt tapsviharrá nőtte ki magát és a rajongók mindenfélét bekiabáltak Tegoshinak. Akiket én láttam, azok uchiwájukkal integettek neki. Tegoshi hátralépett és a tagokkal összenézve elnevette magát. A kamerát markolászó kezem ellazult és éreztem, hogy a szorongás, ami eddig kínzott, ismét hagy levegőhöz jutni és azon kaptam magam, hogy fülig ér a szám. A tagok, mivel már elmondták, amit akartak, csak többször köszönetet mondtak, Massu pedig, Tegoshit átkarolva hajolt meg, mire a rajongók őrült sikoltozásba kezdtek. Miután még utoljára kifejezték hálájukat, leszaladtak a lépcsőn, és a hangszórókból felcsendült a szokásos biztonsági figyelmeztetés. Amint a rajongók izgatottan beszélgetve mozgolódni kezdtek, berohantam a színpad alá, ahol már ott vártak a fiúk és Viki. Barátnőm Tegoshi vállába fúrta az arcát, miközben a pólójába markolva ölelte őt, Tegoshi pedig békés mosollyal Viki vállára hajtotta a fejét. Az egyik pillérnek döntve a fejem mosolyogva figyeltem őket, a Juniorok pedig tapsviharban és huhogásban törtek ki.
- Mi van már? - fakadt ki Tegoshi, mire mindenki nevetni kezdett, majd miután meghajoltak, elindultak átöltözni. Shige mellém lépett és megfogta a kezem.
- Jobb már? - kérdezte, mikor a szemébe néztem.
- Igen – bólintottam még mindig mosolyogva. Shige megsimította az arcomat, majd szólt a többieknek, hogy menjünk vissza a szállodába és miután lezuhanyoztunk, menjünk el vacsorázni. Ezt az ötletet mindenki lelkesen támogatta, én pedig főleg, ugyanis hirtelen farkaséhség tört rám.
- Hihetetlen, hogy ennyire aggódtál emiatt – lépdelt mellettem Koyama és fél karjával átölelve megszorongatott.
- Tudom – sóhajtottam egy nagyot és bocsánatkérően néztem rá. - Ne haragudj, kicsit kiborultam.
- A lényeg, hogy jobban vagy – mosolygott kedvesen, majd Tegoshi után iramodott, aki elvette tőle a telefonját és random üzeneteket kezdett küldözgetni.
- Hé, ne küldj semmit a news every szerkesztőségébe! - szólt riadtan. - Könyörgöm, akárhova, csak oda ne!
Nevetve figyeltem őket, míg el nem tűntek az öltözőajtó mögött. Mikor Viki becsukta maga után az ajtót, azonnal a nyakába ugrottam.
- Úgy örülök! - szorongattam boldogan, majd eltoltam magamtól és csillogó szemeibe néztem. - De ugye tudod, hogy most majd egy kicsit nehezebb lesz?
- Igen – bólintott. - Nem tartottam jó ötletnek, de most legalább nem kell annyira óvatosan viselkednünk.
- Biztos örülni fog neki – mosolyogtam és elképzeltem, hogy akármerre mennek, Tegoshi sosem fogja elszalasztani megmutatni a világnak, hogy Viki a barátnője.
- Te meg a frászt hoztad ránk az előérzeteiddel meg a viselkedéseddel – vetette a szememre visszafojtott mosollyal.
- Nem tudom, mi üthetett belém… - csóváltam a fejem töprengve. - De az a legfurcsább, hogy már egyáltalán nem érzek semmit. Lehet, hogy csak túlaggódtam magam.
- Abban jó vagy – ütögette meg a vállam elismerően, én pedig behúztam a nyakam.
- De büszke vagyok Tegoshira – vigyorodtam el önfeledten, mire Viki a karomra csapott.
- Máskor persze megölni is képes lennél – hunyorított rám, majd a táskánkat fogva kiléptünk a folyosóra.
- De attól még szeretem – vontam vállat.
- Kit szeretsz? - lépett mögém Shige és átkarolt.
- Tegoshit – fordultam felé mosolyogva, mire Shige meghökkenve megállt és elengedett, a minket éppen beérő szőkeség pedig zavartan pislogott rám.
- Oh, köszönöm – mondta értetlen fejjel.
- Egy kis magyarázat jól esne – szólt közbe Shige, mivel látta, hogy nem igazán szándékozok többet mondani. Többnyire azért, mert nagyon szórakoztatónak találtam az arcát.
- Hát, szeretem Tegoshit, mint rajongó – mondtam ki egyszerűen. - És mint barát – tettem hozzá.
- Vagy úgy – bólintott Shige nagyot sóhajtva, én pedig elnevettem magam és megpaskoltam a mellkasát, majd elgondolkodtam.
- Mi tényleg japánul beszéltünk az előbb? - fordultam Shigéhez.
- Bizony ám – bólintott nagyot. - Ezért vigyázz, hogy mit mondasz! - fenyegett meg aranyosan, én pedig elhúztam a számat. A hátsó kijárathoz mentünk, ahol a kisbusz állt. Beülve megvártuk Koyamát és Massut, akik, szokás szerint, a legtöbbet piszmogtak. Viki Tegoshi mellé ülve a vállára hajtotta a fejét. A szőkeség átkarolva magához ölelte és lehunyt szemmel nyomott egy puszit a fejére. Mikor kinyitotta a szemét és találkozott a tekintetünk, hálásan elmosolyodtam, ő pedig egy megnyugtató pillantással viszonozta a mosolyom. A megkönnyebbülés szinte elárasztott legbelül és úgy éreztem, jobban örülök a fejleményeknek, mint ők maguk.
- Jaj ne – tapogatta a táskáját Tegoshi. - Bent hagytam a könyvemet.
Viki pislogva felemelte a fejét és hunyorogva nézett rá. Szerintem már aludt.
- Mit olvasol? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
- Önfejlesztő könyvet – válaszolt Tegoshi, mire barátnőmmel szkeptikusan összenéztünk.
- Minek neked az? - kérdeztük egyszerre.
- Nagyon sok dolgot lehet ám tanulni belőle! - bizonygatta, mire Shigére néztem.
- Te olvasol ilyeneket?
- Kizárt – vágta rá. - De ha ott tanul ilyen hősszerelmes dolgokat, lehet, hogy vennem kéne párat.
- Igaz, szerintem vegyél, hátha te is elkezded imádni magad, mint ő – böktem felé a fejemmel, mire Tegoshi a keze mögé bújva nevetni kezdett.
- Mindegy, visszamegyek érte – zárta le a témát, mi pedig mosolyogva figyeltük, ahogy kilép a kocsiból. Mikor kiment, vettem csak észre, hogy a könyve az ülés mögé volt becsúszva.
- Várj, Tegoshi! - léptem ki utána. - Itt van a könyv-
Az egész egy másodpercnek hatott. Ahogy kiléptem a kocsiból, megtorpantam és a torkomon akadt szóval láttam, ahogy egy alak egészen közel simult Tegoshihoz, majd a következő pillanatban Tegoshi összeesett, oldalából egy kés állt ki.
- Tegoshi! - sikítottam rémülten és csak tompa hangokként fogtam fel, hogy mögöttem kilépett Shige és Viki is a kocsiból. A lány, aki leszúrta Tegoshit még mindig ott állt, remegő térdekkel és halk, hörgő hangon lélegzett.
- Tegoshi! - kiáltott Shige és Viki egyszerre, majd mellé térdelve a földön tovább szólítgatták. A lány látszólag magához térve nézett körül, és ahogy megmozdította a lábát, én máris reagáltam, bár a fejem zúgott a rémület okozta adrenalintól. Az volt a szerencsém, hogy a lány az úttestre menekült, ahol majdnem egy kocsi elé szaladt, ha nem áll meg idejében. A dudáló autók zajában megragadtam a pólóját és hátrarántottam, majd karját két kézzel erősen szorítva magam után vonszoltam.
- Eressz el! - kiabált tébolyultan. Úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna. Az egyetlen dolog, amit tenni akartam, az volt, hogy a szorításommal a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam neki. Visszavonszoltam a kocsi elé, ahol már Koyama és Massu is Tegoshi mellett gubbasztottak. Ahogy körbeülték Tegoshit, nem láttam, mi van vele. Mikor megálltam mögöttük, Viki felállt és olyan lendülettel esett neki a szorításomban vergődő lánynak, hogy én is hátratántorodtam. Megragadta a gallérjánál fogva és a képébe hajolva üvölteni kezdett vele.
- Ki vagy te?! Mégis mit ártott neked, hogy ezt csináltad?! - őrjöngött, nekem pedig könnybelábadt a szemem.
- Minden az ő hibája! - fakadt ki a lány, aki nem lehetett több tizenhétnél. - Minden Yuu-kun hibája!! - sikította kivörösödött arccal és úgy vergődött a karjaim között, hogy attól féltem, nem bírom tovább tartani.
- Yuu-kun? - kérdezett vissza Viki, majd félig hátrafordulva Tegoshira pillantott. - Tegoshi?
- Igen! Ő az, aki azt hazudta, hogy a barátnője vagyok! - zokogta a lány.
- Te csak egy rajongója vagy, nem? - állt fel Shige és szikrázó szemekkel lépett hozzánk. Massu mellém állt és megfogta a lány kezét, jelezve, hogy majd ő átveszi. - Egy megszállott. Aki minden szavát komolyan vette.
Összenéztünk Vikivel és egyikünk sem tudott mit mondani. Massu fejét lehajtva szótlanul állt, miközben a rajongó két karját hátul tartotta. Vállai remegtek az indulattól és a rémület a sírás határára sodorta.
- Megérdemelte! Én semmi rosszat nem tettem! - kiabálta tovább a lány, de erőtlen próbálkozásai nem sokat segítettek rajta. Massu határozottan tartotta őt, nekünk pedig nem volt mit mondani.
- Már hívtam a rendőrséget – mondta Shige, mire a lány szemei rémülten kitágultak.
- Hol vannak már a mentők? - szólalt meg akkor először Koyama, aki mintha meg sem hallana minket, a földön térdelt, Tegoshi fejét az ölébe hajtva. Remegő végtagokkal lerogytam mellé és szemügyre vettem. Úgy láttam, Tegoshi az eszméleténél van, de nem érzékeli a körülötte történő dolgokat. Csukott szemmel, zilálva forgatta a fejét, arcát fájdalomtól keletkezett verejtékcseppek áztatták. Az oldalából kiálló kisméretű kés körül tenyérnyi nagyságban szétáradt a vér, ami a betonra folyt.
- Hogy történhetett ilyen? - suttogtam alig hallhatóan. Viki szótlanul, sűrű levegővételekkel nézte barátját, miközben kezét a seben tartotta. Hátam mögül hallottam még, ahogy a lány küszködve próbál szabadulni, de mindannyian csak annyira foglalkoztunk vele, hogy ne tudjon megszökni.
- Hol vannak már a mentők? - kérdezte ismét Koyama. Szemét nem vette le Tegoshiról és szüntelenül sírt. A rémület süketté tette minden másra. Shige leguggolt a háta mögé.
- Segíteni fognak rajta – mondta a lehető legszilárdabb hangon, és a hátára tette a kezét. Koyama csak sírt és bólogatott. Közelebb húzódtam hozzá és a vállára hajtva a homlokomat fél karral átöleltem, miközben, hogy visszatartsam az előtörni akaró sírást, olyan erősen haraptam be az alsó ajkamat, hogy éreztem, ahogy belülről vérezni kezd. Ahogy lehunytam a szemem, minden lejátszódott bennem újra. Az álmom, ami miatt verejtékben úszva riadtam fel aznap és ami a hosszan tartó, megmagyarázhatatlan szorongást okozta. Akkor jöttem rá, minek is volt az előjele.
No comments:
Post a Comment