- Tessék – nyújtotta oda nekünk – Mondanám, hogy hazaviszlek titeket, de valószínűleg most nem vágysz a társaságomra – nézett rám.
- Köszi! – mosolygott rá Viki, mivel én nem válaszoltam. Nem volt kedvem beszélni és képtelen voltam arra, hogy mosolyogjak.
- Figyelj – szólt megint hozzám kezét tördelve Tego, de én félbeszakítottam.
- Jól vagyok, nem kell semmit sem mondanod. Majd holnap találkozunk.
- Értem… - bólintott – Akkor majd holnap – intett és beszállt a kocsiba, majd elhajtott.
- Ezért nem akartam, hogy tudjanak róla… - motyogtam – Semmi szükség arra, hogy sajnáljanak.
Barátnőm erre nem mondott semmit, csak bólintott. Tudom, hogy fordított helyzetben ő is ugyanezt gondolná, így nem is próbált ellenkezni velem.
A busz megérkezett és hazafele már egy szót sem váltottunk.
- Mit fogsz holnap csinálni? – kérdezte Viki, mikor végignyúltam a kanapén és benyomtam a TV-t. Tudom, miért kérdezte ezt. Holnap együtt kell dolgoznom Shigével, és a mai nap után ez talán nem lesz olyan egyszerű.
- Mit csinálnék? Mivel nem tudja, miért szaladtam el, majd mondok neki valamit és úgy teszek, mintha jól lennék – nyomkodtam a távirányítót. Viki erre nem felelt, ami elég gyanús volt – Ugye nem tudja, miért szaladtam el? – ültem fel és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Hát… - húzta el a száját.
- Viki!
- Mit vársz tőlünk? –vágott vissza - Nyilván furcsálta, hogy mi ütött beléd hirtelen! Valamit mondanunk kellett!
- Jó, de ne az igazat! – álltam fel az indulattól.
- Akkor mit?
- Nem tudom, valamit! Bármit, csak ne azt, hogy szeretem! – idegesen sóhajtottam egyet és a tenyerembe temettem az arcom – Ki mondta el?
- Hát, Koyama utánad szaladt, és én meg Tego nem igazán tudtuk, hogy mi legyen és próbáltunk kitalálni valami hazugságot, de...
- Massu mondta el? – kérdeztem hitetlenül.
- Shige kezdett ideges lenni, mert nem mondtunk semmit, így Massu megmondta neki, hogy szereted őt.
- Ahhh... – rogytam le a kanapér. Totálisan megsemmisülten ültem ott és volt még egy kérdés a fejemben, amit nem mertem kimondani. De aztán úgy gondoltam, már úgyis mindegy – És... Ő mit mondott ezután?
- Frusztráltnak tűnt és látszott rajta, hogy sajnálja. Utánad is akart menni, de mondtuk neki, hogy inkább hagyjon és Keii már amúgy is téged keresett.
Keserű mosollyal nyugtáztam, hogy Shige utánam akart jönni. Mit mondott volna abban a helyzetben? Próbált volna megvígasztalni, vagy bocsánatot kért volna? Nem értem.
- Áh, szétmegy a fejem – görnyedtem a térdem fölé és a szemem megint megtelt könnyel - Így képtelen leszek holnap Shige szeme elé kerülni!
- Akkor mit fogsz csinálni? Felmondasz? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét.
- Azt nem tehetem... – sóhajtottam lemondóan – Túl gyerekes és nevetséges lenne.
- Akkor pedig valahogy elé kell állnod – ült le mellém és megveregette a hátam – Össze kell szedned magad. Nem borulhatsz ki, csak mert barátnője lett! Erős és független nő vagy!
Kérdőn néztem rá.
- Először is, az lenne a csoda, ha nem borulnék ki. Éppen ebből következik, hogy nem vagyok erős, független meg pláne nem. Összekeversz magaddal.
- Néha lehetnél olyan, mint én – állt fel csücsörítve és elpakolta a cuccait.
- Ahhoz minimum újra kéne születnem.
Mivel egyikünk sem volt éhes, és mindkettőnket kimerített a nap, letussoltunk és beültünk a TV elé lefekvés előtt. A Shigétől kapott táskám ott hevert a kanapé előtti kisasztalon és folyton rátévedt a tekintetem. Könnyezni kezdtem és halkan szipogtam, mikor Viki fel-felnevetett a Waratte Iitomo közben, bár biztos voltam benne, hogy hall engem.
- Elmegyek lefeküdni. Holnap korán kell kelnünk – mondtam halkan és a szobám felé vettem az irányt.
- Jó éjt! – szólt utánam.
Ahogy lefeküdtem és lehunytam a szemem, az azonnal felpattant. Természetesen képtelen voltam aludni. Folyton lezajlott előttem a pillanat a holnapi találkozásomról Shigével. Valószínűleg hozzá sem tudok szólni majd, nemhogy lezargassak vele egy egész fotózást! Ami hosszabb lesz az átlagnál, mert még Pamphlet képeket is készítünk a következő turnéjukhoz. Teljesen levert a víz és már azon voltam, hogy beteget jelentek, de még a pánik közepette is bevallottam magamnak, hogy ez nem lenne a legjobb húzás. Próbáltam fejben eltervezni, mit mondok neki, hogy nézek rá, és hogy élem túl a napot, de ez mind csak akkor sikerülne, ha ő egy szót sem szólna hozzám, és közömbös lenne velem szemben. Vagyis ha úgy bánna velem, mint egy ismeretlennel. Nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit csinálna, így csak reménykedtem.
Nem azt vártam, hogy átalszom az egész éjszakát, de arra nem számítottam, hogy a leghosszabb idő, amit alvással töltök, az harminc perc lesz. Még Viki előtt mentem a nappaliba, így még figyelmeztetni sem tudott arra, hogy ne ijedjek meg, ha a tükörbe nézek. A sok forgolódástól akkora csomók keletkeztek a hajamban, hogy szinte sírtam, miközben próbáltam kifésülni őket. A szemem alatt olyan sötét karikák díszelegtek, amiket más egy hónapos kialvatlanság után szerez. Ennél jobban világgá sem tudnám kürtölni, hogy végigszenvedtem az éjszakát.
Nem sokkal később barátnőm is felébredt, és azonnal szóvá tette, milyen jól festek.
- Nem vagy vicces… - motyogtam, miközben próbáltam letolni magamon egy adag rántottát. A gombóc a torkomban nem engedte, hogy egyek.
- Jobban vagy valamivel? – ült le velem szemben.
- Persze, nem látod, hogy virulok? – mosolyogtam gúnyosan. Sóhajtott, majd ő is szedett a rántottából.
- Ez tök sótlan!
- Úgy tűnik, nem vagyok szerelmes… - fintorogtam. Mikor ettem valamennyit, előkotortam a ritkán használt alapozómat, hogy valamennyire elviselhető állapotva varázsoljam az arcomat. Úgy húztam az időt, ahogy csak tudtam, ennek hála az utolsó pillanatban indultunk el, és majdnem lekéstük a buszt.
Odafelé elég időm volt gondolkozni azon, hogyan is viselkedjek. Nem akartam, hogy a fiúk közül bárki sajnálkozva nézne rám, miközben dolgozom, szóval úgy fogok tenni, mint aki a lehető legjobban van. Elvégre nem volt semmi kialakulóban köztem és Shige között.
- Sziasztok! – mosolyogtam a lehető legszélesebben. Pozitívum bennem, hogy bármikor képes vagyok úgy mosolyogni, hogy úgy nézzek ki, mint aki tényleg boldog és ne úgy, mint aki éppen összeomlik belül.
- Hali! – láttam rajtuk a meglepettséget. Viki biztosan átlátott a színjátékomon, de ők még nem ismernek eléggé.
- Mit csináltok? – léptem közelebb hozzájuk, hogy eltereljem magamról a figyelmüket.
- A koncertturnéról beszélgetünk. Massu fogja tervezni a ruhákat.
- Ah! – örültem meg – Megnézhetem?
- Persze.
A ruhatervek még nem voltak kiszínezve, de így is nagyon tetszettek, lerítt róluk, hogy Massu keze van bennük.
- Nagyon tetszenek! – mosolyogtam tovább. Úgy éreztem, akkor sem tudnám eltüntetni a mosolyt az arcomról, ha akarnám. Szinte begörcsöltek az izmaim. Leültem melléjük és alaposabban átlapoztam a terveket.
- Ha már erről beszélünk… Neked melyik tetszik leginkább? – fordult felém Massu.
- Tessék? – csodálkoztam.
- Te is egy rajongó vagy, így számít a véleményed – magyarázta Keii-chan. Töprengve pillantottam a lapokra.
- Hm… - Viki is mögém állt, így együtt szemléltük a rajzokat – Én mindig is az egyszerű kinézetű kosztümöket szerettem jobban, szóval ez a fekete-ezüstös kombináció. De mind tetszik!
- Ah, valahogy gondoltuk – bólogatott Keii. Elnevettem magam. Zajongást hallottam a folyosó felől, szóval gondoltam, megjött Tego és Shige is. Még be sem léptek az ajtón, de már görcsbe rándult a gyomrom.
- Jó reggelt! – köszönt Tego harsányan és azonnal rám pillantott.
- Sziasztok – szólt kimérten Shige. Persze, hogy ő is rám nézett. Nem tudtam kivenni a tekintetéből, hogy mit gondolhat. Letette a cuccait, miközben fél szemmel még mindig engem figyelt.
- Kezdhetjük? – álltam fel, mert úgy éreztem, azonnal magába szippant ez a hirtelen megváltozott légkör és nem bírom tovább fenntartani a vidám álcámat.
Belenéztem a fotózási tervbe. Eszerint Keii-el és Massuval kezdek, akik már átestek a sminkelésen és a hajukat is rendbe tették. A bennem felgyülemlett feszültségtől eléggé melegem lett, szóval egy gyors mozdulattal felgumiztam a hajam és levettem a hosszú vékony kardigánom, amit a hűvös reggeli idő miatt vettem fel. Ezúttal nem foglalkoztam annyit az öltözködéssel, csak egy sima csőszárú farmert viseltem egy szandállal, a kardigánom alatt pedig egy egyszerű szürke atléta volt. Elvégre nem akartam senkinek sem tetszeni. Míg Viki a világítást babrálta, addig elképzeltem maga előtt a fotózás koncepcióit, ami szerint a fiúknak minimum négyszer át kell öltözniük és az épület tetejére is fel kell majd vándorolnunk, ahol előkészítették a terepet a pamphlet fotózásra. Márha az időjárás is nekünk fog kedvezni.
A fiúk szokás szerint elemükben voltak, amivel nekem is megkönnyítették a dolgomat, mert nem kellett görcsösen azzal foglalkozzam, hogy jókedvűnek mutassam magam. Egyszerűen megnevettettek, szóval nem volt nehéz mosolyognom. Két óra elteltével végeztünk Massu és Keii részével, és addig Tegoshi rendelt nekünk szendvicseket. Úgy éreztem, megmerevedtek a karjaim és szinte a tenyeremhez ragadt a gépem. Kész megváltás volt leülnünk és a reggelinél meglehetősen nagyobb étvággyal álltam hozzá az ételnek. Tego azzal szórakoztatta Vikit, hogy amikor az inni próbált, mindig meglökte a flakonját, így szegény jó párszor
- Hagyjál már! – fakadt ki tehetetlenül, mert már több tea volt a pólóján, mint a flakonban.
- Tényleg Tego, még a végén szomjan hal – mondtam én is.
- Oké, oké – mosolygott és beleharapott a szendvicsébe, de szeme sarkából barátőmet figyelte, és mikor Viki a szájához emelte a flakont, belebökött az oldalába.
- Ez nem igaz! – mindenki elfojtotta magában a nevetését, vagyis Tegoshi felhorkantott, Shige pedig ahogy láttam, nem igazán foglalkozott velük, fel sem nézett a szendvicséből, mintha attól félne, hogy találkozik a tekintetünk. Egyértelműen tartani akarta a távolságot. Viki felállt Tego mellől és befurakodott közém és Massu közé, hogy biztos távolságra legyen a szőkeségtől.
Mikor a szünet után ismét felemeltem a gépem, szabályosan úgy éreztem, izomlázam van. A következő páros Tego és Shige volt.
- Oké, Shige és Tegoshi jön – szóltam, hátra sem nézve. Nem akartam, hogy kárba vesszen Shige próbálkozása, miszerint nem néz rám. Már épp mindketten elhelyezkedtek, amikor Shige hirtelen felállt.
- Bocsi – a csuklóján babrált, hogy levegyen róla valamit. Egy karkötő volt. Gondolom olyan, amit a párok hordanak, ő pedig nem akarta, hogy meglássák. Szinte izzott a levegő, és úgy éreztem, mintha mellkason vágtak volna. Shige rám sem nézve gyorsan lerakta az asztalra a karkötőt és visszatért a helyére. Tegoshi közben kellemetlenül húzogatta a felsőjének ujját. Lesütöttem a szemem és vettem egy mély levegőt.
Kedvem lett volna mondani valamit Shigének, de valószínűleg csak a bennem felgyülemlett indulat és csalódottság miatt, nem a karkötő volt az oka.
A fotózás alatt leginkább csak Vikivel beszéltem, hogy merre állítsa a fényt meg hasonlók, a fiúk tudták, mit kell csinálniuk. Az ő részük és hasonlóan két óráig tartott. Úgy éreztem, ha egy perccel is tovább kell színészkednem, elsírom magam.
- Oké, megvagyunk – szóltam és átadtam a memot a fiúknak, hogy nézzék át a képeket a laptopon – Én megyek és szívok egy kis friss levegőt, tíz perc múlva folytatjuk a tetőn. Én ott leszek, szóval a memot majd hozzátok utánam! – mondtam Tegonak és Massunak, akik nagyon bele voltak merülve a képekbe.
- Várj Tök, én is megyek – szólt Viki. Gyorsan felkapta a táskáját és egy flakon vizet, majd utánam szaladt.
A tetőn kellemes szellő fújt, amitől libabőrös lettem, de sikerült egy kicsit kiszellőztetnem a fejem, mielőtt elkezdődött a fotózás második fele. Meggyötörten ültem a fal mellett kihasználva az utolsó perceket, hogy nem kell erőltetetten vigyorognom. Bármelyik pillanatban képes lettem volna elaludni.
A Pamphlet fotózásra a fiúk már átöltözve jöttek fel. Mikor felálltam, hogy az állványhoz lépjek, megszédültem, és ha Viki nem tart meg, biztosan elesek. Hihetetlenül erőtlennek éreztem magam.
- Jól vagy? – szaladt oda Keii aggódva.
- Persze, csak hirtelen álltam fel, és megszédültem – erőltettem a mosolyt az arcomra.
- Igazából nem aludt semmit az éjjel, és teljesen kimerült – súgta oda neki gyorsan Viki. Megkövülve néztem rá.
- Hé! – nem ezért színészkedtem egész nap…
- Dehát olyan rosszul nézel ki! – mentegetőzött.
- Én nem látom magam, szóval viseljetek el! – sziszegtem a fogaim között. Szerencsére csak Keii hallotta, a többiek pár méterrel távolabb beszélgettek valamiről.
- Nem kell ennyire igyekezned – nézett mélyen a szemembe Koyama.
- Persze, akkor most azonnal kiakadok és levetem magam a tetőről – forgattam unottan a szemem, mire Keii rosszallóan összeráncolta a szemöldökét – Kibírom, ha már eddig is kibírtam! Csak csinálj úgy, mintha jól lennék! Állj be a helyedre! – utasítottam, és előrelöktem. Ő csak tehetetlenül megrázta a fejét és elindult a kémény felé, amire lécek voltak terítve és a terv szerint oda kellett leülniük.
Összeszedtem magam és elkezdtük a fotózást. A pamphlet fotózás valamivel szabadabban telt, mivel nem volt minden megszabva, a pillanatképek is belefértek, így sokkal gyorsabban is haladtunk vele, aminek nagyon örültem. Megkértem Vikit, hogy most ő is fotózzon velem, mert több szögből jobb ötletnek véltem a dolgot és ezt a fiúk is támogatták. Hamar rátérhettünk a szóló fotókra is.
Hiába végeztünk sokkal hamarabb, még így is úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság óta dolgozom. Míg a fiúk átöltöztek, Viki segített összepakolni, majd leadtuk a képeket, miután négyszer is átnéztük, hogy minden megvan, nehogy megint kihagyjak valamit. A stúdióban ülve vártam, amíg Viki beszélget valamiről a fiúkkal, de én nem akartam odamenni hozzájuk. Úgy éreztem, ha odamennék, Shige azonnal távozna. Unottan lapozgattam a képeket a kamerámon. Elég szép munkát végeztem ahhoz képest, hogy érzelmileg éppen egy nulla vagyok.
- Tök! – ugrott oda elém Viki – A fiúk azt mondták, ma délután ráérnek, szóval ehetnénk valamit. Ezután elég elfoglaltak lesznek a turné miatt.
- Ah, értem. Akkor majd otthon találkozunk! – álltam fel és a vállamra kaptam a táskám.
- Eh... – hervadt le a mosoly az arcáról. A négyes halkan beszélgetett hátrébb, de fogadni mertem volna, hogy hallgatóznak.
- Nem érzem úgy, hogy menni akarok – mosolyogtam – Elég fáradt vagyok, szóval csak hazamegyek és pihenek.
- Akkor én sem-
- Menj velük! – unszoltam.
- Biztos, hogy megleszel egyedül? – kérdezte, mire sóhajtottam.
- Mire hazaérsz, már rég aludni fogok!
- Hát, jó... – adta meg magát.
- Akkor én megyek is – mondtam, a fiúk felé fordulva.
- Nem jössz velünk? – csodálkozott Keii. Nem tudtam eldönteni, hogy csak úgy akarnak tenni, mint akik nem hallgatóztak, vagy tényleg nem hallottak semmit.
- Még van egy kis dolgom, és fáradt is vagyok. Nektek jó szórakozást! – hadartam és szinte futva mentem ki a stúdióból. Néhány lépés után viszont megtorpantam, mert valaki utánam szólt.
- Várj! – Shige volt az. A szívem kihagyott egy ütemet. Aznap akkor szólt hozzám először.
- Nem kell... – kezdte, de elharapta a mondandóját. Aztán mély levegőt vett és a szemembe nézett – Nem kell miattam kivonnod magad a társaságunkból.
- Tessék? – nyögtem fojtott hangon. Nem értem, miért próbáltam úgy tenni, mint aki csodálkozik a kijelentésén, de automatikusan úgy csináltam, mintha nem érteném.
- Tudod, hogy értem... – mondta tétován, félrehúzva szája sarkát – Amiatt a dolog miatt...
- Ah, ah! A tegnapi miatt? – kaptam észbe megjátszva magam – Ugyan, ugyan! – legyintgettem – Ennek nincs semmi jelentősége! – tagadtam hevesen, de a hangom megremegett. Beleharaptam az alsó ajkamba.
- Én nem haragszom rád vagy ilyesmi – mondta óvatosan Shige úgy, mintha tartana tőlem – Csak meglepett a dolog, de ha túltesszük magunkat rajta, biztosan-
- Várj egy percet! – vágtam a szavába. Úgy éreztem, menten elsírom magam. Tenyerem a homlokomra téve vettem egy mély levegőt – Neked semmin sem kell túltenned magad tudtommal – mondtam keményebben, mint terveztem. De már nem tudtam tovább színészkedni. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de nem akartam, hogy ott előtte törjön ki belőlem a sírás – Ezért te biztosan könnyebben el tudod ezt felejteni.
- Nem erről van szó...
- Akkor miről? – szorítottam össze a fogaim – Nem kell úgy tenned, mint akit megviselt a dolog, csak mert sajnálsz engem – keserű mosollyal a szemébe néztem – Ne foglalkozz velem, komolyan. Egyikőtöknek sem kell velem törődnie. Koncentráljatok a koncertre, jó? – egy utolsó színlelt mosollyal sarkon fordultam és a lépcsők felé vettem az irányt.
Ha Shige nem szólt volna utánam, még egészen jól átvészeltem volna a napot. De mire volt ez jó neki? Azt hitte, hogy megbeszéljük és majd minden úgy lesz, mint ezelőtt? Ez nem így működik.
Nem akartam sírni, míg haza nem érek, meg akartam kímélni magam a csodálkozó tekintetektől. Így hazáig tartogattam az előtörni akaró frusztráltságot és csalódottságot, ami abban a pillanatban kiszabadult belőlem, ahogy átléptem a küszöböt. Hátam a bejárati ajtónak vetve leroskadtam a földre és csak sírtam. Nem értettem, miért kellett így viselkednem vele és azt sem, hogy neki miért kellett felhoznia a dolgot. Miért nem tudta csak annyiban hagyni, amikor látta, mennyire igyekszem, hogy úgy tegyek, mint aki jól van? Így romba dőlt minden próbálkozásom.
Nem tudom, mennyi ideje ülhettem már a földön, de a sírás csak nem akart abbamaradni. Fel-felcsuklottam tőle és levegőt is alig kaptam. Nem kéne így megviselnie ennek. Ha belegondolok, mindvégig csak beleképzeltem olyanokat a kettőnk kapcsolatába, amiknek semmi alapja sem volt. Sőt, normális kapcsolatról sem lehet beszélni. És a mai nap után valószínűleg még ilyen sem lesz többé.
Remegve felálltam, és a fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom. Akaratlanul is belenéztem a tükörbe. Duzzadt szemek, és vörös fej, nem nyújtottam valami bíztató látványt. A hideg víz valamelyest észhez térített, a sírásom csillapodott, de a könnyeim még mindig folytak. Nem erőlködtem, hogy visszatartsam őket, mivel egyedül voltam és jobbnak láttam, ha kiadok magamból mindent. Akkor biztosan jobb lesz, ezzel nyugtattam magam.
Éppen a törölközőmért nyúltam, amikor csengettek. Gyorsan átlapogattam az arcom, és még mindig remegő végtagokkal mentem ajtót nyitni. A meglepetéstől még a sírás is abbamaradt.
- Gondoltam, eljövök.
- Keii-chan... – csak ennyit bírtam kinyögni. Nem hittem volna, hogy bárki rám akarna nézni, főleg, hogy tudják, én sem akarom.
- Egyáltalán nem vagy jól! – tette csípőre a kezét számonkérően.
- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem rekedt hangon, miközben félre álltam, hogy beengedjem.
- Elmentünk egy étterembe, de valahogy nem hagyott nyugodni, hogy egyedül vagy itthon – magyarázta és közben letette a pultra a kezében lévő szatyrot – Mondtam a többieknek, hogy rádnézek. Ők is jönni akartak, de gondoltam, nem örülnél akkora társaságnak – dőlt neki a pultnak és úgy nézett rám – Nyugodtan kiadhatod ám magadból – szólt, és keresztbe tette a kezét, mintha csak arra várna, hogy elsírjam magam.
Ez olyasmi, ami rá vall, gondoltam.
- Olyan nevetséges vagyok, igaz? – nevettem fel keserűen – Elkezdtem reménykedni, csak mert Tegoshi és Viki között is jól mentek a dolgok. Nem is tudom, mit képzeltem...
Koyama közelebb lépett hozzám és a fejemre tette a kezét, majd gyengéden megpaskolta.
- Csak szerelmes vagy, mi a rossz ebben?
- Semmi – megint gombóc keletkezett a torkomban – Csak ne fájna ennyire – köhögtem fel a sírástól. Keii
- Jobb, ugye? – nézett rám meleg mosollyal, ahogy féloldalasan leült a kanapéra.
- Ühm... Köszönöm – szóltam hálásan és egy kicsit zavarban voltam. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez – Keii-chan, te tényleg olyan vagy, mintha az anyukánk lennél – mosolyodtam el.
- Pontosan! – helyeselt, majd felállt és a pulthoz lépett – Én vagyok az anyukátok, szóval most főzök neked!
- Óh! – csillant fel a szemem és végre őszintén mosolyogtam – Mit?
- Nikujagát. Te csak pihenj, úgysem tudnál annyit segíteni.
- Eeh? – kértem ki magamnak, de annyira nem ellenkeztem az ötletével. Úgy éreztem, nem tudnék öt percnél tovább önerőmből a két lábamon maradni, olyan kimerült voltam – Jó, akkor én itt várok – egyeztem bele és elfeküdtem a kanapén.
Egy ideig mosolyogva néztem, ahogy Keii ügyköd a konyhában és közben halkan dudorászik, aztán nem tudom, mikor, elnyomott az álom.
Csörömpölésre ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, már égtek a lámpák a lakásban. Viki éppen a tányérokat pakolta el a mosogatóból.
- Mennyi az idő? – kérdeztem kómásan.
- Este 11 – nézett hátra, majd fejével a pultra bökött – Azt Koyama hagyhatta itt neked. Mikor hazaértem, már nem volt itt.
Felültem és lehúztam magamról a pokrócot, amit szintén Keii tehetett rám. A pulton ott pihent egy nagy fazék nikujaga, mellette egy üzenettel Koyamától, amiben azt írta, az utolsó falatig egyem meg, amit főzött. Elnevettem magam.
- Kizárt, hogy ennyit meg tudnék enni!
Mikor Viki végzett a pakolással, megállt előttem és csípőre tett kézzel végigmért.
- Egy fokkal jobban nézel ki – mondta kedvesen, amire egy grimasszal válaszoltam.
- Kisírtam magam, így most egy darabig nem tervezem – ültem fel a pultra és szedtem magamnak nikujagát - Te nem eszel?
- Kizárt, egy csomó yakinikut ettünk – lapogatta meg a hasát.
- Vagy úgy. Jól éreztétek magatokat?
- Shige nem jött – mondta gyorsan.
- Ah, értem – fürkészve nézte a reakciómat – Mi van? Azt akarod, hogy érdekeljen?
- Nem tudom, mi lenne a legjobb, de inkább hagyjuk ezt a dolgot.
- Szerintem is – egyeztem bele.
- Akkor más téma. Kaptál már munkát?
- Még nem – ráztam a fejem. Mivel a fiúk turnézni mennek, egy darabig nem fogom őket fotózni, így Kenta-senpai hívására várok, hogy új feladatot adjon.
- Erről akartam veled beszélni – kezdte barátnőm, mire érdeklődve ránéztem – Arra gondoltam, új munkát keresek.
- Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim – Miért?
- Hát, ezt az egészet te akartad az elején, mert nem mertél egyedül a fiúk elé állni, de mostmár jól megvagy...
- Te is akartad! Nem ellenkeztél.
- Jó, ez igaz, de akkor sem ezzel akarok foglalkozni – bólintottam.
- Akkor mivel?
- Még nem tudom – vont vállat.
- Hát, igen, igazad van, nem akarom ráderőltetni a dolgot – ismertem be.
Miután ettem Keii isteni nikujagájából, letusoltam és ágyba bújtam. Bár nem voltam még annyira álmos, szóval elővettem a könyvemet, hogy olvassak még egy kicsit. Olyan éjfél után rezegni kezdett a mobilom az éjjeliszekrényen. Csodálkozva nyitottam meg Kenta-senpai üzenetét.
- HOGY MIIIIIIIIIII?! – kiáltottam fel megfeledkezve arról, hogy éjszaka van. Néhány másodperc múlva lépéseket hallottam és benyitott Viki. Én még mindig tátott szájjal bámultam a mobilom kijelzőjére, a szememet meresztve, mintha szellemet láttam volna.
- Húúh.... – hőkölt hátra barátnőm színlelt rémülettel – Elég ijesztően festesz.
- Úristen... – mondtam cérnavékony hangon.
- Mi van már?
- Kenta-senpai... – kezdtem, majd még egyszer az üzenetre néztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem olvastam félre semmit.
- Igen, mi van Kenta-senpai-al? – kérdezte ásítva és unottan nekidöntötte a fejét az ajtófélfának.
- Senpai azt írta, hogy úgy szeretnék, ha a koncerteken is mi fotóznánk! Vagyis... – térdeltem fel az ágyon és izgalmamban ugrálni kezdtem.
- Vagyis....?! – tátotta el a száját barátnőm is, és azonnal sokkal frissebbnek látszott.
- Vagyis megyünk velük turnézni! - kiabáltam fojtott hangon az izgalomtól. Viki örömmámorban úszva a szája elé kapta a kezét. – Te jó ég!
- Mármint tényleg egész turné alatt ott leszünk? Velük? – barátnőm még mindig nem akarta elhinni a dolgot, ahogyan én sem.
- Bizony! Ez egy ilyen izé... – kerestem a szavakat – Nemzetközi turné lesz, és össze-vissza fogunk repkedni, – a kezemmel ide-oda hadonászva magyaráztam, és úgy éreztem, soha nem voltam még ennél izgatottabb – és minden koncerthelyszínen ott leszünk velük, meg egy hotelben leszünk, meg... elmehetünk a próbáikra meg, meg... ahhh! Olyan jó lesz!
- És... mikor...?
- Kenta-senpai azt írta, holnap hívjam fel őket, hogy pontosabban megbeszéljem velük.
- És jól leszel? – kérdezte.
- Mármint...? – értetlenkedtem, azután leesett, mire gondol – Óh... Igen, majd igyekszem – mosolyogtam – Kivételes alkalom lesz és nem akarom, hogy a szerelmi bánatom miatt ne tudjam jól érezni magam.
- Értem – könnyebbült meg.
- Mondd csak... Nem alszol itt? – kérdeztem mosolyogva. Az izgalomtól az a kis álmosság is kiment a szemeimből és úgy éreztem, egy csomó dolgon tudnánk beszélgetni.
- Hát... jó, oké – egyezett bele és beugrott mellém.
Hajnali kettőig beszélgettünk, szinte minden egyes dolgot átrágtunk, hogy milyen lesz majd a turné, meghogy ez a munkánk most nehezebb lesz, mint eddig. Mikor ez szóba került, egy kissé bepánikoltam, de Viki segített abban, hogy visszanyerjem a normális légzésem, és végül ő aludt el előbb, pedig még éppen magyaráztam neki valamiről.
Reggel Keii-chan üzenete fogadott. Azt írta, majd ő felhív a turnéval kapcsolatban, mert napközben találkozóik vannak, így talán rosszkor próbálnám elérni. Felvertem a barátnőmet, hogy kezdjünk valamit magunkkal, mert a lakás úgy néz ki, mint ahol bomba robbant.
- Szerintem nincs kupi – nézett körül, a nappaliba lépve.
- Könyörgöm, mióta tartjuk a kispárnákat a TV tetején ott, ahol a DVD-k szoktak lenni? És mióta tartjuk a DVD-ket a kanapén?
- Amióta a kispárnákat a TV tetején? – nézett rám angyalian.
- És mit keresnek a cipőid a szobám előtt? Folyton orra esek bennük!
- Oké, állj! – tartotta fel két tenyerét, amikor levegőt vettem, hogy folytassam a felsorolást – Felfogtam, rendet rakunk.
- És... Koyama említette, hogy átugranak délután – tettem hozzá, mintegy mellékesen, motyogva.
- HOGY MI? – kerekedett el a szeme – Miért nem ezzel kezdted? Oké! Nincs reggeli, máris takarítunk!
Miután leállítottam a túlpörgött Vikit, gyorsan megreggeliztünk, és nekiálltunk rendbetenni a lakást.
Annyira siettünk, hogy a nagy igyekezetünk közepette alig szóltunk egymáshoz. De ennek hála sikerült egy órára látogathatóvá tennünk minden helyiséget, persze nem mintha a fiúknak bármi keresnivalójuk lenne a szobánkban.
- Szerinted nem kéne főzni nekik valamit? – töprengtem, mikor leültem a kanapéra, hogy kifújjam magam.
- Még van egy csomó nikujaga, nem?
- Azt akarod nekik adni, amit Keii főzött nekem?
- De lehet, nem is maradnak sokáig, csak elmondják, mi hogy lesz.
- Ez igaz. Akkor csak vegyünk valamit inni – erre a kijelentésemre Viki sóhajtott egy nagyot – Jójó, elmegyek én. Te maradj, hátha most jönnek, bár az korai lenne.
A közeli kisboltban csak olyan szénsavas üdítők voltak, amiket én nem iszok, szóval elsétáltam a bevásárlóközpontba, de olyan hosszú sor állt a pénztáraknál, hogy legszívesebben sírva elrohantam volna, de furcsán vette volna ki magát, ha üres kézzel megyek haza. Mivel nem hoztam kosarat, az ölemben szorongattam öt flakont, és már erősen izzadni kezdett a tenyerem. Az előttem állóknak mind megpakolt kosaruk volt, de egyikük sem akart előre engedni, hogy én hamarabb végezhessek. Már azon voltam, hogy a flakonokat berakom az előttem lévő babakocsiba amikor valaki könnyített a terhemen.
- Kenta-senpai! – pislogtam meglepettem a mellettem álló, mosolygó fiúra, aki elvett tőlem három flakont.
- Hova ez a sok üdítő?
- Áh... a fiúk átjönnek a nap folyamán, és nem volt semmi innivaló otthon.
- A fiúk? – ráncolta furán a szemöldökét.
- A NEWS. Vagyis nem tudom, hogy mind eljönnek-e. – pontosítottam - Megbeszéljük, hogy lesz a turnés dolog.
- Beszélni akartam veled erről... – kezdte, de az előttünk álló fiatal anyuka észrevette, hogy nekünk alig van valami, amit megveszünk, és előre engedett minket.
- Köszönöm! – hajoltam meg hálásan. Úgy éreztem, menten begörcsölnek a karjaim.
Mikor fizettünk, ismét Senpai felé fordultam.
- Mit akartál mondani az előbb?
- Hm? Ah, semmi, nem fontos. – hárított el. Furcsa volt, de nem foglalkoztam vele különösebben.
- Amúgy te mit keresel itt? Nem vettél semmit? – kérdeztem, mert az én üdítőimen kívül más nem volt nála.
- Csak kintről láttam, hogy itt vagy, szóval bejöttem.
- Oh, értem – bólogattam – És úton vagy valahova?
- Hozzád.
- Miért? – csodálkoztam.
- Majd később elmondom – mosolygott.
- Eh? Mi ez a nagy titkolózás? – húztam össze a szemeim, de ő csak megrázta a fejét.
A lakásunk elé érve beszélgetést hallottam, szóval csodálkozva nyitottam be. A nappaliban ott találtam egy egész NEWS-t.
- Máris itt vagytok?
- Szia! – köszöntek derűsen, majd kicsit udvarisabban köszöntek Kenta-senpainak is.
- Ah, bocsi, nem tudtok mit inni, ugye? – gyorsan lepakoltam az üdítőket, és vettem mindenkinek egy poharat. Hirtelen elég lámpalázam lett, hogy az egész NEWS a lakásunkon van, és majdnem eltörtem egy üvegpoharat. Shige és Viki a kanapén ültek, előttük a szönyegen Koyama, Tego és Massu helyezkedtek el törökülésben, előttük pedig egy füzet feküdt. Kenta-senpai a pult melletti székre ült le.
- Senpai – szólt neki barátnőm – Nem jössz ide?
- Nem, nem, itt várok – rázta a fejét.
Mindenkinek adtam egy pohár narancslevet, majd én is helyet foglaltam a földön és a kanapénak vetve a hátam próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe. A legelső koncertjük helyszínéről beszéltek, egyelőre semmi olyan, ami engem is érint. Nem is tudtam annyira koncentrálni, ugyanis Kenta-senpai elég ellenséges pillantásokkal illette a társaságot, vagy talán csak Shigét. Nem tudtam eldönteni.
- Tök – bögte meg Viki a vállam. Mindenki engem nézett.
- Bocsi, mondtatok valamit?
- Holnapután indulunk, Sendai lesz az első helyszín – magyarázta türelmesen Koyama. Bólintottam, majd ismét vetettem egy pillantást Senpaira. Keii tovább beszélt, de elkezdett kattogni az agyam. Nem tudom, miért viselkedik így, hiszen nincs oka haragudnia a fiúkra, alig beszéltek egymással, és ha igen, akkor is a munka miatt. És Kenta-senpai furcsán viselkedett az előbb is. De mi oka lenne rá...
- Figyelnél arra, amit mondunk? – ébresztett fel Shige csípős hangja.
- Tessék? – fordultam oda ijedten. Ismételten mindenki engem nézett.
- Fontos dolgokról van szó, de te folyton Kenta-sant figyeled. Talán nem akarod ezt az egészet? – bökött
- Bocsánat – mondtam, még mindig a szőnyeget nézve. Ezután minden erőmmel azon voltam, hogy megjegyezzek mindent, amiről szó volt, de égni kezdtek a szemeim, és sűrűket kellett pislognom, nehogy elsírjam magam. A fiúk nem tudtak mit kezdeni velünk, így igyekeztek a témánál maradni és minden információt megvitatni, hogy oldják a feszültséget.
- És akkor holnapután reggel értetek jönnénk, hogy együtt menjünk a reptérre. Mindenhova repülni fogunk az idő végett. Sosem tudni, milyen a forgalom, ha kocsival megyünk – fejezte be Massu.
- Oké – bólintottam és őszintén megkönnyebbültem, hogy vége.
- Mi lenne, ha itthon maradnátok? – kérdezte hirtelen Kenta-senpai.
- Tessék? – pislogott rá Viki értetlenül – Mármint kik?
- Reni és te – válaszolt kurtán és megvonta a vállát.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem én is, felocsúdva eddigi hangulatomból. Mi az, hogy ne menjünk?
- Nem hiszem, hogy ez jól sülne el Reni számára – mondta, tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta.
Úgy meglepődtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.
- Miért? – kérdezte Shige emelt hangon.
- Szerintem ezt te tudod a legjobban – felelte Senpai gondolkodás nélkül. Ide-oda kapkodtam a tekintetem kettejük között, miközben próbáltam tisztán látni a dolgokat, de nem jutott eszembe ép magyarázat a viselkedésükre.
- Mit tud? Miről beszéltek? – adtam szót a gondolataimnak, és mivel Shige rám sem nézett, Senpai felé fordultam.
- Nyilvánvaló, hogy nem tudna a munkájára koncentrálni, ha a közelében vagy – mutatott rám és közelebb lépett Shigéhez – Mondtam, hogy megnehezíted a helyzetét!
Úgy éreztem, villámcsapásként ér a felismerés. Kenta-senpai most kettőnkről beszél? Körbenéztem, a többekre, de Vikin kívül senkit sem láttam különösebben meglepettnek. Mind maguk elé nézve várták, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.
- Ez nem akadályozza meg őt ebben! És egyáltalán nem akarunk egy ismeretlen személyt magunkkal hozni a turnéra – érvelt tovább Shige.
- Állj! – tettem fel a kezem, amikor Kenta-senpai már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon. Segítségkérően pillantottam a többiekre.
- Kenta-san tud rólatok Shigével – szólalt meg Tegoshi komoran, mire bólintottam. Ez valahogy nekem is leesett. Boldoggá tett, hogy ez a dolog kezdett egyre több személy fülébe eljutni, és nyílt titokká vált – Úgy gondolja, máshol kéne dolgoznod.
Meg sem tudtam szólalni, mert Viki megelőzött.
- Ezt nem neked kell eldöntened! – csattant fel Senpaihoz fordulva, aki idegesen beletúrt a hajába és rám pillantott. Lesütöttem a szemem.
- Akkor... Mi lenne, ha Reni döntene? Ő biztosan meg tudja ítélni a saját helyzetét – szólt gúnyos hangnemben. Éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik és Shige teljes testével felém fordult.
- Én... – kezdtem, de elcsuklott a hangom. Senpainak igaza van, nincs garancia arra, hogy nem fogok összezuhanni, és akkor a munkámnak sem fogok eleget tenni. Ő csak aggódik. De tudtam, hogy ha ezt most visszautasítom és nem megyek, akkor ezzel talán véget is ér a fiúkkal való közös munkánk. És akkor soha nem fog rendbejönni a kapcsolatom Shigével. Miközben szinte felemésztett a frusztráltság, hogy mindenki az én szerelmi gondjaimmal van elfoglalva, próbáltam úgy dönteni, hogy az senkinek se legyen rossz. De rájöttem, hogy ez nem lehetséges.
- Én... menni akarok. – feleltem végül és Senpaira pillantottam, akinek láttam a döbbenetet és a csalódottságot a szemeiben – Ne aggódj, jól fog menni!
- Felőlem – tárta szét a karjait és kiviharzott az ajtón. Remegősen felsóhajtottam és próbáltam nem arra gondolni, hogy tönkretettem a köztünk lévő kapcsolatot.
- Hogy tudta meg? – kérdeztem, a többieknek hátta, még mindig az ajtót nézve, amin Senpai kiviharzott.
- Hallotta, amit tegnap Shigének mondtál – felelte Keii-chan – Azután felhívta őt és próbálta rávenni, hogy beszéljen le téged arról, hogy velünk jössz.
- Értem – szóltam és még egyszer sóhajtottam – Hát akkor ez van! – vontam vállat és megfordultam, hogy szembenézzek a többiekkel. Félve pislogtak rám, mire erőltetetten felnevettem – Ne nézzetek így! Velem minden oké! Biztosan Senpai is megnyugszik majd, ha látja, hogy rendesen megcsináltam a munkám.
- De akkor sem kellett volna így viselkednie – csücsörített barátnőm. Én csak bólintottam, és leültem mellé, a kanapé karfájára.
- Akkor biztosan jössz? – kérdezte Massu.
- Persze, hogy megyek! – vágtam rá mosolyogva, mire látszólag mind megkönnyebbültek. Nem néztem Shigére, valahogy úgy éreztem, még mindig dühös.
- Akkor mi megyünk is, még van pár találkozónk ma. – szólt Keii.
- Oké, majd akkor holnapután találkozunk – intettem nekik, mikor kiléptek az ajtón.
Sóhajtva hajtottam hátra a fejem.
- Még soha nem voltam ilyen kellemetlen helyzetben – barátnőm megveregette a hátam. Nem akartam túl sokáig ezen gondolkozni, mert akkor csak megint megadnám magam a rosszkedvnek, szóval gyorsan rátértem arra, hogy el kell kezdenünk összepakolni az utazásra, de ezt meghagytuk másnapra.
A pincéből felhoztuk a nagy bőröndjeinket és azzal kezdtük, hogy kiborítottuk a szekrényeket, majd feltúrtuk a ruhakupacot azok a ruhák után, amiket magunkkal akartunk vinni. Mire észbe kaptam már több ruha volt a bőröndömben, mint a kupacban. Viki egész jól haladt, neki csak pár dologtól kellett megszabadulnia, például nem rakta el mind a három Gyűrűk Ura kötetet, csak egyet. Én viszont tanácstalanul térdeltem a bőröndöm és a ruhakupac között és igyekeztem a lehető leggonderheltebb arcot vágni.
- Ahh, ennél többet nem tudok mellőzni! – hisztiztem, amikor többszöri próbálkozás után sem sikerült becsuknom a bőröndöm.
- Tök, nem költözünk, csak elutazunk. Ezeket a ruhákat még viszont láthatod, nem kell örökre megválnod tőlük – térdelt le mellém barátnőm – Nem kell ennyi farmert elraknod, amikor cicanadrágokat is tettél el – magyarázta és ezzel együtt kiszedte azokat a cuccokat, amik szerinte feleslegesek. Végül sikeresen bezártuk az én bőröndömet is.
A pakolás rengeteg időt elvett a napból, azt vettük észre, hogy máris délután van. Mikor leültem a gépem elé, hogy lazítsak egy kicsit, azonnal megakadt a szemem egy híren az interneten. A cikk Shigéről szólt és nem meglepő módon a Friday magazinból töltötték fel. A cikkben egyetlen kép szerepelt, Shige alvó arcáról készült. Nem volt új dolog számomra, már másokról is láttam ilyet, viszont most ez az egész másképp hatott rám. Ez nyilván Shige barátnőjének műve, el sem olvastam a cikket, úgyis tudtam, mit írnak benne.
- Mi a baj? – állt mögém Viki, mikor észrevette, hogy lefagyva bámulom a monitort – Ezt nem hiszem el! – szólt felháborodottan.
Úgy éreztem, a testem magától mozdul, amikor a mobilomért nyúltam. Nem Shigét hívtam, hanem Keii-chant.
- Ti is láttátok? – szóltam bele köszönés nélkül, mikor felvette.
- Igen – hallottam a hangján, hogy kissé ideges. Nem csodálom. Egy ilyen hír amúgy is felborzolja a kedélyeket, és most még egy koncert előtt is történt. Nem tudtam mit mondani, csak annyiban voltam biztos, hogy látni akarom Shigét.
- Hol van most?
- Nem veszi fel a telefont, de valószínűleg otthon. Most akartam indulni, hozzá, de... Te elmész?
- Eh? – nem tudtam, hogy mennyire látna most szívesen, és hülyeségnek véltem, hogy megakadályozzam Koyamát, hiszen ő a legjobb barátja – Ah, nem... – hallottam, hogy halkan elneveti magát.
- Menj te. – bátorított - Én addig bemegyek az ügynökségre, és próbálok tenni valamit.
- Jó, rendben... – mondtam halkan és letettük – El kell mennem! – fordultam Viki felé, aki csak bólintott. Gyorsan felkaptam a táskám és belebújtam a cipőmbe.
A házunk előtt elkaptam egy taxit, amivel elvitettem magam Keii-chan anyukájának étterméig, és onnan próbáltam emlékezetből megtalálni Shige otthonát. Olyan gyorsan futottam, hogy már szúrt az oldalam és a tüdőm perzselni kezdett. Ahogy lejtőn lefelé szaladtam, megfájdult a bokám, mert túl erősen toppantottam a lábammal a betonra. Le kellett lassítanom, mert a lendülettől majdnem előre estem. Mikor lefaroltam Shige háza előtt, úgy éreztem, képes lennék összeesni. Vártam egy kicsit, hogy kifújjam magam, majd az ajtó elé léptem, és a csengő felé nyújtottam a kezem. A szívem hevesen dobogni kezdett az idegességtől. Hirtelen elszállt belőlem minden elszántság, és nem tudtam, mitévő legyek.
No comments:
Post a Comment