Wednesday, October 22, 2014

6. fejezet

Még elidőztem egy darabig kezemet a csengő előtt tartva, de a heves szívverésem nem akart csillapodni.    Talán kijön, ha megnyomom, gondoltam. Bár elképzelni sem tudtam, hogy ajtót fog nyitni és úgy tesz, mintha semmi baja nem lenne. De már nem akartam visszafordulni. Remegő kézzel benyomtam a kis gombot, és a csengő hangjától összerezzentem. Szapora lélegzetvételekkel vártam válaszra, de nem kaptam. Nem hallottam lépteket, sem kiáltást, hogy menjek be. A csengőről levéve a kezem az oldalam mellé ejtettem, és tanácstalanul néztem a barna bejárati ajtót. Tettem néhány lépést oldalra, és bekukucskáltam az utcára néző ablakban, de csak a reluxa kis réseit láttam. Visszaléptem az ajtó elé és kopogtam, először gyengébben, aztán egyre erősebben, de mind válasz nélkül maradt.
- Shige... – szóltam, de olyan halkan, hogy még akkor sem hallotta volna, ha közvetlen az ajtó mögött áll. Gondoltam, teszek egy próbát, hátha benyithatok és lenyomtam a kilincset. Nyitva volt.
Az ajtó hangtalanul kinyílt és az előszobával találtam szemben magam. Néhány pár cipő szépen elrendezve hevert a cipőszekrényen, csupán egyetlen pár feküdt hanyagon az ajtótól pár centire. Pár másodpercig még álldogáltam a nyitott ajtó mögött, mert hirtelen zavarni kezdett a lehetőség, hogy önkényesen beléphetek a házába. De a cipőkre nézve volt egy olyan sejtésem, hogy otthon van. Ha pedig otthon van, nekem látnom kell. Erre gondolva egy határozott lépéssel az előszobában termettem és halkan bezártam az ajtót, bár nem értem, miért is akartam úgy lopakodni, mint egy betörő. Talán attól tartottam, Shige alszik.
Kiléptem a cipőimből és benyitottam a nappalijába. A helyiséget üresen találtam. Nana szaladt ki az egyik szobából és izgatott csaholással körbeugrált. Leguggoltam, hogy megsimogassam, de elugrott előlem és visszaszaladt a helyiségbe, amit Shige szobájának véltem. Követtem őt, és bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón. Egy íróasztalt pillantottam meg először, amin egy laptop hevert bekapcsolt állapotban és az asztal előtt álló forgószék szintén hanyagul lett otthagyva. Az íróasztal közvetlen az ablak előtt volt, mellette pedig egy magas könyvespolc szépen rendszerezett könyvekkel és mangákkal. A szoba jobb oldali fala mellett állt a TV szekrény és mellette egy telepakolt újságtartó.
Megkockáztattam, és tettem egy lépést a szobába. Azonnal megpillantottam Nanát balra, az ajtótól néhány méterre lévő ágy előtt ült, aminek én csak a sarkát láttam, és kitartóan nézte azt.
Mikor teljesen beléptem a szobába, megpillantottam Shigét. Hason feküdt az ágyon és mélyeket szuszogva aludt. Farmert viselt és egy atlétát, vagyis valószínűleg csak gondolkodni feküdt le és végül elnyomta az álom. Vagy talán a csalódottságtól vezérelve feküdt le, hátha lenyugszik. Én legalábbis mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Lefekszek és várok, hogy csillapodjanak az indulataim. Bal kezét maga mellett pihentette, míg jobb kezén feküdt, azt behajtva arcát a könyökének hajlatába fúrta. Én ezt csinálom, amikor sírok. Észre sem vettem, és már közvetlen felette álltam. Amikor tenni akartam még egy lépést, belerúgtam az ágy oldalába, mire összerezzentem, Shige azonban nem ébredt fel. Vagy talán mégis meghallotta, mert sóhajtott egy mélyet, de aztán tovább aludt. Nem tudtam, mit kéne tennem, de kényelmetlenül éreztem magam, amiért engedély nélkül beléptem a szobájába, így lábujjhegyen kilopakodva onnan, behúztam magam mögött az ajtót. Kezeimet a tarkómon összekulcsolva a két könyököm közé fogtam a fejem és gondolkoztam. Nem szabadna itt maradnom, de nem akarok csak így elmenni anélkül, hogy meggyőzödtem volna arról, hogy van. Most Koyama helyett vagyok itt, vagyis azt kell tennem, amit ő tenne. Viszont mivel nem tudtam, mit tenne ő, csak leültem a kanapéra és arra gondoltam, várok. De meddig várjak?
Néhány perc után felálltam és tehetetlenségemben elkezdtem fel-alá járkálni, miközben alaposabban szemügyre vettem Shige házát. Legutóbbi és egyben legelső ittlétem alkalmával nem néztem körül, mivel szinte kutyafuttában történt a látogatásom. A nappali tágas és barátságos, falait halvány barnára festették, és számtalan képpel dekorálták. A kanapé előtt egy ovális alakú üvegasztal állt, és a kanapétől néhány méterre egy nagyméretű plazma tévé és egy elegáns házimozi helyezkedett el. Emlékszem, hogy Shige szeret filmeket nézni. Elmosolyodtam a négy telepakolt DVD állvány láttán. A nappali mögött helyezkedett el a konyha, a két helyiséget egy pult választotta el egymástól. A pulton rengeteg féle növényt láttam, sokat cserépben, sokat csak egymásra rakosgatva egy fonott kosárban. A nappaliba lépve, bal oldalra van Shige szobája és mellette még egy helyiség van, bizonyára a fürdőszoba, de nem akartam bejárni az egész házat. Visszatelepedtem a kanapéra, és lábaimat felhúzva a térdemre támasztottam az államat. Észre sem vettem, mennyire kimerített az egész napos pakolás, csak mikor arra eszméltem, hogy egyre nehezebbnek érzem a szemhéjam. Megráztam a fejem és felpofoztam magam, mert azért nem lenne szép dolog elaludni Shige kanapéján. Mégha egyszer már meg is történt. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy milyen szégyenlős és kedves volt velem, mikor kiütött a sake. Lehunytam a szemeim, hogy visszaidézzem magamban azt a napot, és ekkor elnyomott az álom.
Hirtelen ébredtem, szinte reflexből pattantak fel a szemeim, mintha a testem tudta volna, hogy rossz helyen aludt el. Sűrűket pislogva próbáltam kitisztítani a látásom, majd mikor kinyújtottam a lábam, éreztem, hogy be vagyok takarva valamivel.
- Felébredtél? – hallottam a hangot magam mögül, mire olyan hirtelen pördültem meg, hogy meghúztam a nyaki izmaim. Shige az asztalnál ült, bal kezén könyökölve, így eltakarva az arcát előlem, unottan kevergetett egy csésze kávét. Gyorsan felpattantam, aminek hatására megszédültem és majdnem elestem a pokróc miatt, ami a lábaimra csavarodott. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, kezdjek el magyarázkodni, vagy kérdezzem meg, hogy van, de ő megelőzött. – Mit keresel itt? – kérdezte ridegen, amibe beleborzongtam.
- Én... Hát... – dadogtam kezeimet tördelve. Shige tenyerével megdörzsölte az arcát, mint aki most ébredt fel és meg akarja masszírozni az arcizmait. Nyúzottnak tűnt és elképesztően boldogtalannak. Közelebb léptem hozzá. – Csak aggódtam, amiatt, amit az interneten láttam rólad és... – itt elakadtam - ...arról a lányról.
Attól tartottam, hogy majd gúnyosan kinevet vagy lesajnál, amiért aggódtam érte, de ehelyett hátradőlt és fáradtan sóhajtott egyet. Mikor rám nézett, tekintete idegen volt, mint akit egyáltalán nem érdekel, mit gondolok, vagy hogyan érzek.
- Ez az én gondom, nem kellett volna idejönnöd – szólt, és felállt, majd közelebb lépett hozzám. Csak egy kicsivel magasabb nálam, mégis teljesen eltörpültem a tekintete miatt.
- Miért baj az, hogy eljöttem? – kérdeztem remegő hangon. – Te is segítettél, amikor bajban voltam, azt akkor miért csináltad? Nem is a te dolgod volt.
- Csak ne foglalkozz velem, és kész – jelentette ki nyomatékosan. Farkasszemet néztünk egymással és inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat. – Nem vagyok valami büszke erre a dologra – mondta elkapva rólam a tekintetét.
- Ez nem a te hibád, csakis ő tehet róla – szögeztem le halkan. Ismét sóhajtott egyet és lehajtotta a fejét, miközben idegesen megvakarta a tarkóját. Szótlanul álltam előtte és egyszerre nem tudtam rá haragudni. Nem tudhatom, én hogy viselkednék hasonló helyzetben és soha nem is fogom megtudni.
Shige visszaült a székére. Mikor az arcára néztem, láttam, hogy sűrűket pislog, és hirtelen szorongani kezdtem a gondolattól, hogy elsírja magát. Úgy éreztem, nem kell már elmennem, szóval leültem én is egy székre és vártam, hátha mond valamit.
- Izé... – szólalok meg egy idő után – Keii-chan mit szokott csinálni ilyenkor? – kérdeztem bátortalanul.
- Koyama? – kérdezett vissza furcsán.
- Hát... Most elvileg helyette vagyok itt és arra gondoltam, azt csinálom, amit ő szokott... – motyogtam – Vagy valami ilyesmi...
Egy kis hatásszünet után legnagyobb meglepetésemre Shige elnevette magát, aminek hatására én is elmosolyodtam.
- Ahhoz először is fiúnak kéne lenned – szólt combjait dörzsölgetve. Durcásan fújtattam egyet.
- Nem azt mondtam, hogy Koyama Keiichiro akarok lenni... – úgy gondoltam, sodródok az árral és nem foglalkozom azzal, hogy Shige ötpercenként másképp viselkedik. Most éppen hatalmasat csalódott egy személyben, akiben ezelőtt megbízott. Nem foglalkozhatok a kicsinyes érzéseimmel, amelyek azt sugallják, hogy haragudjak rá, mert mondott nekem pár keresetlen szót.
Az arcáról hamar eltűnt a mosoly és ismét a szomorúság vette át a helyét.
- Talán elcsépelt dolog, - szólt ölébe ejtett kezeit nézve - de tényleg azt hittem, hogy ő más lesz.
Összeszorult a torkom. Nem gondoltam, hogy beszélni fog róla. Csendben vártam, hogy folytassa.
- Arra gondoltam, talán mégsem kötelező, hogy idol barátnőm legyen – mondta, keserű hangnemben kiejtve az ’idol’ szót. – Mert ő nem azért van velem, mert híres vagyok. – Bólintottam. Tökéletesen tudtam, mire gondol. – Nagyon sok mindent tett értem. Olyan dolgokat, amiket azelőtt mások még nem. A bizalmamba férkőzött... – megremegett a hangja és láttam, hogy a sírás határán van – De... végül neki sem kellettem semmi másra, csakhogy kipróbálhassa, milyen egy hírességgel.
Az ajkába harapott, de nem tudta tovább elfojtani a könnyeit. Ökölbe szorítottam a kezeim az indulattól és erős késztetést éreztem, hogy megkeressem azt a lányt. Bár nem tudom, mit is tennék vele, de a legjobb barátnőmmel együtt valószínűleg semmit jót. Nem értem, és soha nem is fogom megérteni, hogy képesek így kihasználni holmi fanok az idolokat.
Shige szipogott és biztosra véltem, hogy zavarja, hogy sírni látom. Meg akartam ölelni, de nem vitt rá a lélek, nem tudtam, hogy reagálna rá. Inkább leguggoltam elé és megfogtam a csuklóját, hogy éreztessem vele, én itt vagyok. Meglepetten nézett rám, mint aki egyáltalán nem számított ilyesmire.
- Áh... – kaptam észbe – Keii-chan nem szokta ezt csinálni, ugye? – Gyorsan elengedtem a csuklóját és helyette a vállára tettem a kezem, és gyengéden ütögetni kezdtem. – Valahogy így?
Shige a szemembe nézett, tovább, mint amit kezelni tudok, így éreztem, hogy kezd felforrósodni az arcom. Ezután megint elnevette magát.
- Te aztán béna vagy az ilyesmiben – szólt. Levettem a kezem a válláról és felálltam.
- Majd veszek órákat Keii-chantól – mondtam megjátszott sértődöttséggel. Visszaültem a székre, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy Shigének továbbra is szándékában áll kedvesen viselkedni velem.
Kézfejével megtörölte az arcát, majd sóhajtott párat.
- Köszönöm – szólt és az enyémbe fúrta a tekintetét. Már nem láttam olyan szomorúnak és csalódottnak. Inkább kimerültnek. Persze nem tudhatom, mit is érzett igazából.
- Öhm... – köszörültem meg a torkom zavaromban – Holnap... rendben leszel? Úgy értem...
- Ne aggódj! – szakította félbe a dadogásom – Elsősorban egy idol vagyok – szögezte le és száját egy bíztatónak szánt mosolyra húzta.
- Hát... jó... – bólintottam bizonytalanul, aztán felálltam – Akkor én most egyedül hagylak...vagy... felhívjam Koyamát, hogy jöjjön át? – kérdeztem mégis – És akkor megkapod a Koyamás dolgaidat...
- Koyamás dolgaim? – nevette el újfent magát – Nem kell, hagyd csak. Rendben leszek – állt fel ő is – Köszönöm, komolyan.
- Ugyan, ugyan... – szabadkoztam feltartott kezekkel, mert kezdtem erősen zavarba jönni. Mosolyogva intettem neki és az ajtó felé indultam. Onnan még egyszer visszanéztem rá. Még mindig figyelt és mosolygott. Hirtelen úgy éreztem, nem akarok sehova sem menni, csak itt maradni vele. Mielőtt erőt vett volna rajtam ez a gondolat, kisiettem a házából.
A sarkon sikerült elkapnom egy taxit, amivel hazavitettem magam. Nem tudtam szabadulni a jókedvemtől, pedig ez az egész dolog nem volt valami vidám. Azért voltam boldog, mert Shige már nem távolságtartó többé és talán visszatérhetünk oda, ahol azelőtt voltunk, hogy megtudta, szeretem. Nagyon sok dolgot szerettem volna kérdezni tőle, de nem ez volt a megfelelő alkalom rá.
Szinte sprintelve szaladtam fel a másodikra, a lépcsőház csak úgy visszhangzott tőlem. Beestem az ajtón, és a következő pillanatban pedig felsikoltottam, majd a szemem eltakarva elfordultam a nappalitól. Tegoshi és Viki egymással szemben álltak, Tego két kezével Viki vállait fogta és éppen megcsókolta őt! Bár érkezésemre biztosan szétrebbentek, csak én ezt nem láttam, mivel még mindig háttal álltam nekik.
- Bocsi! Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi! – hadartam, és kész voltam ismét elmenni otthonról, hogy ne zavarjam őket.
- Megfordulhatsz ám – hallottam Tego hangját, mire lassan megfordultam. Viki paprikavörös fejjel piszkálta a tévét zavarában, a szőkeség meg a feje búbját vakarászta és úgy nézett rám. Nem tudtam tovább visszafogni magam, és a boldogságomnak utat engedve odaszaladtam hozzájuk és két vállánál fogva rázni kezdtem Tegoshit.
- Megcsókoltad, ugye? Ugye, ugye, ugye, ugye?! – aztán elengedtem és barátnőmet kezdtem ráncigálni – Ugye megcsókolt? Ugye? Ugye, ugye, ugye?
- Tök! Megijesztesz... – szólt Viki, de én elengedtem a fülem melett a megjegyzését és továbbra is tág szemekkel bámultam rá. Erre már muszáj volt elmosolyodnia.
- Vagyis akkor... – engedtem el őt is, és vigyorogva rájuk néztem – Ti most már jártok, ugye?
- Hékás! – szólt rám Tegoshi – Hogy tudsz ilyet csak így megkérdezni? Ez a kettőnk dolga, nem? – pillantott Vikire, aki szintén felháborodva bólintott.
- Majd akkor emlékezni fogok erre, ha ti sem kezelitek ilyen nyíltan, hogy szeretem Shigét – hárítottam reflexből. Erre nem válaszoltak, nyilván nekem adtak igazat.
- Hát... – kezdte Tego és kezével vakarászni kezdte a vállát, amit a zavara jelének tulajdonítottam. Barátnőmre nézett, mintegy megerősítést várva – Igen... Ugye?
Viki olyan szégyenlősen mosolygott, hogy hirtelen azt hittem, egy másik ember költözött a testébe. Még nem láttam ilyen aranyosnak és boldognak egyszerre.
- Igen – bólintott. Tegoshi megkönnyebbülten elmosolyodott. Hihetetlen volt, hogy ő izgult emiatt, de itt most félre kellett tennünk, hogy ő Tegoshi Yuya, aki idol, és egy sima srácként gondolni rá, aki beleszeretett a legjobb barátnőmbe.
Ők ketten totál zavarban voltak, én meg ott tapsikoltam közöttük, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.
- Akkor én megyek is. – szólt Tego, mert szerintem elege volt az örömködésemből és kellően zavarba hoztam. Felvette a cipőjét és az ajtóból még rámosolygott Vikire.
- Hűűűűűűűűűűűűűűűűűű! – fordultam felé azonnal. – Mi ez a fejlemény? Mi volt? Mit keresett itt? – bombáztam meg a kérdéseimmel.
- Hát – megvonta a vállát, mintha ezt ennyivel el tudná intézni, de tudtam, hogy csak a zavarát próbálja leplezni – Nem tudtam, miért nem jössz már, és hívtalak is, szóval felhívtam Tegot, hogy tud-e valamit rólatok. És mivel egyedül voltam itthon, átjött. És... – itt lesütötte a szemét és elpirult – És akkor valahogy tök közel kerültünk egymáshoz és te ekkor jöttél be.
- Aha aha – bólogattam boldogan – Hű, Tegoshi és te...
- Üh – vörösödött el még jobban. Miután örömömben kiszorítottam belőle a szuszt, megkérdezte, mi volt Shigénél.
- Hát, nem hiszem, hogy nagy segítség voltam – mosolyodtam el keserűen. – De a kapcsolatunknak jót tett, legalábbis ismét képesek vagyunk úgy beszélgetni, mint ezelőtt. Vagyis remélem. Őszintén szólva semmit sem tudok.
Barátnőm megértően bólogatott és megveregette a vállam.
- Ki tudja, mi történik a turné alatt – szólt sejtelmesen.
- Hova gondolsz? –háborodtam fel - Éppen most csalódott egy hatalmasat!
- Hát, ez igaz... De akkor sem tudhatod! – erősködött, mire elnevettem magam.
- Jó, jó, felőlem!  - hagytam rá.
Estefelé Massu felhívott, hogy még egyszer elmondja, mikor jönnek értünk holnap.
- Holnap reggel 8-ra, oké? – mondta már vagy negyedszerre.
- Oké, oké – feleltem nyomatékosan és elnevettem magam – Nem vagyunk gyerekek.
- Néha annak tűntök – szólt, de a hangjából hallottam, hogy mosolyog.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt pont neked kéne mondanod – kontráztam, mire felnevetett.
- Ez igaz. – vallotta be, majd témát váltott – Elmentél Shigéhez?
- Ühm... Beszéltél vele?
- Csak pár szót. De reggel fel sem akarta venni a telefont. És most úgy hallottam, egészen jól van.
- Ezt jó tudni – sóhajtottam őszinte megkönnyebbüléssel.
- Koyamának is sikerült valamennyire elsimítania a dolgot, így remélhetőleg nem lesz nagyobb gond belőle.
- Értem.
- Akkor majd holnap találkozunk! – köszönt el vidám hangon, majd letettük.  

Másnap már hatkor fent voltam, képtelen voltam tovább aludni az izgalomtól. Még egyszer megnéztem, hogy nem hagyunk-e semmit itthon, a gépemet pedig a Shigétől kapott tokba raktam, a bőröndök tetejére, mert azt magammal akartam vinni a repülőre. Főztem kávét és csináltam két szendvicset, hogy barátnőmnek is legyen, ha felébred. Nem mondanám, hogy izgatottan vártam a repülőutat, mivel sosem szerettem repülni, de az elkövetkező időszak annyi új dolgot fog tartogatni számomra, hogy a szívem heves dobogásba kezdett, akárhányszor erre gondoltam. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy egy órán át a pultnál ücsörögtem és arra eszméltem fel, hogy Viki kijön a szobájából. Megittam az utolsó korty kávét és elmentem megmosakodni, aztán felöltöztem. Nyári farmert vettem fel egy pólóval és a hátizsákomba tettem egy vékony pulcsit, mert a gépen hideg van. Mire én elkészültem, Viki megreggelizett és ő is gyorsan felöltözött. Ahogy őt figyeltem, észrevettem, hogy a szokottnál idegesebben viselkedik.
- Csak nem zavarban vagy, mert most látod először Tegot a csók óta? – húztam össze a szemem vigyorogva.
- Te nem lennél? – kérdezett vissza – Sőt, most is zavarban vagy, mert végre találkozhatsz Shigével. Lefogadom, hogy tűkön ülsz már, hogy megtudd, hogy van.
- Tegoshi mellé fogsz ülni? – engedtem el a fülem mellett a megjegyzését, mire elpirulva megdobott egy díszpárnával. Éppen visszadobtam, amikor csengettek és a szívem hirtelen heves dobogásba kezdett.
Ahogy leértünk a földszintre, megpillantottuk Keii-t és Massu-t, akik mosolyogva álltak az üvegablakos bejárati ajtó előtt.
- Jó reggelt! – köszönt Keii mosolyogva és azonnal elvette tőlem a bőröndöt, hogy betegye a kocsiba, Massu pedig Vikinek segített bepakolni.  
- Az első sorban van szabad hely – szólt Tegoshi a kocsiból kihajolva, majd Viki csuklóját megragadva behúzta maga mellé. Értem én, azt a helyet neki foglalta le. Kettejükön mosolyogva kinyitottam a másik ajtót, és rögtön nagyot dobbant a szívem.
- Szia! – köszönt Shige mosolyogva. Vörös fejjel leültem a középső ülésre, mellém pedig Massu szállt be. Összehúzva magam bámultam a sebességváltót, és próbáltam kontrollálni a szívverésem, mert úgy éreztem, menten kiugrik a helyéről.  
- Mindenki a helyén van? – szállt be Keii az anyósülésre, és miután végignézett rajtunk, a vezetőülést elfoglaló középkorú férfi elindította az autót.
Shige két tenyerét dörzsölgetve ült mellettem, látszólag zavarban volt, de biztos nem jobban, mint én. Szerencsére Massu megszólított.
- Mit szólsz ezekhez a karkötőkhöz? – tartotta fel jobb csuklóját, ami tele volt színes fonálból
készített karkötőkkel, végük hosszan kiállva, amitől képtelenség volt nem észrevenni őket.
- Hm, illenek hozzád – bólogattam mosolyogva.
- Massu mindenkinek azokat mutogatja – hallottam hátulról Tegoshi hangját. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy átkarolja barátnőmet és úgy húzta magához. Ezután pedig követelte Keii-chantól, hogy tegyen be zenét, amit annyira felhangosított, hogy a beszélgetés lehetetlenné vált, így szótlanul bámultam ki az ablakon, míg oda nem értünk a Narita reptérre. A 11-kor induló járatra már 9-kor be kell jelentkezni és leadni a csomagokat. Miután bejelentkeztünk, kerestünk az emeleten egy kávézót és beültünk egy hátsó asztalhoz, majd mind rendeltünk sütit és kávét. Valahogy Shige mellé kerültem, és akárhányszor összeértek a karjaink, égni kezdett az arcom, amin a többiek látszólag jót szórakoztak, bár nem akartak feltűnőnek látszani, miközben figyeltek minket. 
- Mi van már? – csattantunk fel egyszerre Shigével, mert már kezdtük megelégelni ezt a fokozott figyelmet.
- Semmi, semmi – legyintgettek, és elkezdtek beszélgetni valamiről, így végre én is meg tudtam enni a sütimet.
Észrevettem, hogy Tegoshi nem fogja Viki kezét, és nem adja jelét annak, hogy együtt lennének, és barátnőm is úgy viselkedik, mint akinek ez természetes. Szavak nélkül is megegyeztek abban, hogy egyelőre nem akarják a nyilvánosság elé tárni a kapcsolatukat. Közvetlen a turné előtt én sem tartottam jó ötletnek ezt.
Mikor végeztem a kávémmal, előkapartam a pénztárcámat, hogy vegyek valamilyen újságot a szomszéd üzletben.
- Menjünk együtt – állt fel Shige is.
- Ühm – bólintottam.
- Mi bemegyünk a váróba – szólt Keii – Ott találkozunk.
Magamhoz vettem a táskámat is és Shigével az oldalamon átmentünk az újságos üzletbe. Mióta átmentem hozzá, akkor voltunk először kettesben, és hirtelen olyan zavartság lett úrrá rajtam, hogy legszívesebben a többiek után szaladtam volna. Mondanom kellene valamit? Vagy megkérdezhetem, hogy van?
Míg bennem ilyen gondolatok kavarogtak, Shige már rég a horgászatra szakosodott újságokat nézegette, éppen bele volt merülve egy példányba, amikor rápillantottam. Én is jobbnak láttam keresni valami kedvemre valót, és kis idő múlva találtam is egy fotóösszeállítást. Úgy gondoltam, a kritikák olvasásával lefoglalom magam a gépen, szóval kifizettem és megvártam Shigét.
Szótlanul sétáltunk egymást mellett egy darabig, Shige látszólag a gondolataiba volt mélyedve, de engem annyira zavart a csend, hogy muszáj volt mondanom valamit.
- Sűrűn jársz horgászni? – kérdeztem, a kezében lévő újságra pillantva.
- Azt nem mondanám – rázta meg a fejét.
- Nem csoda, mivel eléggé elfoglalt vagy – bólogattam. – Ha... – kezdtem, de aztán elhallgattam.
- Mi az?
- Ha... Ha majd legközelebb mész, elmehetek veled? – kérdeztem motyogva, miközben a kezemben szorongatott újságot figyeltem.
- Horgászni? – egy kicsit jobban meglepődött, mint amire számítottam. Égni kezdett az arcom, és kezdtem megbánni, hogy egyáltalán megszólaltam. Minek kell ilyet kérdeznem tőle?
- Csak mert... én is szeretek horgászni, persze nem vagyok olyan profi, mint te – hadartam. – És gondoltam jól jöhet a társaság. Bár biztosan van kivel járnod... – magyarázkodtam, majd a következő pillanatban majdnem előre estem, mert nem vettem észre, hogy már a mozgólépcsőkhöz értünk, és hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat. Shige a karomnál fogva rántott vissza olyan lendülettel, hogy nekiestem a mellkasának.
- Hova figyelsz?
- Ah, köszi... – egyenesedtem fel, és próbáltam lecsillapítani a gyomromban repkedő pillangókat.
- Eljöhetsz – szólt, az előző beszélgetésünkre visszatérve.
- Tényleg? – ragyogott fel az arcom, és ezúttal odafigyeltem, ahogy leléptem a mozgólépcsőről.
- Ha nem leszel útban, csak akkor – tette hozzá, de a mosolyából tudtam, hogy csak viccel.
- Vettem! – tisztelegtem, aztán mindketten elnevettük magunkat. Olyan boldognak éreztem magam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Többé nem éreztem szükségesnek, hogy a tegnap történtekről beszéljek vele, biztosan ő sem szívesen beszél róla, és miért rontottam volna el a kettőnk közötti vidám légkört? Még akkor is mosolyogtam, amikor elérkeztünk a váróba és a többiekhez léptünk, akik kutató tekintetekkel néztek ránk, de mi csak úgy tettünk, mintha nem vennénk észre.
Mikor felszálltunk a gépre, az egyik utaskísérő megmutatta, hol vannak az üléseink. Egy négyes és egy kettes üléssor volt, szóval mi Vikivel egymás mellé ültünk, a fiúk pedig a négyes sorba.
- A többiek mikor jönnek? – fordultam Keii-hez, aki a legközelebb ült hozzám.
- A juniorok holnap, a személyzet nagy része már a koncert helyszínén van – mondta, miközben a fülhallgatóját bogózta ki.
Hátradőltem az ülésen és bekapcsoltam magam, felkészülve a felszállásra. Mikor az utaskísérők elmondták a szokásos szövegüket, a kapitány hangja csendült fel a hangszórókban. Kelletlen fintorral hallgattam, ahogy beszámol arról, hogy az egy hete tartó tájfun miatt meg kell változtatniuk az útvonalat, így az érkezésünk 3 órával később várható. Ezután kellemes utat kívánt.
- Persze, hogy akkor történik ilyen, amikor én is a repülőn ülök – sóhajtottam. A többieket annyira nem foglalkoztatta a dolog, Keii-chan bekapcsolta a zenelejátszóját is, Tegoshi úgyszintén, Massu a laptopjával babrált, Shige pedig elővette a reptéren vásárolt magazint. Barátnőm elmerengve nézett ki az ablakon, bár a szürkeség, ami kint volt nem hiszem, hogy túlságosan elnyerte a tetszését, mert kis idő múlva ő is elővette a telefonját és zenét kezdett hallgatni.
Én sajnos túl hamar elolvastam az újságot, így ezután látványosan unatkozni kezdtem. Egy darabig Vikivel hallgattam zenét, de nem tudott lekötni, szóval sóhajtva oldalra fordulta, hátha valaki beszélgetős kedvében van, de csalódottan vettem tudomásul, hogy rajtam kívül mindenki tökéletesen el tudja foglalni magát. A nyakamat nyújtóztatva próbáltam meglesni, mit néz Massu a laptopján, de észrevette, hogy figyelem, és kivette a füléből a fülhallgatót.
- Mit nézel? – kérdeztem.
- A musical előadásaimat – felelte, mire mosolyogva bólintottam – Nézed velem?
- Oh, szabad? – lelkesültem fel egyből, mert őszintén kíváncsi voltam rá.
- Persze – bólintott kedvesen és könyökével megbökte a mellette szunyókáló Tegot.
- Már ott vagyunk? – kapta fel a fejét és álmosan körbenézett.
- Még nem, de nem tudnál helyet cserélni Renivel? – kérdezte tőle Massu, mire a szőkeség sunyi arccal elmosolyodott és azon nyomban felpattant. Gondoltam, hogy nem esik majd nehezére a barátnőm mellé ülnie. Mikor leült mellé, Viki észre sem vette őt, mert a zenehallgatás közben elaludt. Szóval Tego mosolyogva a vállára segítette barátnőm fejét és egy puszit nyomott a homlokára. Elvarázsolva figyeltem őket, miközben átmásztam Koyamán és Massun, de a következő pillanatban a gép hirtelen megsüllyedt és én kis híján Shige ölében kötöttem ki.
- Minden rendben? – nézett rám aggódva.
- Persze – bólintottam, bár a könyökömet bevertem az ülés karfájába, így az eléggé sajgott.
Ekkor ismét a kapitány kezdett el beszélni, és megkért mindenkit, hogy üljön le és kösse be magát, mert érinteni fogjuk egy vihar szélét.
- Ah... – sóhajtottam fel és legszívesebben kiszaladtam volna a világból. A számat harapdálva, aggodalmas arccal pillantottam Massura, aki mindent leolvasott az arcomról.
- Nyugalom, ilyen sokszor előfordul – ütögette meg a karomat bátorítóan.
- Igen, hamar átrepülünk a viharon – szólt Shige is mosolyogva. Bólintottam és önkénytelenül is megragadtam az ülésem karfáját. Néhány másodperc múlva a gép megint megsüllyedt, és én olyan erővel szorítottam a karfát, hogy elfehéredtek az ujjaim. Próbáltam nem hangot adni a félelmemnek, és ajkaimat összeszorítva bámultam az előttem lévő ülést, majd amikor a gép ismételten megsüllyedt, fújtattam egyet.
- Most tisztára olyan vagy, mint aki éppen szül – ugratott Massu, aki Shigével együtt érdeklődve kísérte figyelemmel a szenvedésemet.
- Ennyire félsz? – csodálkozott Shige is, mire mindkettejükre vetettem egy hitetlen pillantást és dacból összefontam a karjaim a mellkasom előtt, hogy lazábbnak tűnjek, de a színjátékom nem tartott sokáig, mert amikor a gép hirtelen oldalra mozdult, reflexből megragadtam Shige és Massu felsőjének ujját.
- Oh, bocsi, bocsi – szabadkoztam és gyorsan elengedtem őket.
- Tök, nyugi már! – hallottam Viki hangját jobb oldalról. Tegoshival együtt mosolyogva figyeltek – Túlreagálod.
- Jól van már! – vágtam vissza hatásosan. Ő csak nevetett rajtam, gondolom számára ez az egész dolog szórakoztató volt, de én éppen a sírás határán voltam.
- Miért nem kéred meg Shigét, hogy fogja meg a kezed? –  Tegoshi kérdésére olyannyira égni kezdett az arcom, hogy attól féltem, megszólal a tűzjelző. Eldöntöttem, hogy amint leszállunk, megfojtom, mivel a gyilkos tekintetem nem volt elég arra, hogy visszavonulót fújjon és továbbra is szemtelenül vigyorgott rám. A mellettem ülő Shige, habár nem néztem rá, de bizonyára zavarba jött, legalábbis a köhécselése erre engedett következtetni. Az ölemben pihenő kezeimet gyorsan a két térdem közé zártam, de a következő pillanatban Massu kinyújtotta felém a tenyerét jelezve, hogy nyugodtan megfoghatom a kezét.
- Nem kell, komolyan! – szabadkoztam, és kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Jobb lett volna, ha csendben elviselem, míg át nem repülünk a viharon, mint hogy ennyire magamra vonjam a fiúk figyelmét. – Amúgy is csak elszorítanám a kezed, jó nekem a karfa – bizonygattam hevesen.
- Persze, majd ha egyedül leszel – vágta rá, és azzal megragadta a kezem, majd amikor a balomon ülő Shige követte a példáját, úgy éreztem, mentem kiégek és azt sem tudtam, hogyan leplezzem a zavarom.
- Izé... – szólaltam meg kényelmetlenül – nem vagyok halálos beteg vagy ilyesmi, hogy ilyenért fogni kelljen a kezem – próbálkoztam mindkettejükre pillantva, mert számomra eléggé nevetséges volt ez a szituáció, nem is beszélve arról, hogy Shige érintésétől nemhogy megnyugodtam volna, de még idegesebb lettem. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül izzadni kezd a tenyerem és akkor inkább lezuhanok a géppel együtt, minthogy úgy üljem végig a négy órás utat.
- Kutatások bizonyítják, hogy a kézfogás csökkenti a félelem érzetet – magyarázta Massu. Kérdőn néztem rá, ugyanis én még soha nem hallottam ilyesmiről.
- Miért fogjátok a kezét? – szólalt meg Koyama és csodálkozva nézett a hármasunkra, miközben kivette füléből a fülhallgatót. Ő egészen idáig aludt, úgy tűnik.
- Lassú vagy, mint mindig – szólt be neki Massu, de Keii még mindig értetlenül pislogott – Fél a vihar miatt – magyarázta a fejével felém bökve.
- Aaaah – bólogatott, majd rám nézett – Jól vagy? – kérdezte és a másik oldalamra pillantott, majd elkerekedett szemekkel vette tudomásul, hogy nem csak Massu fogja a kezem. Shige a magazint olvasta, vagyis látszólag, de a szeme nem követte a sorokat, hanem kitartóan nézett egy pontot. Inkább csak megpróbált úgy tenni, mint aki olvas.
Néhány másodperc múlva a gép egymás után kétszer is megsüllyedt és az ablakon kinézve egy-két villámot is láttam feltűnni a szürke füstszerű felhők között.
- Áu! – szisszent fel Massu és a kezére pillantott.
- Bocsi! – ijedtem meg és rögtön engedtem a szorításból.
- Csak vicceltem – vigyorodott el – Elég gyenge vagy.
- Örülj neki! – vágtam vissza mérgesen. Valamiért nem mertem Shigére nézni, az a zavar, amit a kézfogásunk teremtett ott lebegett közöttünk, így inkább Keii és Massu felé fordultam, akik, mint általában, most is nagyon érdekesnek találtak minket. Bár a repülőn meglehetősen hűvös volt, én még pólóban is majd` megsültem és akárhányszor Shige megmozdította egy ujját, görcsbe rándult a gyomrom. Massu legyezgetni kezdte az arcomat, mintha tudta volna, mennyire ég, bár valószínűleg pont annyira vörös is volt, Koyama pedig két ujjával a szemeibe mutatott.
- Csillognak a szemeid – tátogta, szóval inkább elfordítottam a tekintetem. A következő negyed órában olyan sűrűn rázkódott meg a gép, hogy kezdtem úgy érezni, egyre jobban felkavarodik a gyomrom és a pánikrohamaim nem akartak megszűnni.
- Nem azt mondták, hogy azért érünk oda később, mert elkerüljük a vihart? – kérdeztem két rázkódás között.
- Elég sápadt vagy – nézett rám Keii, mire elgyötörten bólintottam.
- Hányingerem van – panaszkodtam. Ahogy ezt kimondtam, olyan mélyet süllyedt a gép, hogy gyomrom egészen a torkomba költözött. A homlokomat nyöszörögve a karfára támasztottam és mély levegővételekkel próbáltam jobban lenni. Massu a másik kezébe vette a kezemet és baljával simogatni kezdte a hátamat. Még úgy tíz percig így szenvedtem, aztán kis idő múlva bemondta a kapitány, hogy áthaladtunk a viharos zónán, és az út hátralévő három órájában már nem kell ilyenre számítanunk.
- Ah, te jó ég! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten és Keii azonnal kért egy pohár vizet nekem az egyik utaskísérőtől – Köszönöm – néztem hálásan Massura, aki csak mosolyogva bólintott. Shige felé fordultam, hogy neki is megköszönjem, de ő legnagyobb meglepetésemre aludt – Hogy tudott így elaludni? – csodálkoztam, majd a kezemre pillantottam, amit még mindig szorongatott. Megmozgattam az ujjaimat, hátha ellazul a szorítása, de csak szuszogott egy mélyet és fejét a másik oldalra vetve aludt tovább.
- Hagyd csak – szólt Massu halkan – Talán nem aludt az éjszaka.
- Ühm... – bólintottam.
- Na, nézhetjük most már? – vette elő a laptopját.
- Persze! – bólogattam lelkesen.
A musical eltartott az út végéig; minden percét élveztem. Massu színészi képességei letaglóztak. Mozdulatlanul ültem végig a három órát, és mikor véget ért, meghatódva néztem Massura.
- Hű! – pislogtam és próbáltam megfogalmazni a gondolataimat, de nehezen ment.
- Ennek a színdarabnak már vége, de ha kapok egy újabb szerepet, VIP jegyet szerzek neked – mosolygott rám.
- De jó! – örültem meg, és ebben a pillanatban landolt a gép, amire Shige felébredt. Zavartan nézte a kezeinket, és ahogy találkozott a tekintetünk, gyorsan elengedett. Égő fejjel álltam fel, hogy kinyújtóztassam  végtagjaimat, és átvettem a cuccaimat Vikitől, aki idő közben összeszedte őket.
A tömeggel együtt sodródtunk ki a repülőből és fellélegeztem, amikor ismét szilárd talajon állhattam.
Miközben a csomagjainkra vártunk, én Massuval beszélgettem tovább a színdarabról, majd amint kiértünk a reptérről, sikoltozásra kaptam fel a fejem. A rajongók természetesen tudták, mikor érkezik a NEWS és uchiwákkal integetve üdvözölték őket. Néhány testőr társult hozzánk, akik ügyeltek arra, hogy senki ne rohamozzon meg minket, és ahogy engem és Vikit is közrefogtak, a fanok figyelmét nem kerülte el, hogy két nőnemű taggal többen vannak. Villanásokra lettem figyelmes, vagyis újságírók is voltak a helyszínen, de el voltam foglalva azzal, hogy a nagy lökdösődés közepette hasra ne essek. Bár engem és Vikit nem is a testőrök, hanem inkább a tagok fogtak közre, Koyama keze egész végig a hátamon volt, Viki kezét Tegoshi fogta, és a nagy tolongás közepette biztos voltam benne, hogy ezt senki nem fogja észrevenni. Végre elértünk a kisbuszhoz, ami a parkolóban várt. Ahogy elindultunk, az ablak mellett ülő Shige és Massu még kiintegettek a rajongóknak, akik ezt hatalmas lelkesedéssel fogadták.
A repülőút alatti szenvedések és a meleg miatt meglehetősen megizzadtam, szóval amíg meg nem érkeztünk a szállodához, kényelmetlenül fészkelődtem és alig vártam már, hogy lezuhanyozhassak. Útközben bekapcsoltam a telefonom, de nem volt hívásom és olvasatlan üzenetem sem. Elgondolkozva néztem a képernyőt és azon tűnődtem, hogy Kenta-senpai haragszik-e még rám. Mivel azóta, hogy akkor kiviharzott az ajtón nem írt és nem hívott, biztos voltam benne, hogy igen. Sóhajtva elraktam a telefonomat és a szállodáig a fiúkat hallgattam, akik azt vitatták meg, hová menjünk este vacsorázni. Mikor kikérték a véleményem, én kijelentettem, hogy egyelőre még kajára sem tudok gondolni, így döntsenek nélkülem, amúgy sem akartam zavarni őket, és nem is terveztem, hogy velük megyek, ezzel szerintem barátnőm is ugyanígy volt.

A szálloda egy barátságos helyen helyezkedett el, a város központjában. A fiúk saját maguknak külön egyszemélyes szobákat foglaltak le, de én egy szobán osztoztam barátnőmmel. Az összes szoba a harmadik szinten volt. A folyosón intettünk a fiúknak és én szinte beestem az ajtón és ha Viki nem lök arrébb, ott helyben elalszok a küszöbnél. De megerőltettem magam, és csak azután estem össze, hogy elértem az ágyat. Úgy terveztem, hogy addig fekszek ott, amíg a testem súlytalanná nem válik és el nem múlik az émelygésem, de Viki egy erőteljes csapást irányított a hátamba.
- Nem akartál lezuhanyozni? – a hátamra fordultam és úgy néztem rá.
- Ez fájt – jelentettem ki erőtlenül és hozzávágtam egy párnát. Savanyú képpel tápászkodtam fel és miután elmúlt a hirtelen jött szédülésem, felnyitottam a bőröndömet és előkotortam a tusfürdőmet és a sampont, mivel annyira megizzadtam, hogy muszáj volt hajat mosnom. – Majd jövök – szóltam és bezárkóztam a fürdőbe. Minimum negyed órát áztattam magam a zuhany alatt, amíg végre úgy nem éreztem, hogy ismét visszatért belém az erő és a hányingerem is kezdett elmúlni. Áttöröltem a hajam, de a nyárra való tekintettel nem szárítottam meg és becsavartam magam egy törölközőbe. Vikit nem találtam a szobában, biztosan megunta a várakozást és lement körülnézni. A bőröndömből előhalásztam egy rövid farmernadrágot és egy spagettipántos felsőt, mert hiába volt légkondis a szoba, nekem még így is szörnyen melegem volt. A szobánk pont a szálloda azon felén helyezkedett el, amit napközben felmelegít a nap, hála a hatalmas panoráma ablakoknak. Csináltam egy kávét és az ablak előtt lévő asztalhoz ültem. Bár a szálloda forgalmas helyen volt, az autók zajai nem hallatszottak be olyan erőteljesen és a kilátás is elég szép volt ahhoz, hogy a tévé nézése helyett inkább az ablakon át nézelődjek. A gondolataim teljesen elkalandoztak és csak a csengőre kaptam fel  fejem. Biztosra véltem, hogy Viki az, csak elfelejtette magával vinni a belépőkártyát, így meglepődtem, amikor az ajtót kinyitva Shigével találtam szemben magam.
- Zavarlak? – kérdezte, mire a hajamhoz kaptam, ami még mindig vizes volt és meg sem fésülködtem.
- Öhm, nem, nem zavarsz – ráztam meg a fejem gyorsan és beengedtem a szobába. Egy gyors mozdulattal lecsuktam a bőröndömet, mert a fehérneműim éppen legfelül voltak.
- Biztos, hogy nem zavarlak? – kérdezte meg ismét és a hajamra pillantott.
- Nem, csak hajat mostam, meg minden – hadartam – Miért jöttél?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy eljöttök-e velünk később vacsorázni – a kezét farzsebébe dugva
várta a válaszom.
- Áh... – bólogattam – Nem tudom, a juniorok is ott lesznek, és Vikivel nem akarunk folyton rajtatok lógni, szóval úgy gondoltuk, hogy mi ketten elmegyünk később sétálni és majd eszünk valamit közben.
- De minket nem zavartok – vágta rá automatikusan, mire elmosolyodtam.
- Persze, tudom, ez inkább magunk miatt van, nem érezzük helyesnek azt, hogy mindig veletek vagyunk. Biztosan sok dologról akartok beszélgetni és nem is minden tartozik ránk. – magyaráztam, miközben törökülésben elhelyezkedtem az ágyon. – Úgy is sok időt fogunk együtt tölteni ezután, még ránk is fogtok unni – viccelődtem.
- Azt nem hiszem – tagadta nevetve és most hogy jobban éreztem magam, ismét repkedni kezdtek a pillangók a gyomromban. – De legyen, viszont akkor holnap muszáj velünk ennetek!
- Oké, oké! – nevettem fel és mivel az ajtó felé lépett, én is felálltam, hogy kikísérjem.
- Ah – torpant meg a küszöbnél és visszafordult – Ha esetleg éjszaka valaki felhív, ne lepődjetek meg, valószínűleg Tegoshi lesz az.
- Melyik az ő szobája?  - kérdeztem.
- A 300-as – mutatott a folyosó másik végére.
- Oké, akkor ha felhív, majd mi is meglepjük – feleltem, mire elnevette magát és intett. Fülig érő szájjal csuktam be az ajtót és a hátam nekivetve addig álmodoztam, amíg Viki rám nem nyitott.
- Mit csináltál itt? – nézett hülyének.
- Shige itt volt és megkérdezte, hogy elmegyünk-e velük vacsorázni és mondtam neki, hogy nem. Te hol voltál eddig? Ugye nem beszéltél le egy randit Tegoshival?
- Nem beszéltem – szólt, miközben levette a cipőjét – Csak beszélgettünk egy kicsit és szereztem néhány szórólapot. Én is lezuhanyzok, utána elmehetünk, ha gondolod.
- Oké – bólintottam a szórólapokat nézegetve.

Sendai központja zsúfolt, mint minden város és rövid időn belül meguntuk a tömeget, így eldöntöttük, hogy keresünk egy éttermet, aztán vissza is megyünk a hotelba. Viszont a környéken a legtöbb étteremben várakoznunk kellett volna ahhoz, hogy asztalhoz jussunk.
- Keressünk tovább, egy kicsit messzebb a központtól biztos van olyan hely, ahol kapunk asztalt. – unszolt barátnőm, amikor én már nem akartam tovább gyalogolni.
- Oké, oké – adtam meg magam – De ugye tudod, merről jöttünk?
- Persze, tudom – bólogatott hevesen. További negyed óra gyaloglás után sikerült olyan étteremre lelnünk, ahol volt szabad asztal. Miután megittunk fél-fél liter jeges teát, eléggé lehűltünk a forró rámenhez. Mivel mindkettőnket kimerített az utazás és a gyaloglás, evés után azonnal indultunk is volna visszafelé, de a gyanúm, miszerint Viki nem tudja, merre induljunk, beigazolódott.
- Te sem tudod, merre vagyunk! – vágott vissza.
- Jó, de én az étterem keresésével voltam elfoglalva, mivel  magasabb vagyok nálad és többet látok. Legalább arra figyelhettél volna, merre megyünk. – sóhajtottam – Próbáljunk fogni egy taxit.
Viszont ezt amilyen egyszerűnek tűnt kimondani, olyan nehéz volt megvalósítani. A forgalmas városban minden előttünk elhaladó taxiban ült már valaki, hiába ácsorogtunk fél órát az út szélén. Miután már a sokadik taxi haladt el előttünk, dühösen toppantottam egyet és leültem egy padra.
- Mivel már lassan 8 óra, egyre többen jönnek haza a munkából, vagy mennek bulizni. Így nehéz lesz szabad taxit fognunk – mérte fel a helyzetet barátnőm. – Kénytelenek leszünk elindulni valamerre. Vagy felhívjuk a fiúkat, hogy jöjjenek el értünk.
- Ah, nem akarom zavarni őket – ráztam a fejem. – Mindegy, nem tévedhettünk el annyira, hogy ne találjunk vissza. Csak induljunk el, mielőtt teljesen besötétedik.
Szerencsére igazam volt, viszont olyan messzire gyalogoltunk el a szállodától, hogy majdnem 9 óra volt, mire visszaértünk. A legkényelmesebb cipőmben voltam, de még így is úgy fájtak a lábaim, hogy biztos voltam benne, hogy másnap nem leszek képes ráállni.
A szobánkba érve azonnal kifeküdtem, de a nyugalmam nem tartott sokáig, tíz perc sem telt el és megszólalt a telefon.
- Nem áll szándékodban felvenni, ha már ott van tőled tíz centire? – kérdezte barátnőm, aki éppen fogat mosott.
- Jó, de ki hívna a szobatelefonon? Ha annyria fontos, majd visszahív – érveltem anélkül, hogy akár fél centire is felemeltem volna a karom. A csörgés abbamaradt, viszont nem telt el két perc, megint megszólalt. Eszembe jutott Shige figyelmeztetése, és biztos voltam benne, hogy Tegoshi szórakozik, szóval egyetlen mozdulattal kihúztam a kábelt a telefonból, ami így végre elhallgatott.
- Miért nem vetted fel? – kérdezte Viki, mikor kijött a fürdőszobából.
- Mert Tegoshi az és nem vagyok rá kíváncsi – morogtam bele a párnámba, félig már aludva.
- De én igen.
- Akkor menj át hozzá, a 300-as szobában van – mondtam, miközben erőt vettem magamon és feltápászkodtam, hogy ismét elmenjek lezuhanyozni és fogat mosni. Mivel másnap már 9-re a helyszínen kellett lennünk, nem terveztem, hogy sokáig fent maradok.
Mire lezuhanyoztam, Viki már aludt, szóval én is ágyba bújtam. Már éppen elaludtam, amikor arra riadtam, hogy megszólalt az ajtócsengő. Először azt hittem, hogy csak álmodtam, de aztán Viki felkapcsolta az éjjeli lámpát és kócos fejjel kérdőn rám meredt.
- Ki az? – kiabáltam ki, de nem érkezett válasz, hanem ismét csengettek. Durcásan rúgtam le magamról a takarót és kivánszorogtam az ajtóhoz, de a kukucskálón senkit nem láttam. Kinyitottam az ajtót azzal az elhatározással, hogy megfojtom azt, aki szórakozik, de jobbra kitekintve csak a kihalt folyosót láttam. Mikor azonban vissza akartam lépni a szobába, hátulról egy kéz befogta a számat és a szememet, mire olyannyira pánikba estem, hogy azonnal rúgkapálni kezdtem. Az a valaki hátulról taszigálni kezdett és néhány méter megtétele után balra irányított, majd ajtócsukódást hallottam. Ekkor éreztem, hogy a szorítása ellazul, és azonnal kiszabadítottam magam.
- Massu! – fakadtam ki, amikor megfordulva találkoztam a mosolygó arcával – Ah, te jó ég... – kaptam a mellkasomhoz és a földre rogytam.  A szívem még mindig úgy kalimpált, mintha bármelyik pillanatban áttörhetné a bordámat.
- Jól vagy? – guggolt le elém aggódást színlelve, de a szemén láttam, hogy valójában nagyon jól szórakozik.
- Nem vagyok jól! Mire volt ez jó?
- Bocsi, csak mivel Tegoshi telefonos viccelődése nem jött be, ezzel állt elő és muszáj volt együttműködnöm vele – magyarázta, továbbra is guggolva.
- Muszáj volt? Miért? Talán halálosan megfenyegetett, hogy ha nem segítesz elrabolni, az életedre tör?!
- Nyugalom, nyugalom – csitítgatott – Te aztán ijedős vagy! Mitől féltél? Ki akarna elrabolni?
- A titkos hódolóim! – vágtam vissza, miközben felálltam – De még mindig nem tudom, mire volt ez jó! Hol van Tegoshi?
- Éppen Vikit ijesztgeti gondolom, mert ez volt a fő terve.
- És a többiek? – kérdeztem, de ahogy megfordultam, megpillantottam az ágyon törökülésben elhelyezkedő Koyama-t.
- Hali – intett nevetve.
- Te is részese vagy az összeesküvésnek? – ültem le mellé az ágy szélére. Magamban áldottam az eszemet, hogy nem egy szál bugyiban és pólóban mentem lefeküdni, hanem volt rajtam rövidnadrág is, mert most elég kellemetlenül érezném magam.
- Ez az én szobám, de hiába ellenkeztem, ők ide akartak behozni téged, mert ez van a legközelebb.
- Na persze, gondolom, mennyire ellenkeztél – hunyorítottam rá – És most meddig tervezitek, hogy itt ülünk? Csak mert eléggé álmos vagyok.
- Én sem tudom – vont vállat Massu szórakozottan, mire hitetlenül meredtem rá.
- És hol van Shige?
- Lement a büfébe valamiért – felelte Keii – Nem nézzük meg, mi van Vikiékkel?
- Jó ötlet, szívesen kiűzöm a koboldot a szobámból – álltam fel harcra készen.
A folyosóra kilépve szembe találkoztam Shigével, aki egy flakon vizet szorongatott a kezében.
- Hát te? – nézett rám csodálkozva.
- Elraboltak – tártam szét a karom tehetetlenül.
- Kicsoda? – ráncolta a szemöldökét, majd a hátam mögé pillantott, ahol akkor tűnt fel Massu és Koyama – Ááh! – nevette el magát, mire durcásan grimaszoltam egyet.
- Én majdnem elájultam ám!
- Jójó, menjünk már – tolt előre Koyama. Bekopogtam a szobánk ajtaján, de nem érkezett válasz és egy hangot sem hallottam kiszűrődni bentről.
- Hé! Viki! Tegoshi! – kopogtam. Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, de csak résnyire, és Tegoshi sunyin vigyorgó fejjel kukucskált ki rajta.
- Hékás, nincs kedved visszaadni a szobámat? – léptem felé, de nem engedett be.
- Nincs – nevetett folytott hangon és egy jelentőségteljes pillantást küldött Massu felé, majd bezárta az ajtót.
- Nemár! – elképedve bámultam az ajtóra és csak akkor fordultam meg, amikor Massu megszólalt.
- Hát, mivel korán kell kelnünk holnap, én megyek is lefeküdni – mondta vállizmait tornáztatva és elindult a szobája felé. – Jó éjt! – intett nekem mosolyogva, és én szó szerint tátott szájjal néztem utána.
- Én is... megyek – szólt Koyama, és azzal sarkon fordult és gyors léptekkel beiramodott a szobájába.
- Koyama! Hé! – kiáltott utána Shige is, de hiába, a folyosón minden elcsendesült, és csak én és Shige álltunk ott, földbe gyökerezett lábbal.
- Ezt nem hiszem el! – rogytam le egy székre – És én most hol aludjak?
A következő fél percben csak az előttem álló Shige kezében lévő flakon matricájának zörgését lehetett hallani, amit Shige zavarában piszkált.
- Izé... – szólalt meg végül. – Mivel nyilvánvaló, hogy ezt miért csinálják... – itt habozott és tekintetét a plafonra szegezte – Nincs más választásod, mint nálam aludni... Szerintem.
Éreztem, hogy az arcom felforrósodik a kijelentésére és a nemrég megnyugodott szívem ismét ostromolni kezdte a mellkasom. Egy értelmes hangot nem voltam képes kinyögni, amitől látszólag Shige is egyre jobban zavarba jött.
- Gyere, itt kint mégsem maradhatunk. Majd holnap bosszút állunk – húzta mosolyra a száját.

Néhány másodperc habozás után szótlanul bólintottam és remegő lábakkal követtem őt a szobájába.

2 comments:

  1. .________________________.
    Ez egy nagyon hosszú és nagyon jó fejezet volt. *--* ♥
    Már hiányzott az új fejezet és az hogy olvashassam ^-^ ♥
    Egyes részeknél nagyon jól szórakoztam :D
    Viszont Tego drága nagyon szemtelen ._. én már tuti megcsaptam volna :D >.<
    És nem hiszem el hogy itt hagytad abba .__. folytatást akarok úgy~~ most >.<
    Na jó megyek leállítom magam mielőtt még a csomó hülyeségem ide zúdítanám rád :3

    Várom a (remélhetőleg) hamar elkészülő következő fejezetet~ :3

    Chuu~~

    ReplyDelete
    Replies
    1. Hahahaha, Tegoshi tettei nem maradnak büntetlenül. >.<
      Örülök hogy tetszett, a folytatást majd hozom. xddddddddd

      Delete