4. fejezet

Viki hisztisen ébredt, majd továbbra is hisztis volt, míg le nem nyomtam a torkán egy tábla csokit. Néha olyan, mint egy ovis. A sportszaküzlet idegen terep volt számunkra, és barátnőm az első keze ügyébe akadt pólót meg akarta venni, hogy gyorsan végezzünk.

- Nemár! Itt is fontos a stílus! És nem csak póló kell! Ott van még a cipő, a nadrág, meg a térdzokni!

- Ugye tisztában vagy vele, hogy ezekben a bő cuccokban úgy fogok kinézni, mint egy alaktalan gnóm?

- De legalább stílusos leszel! És nem is olyan bő cuccok ezek, főleg a póló, az ikrek miatt. Jól fognak állni, ezek női szabásúak, szóval ne hisztizz! Régen amúgy is fociztál.

- De akkor Tego nem látott – forgatta a szemét. Nem figyelve rá, a cipők felé vettem az irányt. Hatalmas volt a választék, de én egy halványrózsaszín és fekete csíkost szemeltem ki.

- Miért rózsaszín? – húzta el a száját.

- Mert az lányosabb, mint a kék, és nem is utálod. És illik a cuccodhoz. Szóval ez lesz. – A kezébe nyomtam, és a próbafülke felé tuszkoltam. Miután felpróbálta, én biztosítottam róla, hogy tökéletesen áll rajta, és igenis illik hozzá a sportos külső.

Eléggé eltelt az idő, szóval fél 9-re értünk haza. Gyorsan magamra kaptam a szerelésem, amit kiegészítettem a kedvenc fényképezőgépes nyakláncommal, majd megittam egy pohár narancslevet és reméltem, hogy a hasam beveszi, mivel aznap még nem ettem. 9 előtt nem sokkal csengettek a főbejárati ajtón. Vikivel izgatottan összenéztünk, és lesprinteltünk a lépcsőn.  

Shige a kormánynál ült, szóval gondolkozás nélkül az anyósülésre pattantam és izgatottan köszöntem Tegonak.

- Tök menő cuccokat vettünk Vikinek! – újságoltam boldogan, mert barátnőm elég besavanyodott fejet vágott, mikor Tegoshi megkérdezte tőle, hogy mennyire készült fel a ’nagy napra’. Szerintem azt hiszi, a világbajnokságra mennek vagy valami. Aztán próbálta fellelkesíteni őt azzal, hogy elkezdte bökdösni az oldalát.

- Mi mit fogunk csinálni addig? – kérdezte Shige, rám pillantva.

- Hát öhm... szurkolunk nekik!

- Csak ketten fognak játszani! – nevette el magát.

- Akkor szurkolunk, hogy Viki ne égjen be... – egy láb megrúgta az ülésem. Úgy tűnik, barátnőm nem akarja palástolni agresszív énjét Tego előtt.

A pályára érve hárman kiszálltunk, és Shige elment leparkolni. Viki könyörgött nekem, hogy menjek el vele átöltözni. Már épp beléptünk az öltözőn, mikor Tego utánam szól.

- Mész valahova?

- Miért? – csodálkoztam, mire végignézett magán, majd rajtam. Ő egy vékony melegítőt és pólót viselt, míg én úgy néztem ki, mint aki fotózásra megy. Tudtam, hogy nem volt jó ötlet így felöltözni...

- Izé... – köhécseltem – Megyek egy... kiállításra!  - improvizáltam, mert rémlett, hogy olvastam valami ilyesmiről – Tudod... festmények, fotók meg ilyesmi.

- Oh! Ha jól emlékszem, Shige is megy majd. Minatoku, ugye?

- Ah... igen – bólintottam. Ekkor Shige belépett.

- Shige, ma mész Minatoku-ba kiállításra, ugye?

- Igen, miért?

- Reni is odamegy. Menjetek együtt! – tágra nyílt szemekkel néztem Tegoshira. Ha jól emlékszem, Viki biztosított róla, hogy nem hagyja intézkedni őt, erre máris szervez nekünk egy közös programot!

- Nem! – vágtam rá, kicsit erőteljesen.

- Miért? – csodálkozott Shige. Dühösen meredtem Tegora, aki szemmel láthatóan élvezte a dolgot, és nem értette, miért vagyok úgy kiakadva.

- Csak... nem akarom Shigét zavarni, én amúgy sem értek annyira az ilyen dolgokhoz. Biztos talál magának egy intelligensebb személyt – hadartam, és beviharzottam az öltözőbe.

- Miért vagy úgy kivörösödve? Tegoshi megfuttatott? – hajolt be elém barátnőm, mikor ledobtam magam a padra.

- Meg fogom ölni Tegot!

- Miért? – pislogott értetlenül.

- Az előbb le akart szervezni egy közös programot Shigével valami kiállításra, ami nem is érdekel annyira – mivel nem teljesen értette a dolgot, elmagyaráztam neki.

- És ez most miért baj? Shige elmenne veled, nem?

- Hát... azt hiszem... De nem hívott volna, ha Tego nem mondja neki!

- Nem is tudta, hogy te is el akarsz menni! Olyan hülyén viselkedsz! Kapj az alkalmon és menj el vele!

- Nem tudom... – vontam vállat, aztán végignéztem rajta – Ha kész vagy, kimehetünk ám.

Elhúzta a száját és kelletlenül utánam jött. Ő kiment a pályára, én meg felmásztam a lelátóra és leültem Shige mellé, egy kicsit távolabb tőle.

Tego pár perc múlva kiszáguldott a pályára, néhány sráccal a társaságában.

- Keh... – fintorogtam.

- Nem úgy volt, hogy csak ketten lesznek? – kérdezte Shige.

- De igen – Viki megszeppenve pislogott a számára idegen fiúkra.

- Mivel úgy gondoltam, ketten nem lenne olyan izgalmas, meghívtam pár csapattársam – magyarázta Tego úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Hatan vagyunk, szóval három-három. Így jó, ugye?

- Hát, öhm... – barátnőm megkeresett a tekintetével, és én máris leszaladtam, és magamhoz hívtam a szőkeséget.

- Miért hoztad őket ide? – pirítottam rá suttogva. Értetlenül pislogott.

- Baj? – eltátottam a szám. Ez az ember nem tud a hangulatból olvasni!

- Viki így is alig akart focizni, mert fél, hogy ki fogod nevetni, ami valljuk be, téged tekintve nem lehetetlen – magyaráztam, és nem hagytam, hogy kikérje magának a dolgot, pedig már tátotta a száját – Te meg idehozod a csapattársaidat?!

- Ő... könnyen megbántódik? – kérdezte diszkréten. Egy pillanatig pislogás nélkül meredtem rá.

- Nem, nem hiszem. Viszont simán magadra haragíthatod, meg a többiek is, ami nem ajánlatos – nem hiszem, hogy Viki olyan erős agressziót mutatna a fiúk ellen, de jobb, ha egy kicsit füllentek.

- Ah, igen? – kérdezte, és hátranézett barátnőmre, miközben bal lábával folyamatosan egy labdával játszott – De már elhívtam őket, nem mondhatom, hogy menjenek vissza.

Sóhajtva próbáltam kigondolni valamit, majd intettem Vikinek is, aki odaszaladt hozzánk.

- Oké, Viki, te focizni fogsz velük. Cserébe Tegoshi ezután elvisz... – egy kis szünetet tartottam, hogy kitaláljak valamit – Ah, a vidámparkba! Na?

- Okééééé! – vágta rá Tego, összecsapva két tenyerét és harcra készen nézett Vikire, aki némi töprengés után rábólintott és elfojtott egy izgatott mosolyt. Tudtam, hogy ennek nem fog ellent mondani. Velem is volt már, de én nem ülök fel az extrém izékre, Tegoshi meg igen. Biztos jól fognak szórakozni, szóval büszkén ültem vissza az első padra, mert közben Shige is letelepedett oda, hogy meghallgassa, miről beszélgetünk.

- Ez ügyes volt – bólogatott elismerően.

- Ugye? – húztam ki magam és mosolyogva néztem, ahogy barátnőm kezet fog a fiúkkal, akik kedvesnek tűntek – Tuti lesz köztük valami.

- Eh? Micsoda?

- Viki és Tegoshi között! – vigyorogtam rá amolyan ’ez tökre egyértelmű’ kifejezéssel az arcomon.

- Hát... igen, ezt már én is valamennyire észrevettem – mosolyodott el – Apropó – váltott arckifejezést és homlokráncolva rám nézett – Miért nem jössz el velem ma?

- Hm? – egy kis időre kiment a fejemből, milyen hülyén viselkedtem az előbb – Ja... hát, mondtam, hogy nem akarlak zavarni meg ilyenek – legyintgettem zavartan, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog.

- Nem zavarnál! Úgyis találkoznánk ott, miért nem megyünk együtt? – kérdezte, miközben előredőlt, és két térdére könyökölve pillantott a pályára.

- Hát... oké – vontam vállat mosolyogva és zavaromban a fülem mögé tűrtem a hajam.

- Akkor miután végeztek, elviszem Tegoshit és Vikit Tegoshiékhoz, hogy ne kelljen gyalogolniuk. Onnan mehetnek Tego kocsijával. Aztán mehetünk. Koyama éttermébe is el akarok menni este, nem baj? – olyan természetességgel beszélt, hogy közben fél szemmel a pályát figyelte, nekem pedig a szívem a torkomban dobogott. Látszólag számára természetes, hogy vele megyek ide-oda, ami nem tudtam, hogy jó, vagy rossz jel-e. De csak bólintottam, és próbáltam nem problémázni folyamatosan. Ezután én is a többieket figyeltem. Viki minden tudását bevetette és mint kiderült, Tego az ő csapatában van. A fiúk nem vették halálkomolyan a dolgot, vagyis szerintem, elég nyugis volt az egész, aminek örültem, mivel barátnőm valószínűleg nem tudott volna lépést tartani velük. Tego sokszor megdícsérte, amikor szépen fogadta a passzát, vagy lőtt kapura. Mosolyogva próbálta elvenni a labdát az egyik sráctól. Szemmel láthatóan élvezte a dolgot. Mikor a labda mellé szorította a lábát, a srác pont akkor rúgott bele oldalról, így elvesztve az egyensúlyát elesett.

- Jól vagy? – szaladt oda hozzá Tego. Viki csodálkozva fogadta el a kezét, hogy felsegítse.

- Persze, hogy jól vagyok! – nézett rá furán. Hát, Vikiről van szó, egy esésbe nem fog belehalni. Tegoshi arcán halvány büszkeség futott át a döbbenet után, amit Viki válasza keltett benne. Gondolom nem ilyen reakcióra várt.

- ’Persze, hogy jól vagyok!’ – parodizáltam ki barátnőmet, egy kicsit túljátszva a dolgot.

- Mi az? – nézett hülyének Shige.

- Ő lányosnak akart tűnni Tegoshi előtt, de egyszerűen nem tudja palástolni, hogy nem az. Melyik lány ad ilyen választ, mikor a kedvenc idola éppen felsegíti a földről?

- Hát... – töprengett el, aztán ő is nevetni kezdett.

Olyan egy óra elteltével Shige leszólt Tegoshinak, hogy szeretne indulni, mert kezd megéhezni. Nekem is kezdett korogni a gyomrom. Viki kifulladva ért oda mellénk.

- Jó voltál! – lökte meg lazán Shige. Barátnőmnek fülig ért a szája.

- Ugye van még energiád a vidámparkra? – kérdeztem.

- Persze, majd pont kihagyom! – hőkölt hátra, mire elnevettem magam. Beszaladt az öltözőbe, és nem sokkal utána Tegoshi és a csapata jött be a pályáról. Izgatottan odafutottam hozzá és félrehúztam.

- Na? Na? – rángattam a karját – Mit gondolsz?

- Miről mit gondolok? – pislogott értetlenül, és megtörölte az arcát egy törölközővel.

- Hát Vikiről! Még jobban beleszerettél? – faggattam. Kihúzta a karját a szorításomból és döbbent fejjel meredt rám.

- Hékás! – hápogott – Vá-várj egy percet! Hogy én? Hogy szeretem őt?

- Igen! – csaptam a vállára.

- Na ne! Nem, nem, nem! – nevetett hitetlenül, és közben tiltakozásul tenyerével az arca előtt legyezgetett. De túl átlátszó volt, végül a tiltakozásából már csak érthetetlen motyogás lett. Karba tett kézzel néztem rá.

- Tegoshi! – száját rágva, csípőre tett kézzel nézett maga elé. Elmosolyodtam – Komolyan nem érzel semmit íránta?

Fél percig még nézett maga elé, majd elégedetlen ciccegést hallatott.

- Miért kellett rájönnöd? – durcázott, mire örömömben toporzékolni kezdtem.

- Kicsit átlátszó vagy – szóltam, mikor lenyugodtam. Megint ciccentett egyet – Most mi van?

- Nem baj, végülis én is tudom, hogy szereted Shigét – mondta egyszerűen. A szívem felpattant a torkomba, és egy hatalmasat csíptem Tego karjába, mire felkiáltott. Abba az irányba fordultam, ahol sejtettem, hogy Shige áll, de már nem volt ott. Úgy éreztem, mintha maga a Mt. Everest zuhant volna le rólam.

- Vigyázz a hangodra! – sziszegtem arra célozva, hogy az egész csarnok tőle zeng.

- Segítsek nektek összejönni?

- És ÉN segítsek nektek? – kérdeztem vissza szikrázó szemmel.

- Oké, oké – nevetett ki, aztán bement az öltözőbe. Mosolyogva mentem be Vikihez. Úgy döntöttem, nem szólok neki erről a kis eszmecserénkről, jobb ha semmiről sem tud, és Tegoshi egymaga cselekszik.

- Chingu, Shige sietni akar, szóval nem hiszem, hogy lesz időd letusolni.

- Dehát meg vagyok izzadva!

- Tegoshi azt mondta, majd nála lezuhanyzol – vontam vállat. Elkerekedett szemmel nézett rám.

- Na neeeeee! Gyorsan végzek, nem fogok nála lezuhanyozni! – kérte ki magának, és már indult volna a zuhanyzók felé, de én megfogtam a karját.

- Most mi van? Csak lezuhanyzol és kész. Gyere már, éhen halok és Shige is!

Felkaptam a táskáját és kiráncigáltam magam után. Az út szélén már ott állt a kocsi és Shige az ajtónak támaszkodva várt.

- Hm? Nem zuhanyoztál le? – nézett barátnőmre csodálkozva. Viki először értetlen, majd gyilkos pillantást vetett rám.

- Semmi baj, majd nálam – hallottuk Tego hangját magunk mögül – Addig majd összedobok valami kaját.

Bedobta a cuccait a kocsiba és bepattant a hátsó ülésre. Egy másodperccel később egy erőteljes rúgást érkezett a bokámba. Halk kiáltást hallattam és barátnőmre néztem.

- Nem azt mondtad, hogy Shige siet? – sziszegte.

- Én nem sietek annyira – rázta a fejét ártatlanul az említett.

- Én nem mondtam ilyet – ráztam én is ártatlanul a fejem. Mikor Viki dühösen beszállt Tego mellé, én lopva Shigére pillantottam, aki a cipőjét bámulva próbálta elfojtani a mosolyát.

Tegoshi háza egy kicsit messzebb volt a pályától, mint a miénk. Út közben próbáltam nem tudomást venni arról, hogy Viki hátulról szugerál. Magamba fojtottam a győzedelmes vigyorom, miközben néztem, ahogy bátortalanul belép Tego házának ajtaján. Azután rájöttem, hogy teljesen elfelejtettem, hogy Shigével töltöm a délutánt, így minden erőmmel azon voltam, hogy zavarban legyek. Egész könnyen ment.

Shige egy otthonos családi étterem előtt állt meg, egy kicsit távolabb a forgalmas városnegyedtől. Próbáltam valami olyat keresni az étlapon, amit úgy tudok enni, hogy nem gusztustalankodom össze magam miatta. A tonkatsu mellett döntöttem, Shige pedig sült angolnát kért. Már lassan kiesett a szemem az éhségtől, mire kihozták, és attól féltem, Shigét egy életre elrettentem, ha megeszem az egész adagot, amit kihoztak, és ami nem volt kevés. Furcsa volt szemben ülni vele úgy, hogy csak ketten voltunk. Ide-oda járattam a tekintetem, nehogy véletlenül ránézzek, és annyiszor elolvastam az asztalon álló itallapot zavaromban, hogy már fel is vehettek volna dolgozni, mert mindennek megjegyeztem az árát.

- Gyakran jársz étterembe enni? – kérdezte kedvesen.

- Csak Vikivel, egyedül nem szeretek sehova menni – vontam meg a vállam.

- Miért?

- Olyan érzés, mintha mindenki azt gondolná, aki egyedül lát, hogy biztos magányos vagyok... vagy ilyesmi – mosolyogtam kínosan.

- Ah, ez velem is így van! – mutatott rám, mire meglepetten pislogtam.

- Te sem mész sehova egyedül?

- Hát nem arról van szó, hogy egyedül nem teszem ki a lábam a házból – nevetett – De ha kikapcsolódni megyek, mindig van velem valaki.

- De te jobban megszoktad már az egyedüllétet, mint én, nem? Nem éreztél még úgy, hogy... – kezdtem, de egy kicsit haboztam. Vajon kérdezhetek tőle ilyet?

- Hogy szeretnék magam mellé valakit? – mondta ki helyettem a kérdést.

- Hát... igen – bólintottam elvörösödve.

- Persze, hogy szeretném! – vágta rá – Már nem is vagyok olyan fiatal.

- Hát igen... Shige-jii – motyogtam elfojtva a mosolyom.

- Hékás! – szólt rám mosolyogva.

A tonkatsum-nak csak a feléig jutottam el, annyira sok volt az adag. Mikor ő is végzett, kérte a számlát és minden tiltakozásom ellenére az enyémet is kifizette.

Amint elindultunk a kocsival, az első útkereszteződésnél pirosat kaptunk, és várakozás közben megszólalt Shige telefonja. A rádió kijelzőjén megjelent Keii neve, mire Shige megnyomta a fogadás gombot.

- Shige? – hallottam Koyama hangját a kocsi hangszórójából.

- Ah, mi újság?

- Csak azért hívlak, hogy tudjam, biztosan átjössz-e ma este.

- Persze, megyek, megyek. Reni is jön, oké?

- Nekem jó! – mondta lelkesen, mire elmosolyodtam. Igazából nem igazán akartam zavarni, mert gondoltam, beszélgetni akarnak, de Keii hangján egyáltalán nem hallatszott, hogy nem látna szívesen.

- Itt ül mellettem, egyébként – nézett rám.

- Szia! – hajoltam meg, mintha látna. Fura volt egy műszerfalhoz beszélnem.

- Konnichiwaa! Csak nem randira mentek?

A fejemet elöntötte a pír, és próbáltam megszólalni, de Shige megelőzött.

- Ugyan már, dehogyis! – vágta rá mosolyogva - Csak megnézünk egy kiállítást.

Minden bizonnyal semmi rosszat nem akart mondani ezzel, de én mégis úgy éreztem, mintha mellkason vágtak volna valamivel. Ez nem randi, miért is lenne az?

- Áh, értem. Akkor este találkozunk! – köszönt el.

Egy gombóccal a torkomban bámultam ki az ablakon és a múzeumig egy szót sem szóltam. Olyan erőteljesen törtek elő a gondolataim, hogy fel sem tűnt, hogy 15 perce dugóban ülünk és Shige türelmetlenül zongorázott ujjaival a kormányon.

- Nem kellett volna csúcsidőben jönnünk. Mindenki most jön haza a munkából.

Szótlanul könyököltem az ajtón, és néha úgy éreztem, mintha Shige engem nézne. Talán mondanom kéne valamit.

Néhány perc múlva végre megritkult a kocsisor, és onnan már nem volt messze a múzeum.

- Két jegyet szeretnék – lépett oda a jegypénztárhoz Shige, de én megragadtam a karját.

- Nem kell kifizetned az enyémet.

- Ugyan már, kifizetem! – nevette el magát csodálkozva.

- Nem kell! – tiltakoztam – Nincs semmi okod rá – tettem hozzá, és kikapva a kezéből az egyik jegyet, gyorsan kifizettem. Miután kifizette a sajátját, értetlenül meredt rám.

- Miért nem hagytad, hogy kifizessem? – dugta a zsebébe a tárcáját.

- Hát, nem vagy a barátom és ez nem is randi vagy ilyesmi, kényelmetlenül érezném magam – vontam meg a vállam egyszerűen, és úgy tettem, mintha nem tartanám fontosnak a dolgot.

- Értem... – bólintott kimérten, mire megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt. A kiállítás első részlegén népszerű fotók voltak japán fényképészektől. Le kellett volna kötnie a dolognak, de csak csendben ballagtam Shige mellett és néha hümmögtem, amikor egy-két dícsérő megjegyzést tett a művekre, közben a gondolataim teljesen máshol jártak. Arra gondoltam, hogy Viki és Tego biztosan jól érzik most magukat, mert ők kijönnek egymással. Most biztos valamelyik lélekvesztőn ülve sikoltoznak. Én meg azt sem tudtam, mit keresek ott, ahol vagyok egy olyan személlyel, akinek semmi különöset nem jelent a jelenlétem. Próbálkozhatnék, hogy felfigyeljen rám, tehetnék valamit az ügy érdekében, de én mégsem amolyan akaratos és határozott személy vagyok. Annyira elvonta a figyelmem az önsajnálat, hogy egyenesen nekisétáltam egy oszlopnak és bevertem a homlokom.

- Iiihhhh – sziszegtem halkan, és próbáltam nem tudomást venni a körülöttem lévők kuncogásáról.

- Hé, jól vagy? – fordított maga felé Shige – Mi van veled, olyan mintha nem is itt lennél – a frufrum feltolva szemügyre vette a homlokom, ami meglehetősen lüktetett. Túl közvetlen volt, és bár az agyam tiltakozott ellene, a gyomrom görcsbe rándult, ahogy a fejem fürkészte.

- Jól vagyok! – toltam el a kezét és visszasimítottam a frufrum – Bocsi, egy kicsit elgondolkoztam.

- Akkor jó – dugta zsebre a kezeit.

- Menjünk tovább! – mutattam a másik szintre mosolyogva. Ezután próbáltam lelkesebben viselkedni, és beszélgetésbe elegyedtem vele a kiállításon lévő festményekről. Már épp mentünk volna a harmadik emeletre, amikor egy lány megállt mögöttünk.

- Elnézést! – szólt csillogó szemekkel. Olyan 17-18 éves lehetett, és azonnal tudtam, hogy egy rajongó.

- Igen? – kérdezte óvatosan Shige.

- Én egy fan vagyok! – mondta, kissé hangosan ahhoz képest, hogy egy múzeumban voltunk – Készíthetnénk egy közös képet? – Még szinte ki sem mondta, már előkapta a gépét és tágra nyílt szemekkel várt a válaszra.

- Hát... persze – bólintott Shige bátortalanul. Még nem láttam őt rajongóval pózolni, olyan abszurdnak tűnt az egész. Szótlanul néztem az aranyos reakcióját, és csak akkor zökkentem ki, amikor a lány a kezembe nyomta a gépét és arrébb lökött, hogy beállhasson mellé. Kis híján elestem, ha nem lett volna ott a lépcső korlátja, amiben megkapaszkodtam. Döbbenten pislogtam magam elé. Hát ezt is megéltem, nemcsak hogy nekimegyek egy oszlopnak Shige előtt, de még el is löknek úgy, mintha egy darab fa lennék. Fogaimat összeszorítva fordultam meg.

- Nem gondolod, hogy ez egy kissé durva volt? – lépett egy kicsit távolabb a lánytól Shige. Pont olyan volt, mint amikor az a pincérfiú leöntött forró rámennel. Nem emelte meg a hangját, de a szeme komolyságot és mintha egy kis haragot is tükrözött volna. Gondolom, ő már csak ilyen mindenkivel.

- Mi volt durva? – pislogott ártatlanul a lány. Hát, jól bemutatkozik a kedvence előtt. Szívesen megnéztem volna, ahogy Shige leszidja őt, de nem biztos, hogy ennek pozitív következménye lett volna.

- Ugyan, ugyan! – sziszegtem egy erőltetett mosollyal – Véletlen nekem jött és csak elvesztettem az egyensúlyom. Csinálom a képet! – vigyorogtam tovább idétlenül. A lány boldog mosollyal píszelt a kamerába, de Shige csak állt mellette.

- Köszönöm! – hajolt meg, és kezemből erőteljesen kikapva a gépet már el is rohant, az én arcomra meg ráfagyott a mosoly.

- Miért nem hagytál szóhoz jutni?

- Áh, nem volt vészes! – legyezgettem az arcom előtt, és elindultam a lépcsőn felfelé.

- De...

- Mondom, hogy semmi baj! Tudod, hogy én is rajongó vagyok. Lehet hogy én is így viselkedtem volna a lelkesedésem miatt – füllentettem.

- Nem hiszem – döntötte oldalra a fejét kételkedve. Kérdőn néztem rá – Te egy olyan személy vagy, aki teljesen lefagy ilyenkor, nem?

- Eh? – torpantam meg.

- Ez volt akkor is, amikor először találkoztunk – nevetett.

- Ah... – esett le – Igaz – nevettem el magam – De tudod, minden ember más – győzködtem.

- Te túl elnéző vagy! – mosolygott rám, amitől a szívem a gyomromban kötött ki.

- Te is, hiszen mindig elviseled, ha terrorizálnak a többiek, nem?

- Ez igaz, de... ah! – torpant meg – Nem is figyeltük, mi van ezen a szinten.

Körbenéztem és valóban átsétáltunk az egész termen, amit észre sem vettünk.

- Hékás, nem ezért fizettem! – nevette el magát aranyosan.

- Nem tehetek róla, máskor ne figyelj rám ennyire! – vágtam vissza.

- Jó, jó, értettem – bólogatott és elindultunk visszafelé, hogy ezúttal normálisan szemügyre vegyük az ott kiállított szobrokat. Bár engem a szobrászat annyira nem vonz, így inkább csak próbáltam érdeklődést mutatni. Shigét minden nagyon érdekelt, ráébredtem, hogy nagyon széles az érdeklődési köre. A legfelső szinten vásárolni lehetett különböző kézzel készített tárgyakat. Voltak ott festmények, mini szobrok és festett edények is, de ami azonnal megragadta a figyelmem, az egy barna, bőrből készült fényképezőgép táska volt. Hihetetlen részletességgel dolgozták ki, egyáltalán nem volt ódivatú vagy ilyesmi. Sajnos az ára is ugyanilyen szép volt, így csak nézegettem egy darabig.

- Tetszik? – lépett mellém Shige.

- Nagyon! – mondtam lelkesen. Még megforgattam a kezemben párszor, majd visszatettem és körbenéztem a többi árusnál is. Végül vettem két piros, gyöngyökkel díszített kabalát, Vikinek is egyet.

Mire kiértünk a múzeumból, már jócskán elmúlt hat óra. Shige telefonált Keii-nek, hogy nemsokára odaérünk. Alig vártam, hogy újra találkozzak Koyamával, valahogy a munkám miatt megszoktam a jelenlétüket és azt hiszem, hozzá kerültem a legközelebb.  Sokmindenről beszélgettünk, miközben az interjúira várt, úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném őt.

A kocsi leállt az étterem előtt, és láttam, hogy Keii kikukucskál az ablakon. Mosolyogva szálltam ki és szaladtam az ajtóhoz.

- Irasshai! – üdvözölt széles mosollyal – Óh! – nézett végig rajtam – Milyen csinos vagy!

- Köszi – pirultam el. Ő az egyetlen, aki megdícsérte a külsőm ma. Legközelebb nem vesződöm vele ennyit.

- A többiek is itt vannak ám! – lépett be utánunk és azonnal megpillantottam a szokásos helyünkön Massut, Tegot és Vikit is.

- Ah! – ragyogott fel az arcom. Főleg Massunak örültem, rá egyáltalán nem számítottam.

- Szia! – integetett aranyosan és arrébb húzódott, hogy beüljek mellé. Shige velem szemben foglalt helyet, Tegoshiék mellett.

- Hogyhogy itt vagy? – csodálkoztam – Ma nincs próbád?

- Hamarabb végeztünk, így eljöttem, mert hallottam, hogy mindenki itt lesz – mondta és töltött nekem egy kis teát – Milyen volt a napotok?

-  Egész jó – kezdtem birizgálni a hajam és Shigére pillantottam, de ő éppen Koyamával beszélgetett. Nem számít.

- Ah, tényleg – előkapartam a táskámból a kis kabalát, amit Vikinek vettem – Tessék!

- Köszi! – mosolygott.

- Jól éreztétek magatokat? – érdeklődtem.

- Állatira! – bólintott Tego, majd hüvelykujjával a mellette ülő Vikire bökött – Komolyan, mindenre fel akart ülni, alig bírtam vele!

- Te alig bírtál vele? – nevettem el magam – Ezt nehéz elhinnem.

- Még enni sem akart! – folytatta Tego. Viki aranyosan nevetgélt mellette. Szerintem biztos az izgalom miatt volt hiperaktív, amit Tegoshi jelenléte okozott neki.

- Eeh? Én bezzeg nem tudtam szórakozni ma – csücsörített aranyosan Massu, mire vígasztalóan megpaskoltam a vállát.

- Massu, te hova mennél a szabadnapodon? – kérdeztem.

- Talán makettozni.

- Ah, azokról a kisautókról beszélsz?

- Ismered őket? – csodálkozott.

- A Life of NEWS-ben láttam – mosolyogtam – Szerintem nagyon menő dolog, én is kipróbálnám – kortyoltam bele a jeges teámba.

- Akkor majd menjünk el együtt! – lelkesedett fel – Szombaton szabad leszek.

- Eh? – kerekedett el a szemem – Jó, de nem akarod inkább másokkal tölteni a szabadnapod? Vagy egyedül, vagy valami?

- Nem igazán, és ők soha nem akarnak eljönni velem – bökött fejével szomorúan a többiek felé.

- Ühm, elmegyek – mosolyogtam, mire boldogan bólintott.

- Azta! – kiáltott fel Keii – Ez nagyon menő! – a kezében azt a fényképezőgép táskát forgatta, amit a múzeumban láttam. Csodálkozva néztem Shigére.

- Megvetted? – bólintott és szólásra nyitotta a száját, de Keii megelőzte.

- Neked vette! – bökött felém, mire elkerekedett a szemem.

- Tessék?

- Mondom, neked vette!

- Miért te beszélsz helyettem? – szólt rá Shige. Kivette Koyama kezéből a táskát, majd elém állt és átnyújtotta – Gondoltam, egy kis kárpótlás.

- Eh? – pislogtam értetlenül.

- Tudod... amiatt a rajongó miatt, és úgy tűnt, valami aggaszt ma. Szóval tessék – nézett a szemembe és szó szerint a kezembe nyomta a táskát, mert nem nyúltam érte.

- De... ez nagyon drága volt! – ellenkeztem elképedve és meghatódva egyszerre. Szóval Shige figyelt rám és észrevette, hogy rossz kedvem volt. Sűrűket pislogva néztem a táskát.

- Te sírsz? – hajolt előrébb Tego.

- Nem sírok! – tagadtam és Shigére néztem – Köszönöm – pislogtam rá hálásan. Ő csak kedvesen elmosolyodott és visszaült. Csodálattal forgattam a kezemben a táskát és közben fülig ért a szám. Mivel nem akartam leenni, vagy leinni, megkértem Keiit, hogy tegye el addig, amíg haza nem megyünk. Közben kijött az anyukája is, aki üdvözölt minket, és nem sokkal az érkezésünk után megjelent Keii nővére az unokahúgával a kezében. Csillogó szemmel néztem az édes kisbabát, akit Koyama azonnal nyúzni kezdett. Közelebb léptem hozzájuk és megsimogattam a kicsi kezeit.

- Meg akarod fogni? – kérdezte Keii.

- Szabad?

- Persze, de óvatosan! – figyelmeztetett.

- Tudom! – lassan átvettem a kicsit, aki azonnal sírni kezdett – Eh, mi a baj?

- Úgy tűnik, nem szereti az idegeneket – mosolygott Miki.

- Vagy csak Tököt nem szereti – szólt vigyorogva barátnőm, mire a fiúk elnevették magukat. Durcásan visszaültem a padra és belekortyoltam a teámba.

- És ki mit kér enni? – kérdezte Keii, mikor visszaadta a babát Mikinek.

- Ráment! – mondtuk mind egyszerre. 

- Megint ráment? – mosolyodott el.

- Ah, hadd segítsek! – álltam fel. Mivel Koyama anyukája elfoglalt volt az étteremben, és amúgy is rég beszélgettem már Keiiel.

- Eh? Pont te? – kérdezte elképedve Tego, mire vetettem rá egy gyilkos pillantást.

- Nyugi! – szólt Koyama – Teszek arról, hogy ne rontson el semmit.

- Ezt hogy érted? – szaladtam be utána és hallottam, hogy a többiek elnevetik magukat.

- Tessék – nyújtott felém egy kötényt.

- Köszi – feltettem, majd kezet mostam – Mit segítsek?

- Vágd fel a csirkét. Az menni fog?

- Persze! – bólintottam. - Mióta Viki megjött, már nem vagyok olyan béna a konyhában, ugyanis minden alkalommal befogott maga mellé főzni – meséltem lelkesen, de olyan lendülettel álltam neki a hús felszeletelésének, hogy megcsúszott a kés, aminek az éle aztán végigsiklott a tenyeremen.

- Máris megvágtad magad!  - dobta le a kezében lévő algát, amit éppen összevágni készült. Fájdalmas fejjel szorongattam a tenyerem. A vágás nem volt vészes, de eléggé vérzett. Koyama a hátsó mosdóba terelt és gyorsan bedugta a kezem a csap alá – Várj itt, mindjárt hozok kötszert.

- Ühm – bólintottam szomorú fejjel. Ez történik, ha segíteni akarok. Néhány perc  múlva visszajött egy kis dobozkával. Elzárta a vizet és megtörölte a kezem.

- Fáj? – kérdezte, mikor bekente fertőtlenítővel és felszisszentem.

- Egy kicsit. Úgy tűnik, mégsem én leszek a kuktád ma – húztam be a nyakam.

- Talán egyedül gyorsabban végzek – nevette el magát, miközben bekötözte a kezem.

- Oké, oké – mosolyogtam.

- Menj ki és beszélgess Shigével addig – szólt, mikor mindent visszapakolt a dobozba.

- Tessék? – értetlenkedtem.

- Tegoshi mondta, mielőtt ideértetek.

- Ezt nem hiszem el! – tártam szét a karom – Az az ember pletykásabb mint egy lány! Most akkor Massu is tudja már?

- Nyugalom, miért baj ha tudjuk? Vikiről meg Tegoshiról is tudunk.

- Jó, de akkor is... – motyogtam – Köztük legalább tényleg kialakulóban van valami.

- Köztetek is – mondta, miközben visszatért a pulthoz. Kérdőn néztem rá – Ez csak az én véleményem, de nem hiszem, hogy másnak is vett volna ilyen drága ajándékot. Ő csak nehezen valja be az ilyesmit, ennyi az egész – mosolygott rám. Hitetlenkedve álltam mellette, de nem mondanám, hogy nem tett boldoggá, amit hallottam. Boldogan léptem ki az ajtón, hogy visszaüljek a helyemre.

- Ennyi volt? – csodálkozott Massu, mire felmutattam a kezem. Viki szemforgatva felállt mondva, hogy majd ő átveszi a helyem.

- Nagyon megvágtad? – nézett Shige a kezemre.

- Nem vészes! Csak így már nem tudok mit csinálni.

Viki és Keii meglehetősen gyorsan végeztek, így nem kellett sokáig hallgatnom, hogy Tegoshi mennyire éhes. Közben Massu elmesélte, hogy miről szól az új musical-e, és megígérte, hogy szerez nekünk jegyeket. Örültem neki, de nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit Keii mondott, így túl sokszor pillantottam Shigére, miközben a boldogságtól majd’ kiugrott a szívem.

Tegoshi egyre közvetlenebb volt a barátnőmmel, bár Viki még mindig zavarba jött néha, ahogy vele beszélgetett. De annyira feltűnően aranyosak voltak együtt, hogy néha azt vettem észre, hogy nem csak én, de Massu, Keii és Shige is őket figyeli. Mikor végeztünk, Vikivel segítettünk Koyamának bepakolni és kihozni a teát, és a süteményt, amit Keii nővére hozott nekünk. Közben Viki elmesélte, hogy Tego mennyire menő és férfias volt, meghogy mindent helyette fizetett. Néha emlékeztetnem kellett, hogy vegyen levegőt is, de azért boldog voltam, mert ilyen jól alakulnak a dolgok kettejük között. A konyhából kifelé jövet láttam, hogy Shige telefonon beszél valakivel.

- Igen. Most nem tudunk találkozni... – elmosolyodott – Jójó, akkor holnap. Szia.

- A barátnőd volt? – kérdezte poénkodva Massu és összenevetett Tegoshival. Shige eltette a telefonját és szégyellősen bólintott. Azonnal megtorpantam, a háta mögött néhány lépéssel.

- Hát... Igen... – felelte. A vele szembe ülő Massunak elkerekedett a szeme és Tegoshival egyszerre néztek rám.

- Eh? Neked van barátnőd? – tért észhez Tego először. Úgy éreztem, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, de

most nem a boldogság miatt.

- Mióta? – kérdezte Massu – Hogyhogy nem tudtunk róla?

- Nem olyan rég óta – legyintett Shige. A mellettem álló Viki valószínűleg érezte, hogy egész testemben elkezdek remegni, mert megfogta a kezem és megszorította. Shige még mindig nem vette észre, hogy ott állunk mögötte, pedig Massu és Tego is folyamatosan engem néztek. Keii kicsit előrébb lépett mellőlem és vetett rám egy aggódó pillantást.

- Még én sem tudtam róla! – kérte ki magának, ekkor Shige hátranézett és egyenesen rám tévedt a tekintete. Örültem volna, ha nem vesz észre, mert abban a pillanatban könnyezni kezdtem és úgy éreztem, nem tudom sokáig visszatartani az előtörni készülő sírást. Kirántottam a kezem Viki szorításából és kirohantam az étteremből. Hallottam, hogy utánam kiáltanak, vagy Massu vagy Keii volt, aki utánam szaladt, de nem akartam hogy bárki kövessen. Nem akartam, hogy aggódó, vagy szánakozó pillantásokkal illessenek és próbáljanak megvígasztalni. Fogalmam sincs, merre futottam, de egy idő után már nem hallottam rohanó lépteket magam mögött. Vagy felhagytak azzal, hogy utolérnek, vagy szem elől tévesztettek valahol. Mivel nem tudtam, hol vagyok, és nem volt nálam a tárcám, leültem egy közeli padra. A könnyeim megállíthatatlanul törtek elő, miközben arra gondoltam, milyen hülye vagyok, amiért egy percig is reménykedtem. Tudtam, hogy nem akar semmit tőlem, nyilvánvaló volt, nem is kellett volna ebbe a hitbe ringatnom magam. Mi nem vagyunk Tego és Viki, akik azonnal megtalálták a közös hangot.

Addig sírtam, míg teljesen ki nem merültem tőle. Rémesen gyengének éreztem magam és biztos voltam benne, hogy a szemeim a kétszeresére dagadtak. Fáradt voltam és aludni akartam, de nem tudtam, hogy jutok haza. Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, ami szerencsére nálam volt. 30 nem fogadott hívást jelzett, Viki, Massu, Keii és Tego is próbáltak elérni. Azt az egyetlen személyt hívtam fel, akire szükségem volt.

- Tök, hol vagy? – szólt idegesen a telefonba barátnőm.

- Bocsi... – mondtam a sírástól rekedt és erőtlen hangon - Ide tudnál jönni? Nincs nálam a tárcám, így nem tudok hazamenni.

Tíz perc múlva a cuccaimmal és a Shigétől kapott táskával állt meg előttem.

- Menjünk haza – mosolygott és a kezemet fogva elhúzott a legközelebbi buszmegállóhoz.