2. fejezet

Berontottam a lakásba és elüvöltöttem magam.

- Viki!!

- Hé, mit kiabálsz? – két lépésre állt tőlem és a mellkasára tett kézzel nézett rám – Halálra rémisztesz!

- Bocsi…

- Vettél gépet?

- Igen, és tök jó! – előkapartam a szatyromból – Vagyis nem! – kapcsoltam.

- Mi nem?

- Nem ezt akartam mondani – mély levegőt vettem – Találkoztam Kato Shigeakival – jelentettem ki és éreztem, hogy elönti a pír a fejem, ő nagyra tátotta a száját – És ő segített nekem megvenni… és… elhívott ma este Koyama rámen éttermébe!

- Csak téged?! – esett le az álla.

- Dehogyis! Az egész NEWS ott lesz és te is jössz és már csak egy délutánunk van elkészülni és sütnöm kell! – hadartam, majd utóbbi kijelentésemre mélyen a szemembe nézett.

- Sütnöd? Úgy érted, neked?

- Muszáj csinálnom nekik valamit, ami magyar! Mondjuk almáspitét! Vagy meggyes lepényt! – olyan izgatott voltam, hogy a kanapé előtt járkáltam fel-alá és az időközben elővett szakácskönyvet lapozgattam. Aztán barátnőm kivette a kezemből és kijelentette, hogy ha nem akarom megmérgezni őket, jobb ha a sütést rá bízom. De én ezt elfogadhatatlannak tartottam.

- Oké, legyen! Te csinálod a meggyeset! – adta be a derekát. Tapsikolva két lépéssel a konyhában termettem és kisangyal módjára figyeltem Viki utasításaira. Mikor épségben összekevertem a tésztát, vártam a dícséretet, de ő éppen harmadjára kaparta össze az almáspite tésztáját a gyúrófán, és elég idegesnek tűnt, szóval gondoltam, a következő egy órában nem szólalok meg. Mikor végre mindkettő süti a tepsikbe került, beraktuk a sütőbe és izgatottan nekiálltunk készülődni. Bár, még egy kicsit korai volt. Alaposan áttanulmányoztam az új gépemet, amit ‘Shige-gépnek’ neveztem el. Barátnőm kedvesen megosztotta velem, hogy ez már szinte beteges, de amíg kettőnk között marad, szerintem nincs vele gond. Főleg, hogy az, aki betegesnek nevezett, ötpercenként figyelte az időt, hogy mikor indulhatunk már. Én közben feltúrtam a szekrényem, majd miután barátnőm lebeszélt azon tervemről, hogy most azonnal el kell mennem venni valami göncöt, felhúztam a kantáros farmerom egy pólóval és rá egy vékony dzsekit. Nem igazán tudtam, egy ivós összejövetelen milyen öltözékben illik megjelenni, de úgy gondoltam, ez megfelelő lesz. Apropó, ivás. Fogalmam sem volt, hogyan is ússzuk meg ezt anélkül, hogy lejáratnánk magunkat előttük. Fél hét fele taxit fogtunk és 7 előtt nem sokkal már az étterem előtt toporogtunk.

- Nos… - köhintettem – Talán menjünk be…

- Ühm… - bólintott. Még öt percig álltunk a bejáratnál, amikor valaki megszólított minket.

- Nem mentek be? – Massu éppen akkor érkezett meg és furcsán pislogott ránk – Konbanwa! – mosolygott.

- Konbanwa – meghajoltunk, majd két lépéssel köztünk termett és kinyitotta nekünk az ajtót. Botladozva beléptünk az étterembe, ahol az egyik sarki asztalnál már ott ült Keii, Tegoshi és Shige.

- Nem úgy volt, hogy mások is jönnek? – néztem csodálkozva Massura.

- Úgy tűnik, közbejött nekik valami – vont vállat lazán – Üljetek le.

A hármas mosolyogva felállt és üdvözölt minket, én pedig úgy éreztem, Shige jelenlététől azonnal kiégek. Remegő kezekkel átnyújtottuk nekik a sikeresen elkészült süteményeket.

- Ezeket ma csináltuk – mondtam, amikor Keii elvette tőlünk a két éthordót – Magyar sütik. Bár tudom, hogy Tegoshi és Shige nem édesszájú… - vakargattam a tarkóm.

- De jó! – csillant fel Koyama szeme – Ha ők nem kérik, én mindet megeszem!

- Abban biztos vagyok – nevettem el magam.

Leültünk a sarki padra, így mellettem közvetlen Tegoshi volt, Viki mellé pedig Massu ült be. Ez csak nekünk volt olyan elképesztő dolog, ők éppen azon voltak, hogy kicsórják a két csirkeszeletet Shige rámenjából, amíg ő Keii-chan anyukájával beszélgetett. Barátnőmmel próbáltunk nem hangosan felröhögni, de ebben egyikünk sem jó, így inkább úgy csináltunk, mintha valami érdekes dolog lenne a lábfejünkön. Eszembe se jutott beárulni őket. Mikor Shige visszafordult, nemes egyszerűséggel tovább evett, észre sem véve, hogy valami hiányzik a tányérjából. De a vigyorgó négyesünk és Tegoshi halk kuncogása kicsit feltűnő lett neki, majd hirtelen rám nézett.

- Oi! – szólt rám – mire összerezzentem – Még alig ismerlek, és máris terrorizálsz? – nem igazán értettem, szóval kérdőn néztem rá.

- Én? – mutattam magamra. Tekintetével a tányéromra bökött, amiben ott virított a két csirkeszelet. Tágra nyílt szemekkel néztem Tegoshira, aki nem bírta tovább, kitört belőle a röhögés. Szóval míg én lesütött szemmel próbáltam nem nevetni, az uraság az ellopott ételt a levesembe csempészte.

- Nem én voltam! – tagadtam hevesen, de körülöttem mindenki csak nevetett, Vikinek esze ágában sem volt

mellém állni, Koyama pedig csak akkor ért oda, amikor a húst visszaadtam Shigének.

- Eh? Még alig ismered, és máris odaadod neki az adagod? – pislogott csodálkozva. Lemondóan felsóhajtottam.

- A biasod máris kihúzta a gyufát nálam – súgtam oda barátnőmnek.

- Szerintem ez nála azt jelenti, hogy befogadott – csukladozott a visszatartott nevetéstől.

- Gomen, gomen – ütögette meg Tego a karom – De látni akartam Shige reakcióját.

- Shige rakcióját? – vontam fel a szemöldököm és az említett ugyanígy tett.

- Ühm! Látni akartam, mit csinál, ha egy olyan személy terrorizálja, akinek ő a kedvence – magyarázta nemes egyszerűséggel, mintha ez számára valami természetes dolog lenne. Megköszörültem a dolgom és próbáltam türelmes fejjel válaszolni neki.

- Nem érdekel, ki terrorizál, én is bárkire mérges lennék – hunyorítottam. Belenevetett a rámenjébe.

Mosolyogva Vikihez fordultam, aki irigy pillantásokat vetett rám.

- Mi az? – böktem meg. Megrázta a fejét, de biztos voltam benne, hogy Tegoshi mániája odáig terjed, hogy bármit megadna azért, hogy minden nap megszivassák egymást. M       íg én féltékeny fején szórakoztam, a többiek belapátolták a ráment és Keii azonnal letámadta a sütiket. Elmagyaráztuk neki, hogy melyik micsoda és izgatottan figyeltük a reakcióikat. Vagyis én leginkábbb Shige reakcióját, ugyanis volt olyan kedves, hogy megkóstolta őket annak ellenére, hogy kerüli az édességet. Hát nem elképesztően aranyos? Koyama odáig volt értük, és szinte egy harapásra megette őket.

- Ez tényleg finom – mutatott a meggyesre Shige, mire úgy éreztem, pillangók kezdenek repdesni a gyomromban. Közben Keii anyukája kihozta a sakét, aminek annyira már nem örültem.

- Ah! Te már máskor is voltál itt! – mosolygott rám, mire szégyenlősen bólintottam. Melyik NEWS rajongó ne jönne el ide rögtön Japánba érkezése után?

Vonakodva kezünkbe vettük a sakét és koccintottunk, de nem igazán akartunk egy pohárnál tovább menni, így barátnőm óvatosan megjegyezte, hogy mi nagyon rossz ivók vagyunk, ezért mivel nem akarunk gondot okozni nekik, mi csak néznénk őket.

- Eh? Nem isztok? – kérdezte Tego bociszemekkel, majd töltött még Viki poharába. Én is kaptam még egy adagot Massutól.

- Izé… tényleg nem tudom, hogy jó ötlet-e – nem akartam elhinni, hogy a NEWS éppen le akar itatni és én ellenkezni próbálok. Összenéztünk a barátnőmmel és egy pillantással megbeszéltük, hogy lesz ami lesz, mivel ez itt Japánban egy bevett szokás, nem akartuk megbántani őket. Furcsán feloldódtam köztük a sokadik pohár után, amit még élveztünk is. Ők négyen nagyon jól bírták az alkolholt, szinte alig látszott meg rajtuk és még képesek voltak értelmes beszélgetésekre.

- Kipróbáltad a gépet? – fordult felém Shige. Csuklottam egyet és csak aztán válaszoltam.

- A Shige-gépem? Persze! – megint csuklottam. Viki meglökött.

- Tök, éppen hülyét csinálsz magadból!

- Izé… Shige-gép? – ismételte Massu, mire vigyorogva bólintottam.

- Igen! Mert Shige – itt az említettre mutattam – segített nekem megvenni! Hát nem egyértelmű? – néztem körbe széttárt karokkal. Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy Shige furcsán a többiekre néz, aztán a fejem az asztalra bukott és minden elsötétült.

Mikor felébredtem, még mindig az étteremben voltam. Körülöttem semmilyen hangot nem hallottam. Körülnéztem, az egész étteremben egy lélek sem volt. Ijedten pattantam fel, mire megszédültem és szinte visszaestem a padra. Kitántorogtam az ajtón abban reménykedve, hogy ott várnak, mert képtelen voltam elhinni, hogy mindenki, Viki is nélkülem ment haza. Senki nem várt kint. Émelyegtem, és majdnem szétrobbant a fejem. Éppen a mobilomért nyúltam, amikor egy kocsi állt meg a járda mellett. Az anyósülésről Shige integetett nekem, mire a szívem kihagyott egy ütemet.

- Gyere, hazakísérlek! – szállt ki, majd aggódva végignézett rajtam – Jól vagy?

- Iie... – ráztam a fejem őszintén és még ettől is megszédültem – Hol vannak a többiek?

- Ha Vikit, keresed, őt Tegoshi és Koyama kísérte haza pár órája, Massu pedig korábban elment, mert holnap próbája van.

- Pár órája?! – visszhangzottam arra gondolva, mennyi ideje várhatta, hogy észhez térjek – Te jó ég! Sajnálom! De nyugodtan felkelthettetek volna! – úgy éreztem, menten a föld alá süllyedek – Ah, mondtam, hogy nem szabad innom! Izé... nem kell hazavinned, hazatalálok!

- Miről beszélsz? – nevette el magát hitetlenül – Kizárt, hogy éjszaka hagylak egyedül hazamenni. Befelé! – parancsolt rám. Megadtam magam és beültem a hátsó ülésre, de alig mentünk pár métert, hányingerem lett.

- Ki kell szállnom! – szinte meg sem állt a kocsi, már kinyitottam az ajtót és két másodperc múlva az egész vacsorám a járdán landolt. Nem hiszem el, hogy ez Kato Shigeaki előtt történt meg! Már a sírás határán voltam, ha lett volna erőm, inkább elszaladok.

- Oi, oi, oi... – Shige kisegített a kocsiból és fél karjával átkarolva támogatott – Ah, talán jobb lenne gyalog...

- Komolyan hazamegyek egyedül – löktem el magam tőle és próbáltam stabilan állni.

- Az kizárt – vágta rá határozottan – Tudod mit? Én közelebb lakom, ide mindig gyalog járok, szóval gyere el hozzám és majd reggel hazamész.

- Eh?! – a pulzusom az egekbe szökött, de ahogy láttam, ő is zavarban volt egy kicsit – Dame! – olyan elszörnyedve ellenkeztem, hogy úgy tűnhetett, nem akarom. Pedig erről szó sem volt... De mivel a hányingerem megint felerősödött, szinte biztosnak éreztem, hogy nem bírom hazáig se így, se úgy. Hihetetlen, mennyire kiüt az alkohol... Szóval félve rábólintottam. Megkönnyebbülve elmosolyodott.

A háza tényleg nem volt messze, maximum 10 perc gyalog. Ahogy beléptünk, azonnal kijelentettem, hogy én a kanapén alszok, amit azonnal el is foglaltam. Nem akartam elhinni, hogy Kato Shigeaki kanapéján ülök és hogy azon a kanapén töltöm majd az éjszakát. Shige kihozott vagy négy párnát, két takarót és adott úgy egy liter vizet, amin már nem tudtam nem nevetni.

- Köszönöm, megleszek – mosolyogtam rá elgyengülve, mire zavartan elnevette magát – Jó éjt.

- Jó éjt! – intett, aztán leoltotta a villanyt. A hátamra feküdtem és bár szörnyen kimerült voltam, kezdtem egyre jobban érezni magam, és hamar úgy éreztem, egy kicsit kihasználom őt, mert már simán hazamehettem volna.

Küldtem Vikinek egy sms-t, aztán hamar elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy valami a homlokom nyalogatja, így egy sikítás kíséretében felpattantam. Az a valami egy kis fekete kutya volt, aki csaholva ugrándozott a kanapén.

- Nana? – kérdeztem tőle, mire vakkantott egyet. Leesett, hogy Shigének van egy kutyája – Hol a gazdád? – kérdeztem ismét tőle, mire az ajtóhoz szaladt – Ah, elment? – megint vakkantot. Nana egy okos kutyának tűnt. Hát persze, a gazdája is az.

Nem igazán tudtam, mitévő legyek, mivel Shige semmilyen üzenetet nem hagyott. Úgy voltam vele, biztosan dolgozni ment, szóval megmostam az arcom, elköszöntem a vidám kis töpszlitől és elhagytam a házat. Fogtam egy taxit, és hazaérve barátnőm azonnal le is támadott.

- Reni, Reni, Reni, Reni!!! – rohant ki a szobából, mire egy kissé hátrahőköltem, mert olyan lendülettel szaladt felém, hogy majdnem nekem jött. Mély levegőt vett, hogy kitörjön belőle a kérdésáradat, de megelőztem.

- Semmi sem történt! – nyelt egyet, majd kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Azt mondod, Kato Shigeaki házában töltötted az éjszakát és ez számodra semmi? – talált, süllyedt. Olyan szinten elkezdett égni a fejem, mint még soha.

- Hát... – itt kuncogtam egyet és rózsaszín felhők között úszva elbalettoztam a kanapéig – Shige nagyon aranyos volt. Még akkor sem menekült el tőlem, amikor kidobtam a taccsot a járdán.

- Te kidobtad a taccsot előtte? – hüledezett - Én legalább megvártam, míg hazaérek!

- Ah, tényleg. Te jól vagy?

- Jól. Folytasd!

- Aztán azt mondta, hogy mivel közelebb lakik, aludhatok nála és ahhh! Látnod kellett volna, milyen aranyos volt! – csillogó szemmel bólintott – Aztán, amikor hazaértünk, azonnal lefeküdtem.

- Ahw, Tök! – csapta meg a karom - És reggel?

- Nem tudom, nem volt otthon és nem akartam megvárni. Nem is akarok a szeme elé kerülni, annyira szégyenlem magam! Késő este értünk haza és ki tudja, milyen korán kellett kelnie! – a számat harapdálva néztem rá – És te?

- Én? Hát... engem csak hazahoztak, ennyi. Keii-chan egy csomószor megkérdezte, kell-e valami meg minden és Tegoshi meg félpercenként hátranézett, hogy lássa, minden oké-e – fejezte be vigyorogva.

- Hű – bólogattam. Miután kiörültük magunkat, én lezuhanyoztam és próbáltam észhez térni, ami kisebb-nagyobb sikerrel ment is, de miközben a reggelimet fogyasztottam, sms-t kaptam, ami ismét a fellegekbe repített.

- Shige az! – köptem ki a narancslevem.

- Azért örülnék, ha nem áztatnád el az újságot – fintorgott Viki.

- Azt írja, hogy megvárhattam volna, mert csak elugrott a boltba! Ahhhhhhhhhh! Vikiiiiiiii!

- Hát, most így jártál – jelentette ki együttérzően. Vigyorogva visszaírtam neki, hogy nem akartam zavarni és tovább ettem a bundáskenyerem. Azon tűnődtem, mi történhetett volna, ha maradok. Most vele reggeliznék, megkóstolnám az őrülten erős fekete kávéját, amiért annyira odavan és ízlelőbimbóimmal harcolva mosolyogva lenyelném és mondanám, hogy mostmár én is imádom. Aztán együtt olvasnánk újságot, ami mondjuk engem annyira nem érdekel, de ha már vele vagyok, én is okosnak akarok tűnni.

- Tök, őszintén örülnék, ha az agyad még épen működő része is itt lenne – ébresztett fel bambaságomból barátnőm, amikor annyira álmodoztam, hogy harmadszor nyúltam a bundáskenyér mellé.

- Bocsi, mondtál valamit? – mély levegőt vett, hogy visszanyerje nyugalmát.

- Rosszul érzem magam amiatt, hogy tegnap annyit segítettek a fiúk, így arra gondoltam, meg kéne hálálni nekik valamivel.

- Mivel? – döntöttem oldalra kérdőn a fejem. Vállat vont.

- Nem tudom, hívjuk meg őket ebédelni vagy valami.

- Ide?! – esett le az állam.

- Dehogy! Vagy igen?

- Kérdezzük meg tőlük! – javasoltam felspanolva és már nyúltam is a mobilomért. Remegő kézzel megkerestem az első számot, ami ábécé sorrendben Koyamáé volt, és még mielőtt túl sokáig gyűjtöttem volna bátorságot, megnyomtam a hívás gombot. Számoltam a csörgéseket és a hatodiknál már épp készültem lerakni, amikor egy álmos hang beleszólt.

- Halló? – Jaj nekem! Felkeltettem!

Viki érdeklődve figyelte, hogy lever a víz, majd megrúgott, hogy szóljak bele, mielőtt Keii leteszi.

- Halló! Izé...

- Ki az? – kérdezte még mindig álmosan.

- Reni vagyok...

- Ah! Jó reggelt.

- Izé... felkeltettelek? – kérdeztem egy kiscica hangján. Pár másodpercig nem választolt, aztán...

- Yabai! – kiáltott fel, mire összerezzentem – Elaludtam! Miért nem hallottam meg az ébresztőt? – sopánkodott inkább magának, mint sem nekem.

- Koyama...? – szóltam.

- Gomen, később visszahívlak, 10 percen belül a rádióban kell lennem! – azzal lerakta.

- Mi volt ez? – értetlenkedett Viki.

- Elaludt, így mielőtt megszólalhattam volna, azt mondta, majd visszahív és lerakta.

- Ah, az én hibám – harapdálta a száját aggodalmas fejjel – Ha éjszaka még nem furikáznak Tegoshival, most nem aludt volna el.

- Nemár, tudod, hogy amúgy sem egy reggeli személy – vígasztaltam. Habozva tekertem le a telefonszám listán és a következő személyt, Massut hívtam, hogy azért valakinek mégis beszámoljunk a terveinkről. Vagy csak mert egyszerűen fel akartam hívni. Jó, de a meghívás rá a mentség.

Kicsörgött és Massu szinte azonnal felvette.

- Jó reggelt! – szólt bele fitten. Vagyis ő már nem aludt.

- Ano... zavarhatlak? Dolgozol?

- Még itthon vagyok – felelte barátságosan. Nem tudom, miért félek attól, hogy le fogják ordítani a fejem, vagy valami, hiszen ők nem amolyan félelmetes személyek – Mit szeretnél?

- Öh... Igazából Vikivel arra gondoltunk, hogy szeretnénk kárpótolni titeket azért, mert tegnap miattunk értetek haza későn.

- Én nem – nevetett.

- Igaz... neked nem próbád van ma? – kaptam észbe.

- De igen, mindjárt indulok, de a többi taggal ellentétben én mindig három órával indulás előtt felkelek.

- Koyama elaludt, én ébresztettem – motyogtam.

- Gondoltam. Koyama sosem tud normálisan felkelni.

- Szóval a tegnap este miatt – tértem vissza a tárgyhoz gyorsan – gondoltuk, meghívunk titeket egy ebédre. Persze csak ha nektek is megfelel! – szabadkoztam – És arra gondoltunk, hogy jöhetnétek hozzánk. De mehetünk étterembe is...

- Ugyan! Nem tartoztok semmivel nekünk.

- De igen! – erősködtem.

- Hmm... – töprengett – Nem ígérem, hogy mind ráérünk, de szólok a többieknek és megbeszéljük, hátha találunk egy napot rá.

- Rendben – mosolyogtam el – De figyelmeztetlek! Ha nem értek rá mind, akkor is ennetek kell a főztünkből. Majd egyenesen a stúdióba viszem – ismételten felnevetett.

- Igenis! – vágta rá, aztán letettük. Szinte azonnal csörgött a mobilom és fogadtam a hívást senpaitól.

- Bocsi, Reni, tudom, hogy szabadnapod van, de mégis be kéne menned dolgozni.

- Hai – bólintottam – De hova?

- Ha azt mondom, ’Soccer King’ és ’Strike DX’...?

- Tegoshi? – lepődtem meg. Viki a név hallatán azonnal felkapta a fejét az újságból és míg le nem tettem, meredten bámult rám.

- Igen. 11-re kell ott lenned. Sms-ben elküldöm a stadion címét.

- Hű! – ámultam, miután kinyomtam a telefont.

- Mi az, mondd már! – sürgetett barátnőm.

- Láthatod Tegoshit élőben focizni! 11-re be kell mennünk fotózni – ujjongtam, mire sikítórohamot kapott. Én is örültem neki, nem is kicsit. A focista Tegoshit éppen annyira tisztelem és szeretem, mint az idol Tegoshit. Az, hogy közelről láthatjuk, ahogy ezen szenvedélyét űzi, hihetetlen boldogság volt számunkra. Mégha dolgozni is megyek oda, gondolom, nem kell egy egész edzést vagy meccset végigfotóznom. Mikor megkaptam a címet, felöltöztünk és máris indultunk, hogy még időben odaérjünk.

Talán egy kicsit túl lelkesek voltunk, ugyanis egy órával a kezdés előtt már a stadion nézőterén ültünk. A hely elég kihalt volt, így gondoltuk, csak edzés lesz és arról kell néhány dokumentáló képet készítenem. Nem tudtunk nyugton ülni, szóval elindultunk körbenézni. Még soha nem volt részem ilyen fotózásban, nem igazán tudtam, mit kaphatok lencsevégre.

- Reni! Reni! – lökdösött barátnőm és a bejárat felé bökött. Tegoshi éppen akkor lépett be és amint észrevett minket, odajött hozzánk.

- Sziasztok! – mosolygott – Ne haragudjatok, hogy ilyen hirtelen be kellett jönnötök.

- Ugyan! – vágtuk rá egyszerre. Haragudni? Ezért? – Viki mindig is látni akarta, hogy focizol – szóltam.

- Ah, vagy úgy – nézett barátnőmre felélénkülve – Nem sok lányismerősöm érdekli a foci, ennek örülök – mondta őszinte mosollyal. Viki az ájulás szélén állt, szóval mielőtt összeesne, belékaroltam.

- Igazából... – kezdtem suttogva, amolyan ’ez most diszkrét lesz’ stílusban – Nagyon szeretne együtt focizni veled egyszer.

- Tök! – szólt rám megrökönyödve. Mintha nem örülne neki...

- Nekem jó! – vágta rá a szőkeség lelkesen, mintha nem lenne elég lehetősége arra, hogy a kedvenc sportját űzze.

- Látod? – löktem meg Vikit – Mondtam, hogy nyugodtan kérdezz rá! – próbálta közölni, hogy köztünk soha nem esett szó ilyen beszélgetésről, de Tegoshi elment átöltözni, így sajnos lemaradt a magyarázatról.

- Most azt hiszi, hogy betoji vagyok! – szidott le.

- Az vagy – röhögtem – Akkor, ha róla van szó.

- Szét fog alázni, ha együtt focizunk majd.

- Ugyan, úgy ismered? – folytottam vissza a vigyorom. Oké, mindenki úgy ismeri Tegot – Ha majd nagyon viccesnek tartja a produkciód, bevetheted nála a taekwondo tudásod – közben ismét helyet foglaltunk a lelátón. A pályán már néhányan gyakoroltak, kapuralőttek, illetve kocogtak.

Tegoshi hipergyorsasággal átöltözött és kezében egy labdával sétált a fűre. Hét ágra sütött a nap és elég meleg is volt, még ülni is, csodálkoztam, hogy rájuk ez nem volt nagy hatással. Mikor Tegoshi dekázni kezdett, előkapartam a gépem és lőttem pár képet. A sportember idolunk annyira koncentrált, hogy szinte felénk sem nézett edzés közben. Persze koncerteken folyton a kamerát keresi, hogy kommunikálni tudjon a rajongókkal. Elképesztő, mennyire elkülönül benne ez a két személyiség.

Viki halkan szurkolt neki, mintha valami meccsen ülnénk. Nem akartam szólni neki, hogy ez nem tétre megy, vagy valami. Inkább közelebb mentem – amennyire a lelátón tudtam – és egy csomó képet készítettem. Megkérdeztem egy éppen nyújtó tagot, hogy bemehetünk-e a pálya szélére és azt mondta, semmi probléma, szóval besomfordáltunk és megálltunk egy asztal mellett, amin vizesflakonok sorakoztak. Néhányan furcsán néztek ránk, amiből arra következtettem, hogy az előző fotós nem lány volt, vagy nem fiatal, esetleg nem a barátnőjével jött. Úgy néztünk ki, mint két cheerleader , dehát mit csináljunk, ha rajongásunk tárgya a szemünk előtt focizik? És én rendesen végeztem a munkám. Úgy fél óra után Tego pihenő gyanánt felénk vette az irányt és Viki kapva az alkalmon, egy flakon vízzel várta, amit amúgy egyedül is el tudott volna venni az asztalról.

- Köszönöm – mosolygott rá. Kattant a gép és mindketten csodálkozva néztek rám.

- Egy közös képet akart veled – mutattam barátnőmre, aki hápogva rázta a fejét. Egyszerűen élvezet ilyenekkel szivatni.

- Na figyelj – nézett Tegoshi Vikire – Ha képet akarsz, szólj! – aztán egy kissé durcás arccal hozzátette – Nem vagyunk idegenek.

Elképesztően aranyos volt ez a kioktatós stílusa. Meghúzta a vizesflakont és közelebb állt Vikihez, jelezve hogy mehet a ’normális’ közös kép. De én az előzőt is megtartottam, mert az olyan filmbe illő jelenet volt. Beteges lennék? Nem hiszem. Miután megörökítettem a píszelő párost, Tego sietett vissza edzeni.

- Mostmár tényleg azt hiszi rólam, hogy egy szótlan és félénk alak vagyok – motyogott.

- Nem tudtad, hogy pont az ilyen lányokat szereti? – löktem meg.

- Kétlem, hogy egy kommunikációra képtelen személy az ideális számára.

- Nem tudhatod – vigyorogtam. Sóhajtott egyet, aztán visszafordult, hogy tovább nézze az edzést. Mikor véget ért, elköszöntünk Tegoshitól, aztán indultunk is. Nem akartam ott lábatlankodni, mert gondoltam, biztos elmegy majd inni a csapattársaival és amúgy is korgott a gyomrom, szóval beültünk egy családi étterembe yakisobát enni. Közben ráébredtünk, hogy mióta Viki itt van, csak a fiúkkal volt közös programunk és mekkora mázlinak tudhatjuk be, hogy ilyen rövid idő alatt ennyiszer találkozhatunk velük. Mivel az időbeosztásuk nem vicc, valószínűleg a jövőben leginkább csak munkában lehetünk együtt, amivel persze teljesen megelégszem. És mivel a fél nap még előttünk állt, evés után úgy döntöttünk, csavargunk egyet a városban. Vini napunk lezárásaként meglátogattuk Ginzát is.