3. fejezet

Két hét telt el, mióta elkezdtem a NEWS-el dolgozni, és mondhatni, már teljesen belerázódtam. Ha fogalmazhatunk így, hiszen a munkám elvégzem, és már a levegővétel is sokkal könnyebben megy a közelükben. Barátnőm szintúgy, ha nem számítjuk, hogy mióta Tegoshi-nak kijelentettük, focizni szeretne vele, biasa folyamatosan zaklatja, hogy mikor kerítenek végre sort rá.

- Akkor holnap ráérsz, ugye? – lépett oda mellé, miután végeztem a fotóival. Harsány hangja annyira megijesztette az olvasásban elmerült Vikit, hogy kiejtette a kezéből a Gyűrűk Ura japán kiadását. Mikor nincs dolga, leül és inkább elvonja a figyelmét, nehogy zavarja a fiúkat a folyamatos bámulásával. Nos, nekem ez megengedett, mivel ha nem nézem őket, a fotózás sem menne. Intettem neki, hogy segítség kéne, és míg a fényeket igazgatta, Tegoshi a válaszra várt.

- Ráérek, de... – húzta el a száját és segítségkérően rám nézett. Úgy véli, minden az én hibám, hiszen én kezdtem el ezt az egész témát. Megvontam a vállam, mire megátkozott a tekintetével.

- De mi? – pislogott rá Tego. Nem számítottam rá, hogy annyire bezsong majd tőle, hogy békén sem fogja hagyni őt vele.

- Holnap jó lesz – vágtam rá. Viki úgy nézett rám, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne megölni. Közben Shige már elfoglalta helyét, szóval rá kellett figyelnem.

- Öhm, Shige... – haboztam. Kíváncsian pislogott rám, mivel nem folytattam.

- Hm? Mi az? Nem jól ülök? – változtatott a pozícióján.

- Holnap... te is szabad vagy? – nyögtem ki és idegességemben lőttem egy képet a töprengő arcáról. Azt a képet megtartottam.

- Um... Igen, egyelőre. Miért?

- Áh... csak gondoltam, elmehetnénk Vikivel és Tegoshival focizni – ez a kijelentésem olyan abszurdul és képtelenül hangzott, hogy magam is meglepődtem rajta.

- Hát... ha nem kell fociznom, akkor igen – nevette el magát.

- Eh? Tényleg? Mármint... Tényleg eljössz?

- Igen... – nézett hülyének – De tényleg nem fogok focizni.

- Nem baj! Nem baj! – legyezgettem az arcom előtt – Én sem fogok – boldogan Vikire mosolyogtam, aki nem értette az örömöm, mivel neki attól még fociznia kell. Jó, de én meg Shigével leszek. Most igazán megtehet annyit, hogy kibírja a kedvemért.

- Akkor ez eldöntve. Holnap értetek megyünk! – csapta össze két tenyerét Tegoshi.

- Ühm! – bólintottam boldogan, de Viki csak kelletlenül fújtatott egyet. Gondolom nem azzal volt a baja, hogy együtt kell töltenie némi időt Tegoshival, hanem azzal, hogy ez másképp is megvalósítható. Közben befutott a KoyaMassu is. Őket is megkérdeztük, hogy eljönnének-e focizni, de mivel mindketten elfoglaltak lesznek másnap, kimaradnak a buliból. Ezután Massu rászállt Shigére, hogy mégis hogyan gondolja ezt a focizás dolgot, szóval ők elvoltak. Hiába is bizonygatta Shige, hogy ő nem fog focizni, találtak egy témát, amivel idegesíthetik. Megkértem Massut, hogy egy pillanatra szakadjon el a témától, mert a fotózás elhúzódott. Igyekeztem behozni a lemaradást, mert munka után Vikivel moziba készültünk menni.

- Megvagyunk – szóltam egy óra múlva. A fiúk odagyűltek a monitorhoz, hogy visszanézzék a képeket.

- Nekem mind tetszik – bólintott elégedetten Tegoshi. Hát, ezen nem lepődtem meg. Massu és Koyama is meg voltak elégedve, egyedül Shige kifogásolta a képeit.

- Áh, nem is tudom... – húzta el a száját és rábökött az egyik (szerintem irtó menő) képre – Nem tetszik a kifejezés.

- Mi nem tetszik rajta?! – támadtam le, kissé hevesen, mire hátrahőkölt – Oh, bocsi. – vakartam meg az arcom zavartan – De szerintem semmi baj nincs a képeiddel...

- Gondolod? – jó, tudom, hogy ő híján van az önbizalomnak, dehát nem igaz, hogy nem veszi észre, milyen jól néz ki!

- Igen... – feleltem, mire várakozva nézett rám – Szerintem menők a képeid és olyan... shigések – motyogtam, alig hallhatóan, miközben úgy égett a fejem, hogy azon csodálkoztam, nem füstöl még. Viki,  aki jót szórakozott lányos zavaromon, végül megszánt.

- Csak azt akarja mondani, hogy nincs gond a képeiddel és legyen több önbizalmad.

- Igen igen! – bólogattam hevesen.

- Ah... köszönöm! – bólintott kedves mosollyal, aztán leszállt a témáról. Majd ha jobban és értelmesebben tudok beszélni előtte, megmondom neki, hogy ne kifogásolja a képeit, mert mind tökéletes. Bár nem tudom, ez mikor fog megtörténni.  

Miután a fiúk elmentek, én kiválogattam a képeket, hogy még aznap le tudjam adni őket. Nem sok időt vett igénybe, aztán beadtuk az irodába és elindultunk haza. Meglehetősen megizzadtunk a hőségben, mire hazaértünk, közben pedig Viki folyton azon mérgelődött, hogy az útkereszteződésben majdnem elütötték, pedig biztosan neki volt elsőbbsége.

- Viki, nem is a zebrán mentél, miért mérgelődsz? Nyilvánvaló, hogy a te hibád – dobtam le magam egy fáradt sóhajjal a kanapéra.

- De akkor is bunkó volt! – vágott vissza.

- Ezt majd akkor mondd, amikor nem ordítasz le egy kerékpárost, aki szabályosan közlekedett, csak te beszaladtál elé.

Dühösen fújtatott tovább, de leszállt a témáról.

- Nincs kedvem főzni – jelentette ki és visszafordult a konyhába menet.

- Oké, akkor rendelünk, vagy majd eszünk, ha megyünk moziba?

- Nem tudom – vont vállat.

- Mi bajod? – ráncoltam a szemöldököm. Dühös pillantást vetett rám.

- Holnap fociznom kell Tegoshival! – toppantott egyet.

- Ah! – sóhajtottam – Mi bajod van ezzel? Ő Tegoshi Yuya, nemhogy örülnél!

- De a focizás nem lányos és ő a lányos lányokat szereti! – gesztikulált hevesen. Bólintottam – Na látod! – csapott a térdére.

- Akkor lányosan sérülj le és lányosan kezdj el nyafogni, biztos díjazni fogja – szóltam, nyomatékot téve a lányos részre.

- Ez most szarkazmus volt? – hunyorított.

- Az.

- Tök!

- Most mit akarsz, mit mondjak? Te nem vagy olyan igazán lányos, soha nem is akartál az lenni... Aztán meg, ki tudja, lehet hogy elvisz valahova utána – vigyorogtam rá.

- Miért tenné? – erre inkább nem válaszoltam.

- Figyelj, túléled, biztos csak fel akar vágni, hisz róla beszélünk. Csak dícsérd meg, vagy nem tudom – vontam vállat – Viszont én...

- Mi van veled? Te hűsölhetsz Shigével, miközben kielemzitek a legújabb fényképezőgépmodelleket – nem kívántam reagálni a gúnyos megjegyzésére.

- De nem tudom, mit vegyek fel! – kiáltottam és olyan kapkodva keltem fel a kanapéról, hogy kis híján leestem róla. Viki a homlokára csapott.

- Ruhát!

- Ne legyél már ilyen! – vettem könyörgőre a formát, miközben követtem őt a szobájába – Inkább segíts választani!

- Oké, én kiválasztom neked, de akkor te rendet raksz a szekrényemben, jó? – nem gondolkoztam sokat, ugyanis a szekrényében minden egyes ruhája be volt gyűrve.

- Akkor én választom a könnyebbet – mondtam, és kioldalaztam a szobából. Nem mondanám, hogy az én szekrényem jobb állapotban volt. Mikor éppen a felső fiókból próbáltam kiráncigálni valamit, ami a tapintásából ítélve az a spagettipántos felsőm volt, amit fel akartam venni, megcsörrent a telefonom.

- Chingu, ha szabad vagy, felvennéd? Addig próbálok úgy kimászni a szekrényből, hogy nem borítom magamra.

Néhány másodperc múlva barátnőm a telefonommal a kezében belépett a szobámba.

- Az irodától hívnak, azt mondják, nem adtál le egy fotósorozatot – elhúzta a száját – Nem úgy hallom, hogy boldogok lennének.

A szívem a torkomban dobogott, mikor átvettem a telefont.

- Igen? – szóltam bele.

- Megtudhatnám miért nincsenek itt a TV Pia-hoz készült fotók? Nyomatékosan megkértelek, hogy azokkal még ma el kell készülnöd! - a fenébe... teljesen megfeledkeztem róla!

- Bo-bocsánatot kérek, Kudo-san! – hajoltam meg, mintha látná, és arcomat a tenyerembe temettem.

- Tizenöt percen belül legyél itt te is és a fiúk is! – szólt dühösen, majd lecsapta a telefont.

Kétségbeesetten meredtem Vikire, aki mindent hallott, amit Kudo-san mondott. Még soha nem vétettem hibát a munkám alatt.

- Megyek és felhívom őket – mondta és már nyúlt is a telefonomért. Én gyorsan felkaptam a cipőmet, a táskámat, a gépemet és miközben Viki telefonált, már rohantunk is le, hogy aztán leintsük a legelső taxit, amit megláttunk. Olyan ideges voltam, hogy egész úton a lábammal doboltam, és közben hisztérikusan kérdezgettem Vikit, hogy mit tudott intézni.

- Koyama már a news every-ben van, Massu pedig próbál. Nem tudnak jönni. Csak Shige és Tegoshi.

- Mivan? – kerekedett el a szemem és úgy éreztem, menten elájulok – Ha nem lesz meg ma a fotósorozat, engem tuti kirúgnak!

- Ne kiabálj, én is tudom! – emelte fel a hangját ő is – Megoldjuk, de szállj már ki! – tuszkolt kifelé, én meg csak akkor ébredtem rá, hogy megérkeztünk.  Shige és Tego már ott voltak, a bejáratnál vártak minket, miközben beszélgettek. Az izgalomtól és a rohanástól teljesen megizzadva álltam meg előttük.

- Hol van Massu és Keii-chan? – vonta fel a szemöldökét Tegoshi.

- Végem van... – rogytam le a földre.

- Ah... ah... – Viki tanácstalanul topogott mellettem, majd a fiúkhoz fordult – Ők ketten nem tudnak jönni.

- Igaz, igaz... – bólogatott Shige. Egy pillanatra felnéztem rá, akkor éppen engem figyelt, mire gyorsan lesütöttem a szemem.

- De akkor... ketten nem tudjuk megcsinálni, nem? – mutatott Shigére majd magára Tegoshi.

- Éppen ezért van úgy kiakadva! – mondta egy kicsit ingerülten Viki, rám mutatva.

- Oké, először is állj fel – fogta meg a két vállam Shige és felsegített. Biztos érezhette rajtam, hogy minden porcikám remeg az idegességtől, mert nem engedett el, nehogy megint összeessek.

- Nyugalom, nem ez az első eset – lépett oda Tego. Ettől nem lettem jobban.

- Igen, gyere és majd beszélün Kudo-sannal, hogy tegyük át máskorra – szorította meg a vállam Shige, amibe beleborzongtam. Erőtlenül bólintottam és hagytam hogy betoljanak az ajtón, mert a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni. Kudo-san mindig is ijesztő volt nekem, nem akartam a találkozni a dühös énjével.

Mikor felértünk, Tegoshi bekopogott, majd benyitott az irodába.

- Elnézést... – szólt Shige halkan, és beléptünk. Kudo-san az íróasztala mögött ült és érkezésünkre felnézett az iratokból, amiket olvasott. Mikor végigjáratta tekintetét a társaságunkon, széttárta a karját, és számonkérőn rám nézett.

- Mi ez, Reni? – intézte egyenesen hozzám a kérdését. Ijesztő tekintetétől levert a víz.

- Koyama és Massu nem tudtak eljönni... – motyogtam, mire tekintete még dühösebbre váltott, és még az orrlyukai is kitágultak.

- Mi a mentséged arra, hogy megfeledkeztél a kötelességedről? – állt fel és elém lépett. Hátra tette a kezét és szemmel láthatóan a választ várta, de nekem semmi épkézláb magyarázat nem jutott az eszembe – Nemrég kezdtél és máris baj van veled? Mi lesz a holnapi TV Pia számmal?! – üvöltötte. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam, mint egy hangya, és könnybelábadt a szemem.

- Ano... – szólt közbe Shige, mire Kudo-san idegbetegen rámeredt – Nekem és Tegoshinak már készen van a következő számunk, csak cseréljük fel a kettőt – javasolta, Tegoshi pedig hevesen bólogatott mellette.

- Így van. Igazán lenyugodhatna egy kicsit, nem halálos hibát vétett – kelt a védelmemre. Mindig is tudtam, hogy Tegoshi őszinte, de mégis meglepett, milyen hangnemben beszélt.

A középkorú férfi hátrált egy lépést, és tekintetét végigjáratta hármunkon, valószínűleg fontolóra vette a dolgot. Az íroasztalához lépett és valamit ellenőrzött a gépén, majd bólintott.

- Hatalmas szerencséd van – pillantott rám vészjóslóan, mire lesütöttem a szemem. Hirtelen hányingerem támadt. Ennek a munkának az elvesztése a rémálmaim közé tartozik, de az, hogy önhibámból rúgtak volna ki, talán még elviselhetetlenebb volt.

- Sajnálom, többé nem fordul elő! – hajoltam meg. Egy pillanat múlva egy tenyeret éreztem a hátamon.

- Ajánlom, a te érdekedben. Menjetek! – felegyenesedtem és oldalra nézve Shige bátorító mosolyával találtam szemben magam, majd levette a kezét a hátamról.

A folyosóra kiérve egy hatalmas sóhaj szabadult ki belőlem, és gyorsan megtöröltem az arcomat. Azonnal Shige és Tegoshi felé fordultam.

- Köszönöm – szóltam hálásan.

- Áh, ugyan... Kudo-sannak nincs könnyű természete – mondta Shige és elindultunk a lépcsőkhöz – Kicsit túlreagálta a dolgot.

A hajam a fülem mögé tűrve bólintottam. Nem tudok neki igazat adni, mert ez az én hibám volt.

- De nem készültél ki túlságosan tőle? – kérdezte Tegoshi, mire én csak zavartan elnevettem magam.

- Reni még nem hibázott az eddigi munkája során, és egyébként is nehezen tudja elviselni, ha valamiben nem felel meg az elvárásoknak – magyarázta helyettem barátnőm – Azt meg különösen nem bírja, ha kiabálnak vele – teszi hozzá suttogva, amolyan diszkrét módon.

- Áh... – bólogatott Tegoshi, szintén diszkréten. Szúrós pillantást vetettem Vikire, mert jó lenne, ha nem mesélné be nekik, hogy labilis idegzetem van.

- Jobban vagy? – kérdezte Shige, mikor kiértünk az épületből.

- Azt hiszem – bólintottam -  Köszönöm még egyszer.

- Tényleg semmiség – nevette el magát. Most, hogy megnyugodtam, megint kezdett égni az arcom, ahogy

ránéztem.

- Most hazamentek? – érdeklődött Tego.

- Igazából moziba terveztünk menni – válaszolt barátnőm – Csak közbejött ez az egész.

- Ah, nem, mehetünk! – ellenkeztem, mert bár még mindig szörnyen hibáztattam magam, nem akartam emiatt lemondani a közös programunkat.

- Biztos? – nézett a szemembe. Túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye, máris jobban lennék.

- Persze – mosolyogtam.

- Oh, de jó nektek! – mondta kisfiúsan Tegoshi. Furcsa volt nekem.

- Ti mit csináltok ezután? – kérdeztem.

- Ma mindketten szabadok vagyunk – vágta rá hirtelen gyorsasággal a szőkeség. Vágyakozva nézett ránk, mire Shige megbökte őt a könyökével.

- Oi, ne akard meghívatni magad!

- Nem is akartam! – nevetett fel.

- Izé... – szólaltam meg és igyekeztem nem Shigére nézni – Minket nem zavar. Vagyis nem zavartok... Szóval... – dadogtam – Velünk jöhettek... Ugye? – néztem barátnőmre, aki szintén zavarba jött a hirtelen jött lehetőségtől, és csak bamba mosollyal bólogatott. Két másodperc múlva furcsa hangokat hallottam a gyomrom felől és rájöttem, hogy farkaséhes vagyok.

- Nem baj, ha előbb eszünk? – kérdeztem félve.

- Oh, rendben – felelte Tego, majd összecsapta a tenyerét és lelkesen barátnőmre nézett – Mit ennétek?

Volt egy olyan érzésem, hogy ezt csak Vikinek címezte, de ő nem kapcsolt és rám pillantott.

- Mit ennél? – ismételtem meg a kérdést, szememmel jelezve, hogy illene válaszolnia.

- Ja! Oh, öhm... Mindegy – vont vállat – Egyébként te vagy az, akinek korog a gyomra! – pirított rám.

- Jó, jó, akkor menjünk a mozi közelében lévő étterembe? Udont akarok enni.

- Oké, indulás! – kiáltotta Tegoshi, mire Vikivel furcsán néztünk rá. Már rég hozzászokhattunk volna, hogy ő szeret csak úgy kiabálni, ha lelkes. De a hangja élőben sokkal erőteljesebb, mint a felvételeken.

- Itt a kocsim, majd azzal megyünk – mutatott a garázs felé Shige. Megvártuk, míg kiáll, majd beszálltunk. Mikor Viki beszállt a hátsó ülésre, Tegoshi azonnal követte őt. Megtorpantam egy pillanatra és gyorsan átgondoltam a dolgot, majd inkább az anyósülésre ültem. Nem hiszem, hogy Tegoshi máskor is hátra ülne, biztos voltam benne, hogy barátnőm az oka. Szívesen elkezdtem volna fanolni, csak lehet, hogy nem vette volna jól ki magát, emellett jobbomon ott ült Shige, akinek egyébként hihetetlenül jól áll a vezetés, és aki furcsán pislogott rám, mikor vigyorogva lopva hátrapillantottam. Tegoshi beszélgetésbe elegyedett Vikivel. Olyan aranyosan beszélt hozzá, Viki pedig olyan aranyosan dadogott, hogy naphosszat elnéztem volna őket. Elmagyaráztam Shigének, hogy melyik moziba akarunk menni, majd ezután az utat nézve magam előtt, tenyerem két combom közé téve világgá kürtöltem, hogy mennyire zavarban vagyok.  Shige nem volt beszédes kedvében, amitől egy kicsit rosszul éreztem magam, de persze ha nincs mit mondania, nem erőlteti, gondolom. A rádió felé nyúltam, hogy bekapcsoljam, mire ujjam találkozott az övével. Persze, mert pont velem történik meg ez az elcsépelt filmes dolog. Visszahúztam a kezem, és gyorsan visszatettem a lábamra. Hirtelen úgy éreztem, engedélyt kellett volna kérnem a bekapcsolására.

- Csak tessék – mutatott Shige a rádióra – Nyugodtan bekapcsolhatod.

- Ah... jó –bólintottam. Zavartan nyomkodtam a gombot, nem is igazán figyeltem, mi megy a csatornákon, majd az egyiken hirtelen meghalottam a One – for the win –t.

- Oh! – derült fel az arcom – Felhangosíthatom?

- Persze – bólintott Shige mosolyogva.

- Úgy csinálsz, mintha nem NEWS-t hallgatnál naphosszat – hallottam Viki hangját. Zavartan megköszörültem a torkom és eldöntöttem, hogy ezért otthon meg fogom fojtani. Shige nem is igazán figyelt, éppen besorolt egy másik sávba, így a vezetésre koncentrált. Szerencsére. Vagy mégsem... Furcsa volt, mintha nem is érdekeltem volna őt igazán. Mondjuk nem értem, mit is vártam, csak mert Tegoshi nyilvánvalóan felfigyelt barátnőmre, nem jelenti, hogy velem is ez történik. A moziig fél óra volt az út, ami alatt én teljesen bemagyaráztam magamnak, hogy cseppet sem érdeklem Shigét. Mire odaértünk, szinte már mérges voltam rá, amit ő persze nem vett észre, mert nem szólt hozzám. Durcásan szálltam ki a kocsiból és kicsit erősebben csaptam be az ajtót a kelleténél. Tegoshi megint Vikivel beszélgetett, ez kezdett egy kicsit irritálni, talán csak azért, mert míg ők mögöttünk csevegve ballagtak, mi elöl Shigével csak a kirakatokat nézegettük és néha összeütköztünk, mikor elengedtük magunk mellett a járókelőket. Mivel kellemetlennek éreztem a dolgot előrébb léptem és kicsit gyorsítottam a lépteimen.

- Hova sietsz, Tök? – kérdezte Viki. Hátranézve láttam, hogy eléggé lehagytam őket. Mindhárman furcsán néztek rám.

- Ah... csak már nagyon éhes vagyok – füllentettem és bevártam őket.

Az étteremben teltház volt, szóval várnunk kellett a pultnál. Viki felült egy bárszékre, én pedig megálltam mellette. Úgy öt perc után kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert én akartam ebbe az étterembe jönni.

- Izé... mehetünk ám máshova is – szóltam halkan. Ezt inkább Vikinek címeztem, de Shige válaszolt rá, aki mellettem állva támaszkodott a pultra.

- Nem kell, várunk, ha már eljöttünk ide. A mozi amúgy is itt van a közelben – mondta egyszerűen.

Bólintottam és lehajtottam a fejem, és a továbbiakban a cipőm orrát bámultam. Egy örökkévalóságnak tűnő negyed óra után végre felszabadult egy négyszemélyes asztal, így letelepedtünk oda. Addigra már nem csak én, de a többiek is kellően megéheztek. Én a tervemhez híven egy udont rendeltem, Tego sült angolnát, Viki ráment, Shige pedig tonkatsut.

Az étteremben hatalmas volt a tolongás, ez az egyik leglátogatottabb hely a környéken, így nem is csodálkoztam rajta, csak mivel én ültem kívül, sokszor meglöktek az arra járó vendégek. Próbáltam beljebb ülni, de úgy meg túl közel voltam Shigéhez. Miért nem tudták szélesebbre csinálni a a padokat?

- Tök, elférsz? – kérdezte barátnőm, aki észrevette, hogy nem érzem éppen kényelemben magam. Kérdésére Shige felkapta a fejét, aki éppen az étlapot tanulmányozta és rám nézett.

- Ah, ne haragudj, cseréljünk helyet – nézett rám bocsánatkérően, pedig nem is hibáztattam őt, mégha elvileg nekem is kellett volna belülre ülnöm.

- De akkor meg téged fognak lökdösni – mondtam, miközben próbáltam nem elvörösödni.

- Majd én ülök Tök mellé, én kisebb vagyok – szólt barátnőm – És ha engem valaki meglök, úgysem hagynám szó nélkül – tette hozzá mellékesen, észre sem véve, hogy ezzel mennyire meglepte a fiúkat. Azt hiszem, Tegoshi azután másképp kezdett rá tekinteni.

Felálltam, hogy kiengedjem Shigét, de mikor kiléptem a folyosóra, oldalról belémjött egy rohanó pincér, és a tálcán lévő forró rámen egyenesen rám ömlött.

- Áu! – szisszentem fel. Mivel rövidujjúban voltam, a lé rögtön a csupasz karomhoz ért.

- Sajnálom, bocsánat! – esett kétségbe a pincérfiú, és látszólag a sírás határán volt.

- Semmi gond – legyeztem a kezemmel, bár a karom vörössége nem ezt bizonyította.

- Minden oké? – lépett mellém barátnőm, majd mikor végignézett rajtam, dühösen a pincér felé fordult.

- Semmi bajom – állítottam le, mielőtt kitör belőle az agresszív énje – Baleset volt. 

Ezután Shige is mellém lépett és szemügyre vette a karomat, ami rettentően égett. Mikor óvatosan hozzáért, felszisszentem.

- Tényleg sajnálom! – hajlongott a pincérfiú, és már szinte az egész étterem minket figyelt.

- Egy kicsit figyeljen oda jobban – mondta illedelmesen, de mégis komolyan Shige. A fiú fel sem egyenesedett, úgy bólintott.

- Igen, hisz forró ételekkel járkál – bólintott Tegoshi.

- Komolyan semmi bajom, én is figyelhettem volna jobban – óvatosan megérintettem a pincérfiú vállát – Nincs semmi gond, előfordul az ilyesmi – mosolyogtam rá kedvesen, bár a szemem már könnyezett az égő fájdalmtól. Az a rámen durván leforrázott. Emellett a pólóm is átázott, így a jobb oldalam égett egy kicsit. Jeleztem a többieknek, hogy üljünk vissza, mert kezdtünk túlságosan feltűnőek lenni, és négyünk közül ketten nem igazán hétköznapi emberek. Shige viszont nem ült vissza.

- Mindjárt jövök – szólt és kiment az étteremből. Csodálkozva fordultam utána.

- Így akarsz moziba jönni? – bökött fejével a pólómra barátnőm.

- Majd nézek valami felsőt evés után – vontam vállat. Zavart a túlzott figyelmük, Tegoshi aggódva nézte a karomat.

- Biztos nem kell valami rá? – ráncolta aggodalmaskova a szemöldökét.

- Nem kell! – vágtam rá zavartan, majd eltereltem a témát magamról – Az előbb a filmről beszéltetek, ugye? Te már láttad, Tego?

- Ühn – bólintott – Éppen azt meséltem Vikinek, hogy–

- Stop! – emeltem fel a kezem – Én nem kérek a spoilerekből!

- Én mondtam – szólt barátnőm fejét csóválva. Néhány perc múlva kihozták a rendelésünk és a pincérfiú elmondta, hogy az enyém a ház ajándéka, amiért balesetet okozott.

- Ez a legkevesebb – motyogta mérgesen Viki, mire sóhajta meredtem rá.

- Hova mehetett Shige? – nyújtogatta nyakát Tegoshi az ajtó felé, majd beleevett Shige tonkatsujába.

- Hé! – nevettem el magam.

- Oh, jön! – gyorsan lenyelte a falatot, amibe kis híján megfulladt, és kisangyal módjára fordult a tányérja fölé.

- Láttalak, Tegoshi! – szólt Shige mérges hanggal, de mosolygott.

- A francba... – motyogta Tego teli szájjal, miközben elfolytott egy vigyort. Shige elém nyújtott egy szatyrot.

- Mi ez? – csodálkoztam.

- Vettem krémet és tapaszt a karodra. Meg egy felsőt is. Bár nem tudom, hogy tetszeni fog-e – mosolyodott el szégyellősen. Egy pillanatra sokkot kaptam, majd elvettem tőle a szatyrot.

- Köszi – motyogtam és azt hiszem, a fejem is éppen olyan vörös lett, mint a karom – De vehettünk volna azután is, hogy ettünk – Viki meglökött, jelezve, hogy most ezt minek mondtam.

- Jobb ez így, gyorsan kend be a karod – bökött fejével Tego a női mosdó felé. Egy pillantással jeleztem barátnőmnek, hogy jöjjön velem és megkértem Shigét, hogy őrizze az udonom, mielőtt valaki megeszi.

A mosdóban csak ketten voltunk, így ahogy beléptünk, széles mosoly terült szét az arcomon.

- Tööök! – vert hátba Viki.

- Olyan kedves, és figyelmes, ugye?! – néztem rá –szerintem- csillogó szemekkel.

- Aha, aha! – bólogatott – Na, gyorsan rendezzük le a karodat.

A mosdóra téve a szatyrot kivettem belőle a felsőt, ami egy krémszínű, újjatlan galléros és gombos ing volt. Tökéletesen passzolt a farmer rövidnadrágomhoz és az ujjas szandálomhoz.

- Hű, pont az én ízlésem! - ujjongtam és öt másodperc alatt átvettem – Hű, és még jól is áll! Vikiiiiiiiiiiiiiiii! – ráztam meg barátnőm vállát – Ez lesz a kedvenc felsőm, jó?!

- Hát, felőlem – röhögött – Mutasd a karod.

Óvatosan bekente, majd tett rá két hűsítő tapaszt, mert egy nem volt elég. Az egész felkarom és még a könyököm alatt is egy kicsit meg voltam égve.

- Jobb? – kérdezte.

- Aha, sokkal – bólintottam megkönnyebbülve. Valóban kezdett enyhülni az égő érzés.

Valamiért feszengve mentem ki, egyrészt mert furán néztem ki két fehér tapasszal a jobb karomon, másrészt pedig a felsőm miatt.

- Oh, de hiszen jól áll! – szólt Tego – Ez a te stílusod, ugye, Shige?

- Igen – bólintott. Hevesen dobogó szívvel néztem rá – Tetszik valamennyire?

- Igen! – bólintottam, túl lelkesen, amitől egy kicsit megilletődött. Tegoshi felröfögve elnevette magát. Azt hiszem, kezd átlátni rajtam – Vagyis, én is szeretem ezt a stílust – tettem hozzá normálisan – Köszönöm, még egyszer, a tapasz sokat segít.

- Örülök – mosolygott, és én is elmosolyodtam, majd tovább mosolyogtam, az udonomra.  Ami azután megégette a nyelvemet.

- Kérsz egy tapaszt a nyelvedre is? – kérdezte visszafolytott vigyorral Tegoshi, mikor erősen sziszegni kezdtem.

- Igazán szellemes vagy – vigyorogtam rá erőltetetten. Ezután igyekeztem az evésre koncentrálni, de azt hiszem, túl sokat pillantottam Shigére. Egy egyszerű szürke pólót viselt, rajta egy mellénnyel, amolyan angolos stílusban, és szövet térdnadrág volt rajta. Emellett láttam az ujján a kedvenc öv mintázatú gyűrűm és a nyakában egy fanyaklánc lógott. Muszáj volt gyönyörködnöm benne, hisz mindenki más is ezt tenné a helyemben. Viszont túl sokáig időzött a szemem az ujjain.

- Mi az? – kérdezte, miközben elkapta a tekintetem. Zavartan kaptam fel a fejem.

- Ah, semmi, semmi – nevettem hülyén – Csak már sokszor láttam azt a gyűrűd, és nagyon tetszik.

Valószínűleg ennél betegebb kijelentést nem is hallhatott volna, vagyis nem hiszem, hogy minden egyes rajongó kielemzi kedvencei ékszereit. De mivel Tegoshi és Viki is mindenféle dologról beszélgettek, gondoltam, ez belefér a normális témába.

- Oh, ez? Már régóta megvan – mondta. Ezt persze én is tudtam, így csak mosolyogva bólintottam.

- Hol vetted? – szállt be Viki is a beszélgetésbe.

- Már nagyon rég bezárt az az üzlet – felelte.

Mikor mindenki végzett, Shige kérte a számlát. Viki nagyban ellenkezett, hogy neki nem kell kifizetni, de Tegoshi ellen nem tehetett semmit, így csak csücsörítve tette vissza a pénztárcáját a táskába.

Mikor sikerült kiverekedni magunkat az étteremből, átmentünk az út túloldalán lévő plázába, hogy megvegyük a jegyet a filmre.

- Ti jártatok már itt? – néztem a fiúkra, mert ijesztően nagy volt a hely, és mi ketten Vikivel még soha nem voltunk ott.

- Talán egyszer – felelte Shige, Tegoshi pedig megrázta a fejét.

- Oké, akkor keressünk egy táblát, mert nem akarok órákig a mozit keresve kóvályogni – javasolta barátnőm.

A plázában hatalmas volt a tömeg, az emberek oda menekültek a hőség előtt, és leginkább a fagyizókat vették célba. Vikivel kézen fogva furakodtunk át a szökőkút előtt csoportosulók között. A fiúk kezét értelemszerűen nem fogtuk meg.

- Itt mindig ennyien vannak? – szörnyülködtem. Végre elértünk egy kevésbé zsúfolt részre, és megkerestük a liftet, hogy megnézzük, hanyadik emeleten van a mozi. Vagyis megkerestük volna, ha nem lök el engem és Vikit egy sikoltozó lánybanda. Természetesen Shige és Tegoshi miatt jöttek. Nem csoda, egy ilyen helyen furcsa is lenne, ha valaki nem ismerné meg őket. Próbáltunk a közelükben maradni, míg ők autogramot osztogatnak, de a fanok már szinte a falhoz préseltek minket, szóval javasoltam, barátnőmnek, hogy várjunk a liftnél. Mikor átfurakodtunk a tömegen és a liftek elé értünk, végre ismét kaptunk levegőt.

- Szerinted meddig fog tartani? – kérdeztem a falnak támaszkodva.

- Hát nem tudom – vont vállat – Gondolom nem véletlenül nem jönnek ilyen helyekre sűrűn.

Tanácstalanul álldogálltunk, miközben az emberek jöttek-mentek, a sikoltozó lányok pedig nem akartak elfogyni.

- Mi legyen? – fordultam barátnőm felé – Megkeressük a mozit, és üzenjünk nekik, hogy jöjjenek utánunk?

- Oké – bólintott. Kibogarásztuk a térképből, hogy a mozi a legfelső emeleten van, szóval felmentünk és a jegypénztárhoz indultunk. A felső szinten nem voltak túl sokan, talán mert ott melegebb volt az üvegtető miatt.

A legközelebbi vetítés harminc perc múlva kezdődött, így vettünk négy jegyet, a fiúknak is, mert nem tudtuk, mi lesz velük. Küldtem Shigének egy sms-t, hogy fent várjuk őket, aztán kimentünk a tetőre, miután vettünk fagyit. Fél óra elteltével még mindig nem jöttek fel. Ketten ültünk be a moziba, úgy hogy mindkettőnk mellett volt egy-egy szabad hely. A jegyeket a pénztárnál hagytuk és ismét írtam Shigének, hogy melyik teremben vagyunk. Tíz másodpercenként fordultam hátra az ajtók felé, míg barátnőm le nem állított.

- Maradj már nyugton! Majd jönnek, ha elszabadulnak a fanoktól!

- Jó, de... – sóhajtottam és az ölembe vettem a popcornom – Nem fognak jönni.

- De jönni fognak – szólt, rám sem nézve.

Úgy öt perc múlva feladtam, hogy rájuk várok, és inkább a filmre figyeltem. Elég izgalmasnak ígérkezett, így hamar belemerültem, mígnem  hallottam, hogy valaki leül mellém. Oldalra pillantva nagyot dobbant a szívem, ugyanis Shige fészkelődött a székében. Elnéztem a másik oldalamra, ahol Tegoshi éppen csokis mazsolával kínálta Vikit. 

- Köszi, hogy üzentél  - súgta nekem Shige.

- Minden rendben? – sértetlennek láttam, szóval nem szedték szét a fanok – Bocsi, gondolnunk kellett volna rátok, mikor elhívtunk titeket is.

- Ugyan már, semmi baj – dőlt hátra a székén, hogy becsatlakozzon a filmbe. Olyan szintű boldogság lett úrrá rajtam, hogy ugrálni lett volna kedvem. Oldalra fordultam, és rávigyorogtam Vikire, aki értette örömöm okát, mert ő is ugyanolyan boldog fejjel nézett rám. Együtt mozizunk Kato Shigeakival és Tegoshi Yuyával!

Shige és közém tettem a popcornt, és ezek után arra koncentráltam, nehogy véletlenül egyszerre nyúljunk bele.

- Hogy tetszik? – kérdezte úgy egy óra elteltével.

- Hm? – kaptam oda a fejem.

- A film. Tetszik?

- Oh, igen, igen – bólogattam meggyőzően. Mellettem Viki és Tegoshi sokszor váltottak pár szót, a filmet illetően. Azon tűnődtem, hogy ez velünk miért nincs így. Mondjuk lehet hogy figyelnem kellett volna rá, hogy beszélhessek róla. Teljesen kimerített, hogy egyszerre figyeljek a filmre, és próbáljak hozzászokni a mellettem ülő Shige jelenlétéhez. Szinte megkönnyebbültem, mikor vége lett. Kifelé menet Tegoshi, Viki és Shige arról beszélgettek, hogy milyen elgondolkodtató volt a történet.

- Neked hogy tetszett, Tök? – fordult felém Viki.

- Hát öhm... – próbáltam improvizálni, de semmi nem jutott az eszembe – Ki kell mennem a mosdóba – szóltam hirtelen, közben a tekintetemmel próbáltam üzenni barátnőmnek, hogy többé ne merjen a filmről kérdezni.

A plázából kiérve örömmel vettük tudomásul, hogy leszakadt az ég. Hatalmas cseppekben zuhogott az eső, és villámok cikáztak az égen, amiket mély és hosszú mennydörgések követtek. Nem épp a kedvenc időjárásom. Próbáltam nem összerezzenni a dörgésekre, míg lerohantunk a parkolóba a kocsihoz.

- Vajon holnap is ilyen idő lesz? – kérdezte Tegoshi az ablakon kibámulva.

- Aggódsz, hogy nem tudtok focizni Vikivel? – pillantottam hátra.

- Oh, hát az nagy kár lenne – bólogatott nagyokat barátnőm.

- Ne aggódj, ha esni fog, majd fedett pályára megyünk – nyugtatta a szőkeség.

- Áh, máris megnyugodtam! – csikorgatta fogát Viki.

Az ablakon kinézve próbáltam nem vigyelni a villámokra, amik egyre közelibbnek tűntek számomra. Bár valószínűleg csak beképzeltem, mint mindig.

Az esős idő miatt sokkal lassabban haladt a forgalom, a vezetők nem láttak sokat a sűrű esőcseppektől és az utak is veszélyesebbek voltak, így végül egy órába telt hazaérnünk.

Mivel nem tudtunk leparkolni, csak gyorsan elköszöntünk a fiúktól, és megbeszéltük, hogy másnap 9-re értünk jönnek. Hű, egymás után két nap a TegoShigével.

Ahogy beértünk a lakásba, ledobtam magam a kanapéra és nagyot sóhajtottam.

- Mi az, Tök? Hol marad a fanolás? – döbbent le Chingu.

- Elfáradtam – motyogtam rekedten.

- De hisz csak moziztunk!

- Nem érted! – ráztam meg a fejem és felegyenesedtem. Várakozva nézett rám – Majdnem kirúgtak, de Shige megvédett, aztán eljöttek velünk egy étterembe, ahol tömegnyomor volt és leöntöttek forró rámennel, amitől még most is fáj a karom, aztán majdnem megölt egy csapat rajongó, majd azon voltam, hogy ne ájuljak el Shige mellett, így nem is tudtam a filmre koncentrálni, most meg itt van ez az időjárás is.

- Oké – bólintott kimérten – Erről mind tudok, mert ott voltam, de mi ezzel a baj? Jól érezted magad, nem?

- Nem! Vagyis jó, néha... De... Ahh! – visszadobtam magam a kanapéra – Ti egy csomót beszélgettetek!

- Hát igen – szólt, miután egy pillanatra visszaemlékezett.

- És mi nem...

- Majd holnap, Tök! – leült a kanapé széléra és megveregette a vállam – Kialszod magadból a szégyellős éned, és holnap normális leszel.

- Ezt hogy gondoltad? – néztem rá furán – Előbb tanulok meg repülni.

- Ez igaz – bólintott – Legyek a randiguru? – ragyogtak fel a szemei.

- Előbb magaddal foglalkozz! – nyomtam a képébe egy párnát. Visszanyomta a képembe, majd hirtelen felpattant.

- Tök! Úristen! Én nem tudok miben focizni!

- Mi? – értetlenkedtem.

- Nincs olyan cuccom és a cipőimet pedig nem fogom tönkretenni! – magyarázta, majd elmosolyodott, és láttam, amint egy kis villanykörte gyúlik ki a feje fölött – Vagyis... nem kell fociznom!

- Nem hiszem, hogy Tego jó néven venné, ha holnap bejelentenéd, hogy lőttek a programnak, mert rájöttél, hogy nincs szerelésed. Vennünk kell.

- Jó, de reggel...

- Korábban felkelünk.

- De így is 9-re...

- Nem fogsz belehalni –vágtam ismét a szavába. Nem voltam hajlandó szolidarizálni vele. Tegoshi legalább elhívta őt egy közös programra. És Shige? Én hívtam meg őt... Tök jó.

- És te mit veszel fel? – próbálkozott, hátha az öltözködés téma jobb kedvre derít, de csak megvontam a vállam.

- Hát, valamit, amiben nem sülök meg, míg bennetek gyönyörködöm – barátnőm úgy nézett rám, mintha egy földönkívüli lennék. Az oldalamba csípett, amitől összerándultam, majd elkezdett csikizni, ezzel elérte, hogy felálljak a kanapéról, hogy messzebb kerüljek tőle.

- Oké, most indíts a szobádba és töltsd el a hátralévő délutánt azzal, hogy kirámolod a szekrényed – lökdösött a szobám felé.

- Oké, oké - trappoltam be a szekrényem elé. Furcsa mód, amint a ruhákra néztem, jobb kedvem lett és azonnal elkezdtem agyalni azon, hogy mi nyerné el Shige tetszését.

Úgy fél óra múlva sikerült három nadrágra és négy felsőre szűkítenem a választékot.

- Na, megvagy? – nézett be az ajtón Viki, majd felvázolta a helyzetet. Az ágyamon halomban a ruhák, én pedig a földön, törökülésben, keresztbe font karokkal bámulok a kiválasztott darabokra. A számat rágva, hunyorogva ingattam a fejem.

- Szerintem legyen a kantáros rövidnadrág és az a halványkék rövidujjú ing egy nyakkendővel. Az elég menő és olyan shigés.

- Ahh, én is ezt akartam elsőnek, de nem gondolod, hogy egy focis izére ez túl sok?

- Hmm... – bólogatott, majd felderült az arca – Áhh, Tegoshi már biztosan rájött, hogy szereted Shigét, szóval majd megbeszélem vele, hogy vegye rá Shigét, hogy hívjon el valahova! Akkor már nem lesz sok a nyakkendő! – hadarta izgatottan, én pedig döbbenten meredtem rá.

- Oké, még én sem tudtam ilyen nyíltan kimondani, hogy... hogy szeretem Shigét, ez az egyik. A másik meg... Mondtam, hogy magaddal foglalkozz!  Ne vond bele azt a gonosz törpét, mert még a végén később nem szabadulok majd tőle. Belőle kinézem, hogy cikis helyzetbe hoz Shigével.

- Nem fog, majd gondoskodom róla – bizonygatta, bár nem tudom, ez a kijelentése mit takart pontosan. Kelletlenül bólintottam, aztán megragadtam a karját, mielőtt felállt volna, hogy kimenjen. Sóhajtva vette tudomásul, hogy segítenie kell összepakolni.

Este korán lefeküdtünk, hogy másnap 7 órai keléssel el tudjunk menni vásárolni. Valahogy nem voltam olyan lelkes, mint akkor, amikor meghívtam Shigét. Miről tudnánk beszélgetni, míg Viki és Tego fociznak? Ahogy elképzeltem, hogy kellemetlenül fészkelődünk egymás mellett a lelátón, a párnámba nyomtam a fejem, majd mikor már nem kaptam levegőt, ismét a hátamra fordultam. Végül elhatároztam, hogy lesz ami lesz. Csak van valami, amiről tudunk beszélni. Remélem.