1. fejezet

A Narita reptéren várakozva azt tervezgettem, mit csinálunk majd barátnőmmel az első napon. De nem álmodozhattam túlságosan, mert a hatalmas tömegben így is erős koncentrációt igényelt, hogy megtaláljam. Össze-vissza kapkodtam a tekintetem, de még mindig nem láttam sehol.

- Hol van már? – nyújtózkodtam, de hiába. Idegesen néztem az órámra. A gépe egy órája landolt, már rég kint kellene lennie. Nem mertem mozdulni a helyről, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk, mert féltem hogy elkerüljük egymást. Türelmetlenül sóhajtoztam, az emberek jöttek-mentek, de az alacsony termetét sehol sem láttam. Összerezzentem, amikor meghallottam a nevem a hangosbemondóban.

Egy női hang hívott a B-s ügyfélszolgálati pulthoz, ahol elveszett – igen, elveszett – barátnőm vár. Megkönnyebbülten, fejemet csóválva indultam az említett hely felé, ami egyébként a második szinten volt. Fogalmam sincs, hogy került oda. Mikor felértem a mozgólépcsőn, már messziről láttam, hogy vadul integet nekem.

- Viki! – szóltam, mikor elé értem – Muszáj eltévedned?

- Neked is szia! – csapta meg a vállam, mire mosolyogva megöleltem. Megköszöntem a hölgynek, hogy vigyázott a szerencsétlen barátnőmre, és elindultunk a kijárat felé.

- Pontosan elmagyaráztam, hol várlak, meg is tudtad volna kérdezni! Halálra aggódtam magam...

- Ne zsörtölődj már! Megvagyok és kész! – vonta meg a vállát vigyorogva. Azt a mosolyt le sem lehetett törölni az arcáról, mióta kijelentette, hogy hozzám költözik Tokióba, majd kicsattant az örömtől. Hát még én! Persze itt Japánban is szereztem barátokat, de ő mégis a legjobb barátnőm, mióta másfél éve egyedül kijöttem, azt terveztük, hogy utánam jön, ha befejezi a főiskolát.

A reptér előtt beszálltunk egy taxiba, ami elvitt minket hazáig. Reggel 9 óra volt, Viki egy fél napot átutazott, szóval nem sok ereje volt városnézésre. Gondoltam én. De ahogy hazaértünk, levágta a bőröndjeit, és kijelentette, hogy márpedig mi megyünk.

- Tokió megvár – nyomtam le a kanapémra, mire lebiggyesztette a száját.

- Dehát nem is vagyok álmos!

- Fél óra múlva már aludni fogsz – nyugtáztam hunyorítva – Ha annyi erőd van, ki is pakolhatnánk – ajánlottam fel neki. De úgy döntött, nem mozdul, szóval felálltam és bevittem a cuccait a másik szobába. Két perc múlva már együtt pakoltunk.

Ezt a lakást úgy három hónapja vettem ki, amikor eldőlt, hogy együtt fogunk élni, mert a másik lakásomban csak egy szoba volt.

- Alig várom, hogy lássam a NEWS-t! – szólalt meg hirtelen, amikor éppen arról beszéltem neki, hogy tegnap milyen sűrű napom volt a munkahelyemen. Úgy tűnik, egy ideje nem rám figyel. A plafont bámulta, csillogó szemekkel.

- Mégis honnan veszed, hogy látni fogod őket? – néztem rá kérdőn - Még koncertjük sem lesz mostanában. Segíts már, ne csak ülj ott! – felállt, leüllt a bőröndje mellé és egy teknősnél is lassabban elkezdte kiszedegetni a ruháit, hogy aztán lepakolja maga mellé a földre, aminek következtében egy kisebb ruhahegy keletkezett az ágya mellett.

- Hahó! – csíptem belé, mire felsikoltott – Elég időd volt kiálmodozni magad!

- Te Reni! – szólt, meg sem hallva a mérgelődésem – Hogy lehet az, hogy másfél éve kint vagy és még egy árva koncertre sem mentél el? – olyan szemrehányóan nézett rám, mintha életem legnagyobb bűnét követtem volna el. Sóhajtottam.

- Megtennéd, hogy nem veted a szememre, hogy a munkámmal voltam elfoglalva? – sziszegtem a fogaim között – És mégis hova mennék egyedül? Nem lenne olyan élvezetes.

- Itt is vannak barátaid.

- De egyikük sem rajongó.

- Szerezhettél volna munkai tapasztalatot. Egy koncerten fotózni nem könnyű meló! – lelkesedett fel, kezeivel fényképezőgépet formázva az arca előtt.

- Így is jó tapasztalatokat szereztem – motyogtam, belegondolva a mostani pozíciómba, amit kemény munkával értem el. NEWS koncert ide vagy oda – Segítenél végre? – dobtam hozzá egy törölközőt – Ha végeztünk, elmegyünk enni.

Fellelkesülve azon, hogy mégis kimozdulunk, fénysebességgel elkezdett pakolni és két óra alatt mindent a helyére raktunk.

- Nem lenne gazdaságosabb megtanulnod főzni végre?- vetette fel az ötletet barátnőm, amikor egy közeli családi étteremben ülve a menüt olvasgatta.

- Nincs időm rá, és a konyha egyszerűen utál engem...

- Nem utálna, ha nem lógatnád a konyharuhát a tűzhely fölé, hogy kigyulladjon, vagy meg tudnád különböztetni a sót a cukortól, amihez elég lenne elolvasnod, mi van a dobozon... de az sem árt, ha nem alszol el, miközben a hús a sütőben, hogy ki kelljen hívni a tűzoltókat, vagy...

- Jólvan, jólvan! – szakítottam félbe – Igazán megtisztelő, hogy erre mind emlékszel, de nem kell felsorolni őket.

- Még jó, hogy megjöttem.

- Látod? Semmi szükség arra, hogy szakácskönyvet ragadjak – dőltem hátra kényelmesen és hívtam a pincért. Mindketten rendeltünk egy-egy adag curry-t és nagy étvággyal nekiestünk. Közben Vikit le sem lehetett lőni, össze-vissza forgolódott, felállt, majd újból leült, hátha meglátja Tegoshit. Hitetlenkedve meredtem rá, mert ez mégiscsak egy átlagos családi étterem volt, idolnak még színét sem láttam, mióta kint élek.

- Talán rajzszög van a székeden? – rúgtam bokán, mert körülöttünk mindenki őt bámulta.

- Oké, oké! – ült le végre.

- Ha nem viselkedsz, az első géppel visszaküldelek! – fenyegettem.

- Ohohó! Mintha képes lennél rá! – húzta gonosz vigyorra a száját. Erre nem válaszoltam, mert mondjuk igaza volt.

Ahogy belapátoltuk a curry-t, elmentünk egy kicsit sétálni. Megmutattam neki a környéket, néhány üzletet és a közeli parkot, ami az egyik kedvenc helyem volt. Leültünk, hogy megemésszük az ebédet, de Viki kezdett elálmosodni, szóval elindultunk hazafelé. Útközben vettünk néhány dolgot, amit barátnőm kért, mert azt mondta, főzni akar, ha felébred. Nem ellenkeztem, legalább a konyhámnak is végre hasznát vesszük.

Amint lefeküdt, kiültem a nappaliba és a laptopomon a legutóbbi munkám eredményeit szelektáltam. Egy híres étteremlánc kért meg, hogy fotózzak a menüjükbe, illetve készítsek képeket az újonnan nyílt éttermükről is. Elég unalmas munka volt, a ’mozgó célpontokhoz’ vagyok hozzászokva, általában kapok egy modellt, akikről a divatmagazinokba fotózok, de néha beugrik egy-egy ilyen pihenőidőszak is. Már nagyon vártam a következő projektem, állítólag hosszútávra kapom és másnap kell bemennem megbeszélésre.

Elég sok jól sikerült kép készült, amivel nem voltam meglepve, szóval unottan lapozgattam egymás után őket. Közben hallgattam a tévét, és hirtelen meghallottam kedvenc bandám nevét. Félreraktam a laptopot és érdeklődve felhangosítottam. Egy új kislemezt reklámoztak, amit jövő hónapban adnak ki, emellett egy koncertturnéra is indulnak. Most először hallottam róla, és már éppen ott voltam, hogy sikítozva felrázom alvó barátnőmet, hogy megyünk NEWS koncertre, de gondoltam, ráér akkor is, ha felébred. Hirtelen olyan jó kedvem lett, hogy minden képet megszerkesztettem és elküldtem az illetékes szerkesztőnek, pedig még jóval a határidő előtt jártam. Éppen lecsuktam a laptopom és kinyújtóztattam a végtagjaim, amikor megcsörrent a telefonom.

- Senpai? – szóltam bele.

- Hahó! – szólt bele a vidám Kenta-senpai, akivel együtt dolgozom, és aki a közvetítő köztem és a felkérők között – Ráérsz most? Sürgős, be kéne jönnöd a stúdióba!

- Valami baj van? Csak holnap dolgozom – csodálkoztam.

- Ugyan, semmi! Gyere, van számodra egy különleges munkám – a hangja meglehetősen furcsán csengett, mintha mosolygott volna.

- Wakatta, akkor ott találkozunk – még mindig csodálkozva leraktam a telefont és írtam egy cetlit Vikinek, hogy elmentem. A stúdió negyed óra gyalog, és mivel nem volt nagy hőség, nem volt kedvem taxit fogni, így komótosan elindultam. Úgy félúton Kenta-senpai hívott.

- Hol vagy már? A menedzser már tűkön ül! – szólt bele idegesen.

- Éppen úton vagyok. Milyen menedzser? Senpai, felvilágosítanál?

- Csak siess, jó? – azzal lerakta.

- Csodás – durcásan felfújtam az arcom és kelletlenül fogtam egy taxit. Pár perc múlva már a stúdió előtt álltam.

- Jó napot! – léptem be a kis helyiségbe, ami Kenta-senpai irodája volt. Rajta kívül még egy 40 év körüli hölgy volt bent, aki kicsit türelmetlen tekintettel méregetett.

- Ön kicsoda? – kérdeztem egy kissé tiszteletlenül, mire senpai megrovó pillantással ajándékozott meg. Kérdőn megvontam a vállan, mert fogalmam sem volt, ki az a személy.

- Ő itt a NEWS menedzsere, Chiyo-san.

- NEWS? Nem tudtam, hogy hírekkel is foglalkozunk – csodálkoztam, mire a hölgy kellemetlenül köhintett egyet.

- Nem, Reni! – sziszegte Kenta-senpai – A NEWS! NEWS! – tekintetével az oldaltáskámra bökött, amin kedvenc bandám neve virított. Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam a dolgot. De még akkor is szemöldökráncolva pillantgattam Chiyo-sanra és senpaira, aki sűrűn bólogatott. Látszólag örült, hogy végre kezdek megvilágosodni. Aztán megpillantottam egy névjegykártyát az asztalon, amin ez állt:

Akane Chiyo

Johnny`s Entertainment

NEWS

Lefagyva bámultam a három sorra. A társaságom már biztosan azt hitte, kővé dermedtem.

- Hahó! Reni! – bökdösött senpai.

- Igen! Igen! – vágtam rá.

- Hogyan? – döbbent le a hölgy.

- Igen! Elvállalom! – megragadtam a kezét és eszeveszetten elkezdtem rázni, mire úgy nézett rám, mint akire ráférne egy pszichológiai kezelés.

- De hisz még nem is mondtunk semmit – megpróbálta kihúzni a kezét a szorításomból, de képtelen volt. Senpai elnevette magát.

- Tudtam, hogy így reagálsz...

- Mint mondtam, még nem beszéltünk semmiről... – ismételte meg magát Chiyo-san.

- Akkor talán... – senpai elráncigált a vendégtől és lenyomott egy székre, mielőtt ott helyben összeesek. A nő megköszörülte a torkát.

- Tehát. Egyelőre csak egy ideiglenes munkáról lenne szó. Egy független fotósra lenne szükségünk, aki nem tagja egyetlen magazin szerkesztőségének sem, amikben a fiúk felbukkanhatnak – a mondandója alatt a fejem egész végig úgy járt, mint egy bólogató kutyáé – A senpaiod már mutatott nekem néhány képet, amit te készítettél, és úgy gondoltam, tehetnél egy próbát. Viszont... – folytatta baljós hangon, amitől leálltam a bólogatással – a rajongásod egy kissé... problémás – válogatta meg a szavait – Erről egy szó sem esett – nézett kérdőn Kenta-senpaira.

- Ne aggódjon! – legyintett könnyedén senpai – Biztosíthatom, hogy nem fogja akadályozni a munkáját! Ő egy profi! Ugye? – nézett rám jelentősségteljesen, mire teljesen komoly képpel bólintottam, és próbáltam rávenni a szívem, hogy ne dobogjon ilyen gyorsan.

- Rendben – folytatta Chiyo-san – Holnap lenne az első napod, mint a fotósuk. Úgy érzed, képes vagy rá? Ez a munka eltér a többitől, amit eddig kaptál – megint bólintottam. Úgy éreztem, egy hangot sem vagyok képes kinyögni – Remek. Az asszisztensem holnap 9-re eljön ide érted és elvisz az ügynökséghez, onnan pedig a stúdióba, ahol a jövőben dolgozni fogsz – azzal felállt és egy bólintással elhagyta az irodát. Lefagyva néztem a csukott ajtóra és észre sem vettem, hogy a térdeim szorongatom.

- Minden rendben? – hajolt elém senpai.

- Senpai! – kiáltottam, mire hátrahőkölt – Ugye ezt nem álmodom? – megcsíptem magam – Áu!

- Hülye! – csapott gyengéden a fejemre – Ez a valóság, szóval szedd össze magad!

- Bocsánat – húztam be a nyakam, de nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak.

- Tudod, a kezdetek kezdete óta együtt dolgozunk, és úgy érzem, ez most kemény dió lesz neked. De éppen ezért akartam, hogy te kapd meg a munkát – csodálkozva néztem rá.

- Vagyis már tudtad! – döbbentem le – Mióta?

- Úgy egy hete találkoztunk először.

- Ah! Senpai! – mérgelődtem, mire elnevette magát.

- Meg kell tanulnod kordában tartani az érzéseidet, különben nem készülnek jó fotók – figyelmeztetett.

Bólintottam, de ilyenkor mégha kényszerítenének, se tudnék megnyugodni. Ha belegondolok, hogy a kedvenc bandám fotósa leszek, remegni kezdek és hirtelen rosszulét kerülget. Hazafele gyalogoltam. Úgy gondoltam, ha az izgalomtól kijönne az ebédem, az jobb ha a járdán és nem a taxiban történik meg. A hirtelen jött örömöm felváltotta az idegesség, hogy a jelenlétükben talán még azt is elfelejtem, hogy kell elkattintani a gépet. Ha egy sima asszisztens lennék, nem lenne olyan nehéz helyzetem, hiszen a munka fő része nem rám hárulna. Ilyen gondolatokkal léptem be a lakásba és rogytam le a földre.

Viki éppen akkor csoszogott ki a szobájából, és amint meglátott, megtorpant.

- Téged meg mi lelt? – kérdezte ’kedvesen’. Könnyáztatta szemekkel néztem rá – Mi van? Te sírsz? – letérdelt elém és riadtan nézett rám – Ne mondd, hogy kirúgtak!

- Miről beszélsz? – vágtam hozzá sírva a táskám.

- Mégis mire gondolhatnék, hiszen itt bőgsz! – dobta vissza dühösen a táskát.

- Végem van! – ragadtam meg a vállát – A fotósuk leszek!

- Kiknek?!

- A NEWS-nek!!! – abban a pillanatban ő is lefagyott és vagy egy percig pislogás nélkül meredt rám.

- Te jó ég – nyögte ki, mire bólintottam. Igen, pontosan.

- Végem! Ha meglátom őket, vagy a fangörcstől halok szörnyet, vagy attól, hogy lecsapnak, mert Shige nyakába ugrok! Ki fognak rúgni! Nem vállalom el! Nem! – ráztam a fejem ijedten és már nyúltam a telefonomért.

- Hülye vagy?! – kapta ki a kezemből és bedugta a farzsebébe – Reni, ők a NEWS! Soha többé nem lesz ilyen esélyed!

- Dehát... ha legalább csak asszisztálnom kellene, vagy kávét felszolgálnom, vagy.... – itt hirtelen eszembe jutott valami – Ezaz! Te leszel az asszisztensem! Igen! Senpai azt mondta, egy fotósnak lehet asszisztense, de én soha nem akartam. Igen. – mondtam, inkább magamnak, mintsem neki. Észre sem vettem, hogy a kijelentésemmel egy kisebb szívrohamot okoztam számára, és üveges tekintettel meredt rám. Szóval megcsíptem – Viki! – feléledt és ő is megragadta a vállam, aztán elnevette magát. A következő pillanatban már egymásra röhögtünk, mint két elmebeteg, akik nem kapták meg a napi gyógyszeradagjukat. Abban a pillanatban rosszabbak voltunk náluk.

- Össze kell szednem magam! – álltam meg és megráztam a vállam, mire ő is felpattant – Nem akarom elveszíteni a munkám! Ők is úgy fognak rám tekinteni, mint egy sima fotósra, én pedig sima fotóalanyra. Menni fog! – bíztattam magam.

- Hwa! Látni fogom Tegoshit! – kezdett megint álmodozni barátnőm, mire megdobtam egy párnával.

- Neked is vissza kell fognod magad!

- Igenis! – húzta ki magát, aztán összenevettünk. A nap további részében semmi sem szeghette kedvünk, még az sem, hogy este odaégettem a vacsorát, amikor Viki 10 percre elugrott a közeli boltba.

- Rendeljünk pizzát – ajánlottam fel, amikor belépett a füstölgő lakásba.

- 22 évesen önálló életet élsz, és még azt sem tudod, hogy kell begyújtani a sütőt. Fényes háziasszonyi jövő áll előtted – veregette meg a vállam elismerően.

- Nem tervezem, hogy a közeljövőben háziasszony legyek – motyogtam.

Pizzázás közben beraktunk egy FT Island koncertet, hogy az egyik kedvenc bandánkról a másikra terelődjön a figyelmünk. Aztán ágyba bújtunk, de biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy órákig forgolódott, mint én.

Másnap mindketten egyszerre vágódtunk ki a szobánkból, majd miután néhány percig farkasszemet néztünk, előreengedtem a fürdőszobába, és addig csináltam kávét. Az idegességtől olyan gyomorgörcsöm keletkezett az éjszaka alatt, hogy úgy éreztem, az egész egy borsószem nagyságúra szűkült, így kis falatokban nyomtam le magamon két pogácsát, Viki pedig kajára sem tudott nézni. Gyakorlatilag halálsápadtra izgultuk magunkat.

- El sem hiszem, hogy Japánba költözésem után egy nappal már találkozom velük – szólt a cipőjét húzva, amikor indulni készültünk.

- Nekem másfél évet kellett várnom – fintorogtam.

A stúdióba érve bekopogtunk Kenta-senpai irodájába.

- Szia! Ő itt Viki – mutattam a barátnőmre, aki vörös fejjel meghajolt. Senpai kérdőn nézett rá – Jaj! Elfelejtettem említeni, hogy ő lesz az asszisztensem – kaptam a fejemhez.

- Asszisztens? – ráncolta a szemöldökét, majd Vikihez fordult – Bocsáss meg egy pillanatra – a könyökömnél fogva félrehúzott – Szólnod kellett volna! A menedzser nem tudja! – suttogta.

- Nyugalom, senpai! Nem lesz útban, majd vigyázok rá – mondtam, én is suttogva.

- Ért egyáltalán valamit a fotózáshoz? És nem azt mondogattad mindig, hogy neked nem kell asszisztens?

- Öh... – vakartam meg a tarkóm – Meggongoltam magam – kérdőn nézett rám – Ah, Senpai, kérlek!

- Rendben – sóhajtott, majd szigorú pillantással hozzátette – Nagyon figyelned kell, hamar elúszhat ez a munkád.

- Értettem – bólintottam. Kedvesen beinvitálta Vikit és amíg meg nem jött a menedzser asszisztense, mindenfélét kérdezgetett tőle.

- Te! Nem is mondtad, hogy ilyen helyes és kedves Kenta-senpai! – suttogta, amikor Senpai éppen telefonon beszélt.

- Igen? Nem tudom – vontam meg a vállam – Még nem nagyon figyeltem fel rá. Amúgy rákvörös vagy – röhögtem – Csak nem elrabolta a szíved?

- Miről beszélsz? – bökött meg – Én Tegopero felesége leszek!

- Oh, hát persze! – bólintottam visszafolytott vigyorral.

- A kocsi kint vár titeket – szólt Senpai. Barátnőmmel jelentőségteljesen összenéztünk, majd felálltunk – Sok sikert! – mosolygott ránk – Majd hívlak később – fordult hozzám, mire bólintottam.

Az asszisztens, Kiyo-san egy kedves 28 év körüli hölgy. Sok dolgot elmondott a fotózással kapcsolatban, de nekem nem is ettől volt gyomorgörcsöm, hanem a fotóalanyoktól, viszont ezt nem akartam elmondani neki. Túl gyorsan értünk az épülethez. Egy kicsit idiótán festhettünk, ahogy Vikivel egymás kezét szorongatva sétálunk a folyosón, én az alapozóm is leizzadtam magamról.

- A fiúk már bent várnak – mosolygott Kiyo-san, a ’Stúdió’ feliratú ajtóra mutatva, majd otthagyott minket, mire kisebb pánikroham jött rám. De aztán belegondoltam, hogy mindig egyedül végeztem a fotózásokat, csak néhány kellékes, sminkes volt ott, szóval ez így normális. Hevesen dobogó szívvel benyitottam, Viki a felsőmbe kapaszkodva követett.

- Hé, egyedül nem tudsz menni? – szóltam rá. Nem volt időnk veszekedni, mert kis híján beleütköztem az előttem álló négytagú csapatba.

- Konnichiwa! – köszönt a NEWS. Várakozva néztek rám, nyilván arra vártak, hogy máris elkezdem a fotózást, vagy hogy megszólalok, vagy minimum visszaköszönök nekik. Egyelőre egyik sem ment, de a harmadik levegővételre sikerült kiadnom valami nyögésszerűt.

- A-Ano... – szólt óvatosan Tegoshi, majd diszkréten kérdő pillantást váltott Massuval.

- Izé... Reninek hívnak, ugye? – kérdezte lassan és tagoltan Shige. ’Ah, Kato Shigeaki megszólított!’

- Tök! TÖK! – Viki egy erőteljes rúgást intézett a bokámba, mire felszisszentem és gyilkos pillantást vetettem rá.

- Ah, miért kell megrúgnod?!

- Tök mindegy, válaszolj már! – suttogta magyarul, szikrázó tekintettel.

- ÁH! Elnézést – hajoltam meg a fiúk előtt végre, és látszólag megkönnyebbültek, hogy képes vagyok értelmes szavakat kinyögni – Az én nevem Reni, ő itt pedig az asszisztensem, Viki – mutattam remegő kézzel barátnőmre. Mindkettőnk feje úgy tüzelt, mintha minimum egy órát futottunk volna. ’Emlékezz, megfogadtad, hogy kontrolálod magad!’

- Öh... rosszul érzed magad? – kérdezte Koyama Keiichiro.

- Iie! Minden rendben! – tagadtam hevesen.

- Akkor kezdhetjük? – próbálkozott Massu kedvesen mosolyogva.

- Hogyne! – valamennyire összeszedtem magam - De először is... Nem igazán tudom, hogy van-e valamiféle menetrend vagy ilyesmi...

- Oh! Először a fotózás, aztán interjúk, mert az újságíró még nincs itt – magyarázta Shige, én pedig próbáltam nem arra figyelni, hogy mellettem sétál a vászon felé és hogy 50 centi választ el tőle.

- Értem – bólintottam. Előkapartam a gépet a táskámból, majd átszaladtam a koncepció leírást, miszerint a nyár alkalmából dinnyékkel, úszógumikkal és egyéb színes dolgokkal zajlik majd le a fotózás. Odavoltam a japán magazinok koncepciójáért, van bennük élet és az egész olyan természetes. Viki annyira unatkozott mellettem, hogy minden figyelmét rájuk szentelhette, míg nekem koncentrálnom kellett.

- Mi lenne, ha mondjuk a fényekkel törődnél? – sziszegtem, mert a vigyorgó feje eléggé zavarta a fiúkat. Sikeresen kiégette Tegoshi szemét, szóval mielőtt megvakítja Keii-t is, elküldtem kávét főzni a várakozó Massunak és Shigének.

- Ah, sajnálom – hajlongtam a megilletődött páros előtt.

- Ő tényleg egy asszisztens, igaz? – kérdezte Keii, mire összerezzentem.

- Ezt hogy érted?

- Nem lehet, hogy esetleg a rajongónk? – ilyet is csak Tegoshi képes kérdezni. Visszafolytott mosollyal meredtem rá.

- Ami azt illeti... – borzoltam össze hátul rövid hajam.

- Hontou desuka? A rajongóink vagytok? – Keii olyan hirtelen lépett közelebb hozzám, hogy reflexből hátráltam.

- Tudtam! – csapta össze a tenyerét Tegoshi.

- Massu! Shige! – kiáltott Keii a terem túloldalán ücsörgélő párosnak – Ők a rajongóink!

- Izé... nem muszáj tudniuk – motyogtam, mert mindenki minket bámult.

- Ah, tényleg? – kérdezte Shige élénken, mire az egész tarkóm tüzelni kezdett.

- Igen... – bólintottam, Viki úgyszintén. Viszont néhány kellékes olyan ítélkező pillantással meredt rám, hogy hirtelen fel akartam szívódni – De ez nem azt jelenti, hogy csak ezért vállaltam el a munkát! – mentegetőztem hirtelen.

- Tényleg? – ugratott Massu. Viki remegő kézzel átadta nekik a kávét, hogy aztán végre szabadon rosszul lehessen a fokozott figyelemtől, amiben ezután részünk volt. Komolyan össze kellett szednem magam,

minden tudásomat bevetettem és végül sikeresen zártuk a fotózást. Bár gyakran kaptam röhögőgörcsöt, amikor Tegoshi unatkozott és azzal foglalta el magát, hogy mindenféle lehetetlen dolgot kért a tagoktól, amit utánozniuk kell. Mikor Shige kijelentette, hogy ő nem tud színpad lenni, mindenki egyöntetűen lehurrogta. Végre élőben is megbizonyosodtam róla, hogy Tegot tényleg mindenki elkényezteti. Míg az interjút készítették, én átnéztem a képeket, hogy utána megmutathassam nekik a legjobbakat. Vagyis próbáltam, de Vikivel sürgős megbeszélni valónk akadt.

- Hű, Koyama milyen magas! – ámuldoztam – És Shige! Láttad Shigét?

- Nem Tök, nem láttam – röhögött.

- Simán elhinném, ha azt mondanád, egész idő alatt az egomanódat bámultad. Te! Szerinted közelebb mehetünk?

- Hova közel- - már nem tudta befejezni mert megammal húztam a kanapék felé, ahol helyet foglalva interjút készítettek éppen. A téma a nyár volt, meg a strandolás természetesen. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy teljesen önmagukat adva hülyéskedve beszélgetnek egymással. Ahogy Koyama kedves mosolyokkal tűri Tegoshi gonoszkodásait, ahogy Massu néha pókerarccal beszól és ahogy Shige tehetetlen dühvel rászól az őt szapuló bagázsra. Olyannyira elmerültem tökéletességükben, hogy csak azt vettem észre, mindenki minket figyel. Szóval megköszörültem a torkom és odébb álltunk. Az ajtó felé fordulva a szívem kihagyott egy dobbanást, ugyanis a menedzserük öszehúzott szemekkel méregetett. Mikor odalépett a fiúkhoz, hogy megbeszéljenek valamit, próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon bele van merülve a fotókba. Viki segített nekem szelektálni, például semmi szükség nem volt azokra, ahol Tegoshi hunyorogva húzza el a fejét a rávetülő fénysugártól.

- Tudod, – néztem barátnőmre – azt hittem, hogy velem jártál fotós képzésre. Ha ezt akkor csinálod, amikor itt a menedzser, mindketten repülünk.

- Megértettem! – húzta be a nyakát durcásan – Majd akkor mondd ezt, amikor képes leszel megszólalni a közelükben! – vágott vissza.

- De elvégeztem a munkát! – kinyújtotta a nyelvét. Aggodalmaskodva a menedzserre néztem, ahogy a fiúkkal beszél. Elég komolynak tűntek – Szerinted mit mondanak neki? Ahhh, mi lesz, ha nem vagyok alkalmas? – harapdáltam a szám – Mi van, ha csak színészkedtek és ki nem állhatnak? Mi van, ha-

- Hallgass már! – pirított rám suttogva barátnőm. Ahogy a nő elindult felénk, félve összehúztam magam, mintha attól tartanék, hogy megüt.

- Koyama-kun azt mondta, megfelelően elvégezted a munkád és semmi probléma nem merült fel – mondta komolyan, mire úgy éreztem egy szikla esik le a szívemről – Továbbra is számítunk rátok – biccentett és egy halovány mosollyal elhagyta a stúdiót.

- Hű, szóval képes mosolyogni? – töprengtem hangosan, amit természetesen nem csak Viki hallott. A fiúk kérdőn pillantgattak egymásra.

- Te, Tök! Azt mondta ’RÁTOK’ – szólt Viki, akinek csak akkor esett le, hogy ő továbbra is mellettem marad. Közben a NEWS elkezdett szedelődzködni.

- Ühm – vigyorogtam – Vagyis nem tudja, hogy kiégetted a biasod szemét – löktem meg. A boldogságtól szárnyallni tudtam volna, hiszen ha az első napot túléltem, a többivel már nem lesz gond. Visszafogottan topogtam örömömben, míg összepakoltam és egészen véletlenül a fiúkkal együtt hagytuk el a szalont. Tényleg véletlenül. Egyikünk sem próbált meg lassan összepakolni, hogy húzzuk az időt. Beszélgetve haladtak előttünk, mi pedig Vikivel nagyon el voltunk foglalva azzal, hogy a táskánkban rendet tegyünk, így muszáj volt lassan mennünk. Az a baj, hogy az én táskámban mindig rend van, így csak ide-oda pakolgattam a dolgokat. Közben odasúgtam neki, hogy szólítsa meg Tegot és kérjen autogramot, hiszen ez nem bűn, vagy mi. Hevesen rázta a fejét. Annyira elvoltunk a néma kommunikációval, hogy nem vettük észre, hogy megálltak, és egyenesen beléjük mentünk, aminek következtében én megtántorodtam a magassarkúmban és hátraestem. Viki köhintett egyet, hogy leplezze a nevetését, majd mielőtt segíteni próbált volna – nagyon jót szórakozott rajtam -, Massu felállított. Szó szerint, mert amikor hozzám ért, szabályosan lefagytam és ha nincs ott barátnőm, akiben megkapaszkodtam, azonnal ismét összeestem volna.

- Jól vagy? – kérdezte, végignézve rajtam.

- Ühm... – bólintottam. Tegoshi ciccegni kezdett.

- Ha annyira beszélgetni akartok velünk, nyugodtan szólítsatok meg! – mutogatott ránk a telefonjával – Hiszen a jövőben együtt dolgozunk majd, nem viselkedhetünk idegenekként egymással.

Halkan kuncogtam a beszédstílusán, míg Viki azt tanulgatta, hogyan kapjon levegőt a közelében. Egyelőre nem ment neki. Kaptam az alkalmon és támogatólag – majdnem elesett – átkaroltam.

- Egyébként... az ő kedvence Tegoshi! – az említett arcára kiült az elégedettség.

- Hé! – elégedetten néztem paprikavörös fejét. Felfújta az arcát.

- És az ő kedvence pedig... – kezdte, mire ráléptem a lábára.

- Hadd találjam ki! – szólt Keii lelkesen – Massu?

- N-nem – nyögtem, és ők kíváncsian várták a válaszom. Gondoltam, már úgyis mindegy, szóval remegő kézzel Shigére mutattam – Shige az.

- Ah, tényleg? – lepődött meg – Köszönöm! – olyan Shigésen beszélt, hogy ott helyben össze akartam passzírozni. Persze, hisz ő Shige, hogy beszélhetne?

Észre sem vettük, és együtt indultunk el a kijárat felé.

- Közel laktok innen? – érdeklődött Keii-chan. Közvetlensége letaglózott, pedig mindig is tudtam, hogy mennyire kedves még a vadidegenekkel is.

- Olyan 30 percnyire gyalog.

- Gyalogoltok? – döbbent le Shige.

- Néha.

- Ahh, én ha tehetem, mindig kocsival jövök – mondta mosolyogva.

- Mert te olyan, mint egy vámpír! Nem mész ki a napfényre – fordult felé Massu.

- Én egy vámpír vagyok! – viccelődött.

- Shige, ez már nem menő – mondta neki Tego kisfiús ártatlansággal az arcán.

- Az én szólóm, akkor mondom a szövegét, amikor akarom – ellenkezett Shige, kevés sikerrel, persze senki nem figyelt rá. Vagyis én igen. Vikivel egymásra vigyorogtunk.

Az ajtóhoz érve meghajoltunk, mert mi az ellenkező irányba indultunk. Nekik még elfoglaltságaik voltak. Már épp indultunk volna, amikor Shige utánunk szólt.

- Megkaphatjuk a telefonszámotok?

- Eh? – cincogtam. Miért kell neki a számom?

- Munkatársak leszünk, ez természetes dolog – mondta Massu is nemes egyszerűséggel.

- Oh, igen... p-persze – dadogtam és Vikivel egymormán ügyetlenül előkapartuk a mobilunkat.

- Miért vagytok ilyen idegesek? – csodálkozott Tegoshi. Most vagy tényleg nem tudja, vagy egyszerűen csak szeret szemtelenkedni, de inkább nem válaszoltam neki. Telefonszámokat cseréltünk (!!!), aztán tényleg elváltak útjaink.

Kenta-senpai tűkön ülve várta a beszámolóm, így mindent részletesen elmondtam neki, hogy megnyugodjon.

- Nem csináltatok semmi beteges dolgot? – kérdezte félve.

- Senpai! – zsörtölődtem, mire ő elmosolyodott.

- Értettem, értettem – megpaskolta a fejem – Szép munka volt lányok.

Miután háromszor elmeséltem neki mindent, hazaengedett végre.

- Hű, a telefonszámukkal a mobilomban nehéz visszafognom magam, hogy ne írjak nekik – vigyorogtam hazafelé menet.

- Mit írnál nekik?

- ’Jó reggelt’, vagy ’Mindent bele’ – elszörnyedve nézett rám.

- Ez elég furán venné ki magát. Mintha a barátnőjük lennél, vagy az anyjuk.

- Tegoshi azt mondta, minden rajongó a barátnője!

- De te sosem akartad, hogy a pasid legyen! – emlékeztetett.

- Igaz... Ha Shige mondaná...

Ahogy hazaértük, felettük a hűtőt, így evés után azonnal mehettünk is vásárolni. Vettünk szakét, hogy ünnepeljünk, mert nem kevés okunk volt rá. Viszont úgy a harmadik pohárnál már kezdtük furán érezni magunk, mivel mindketten rémes ivók lennénk. Így fogadtunk, hogy aki előbb kikészül, annak küldenie kell egy üzenetet a biasa mobiljára. Én vesztettem. Amint elküldtem az üzenetet, azonnal kidőltem és másnap reggelig fel sem ébredtünk.

Sajgó fejjel keltem. Még félig csukott szemmel csoszogtam ki a fürdőszobába. A konyhában a hasonlóan zombi barátnőm már a kávéját kortyolgatta, de a hajától még szinte alig látott ki.

- Jó reggelt – üdvözöltem olyan hangon, mint aki egész éjszaka csak üvöltözött volna – Nem kellene előbb megfésülködnöd?

- Oh, igaz – kapott a fejéhez – Elfelejtettem.

Megnyugodtam, hogy együtt szenvedünk, annak pedig kimondottan örültem, hogy aznap nem kell dolgoznunk. Miután megmosakodtam, rájöttem, hogy semmire sem emlékszem az elmúlt estéről.

- Viki, ugye csak álmodtam, hogy a NEWS-t fotóztam? – hosszas, elemző pillantást vetett rám.

- Igen – mondta – Ahogy azt is, hogy este részegen egy jó éjszakát üzenetet küldtél Shigének.

- Ah, akkor jó – ültem le, majd kattogni kezdett az agyam – Erről honnan tudsz? – hirtelen derengeni kezdtek a dolgok, ő pedig türelmesen kivárta, míg megvilágosodom.

- Jézusom! – besprinteltem a szobámba, lefaroltam az éjjeliszekrényem előtt és felkaptam a mobilom. Beléptem az elküldött üzenetek mappába és... és ott volt. Ráadásul egy csomó hangulatjellel, amitől tuti betegnek titulált! – Nem hiszem el!

- Nyugi, Tök, biztosan nem olyan nagy baj. Lehet, hogy furcsállta egy kicsit, de... – vállat vont – Majd megmagyarázod.

- Mondjam azt, hogy részegen erre fogadtunk? Ráadásul nem írt vissza! Tutira a frászt hoztam rá!

- Ez még nem a világ vége! Nyugodj már meg, úgysem tudod visszacsinálni!

- Igazad van – bólintottam lehangoltam – Soha többé nem fogok inni!

Reggeli után külsőleg és belsőleg is összeszedtem magam, hogy valamennyire ép állapotban menjek el egy fotóüzletbe, míg Viki az ebéddel ügyködik. Egy ideje már tartogattam a pénzt egy új gépre, nem mintha az előzőt nem szeretném, de egy fotósnak több gépe is lehet. Szóval izgatottan és sajgó fejjel válogattam a különböző darabok között, mígnem megtorpantam, ugyanis Kato Shigeaki állt előttem. Nem vett észre, mert éppen az egyik gép leírását olvasgatta.

- A-ano... – szólítottam meg félve. Mikor felém fordult, csodálkozva elmosolyodott.

- Jó reggelt! Csak nem beszerző körúton vagy?

- Mondhatni... – érdeklődve rápillantottam a gépre, amit nézegetett – Te is akarsz venni egyet?

- Nem tudom, nincs kifejezetten szükségem rá.

- Igaz, neked már van kettő – jegyeztem meg.

- Milyen jól tudod! – nevetett. Elaléltam a mosolyától és szégyenlősen megvakartam az arcom.

- Mert szeretem a fotózást.

- Hmmm – bólogatott – Apropó, a tegnapi üzenet... – kezdte, mire a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni. Teljesen megfeledkeztem róla!

- Izé... Ne haragudj! Vikivel fogadtunk és... vagyis este ittunk egy kicsit, ezért... – képtelen voltam értelmesen megmagyarázni – Akárhogy is, nyugodtan kitörölheted!

- Ugyan! Csak egy kicsit furcsálltam, ennyi az egész – mentegetőzött – Amúgy örültem neki.

- Hogy? – biztosan félrehallottam.

- Nem is tudom, egy kicsit boldoggá tett – mondta, majd visszafordult a leíráshoz. Valószínűleg nem vette észre, hogy az ájulás szélére kerültem, de talán jobb is. Én is tovább böngésztem a gépek között, mielőtt teljesen elfelejtem, miért is jöttem. És nem is akartam zavarni tovább.

- Van valami, ami tetszik? – szólított meg egy eladó.

- Igen, azt hiszem, ez a Nikon itt – mutattam az említett példányra.

- Oh, ez egy nagyon jó típus! – hallottam magam mellől Shige hangját, mire összerezzentem. Az eladóhoz fordult – Milyen funkciói vannak?

Míg feldolgoztam az élményt, hogy Kato Shigeaki segít nekem fényképezőgépet venni, ők az új gépem funkcióiról beszélgettek.

- Szerintem ezt vedd meg – ajánlotta.

- Igen, én is így gondolom – bólintottam úgy, mint aki nem csak ott volt a beszélgetés alatt, hanem figyelt is.

Fizettem és Shigével együtt léptem ki az üzletből.

- Ma nem dolgozol? – érdeklődött, ahogy elindult mellettem – igen, mellettem – a járdán.

- Nem, majd csak két nap múlva.

- Ha ráértek este, tartunk egy kis összejövetelt a munkatársakkal, ez bevett szokás nálunk. Koyama éttermébe megyünk.

- Koyama rámen éttermébe? – kérdeztem, talán túl lelkesen – Rendben, ha nem zavarunk.

- Akkor hét körül ott találkozunk! A cím?

- Megvan! – mosolyogtam, mire elnevette magát. Intett, aztán elindult az ellenkező irányba, én pedig annyira örültem, hogy majdnem elütött egy kocsi. Remélem nem vette észre. Szinte futva mentem haza, hogy elújságolhassam a barátnőmnek a hírt.