7. fejezet

- Gyere be – invitált be az ajtón, és én tétován átléptem a küszöböt, majd követtem Shigét a kis előszobán át a szobába. Tarkóját vakarva állt meg az egyetlen ágy előtt. – Hát... Ha tudtam volna, hogy ez lesz, egy két ágyas szobát foglalok le – nevetett kínosan, láthatólag azon volt, hogy oldja a feszültséget, amit igazán értékeltem volna, ha nem köt le, hogy a szívemet visszaharcoljam a helyére, kevés sikerrel.

Úgy álltam ott, mint akit odaragasztottak, egy milimétert sem mertem előrébb lépni. Mikor Shige észrevette, hogy szoborrá váltam, egyik kezével megfogta a vállam és közelebb hajolt hozzám.

- Jól vagy? – kérdezte, mire összerezzentem, de sikerült felocsúdnom és a következő pillanatban kifakadtam.

- Dehogy vagyok jól! – nyöszörögtem idegesen – Esküszöm, hogy átmegyek és saját kezűleg tekerem ki a nyakát annak a szőke ördögnek! Hogy képes ilyesmire? Mindenki tudja, hogy ezzel semmit sem ér el! – kiabáltam tébolyultan és az ajtó felé indultam, de Shige megragadta a karom.

- Nem tudsz bemenni, rémlik? – kérdezte higgadtan, de a szemein láttam, hogy egy kicsit azért megijesztette a kirohanásom. Lemondóan sóhajtottam és körbenéztem a szobában, ahol egyetlen kanapé vagy fotel sem volt.

- Megyek, lezuhanyzok, te nyugodtan helyezd kényelembe magad - mosolygott kedvesen. Megvárta, míg valamiféle reakciót mutatok, szóval bólintottam és leültem az ágy szélére. Kezeimet összekulcsoltam az ölemben és úgy néztem rá, a zavartól felmelegedett arccal.

- Azért legyél ennél egy kicsit kényelmesebb - szólt hitetlenül, mire fél centivel feljebb ültem az ágyon. Hogy érezném magam kényelmesen egy ilyen helyzetben? Shige fejét csóválva vette ki a fogkeféjét a bőröndjéből és mielőtt eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött, még vetett rám egy pillantást.

Mikor hallottam, hogy megnyitotta a csapot, a gardróbhoz léptem és kivettem belőle két takarót, meg egy párnát, amiket aztán leterítettem az ágy mellé, a lehető legtávolabb attól. Leültem, és felhúzott térdeimre terítettem a takarót, mert hirtelen az is zavarni kezdett, hogy rövidnadrágban vagyok. Fejem a térdemre támasztva bámultam a falat, és a szemhéjaim kezdtek egyre jobban elnehezedni, majd arra riadtam, hogy Shige a karomat fogva gyengéden rázogat.

- Hahó! Ébredj fel!

- Hm? Mi az? - kaptam fel a fejem, és kis híján lefejeltem, olyan közel guggolt hozzám.

- Ne itt aludj, ott az ágy - szólt olyan arccal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Tessék? - értetlenkedtem. Shigének vizes haj és tusfürdő illata volt, és ez nagy szerepet játszott abban, hogy néhány pillanatra lebénultam.

- Az ágy. Ott - bökött fejével bal oldalra, majd pár másodperc után kapcsoltam végre.

- Óh, nem! Nem kell! Alszom én a földön - bizonygattam és hátrébb ültem tőle, mert úgy tűnt, ez a közelség csak engem hozott elképesztően zavarba.

- Nem alszol - vágta rá nyugodt hangon. - Ha téged nem is zavar, én rosszul érezném magam.

- Én is rosszul érezném magam - motyogtam, de Shige arca rezzenéstelen maradt. - Jó... Alszom az ágyon - adtam meg magam. Feszengve felálltam és befeküdtem az ágyba, amiből Shige aurája áradt, bár nem tudom, hogy, még nem is aludt benne. Shige elhelyezkedett és háttal fekve, karját a feje alá téve becsukta a szemét és egy mély levegőt vett.

- Kényelmetlen, ugye? - próbálkoztam.

- Nem - nevette el magát.

- Ne haragudj...

- Miért? - felnyitotta a szemét és összevont szemöldökkel felém fordította a fejét.

- Hát... Ez az én hibám - motyogtam a takarót birizgálva.

- Miért lenne a te hibád?

- Tudod, hogy miért - feleltem. Kijelentésemre zavartan elkapta rólam a tekintetét, és megköszörülte a torkát.

- Majd beleunnak - szólt pár másodperc hallgatás után. Bár szavai mögött nem volt rossz szándék, én mégis úgy éreztem, mintha mellkason vágtak volna. Kétségtelen volt, hogy számára én még mindig nem jelentettem többbet egy egyszerű barátnál. Vagy ismerősnél.

- Igazad lehet - bólintottam lenyelve a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, azonban a hangom még így is megremegett , amit azzal próbáltam palásolni, hogy köhintettem egyet. Én is lefeküdtem és lekapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, mire a szobában sötétség lett, de mivel telihold volt és a város fényei erősek voltak, még így is láttam a szobában lévő bútorok és a mellettem, a földön fekvő Shige körvonalát. Az előbbi álmosságom teljesen elmúlt és amint lehunytam a szemem, az azonnal felpattant. Úgy éreztem, órák teltek el forgolódással, de képtelen voltam elaludni.

- Nem tudsz aludni?

- Bocsi, felkeltettelek? - húztam el a szám.

- Nem. Én sem tudok.

- Ezért mondtam, hogy aludj az ágyon.

- Japán vagyok. Szerinted kényelmetlen a földön aludnom? - kérdezett vissza.

- Akkor miért nem tudsz? - ültem fel az ágyon és a sötétben is láttam, hogy a feje felém fordul, vagyis biztosan rám nézett.

- Nem tudom. Csak furcsa... Hogy te- itt megcsörrent a mobilja, szóval Shige félbehagyta a mondatát és megnézte az sms-t. A telefon fényében megvilágított arca elkomorodott és gondolkozóra váltott.

- Ki írt? Történt valami? - érdeklődtem.

- Nem... - felelte nem túl meggyőzően és felállt. - Mindjárt jövök.

- Hova mész? - lepődtem meg és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Shige gyorsan belebújt a cipőjébe és az ajtóhoz sietett. - Shige! - szóltam utána, de hiába. Felkapta a belépőkártyát, becsapta maga mögött az ajtót és már csak a távolodó lépteit hallottam.

Néhány másodpercig döbbenten bámultam a barna ajtóra, majd anélkül, hogy felfogtam volna, mit teszek, lerúgtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból és Shige után szaladtam. A folyosón már sötétség honolt, tehát Shige elég gyorsan távozhatott erről az emeletről, de mikor kiléptem az ajtón, a mozgásérzékelő lámpák ismét felkapcsolódtak. A szőnyegeknek hála hangtalanul szaladtam le az első szintre, ahol még láttam Shige alakját, amint kilép a vaskos, üvegablakú főbejáraton. Elhatároztam, hogy nem szólok utána és titokban követem, bármennyire is tudtam, hogy ez nem helyes. Némi várakozás után én is kimentem a szállodából és jobbra indultam végig ügyelve arra, hogy ne tévesszem szem elől Shigét. A városban még ilyen késő este is nagyon sokan voltak, így a tömegben jópárszor nekem jöttek, mivel én nem figyeltem a körülöttem lévőkre. Shige úgy ötszáz méter megtétele után ismét jobbra fordult és szaladnom kellett, hogy ne maradjak le túlságosan. Amikor viszont én is befordultam, gyorsan hátráltam is, mert Shige nem messze állt a saroktól. Az étteremhez tartozó parkoló bejárata előtt volt, néhány méterre tőle, egy csinos lány állt vele szemben. Mivel az autók jöttek-mentek, besétáltak a parkolóba, én pedig követtem őket. A szállodához a parkolóban is volt egy bejárat, az előtt álltak meg, szóval én elbújtam egy vastag oszlop mögött, ahonnan tisztán hallhattam őket.

- Gondoltam, itt kéne találkoznunk, hogy ne vegyenek észre - szólalt meg a lány halkan, de szavai így is visszhangoztak a parkolóban.

- Elég vicces, hogy erre figyelsz, miután beküldted egy képem a magazinba - hallottam Shige nyers hangját.

- Azok után nem kerestél - hagyta figyelmen kívül Shige mondatát a lány. - Esélyem sem volt megmagyarázni.

- Nem igazán érdekel, milyen mentségekkel, vagy ál-indokokkal akarsz előállni - sóhajtott Shige, hangjából nem harag, hanem kimerültség és lemondás áradt. Már biztos voltam benne, hogy a volt barátnőjével beszél, és az indulattól olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy éreztem, ahogy a körmeim fájdalmasan belefúródnak a tenyerembe.

- De mégis eljöttél ide, nem? - A lány hangja meglehetősen nyájas volt, mégis szánalmat keltő. Rá sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, az egész csak álca és megjátsza magát, de csak reménykedni tudtam abban, hogy Shige is átlát rajta. De Shige nem válaszolt, ezzel felbátorította őt. - Szeretném, ha adnál még egy esélyt.

- Még van képe... - suttogtam felháborodva és nem sok kellett ahhoz, hogy odamenjek hozzá és megpofozzam.

- Talán nem volt elég egy kép az újságnak? Még azután sem adtak neked állást, hogy elküldtél nekik egy képet, amit közvetlen azután csináltál, hogy lefeküdtél velem? - Kérdezte Shige kíméletlenül, a hangja megremegett az indulattól és szemeim előtt láttam, hogy elsírja magát. De nem sírhat előtte, biztosan ő sem akarja gyengének mutatni magát egy olyan lány előtt, aki megalázta őt.

- Hogy gondolhatod, hogy azt én tettem? - kezdett védekezni a lány.

- Áh, igen. Valóban nem gondoltam arra az eshetőségre, hogy valaki észrevétlenül bejött a kulcsra zárt ajtón és lefényképezett.

Néhány másodperces csend következett, a lány valószínűleg nem tudott észérvekkel szolgálni a tettére.

- Akkor miért jöttél ide, mikor üzentem? Biztosan sejtetted, hogy mit akarok.

- Le akartam zárni a dolgokat kettőnk közt. - A lány hisztérikusan felnevetett, amit a döbbenete jelének tudtam le. Valószínűleg nem erre számított.

- Amiatt a kis senki miatt van, ugye? Az a fotós vagy ki. - Összerándult a gyomrom és a pulzusom az egekbe szökött. Mégis honnan tud rólam?

- Nem, nem miatta. Amiatt, mert a bizalmamba férkőztél, aztán megaláztál. Szerinted ez nem elég?

- Nem sajnálod szegényt? Mikor megtudta, hogy barátnőd van, annyit sírt, hogy csoda, hogy nem száradt ki. Aztán önzetlenül szaladt hozzád, hogy megvígasztaljon. Tisztára idióta.

- Erről honnan tudsz? - Shige hangja döbbenetről árulkodott, én pedig izzadni kezdtem. Az nem lehet, hogy azóta figyel, mióta a NEWS közelébe kerültem.

- Fontos ez? - kérdezett vissza szemtelenül a lány.

- Igen, fontos! - emelte fel a hangját Shige, a beszélgetés alatt akkor először.

- Próbáltam a lehető legtöbbször megakadályozni, hogy a közelébe kerülj. Szóval mindig figyeltem - felelte nemes egyszerűséggel. Megremegtek a térdeim és az emlékezetemben kutatva próbáltam felidézni a napot, amikor megtudtam, hogy Shigének barátnője van. Biztos akkor is ott volt valahol. Biztosan óriási örömére szolgált végignéznie, ahogy összezuhanok.

- De tudod, így, hogy csak átvertél, még ez sem szolgál magyarázatul. De még akkor sem hinném el, ha valóban szeretnél.

- Szereted azt a lányt? - Látszólag egy cseppet sem volt kíváncsi Shige mondandójára, azt sem akarta igazán, hogy adjon neki egy újabb esélyt. Ő csak jót szórakozott azon, hogy láthatja a szemei előtt összeomlani az embereket. Erre nincs ésszerű magyarázat, ezzel születni kell. Csak azt kívánom, bárcsak ne Shige találkozott volna egy ilyen emberrel.

- Komolyan azt hiszed, hogy válaszolni fogok? Többé ne keress - zárta le a beszélgetést és hangja ismét higgadt volt, amiért őszintén csodáltam. Bennem forrtak az indulatok és mindenem remegett. Távolodó lépteket hallottam, így én is kiléptem az oszlop mögül, majd azonnal meg is torpantam. Csak Shige ment el. A lány azonnal észrevett és arcán győzedelmes mosoly terült szét. Feleslegesnek láttam a menekülést, így közelebb léptem hozzá.

- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem ingerülten.

- Te mikor fogod megunni, hogy kiskutya módjára loholsz utána? - szólt és tekintetét úgy járatta végig rajtam, mintha egy darab szemét lennék. - Nem érzed szánalmasnak magad?

Ekkor elszabadult bennem minden indulat, és olyan erősen megpofoztam, hogy az ütés hangját még a beguruló kocsi motorja sem nyomta el. A lány könnyes szemmel az arcához kapott és a következő pillanatban az én arcomra érkezett egy ütést. Tébolyult arccal nézett rám, mint aki teljesen megőrült és már emelte ismét a kezét, de barátnőm önvédelmi leckéinek hála sikerült elkapnom a csuklóját és kicsavartam, pont annyira hogy fájjon neki.

- Nálad szánalmasabb úgysem lehetek - néztem a szemébe, majd elengedtem és otthagytam őt.

A pofon helye égett, de nem érdekelt, minél előbb látni akartam Shigét, szinte félrelöktem a velem szembejövő embereket, akik rosszalló pillantásokkal illettek, néhány dühösen utánam is szóltak, de szavaik süket fülekre találtak. Szinte beestem a szálloda ajtaján és a lépcsőkön felrohanva lihegve álltam meg Shige szobája előtt. Már éppen kopogásra emeltem a kezem, amikor kinyílt az ajtó, és Shige reflexből megfogta a csuklóm, mielőtt véletlen őt ütöm meg.

- Hát te? - kérdezte döbbenten.

- Shige... - lihegtem a futástól még mindig kifulladva és az ajtófélfának támaszkodtam.

- Éppen indultam, hogy megkeresselek. Hol voltál? - ragadta meg két kézzel a vállam. - Szaladtál? És miért piros az arcod?

Nem tudtam, hogy álljak elő azzal, hogy követtem őt és végighallgattam a beszélgetésüket, szóval a szemébe néztem és a zavaromat leküzdve próbáltam megértetni vele a dolgokat. Néhány másodperc után tekintete megváltozott, majd lassan elengedett.

- Ugye nem... voltál ott? - kérdezte, szemei félig haragot, félig rémületet sugároztak. Mivel nem tiltakoztam, gyanúja beigazolódott. - Miért?

- Ne haragudj - szólaltam meg. - Rossz érzésem volt, amikor úgy elrohantál, ezért utánad mentem.

 Shige dühösen sóhajtott egyet, azonban mikor ismét rám nézett, tekintetében már nem láttam haragot.

- Gyere be - szólt, és én engedelmeskedtem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Shige leült az ágy szélére és megdörzsölte az arcát.

- Mérges vagy? - álltam meg előtte és félve néztem rá.

- Ha az lennék, elérnék vele valamit? Úgyis a saját fejed után mész - nézett a szemembe kimerülten, mire halványan elmosolyodtam.

- Jól vagy? - néztem rá fürkészően.

- Nem mondanám - nevette el magát keserűen. - Én voltam a hülye, amiért elmentem találkozni vele.

- Ne érdekeljen az, amit mondott! – szólaltam meg hirtelen. Kérdőn nézett rám. – Úgy értem az, amit rólam mondott. Vagyis... Amit kettőnkről – hadartam zavartan, holott nem is lehettem biztos abban, hogy Shige emiatt ideges. De szerencsére nem tagadta a megérzésem, mert kissé hitetlenre váltott az arckifejezése, mint aki nem érti, hogy vagyok képes ilyet kérni tőle.

- Téged nem zavar? Hallottad, hogy követett és ki tudja, miket látott. Én sem vagyok biztos abban, hogy azóta követett, hogy összejöttünk, vagy már azelőtt is tudott rólad – rázta meg a fejét tanácstalanul.

- Dehogynem zavar! – vágtam rá indulatosan. – Ezért pofoztam meg – mondtam és dühösen leültem mellé az ágyra.

- Te megpofoztad őt? – kerekedett el a szeme.

- Mert azt mondta, szánalmas vagyok! – fordultam felé. – Rám senki se mondja, hogy szánalmas vagyok, nem kell engem sajnálni – puffogtam.

- És visszaütött? – kérdezte azonnal.

- Igen. Honnan tudod?

- Az arcod. Szerintem fel fog dagadni.

- Áh... – teljesen megfeledkeztem az égető fájdalomról az arcom jobb részén. Megvontam a vállam. – Aztán megint meg akart ütni, de azt már kivédtem – húztam ki magam büszkén, hogy oldjam a hangulatot. Shige azonban csak szótlanul nézett rám, és nem tudtam sokat kiolvasni a tekintetéből. Zavaromban vakargatni kezdtem az arcom és ide-oda járattam a tekintetem a szobában.

- Megyek és lejegelem az arcom - álltam fel hirtelen és a fürdőbe mentem, hogy szerezzek egy kis törölközőt, amibe aztán becsavartam a minihűtőben talált jégkockákat.

- Nagyon fáj? - érdeklődött Shige, aki még mindig nem mozdult az ágyról. Megráztam a fejem.

- Csak ég. De megérte - mosolyogtam, mire ő is elnevette magát. Aztán mikor az órára néztem, a mosolyom grimasszá változott, ugyanis már éjfél is elmúlt.

- Úristen! Aludnunk kell! Holnap álmos leszel, aztán Tegoshi majd azt fogja kérdezni, hogy mit csináltunk az éjszaka - hadartam, aztán felfogtam, hogy mit is mondtam. Shige felvont szemöldökkel pislogott rám. - Bocsi. Csak tudod, hogy milyen. Amúgy is szórakoznak velünk, nem akarok még plusz okot is adni rá.

- Úgyis magyarázkodnod kell majd - szólt, miközben felállt az ágyról. - Az arcod miatt.

- Ah - haraptam a számba. - Mit mondjak nekik? Azt nem mondhatom, hogy megpofoztál...

- Igen, légyszi azt ne mondd, nem biztos, hogy jól venné ki magát a dolog - húzta el a száját, mire összenevettünk. - Mondd meg az igazat.

- Nem, inkább nem, majd te elmondod nekik, amikor akarod. Majd megálmodom, de most aludjunk. - Bebújtam az ágyba és megvártam, míg Shige is lefekszik, majd lekapcsoltam a lámpát.

- Amúgy... - szólalt meg. - Köszi.

- Mm - hümmögtem fülig érő mosollyal.

- De többé ne csinálj ilyet.

- Te mondtad, hogy úgyis a saját fejem után megyek.

- Akkor is jó lenne, ha kicsit gondolkoznál, mielőtt bármit is teszel - mondta kicsit mérgesen, amitől összerándult a gyomrom.

- Mégis haragszol rám?

- Nem tudhatod, milyen következményeket szül a meggondolatlanságod. Hallottad, hogy könnyen nyilvánosságra hozathat bármit annál a magazinnál - elgondolkoztam a hallottakon.

- Gondolod, hogy írni fog rólam? - kérdeztem hirtelen, mint akinek most esik le minden.

- Kicsit késő már emiatt aggódnod, nem? - emelte meg Shige a fejét, aki az oldalán feküdt, nekem háttal.

- Jó, de szerinted?

- Nem tudom. Engem is átvert.

- Ez igaz... - sütöttem le a szemem.

- De ha bekerül rólad valami abba a magazinba, nem hagyom, hogy emiatt bántsanak - szólt némi hallgatás után, amikor már azt hittem, alszik.

- Nem hagyod? - kérdeztem vissza összevont szemöldökkel.

- Nem hagyom - ismételte meg magát. Nem folytatta, szóval már meg akartam kérdezni, ezt hogy értette, de a szuszogása megütötte a fülem. Egy darabig még a szavai jártak a fejemben, mivel még mindig nem tudtam aludni, de aztán úgy két óra fele elnyomott az álom.

Azt álmodtam, hogy az első koncerten fotósként jelentem meg a tervek szerint, de a biztonságiak nem akartak beengedni, a tagok pedig nem foglalkoztak velem, és a leghátsó, legmagasabb helyen lévő sorok között álltam és onnan próbáltam fotózni, közben pedig barátnőmnek nyomát sem találtam. Majd a koncert MC része közben megjelent a kivetítőn egy oldal a Friday magazinból, amelyben rólam írnak, és ezután negyed óráig én voltam a téma. Leginkább Tegoshi tett nevetség tárgyává és mindenki vele együtt szórakozott. Az egész stadion a gúnyos nevetéstől visszhangzott.

- Reni... Reni! - hallottam egy hangot a távolban, és éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. - Ébredj! Reni! - Aztán leesett, hogy az a valaki Shige és mikor megbizonyosodtam arról, hogy csak álmodtam, sírni tudtam volna. Shige már fel volt öltözve és az ágy szélén ült.

- Minden rendben?

- Óh... Persze - ültem fel kómásan, a reggeli nap szinte kiégette a szemem.

- Mit álmodtál? - kérdezte Shige egy félmosoly kíséretében, mint aki jót szórakozik valamin.

- Miért? - ijedtem meg arra gondolva, hogy valami nevetséges dolgot mondtam.

- Azt hajtogattad, hogy kinyírod Tegoshi-t.

- Áh... Tegoshi még az álmomban is tönkreteszi az idegeimet, kettőnknek ez a sorsa - fintorogtam, mire Shige felnevetett. - De mennyi az idő? Már mennünk kéne, nem? - ijedtem meg és olyan gyorsan keltem ki az ágyból, hogy megszédültem. Míg ismét képes voltam egyenesen előre menni, Shige elmondta, hogy fél óra múlva lent kell lennünk, mert reggelizünk, aztán ők tánctermi próbára mennek, én pedig Vikivel körbejárom a stadiont, és eldöntjük, hol is lesz a helyünk, mert azért az egész koncerten ide-oda rohangálni a stadion egyik végéből a másikba fizikailag egy kissé megterhelő lenne, már nem a NEWS számára persze.

Az ébredés utáni fejem egy olyan dolog, amit nem szívesen mutogatok, ha nem muszáj, főleg nem Kato Shigeaki előtt, szóval gyorsan eltűntem a fürdőben, rekordidő alatt lezuhanyoztam, fogat mostam, és felvettem egy szövet rövidnadrágot egy atlétával és tornacipővel. A hajamat egyszerűen összefogtam és már el is készültem. Még épp volt időm pár percig szörnyülködni az arcom jobb oldali felén, ami már nem piros volt, hanem lila. Ha valaki nem tudja, mi történt, azt hinné, hogy egy profi boxoló varázsolta ilyen széppé a fejem. Csak fohászkodni tudtam azért, hogy az én ütésem is volt legalább ilyen erős és lelki szemeim előtt elképzeltem, ahogy az a lány éppen minőségi hisztit csap a tükör előtt.

- Na mindegy - vontam vállat és az ajtóhoz indultam.

- Kitaláltad már, mit mondasz, ha meglátják az arcod? - kérdezte Shige, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn.

- Ha azt mondom, hogy alvajártam és az ismeretlen szoba miatt felkenődtem a falra, az mennyire hihető? - gondolkoztam hangosan, felhozva az egyetlen ésszerű magyarázatot, ami eszembe jutott.

- Öhm... - illetődött meg Shige, gondolom erre azért nem számított. - Hát, öhm... - próbálkozott tovább, mire legyintettem. Éppen leértünk a hallba és megpillantottuk a többieket. Én máris megindultam Tegoshi felé azzal az elhatározással, hogy kivágom az útra.

- Hogy aludtatok? - állt meg előttünk Massu ezzel meghiusítva a balhézási szándékom. Viki mosolyogva meredt ránk, és le-fel vonogatta a szemöldökét, mint akinek nem épek az idegei. Unottan néztem át rajtuk és a kicsit távolabb álló Tegoshira meredtem, aki egy staffossal beszélgetett. Mikor meglátott, sietős léptekkel az étkező felé indult, és már követtem volna, ha Keii nem ragadja meg a könyököm.

- Mi lett az arcoddal? - fordított maga felé és közelebb hajolt, hogy szemügyre vegyen.

- Előbb hadd kapjam el Tegoshit, légyszi! - könyörögtem, de nem esett meg rajtam a szíve.

- Miért lila az arcod? - kérdezte Massu is.

- Öhm... Ez... Egy új sminkötlet - improvizáltam bravúrosan, mire a mögöttem álló Shige horkantva felnevetett, amit aztán köhögésnek álcázott. Koyama az ujjával gyengén megnyomta az arcom, mire felszisszentem.

- Megütöttek? - kérdezte barátnőm.

- Dehogy! Ki ütött volna meg? - próbáltam menteni a menthetetlent.

- Megütötték - szólt közbe Shige.

- Nem ütöttek meg - néztem rá mérgesen.

- Te mondtad, hogy majd elmondom, amikor akarom. Most akarom. Talán jobb, ha hülyeséget hazudsz?

Lehorgasztottam a fejem és a következő fél órában azt hallgattam, ahogy Shige elmeséli a tegnap éjszakát, a többiek pedig döbbenten hüledeztek. Időközben Tegoshi is meglett, egy juniorral beszélgetett az egyik asztalnál, és mikor odaértem hozzá, a markába nevetett.

- Az a szerencséd, hogy koncerted van, különben már fájnának a testrészeid! - szegeztem az arcára a mutatóujjam, de nem vett komolyan, szóval a fülénél fogva ráncigáltam fel és elküldtem, hogy hozzon nekem ételt, én pedig leültem a juniorhoz, akinek sajnos nem tudtam a nevét, de nagyon kedves volt, szóval folytattam vele azt a beszélgetést, amit Tegoshival kezdett el. Egyébként fociról volt szó, így hamar otthagytam.

Mikor leültem a többiekhez, még mindig a tegnap este volt a téma, így némán ettem az angol reggelimet. Koyama eléggé elkomorodott, mióta Shige beszámolt neki a történtekről, és Massuval folyton jelentőségteljes pillantásokat váltottak, amit Shige is észrevett.

- Nyugalom, nem fog semmi történni! Már nem tud túl sok mindent nyilvánosságra hozni rólam - mosolygott és belekortyolt a feketekávéjába.

- De Reniről bármit írhat - mondta Massu, rám pillantva. - És mivel őt nem is ismeri senki, könnyebben elhiszik róla azt, amit az újságban olvasnak.

- Azért engem is ismernek... - motyogtam egy kicsit sértetten, mert fotós munkásságom során azért jópár magazinba bekerült a nevem. Viki vígasztalóan megveregette a vállam.

- Igazad van - helyeselt Koyama Massunak, és folytatta az anyukás aggódós bámulását.

- Hé! - nevettem el magam. - Semmi nem fog történni! Mit tudna írni rólam? Azt, hogy megvédtem Shigét? Vagy hogy szeretem? Hát írja csak meg!

- Te nem tudsz semmit az újságírókról... - cicceget rosszallóan Tegoshi. - És ha megírja, hogy szereted őt, szerinted akkor a rajongók majd repdesni fognak örömükben és szurkolni fognak neked?

- Tegoshi, halkítsd le magad - szólt halkan, de figyelmeztetően Shige, mert páran felénk fordultak az étkezőben, mivel Tego mindig néhány decibellel hangosan beszél az átlagnál.

- Hagyjuk ezt a témát - zártam le a beszélgetést. - Úgysem tudjuk megelőzni, hogy történjen valami - vontam vállat könnyedén, holott szerintem én féltem ettől a legjobban. Nem bánom, hogy kiálltam Shige mellett és boldoggá tett, hogy ha csak pár napra is, de nyomot hagytam azon a lányon, de a hamis pletykák már egy más téma. Nem csak nekem, de az egész NEWS-nek is árthat, nem is beszélve Vikiről, mert ha ez rólam kiderül, nem kéne sokat várni arra, hogy az ő kapcsolata Tegoshival is nyilvánosságra kerüljön.

Miután mindenki megreggelizett, elköszöntünk a fiúktól és egy staffos elvitt minket a stadionba, ahol a koncertet fogják tartani.

- Két napos koncert lesz - magyarázta a lány, mikor a kisbusszal megállt a lámpáknál. - Ezért úgy terveztük, hogy mindkét nap két-két különböző részlegből fotóztok. Az aréna áll a rendelkezésetekre, a nézőtér többi részére nem kell felmennetek, két fotóst már beállítottunk az első szintre, annak a hátsó részére, akik a távolabbi fotókért lesznek felelősek. Ennek simán kell mennie. Tudom, hogy nehéznek tűnik, ezért lesztek folyton a fiúkkal a stúdiós és a színpadi próbákon is, hogy szokjátok a mozgolódást.

A staffos elég szépen fogalmazott, én a 'mozgolódás' helyett inkább a 'háborús övezet' kifejezést használtam volna, mert habár a nézőknek ez mind szórakozást, a kamerások és staffosok mindig csak arra figyelnek, hogy minden a legtökéletesebben follyon le, így három és fél órán keresztül egymás mellett, mögött, alatt, felett szaladgálnak a kamerákkal, fényképezőgépekkel, a saját részükre megtervezett úton és kiszámolt helyen. Tudniuk kell, hol állnak a testőrök, meg kell jegyezniük a fények pozícióját, és azt, hogy a fotósoknak hol a helyük. Persze mindenki másnak is tudnia kell a részleteket. Figyelmesen hallgattuk a staffost és közben arra is figyeltem, hogy ne maradjon túl sokáig tátva a szám, amikor beléptünk a stadionba. A legnagyobb helyszín, a Tokyo Dome az utolsó koncert helye, de bele sem mertem gondolni annak méreteibe.

- Ahaha - adtam hangot a legelső reakciómnak, barátnőm pedig  a ruhámba kapaszkodott. Szerintem attól félt, hogy alacsony termetét elnyeli ez a hatalmas épület.

Az aréna viszonylag kis területet foglalt el, a folyosó, ahonnan nekünk kell majd fotóznunk pedig félkör alakban volt a középen lévő álló nézőtér körül. Emellett a közelebbi és jobb képek érdekében engedélyezték, hogy a színpad elé is bemehessünk, így gyakorlatilag az egész arénában mozoghattunk. A kamerások még nem voltak ott, szóval túl sokat nem tudtam meg arról, pontosan hol közlekedhetünk, de annyit megbeszéltünk, hogy az egyi felén én, a másikon pedig Viki lesz. Barátnőm egy kicsit kételkedett abban, hogy képes lesz-e a kevés gyakorlatával ilyen fontos képeket készíteni, de értelemszerűen nem szaladgálhatok át hozzá a másik oldalra, hogy segítsek neki, szóval megegyeztünk abban, hogy majd addig gyakorol. Az általam készített képek a koncert Photobook-jába kerülnek és a DVD Booklet-jébe, míg Vikiét a Johnny`s üzletben fogják majd árulni SHOP képekként.

A staffos lánnyal alig bírtunk lépést tartani, úgy rohant egyik helyről a másikra, hogy szinte megizzadtunk mögötte, majd mikor ezt észrevette kijelentette, hogy a koncerten is így kell rohangálnunk a fiúk után.

- Vagy elkezdünk edzeni holnaptól, vagy megkérjük a fiúkat, hogy ne rohangáljanak - fújtam ki magam, mikor beültünk az autóba. Viki valamivel jobban bírta a hajtást, mint én.

- Szerintem az utóbbi nem valószínű, szóval mehetünk az edzőterembe.

- Most?! - kerekedett el a szemem.

- Nem! Holnaptól. A fiúk úgyis egész nap próbákra fognak járni és alig látjuk őket.

- Aah, igaz. De te... - szegeztem rá a mutatóujjam és mosolyra húztam a szám. - Mit csináltatok tegnap Tegoshival? Remélem valami olyat, amiért megérte kizárnotok engem.

- Az alvás annak számít?

- Pff, na persze! - tettem kereszte a kezem és hunyorítva néztem rá, mire széttárta a karjait.

- Fáradt volt! Befeküdt mellém és egy kicsit beszélgettünk, de aztán bealudt.

- Ch... A saját ágyában is aludhatott volna... - motyogtam elfordulva tőle.

- De olyan aranyos volt! - fakadt ki hirtelen, amivel szabályosan a frászt hozta rám. Türelmesen végighallgattam, hogy Tegoshi milyen aranyos is volt. - Velem szemben feküdt és már nagyon álmos volt, de még mindig beszélgetni akart, mert tudod, hogy ő nem szeret aludni - hadarta és én bólintottam, hogy tudom, majd hadart tovább. - Birizgálta a hajam és közben nagyokat pislogott az álmosságtól és az egyik mondatának a felénél aludt el.

- Aha, aha - bólogattam unottan. - De ugye ma már a saját ágyamban aludhatok?

- Ne tőlem kérdezd - vont vállat.

- Te biztos örülnél neki...

- Miért? Te nem örülnél még egy éjszakának Shigével?

- A mi kapcsolatunk nem olyan, mint a tiétek! Shige még mindig közömbös irántam. Azt mondta, egy idő után úgyis megunjátok, hogy velünk vagytok elfoglalva. Ez azt jelenti, hogy nem akar tőlem semmit - magyaráztam könnyes szemmekkel és örültem, hogy megérkeztünk, mert kiszállhattam és a friss levegőnek hála sikerül elnyomnom az előtörni készülő sírást.

- Bocsi, Tök - ért be mellém Viki. - Nem akartam felhozni ezt a témát.

- Semmi baj - mosolyodtam el. - Megnézzük a fiúk próbáját?

- Persze!

- Akkor hozzuk a gépeket is, hogy lőjünk pár képet.

Míg én felszaladtam a szobánkba, addig Viki bekopogott az egyik junior szobájába, hogy megkérdezze, hol van a fiúk próbaterme.

- Na megérdeklődted? - álltam meg mellette, amikor még mindig az ajtó előtt ácsorgott.

- Azt mondta, ő is jön, szóval együtt megyünk.

- Áh, legalább nem tévedünk el! - örültem meg és míg megvártuk Taigát, odaadtam Vikinek az egyik régebbi gépem.

Taiga elég hiperaktív junior. Mivel jó idő volt, gyalog mentünk a próbatermekhez és ő az út feléig csak beszélt. Majd hirtelen megcsörrent a telefonja és bejelentette, hogy mégsem tud velünk jönni, mert egy másik helyen lesz megbeszélésük.

- Itt menjetek egyenesen, és lesz majd egy nagyobb étterem, ott forduljatok le balra és ha azon az úton egyenesen mentek, beleütköztök az épületbe, ahol próbálnak - hadarta el és már el is viharzott.

- Hát öhm... - néztem barátnőmre megsemmisülve.

- Nem tévedünk el, azt mondta, nagyon egyszerű odatalálni - legyintett Viki és én ebben bízva követtem őt. Úgy fél percenként tekintgettem oldalra, hogy meglássam az éttermet, de még negyed óra után sem volt sehol.

- Nem az az? - kiáltott fel barátnőm, mire ugrottam egyet és arra néztem, amerre mutatott.

- Oh! Minden bizonnyal - bólintottam és magam után húztam a tömegben. Amint lefordultunk balra, mentünk tovább egyenesen. Egy idő után kezdtek megfogyatkozni az emberek és nem lakóházak vettek körül, hanem az éttermek hátsó kijáratai, a járdák telepakolva kukákkal és szemetes zsákokkal.

- Nos - álltam meg az út végén, ugyanis ez egy zsákutca volt. - Ez a fal itt egyáltalán nem néz ki úgy, mint egy próbaterem.

- Menjünk vissza - szólt barátnőm a száját harapdálva.

- Jó, de hova? Fogalmunk sincs, merre kell menni - toppantottam egyet fáradtan. Míg kisétáltunk a zsákutcából, azon gondolkoztam, merre kéne továbbmennünk.Töprengésemből a telefonom zökkentett ki. A szívem a gyomrom tájékára zuhant, amikor megláttam Shige nevét a kijelzőn.

- Igen?

- Oh, én vagyok. Taiga szólt, hogy jöttök. Merre vagytok?

- Már úton vagyunk - mondtam a lehető leghatározottabban.

- Ugye nem tévedtetek el? - kérdezte félig nevetve.

- Nem, nem! Még megvagyunk! - győzködtem, miközben barátnőm ütlegelte a karom, hogy mondjam meg neki az igazat.

- Na jó, hol vagytok? - kérdezte hirtelen.

- Öhm... Itt vagyunk aaa... - körülnéztem, de nem találtam utcanevet, szóval megnéztem az étterem nevét, ahol lefordultunk.

- Hogy kerültetek oda? - hüledezett Shige.

- De semmi baj, majd megkérdezünk valakit! Ti csak próbáljatok!

- Hol vannak? - hallottam Tegoshi hangját a háttérből.

- Annál az étteremnél, ahol tegnap ettünk.

- Eh? Hogy kerültek oda?

- Gőzöm sincs.

- Várjatok ott! - kiabált Tegoshi, mire távolabb tartottam a fülemtől a telefont, nehogy megsüketüljek.

- Izé... - próbálkoztam.

- Mindjárt értetek megyünk - mondta Shige és letette.

- Hát jó...

- Mit mondtak? - kérdezte Viki.

- Értünk jönnek, szóval itt megvárjuk őket, az étterem előtt.

- Ah, de jó... - sóhajtott fel.

Az étterem ajtajánál ácsorogva figyeltük az előttünk elhaladó embereket, és míg meg nem jöttek a fiúk, azon tűnődtem, mikor fogok végre úgy Shige szemébe nézni, hogy nem kerülök a sírás határára.

Amikor megállt a kisbusz az út szélén, mi gyorsan bepattantunk és már indultunk is, mert mögöttünk türelmetlenül dudáltak.

- Köszi, hogy eljöttetek - néztem Shigére hálásan az anyósülésről.

- Egy GPS-t kéne rátok szerelni - mosolygott.

- Az eltévedés a specialitásunk! - szólt előre Viki, mire felnevettünk.

- Látjátok? - szólt Tego, mikor megfordultunk - Túl messzire mentetek el, hogy tudtatok ennyit gyalogolni anélkül, hogy gyanút fogtatok volna? Itt van az az utca.

- Jólvan már! - állítottam le, mert nagyon jól szórakozott rajtunk.

A próbateremben nagy volt a nyüzsgés, Massu és Keii éppen két juniorral társalgott az asztalnál, három férfinél volt kamera, és három junior táncolt a tükör előtt.

- Jól vagytok? - nézett fel Keii az asztalon heverő koncerttervből.

- Persze - mosolyodtam el. Épp hogy lepakoltunk, a fiúk már kezdték is a próbát. Készítettem néhány képet, de nem akartam rögtön az első nap túl sokat készíteni, most még úgyis sok egyeztetnivaló volt a koreográfiákkal. Három dal után Shige jött a szólójával, addig a többiek leültek kifújni magukat. Mindenki egymással beszélgetett, csak én néztem Shigét figyelmesen, minden egyes mozdulatát a fejembe véstem. Mikor Shige belenézett a tükörbe, találkozott a tekintetünk, mire szégyellősen elmosolyodott, amitől nekem akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, átszakítja a bordáimat. Vörös fejjel fordultam a többiek felé, akik a kosztümökkel voltak elfoglalva.

- Reni, neked ez tetszik? - zökkentett ki Massu a bambaságomból és elém tolt egy ezüst árnyalatú szövetet.

- Ühm - hümmögtem a lehető legmeggyőzőbben. Keii rám pillantott, majd Shigére és tudtam, hogy mindent megértett, szóval inkább beszédbe elegyedtem velük a kosztümökről, mielőtt felesleges dolgokkal kezd el foglalkozni. A próba hosszúra nyúlt, de én nem bántam, mert rengeteg érdekes dolgot láttam és a fiúk is elemükben voltak. Mikor a vége felé ásítozni kezdtem, Koyama megragadta a karunkat és beállított minket is táncolni.

- Mivel már kezditek unni - szólt és legelőre tolt minket. Úgy álltunk ott, mint akiket ott felejtettek, és annyit bénáztunk, hogy a koreográfus nevetve fogta a fejét. A Nagisa no Onee samaa után befejeződött a próba, szóval megkönnyebbülve ültünk le és megvártuk, míg a fiúk lezuhanyoznak. Két junior maradt a teremben, és mivel felidegesítettem magam az utolsó koreográfián, velük gyakoroltam, pedig nekik nem is kellett tudniuk a lépéseket.

- Jójó, majd legközelebb megtanulod - tapsolt Koyama, mikor visszaértek a terembe. Csücsörítve kaptam fel a táskámat és követtük őket. Egy közeli étterembe mentünk hatan, ahova már reggel foglaltak asztalt.

Csak akkor jöttem rá, milyen éhes vagyok, mikor a pincér kihozta az étlapokat. Hirtelen úgy éreztem, egy háromfogásos vacsorát is képes lennék megenni, de nem vittem túlzásba, szóval rendeltem magamnak egy adag tonkatsut, desszertnek pedig crepe-t, mert Koyama azzal nyúzott, hogy egyek vele, ha már a többiek nem akarnak.

Miután megettem a tonkatsut, Keii-el olyan hevesen estünk neki a crepe-nek, hogy a többiek elszörnyedve néztek ránk.

- Nem értem, hogy nem lehet ezt szeretni - mondta Keii teli szájjal, mire én szaporán bólogatni kezdtem.

- Keii-chan, te tudsz crepe-t csinálni? - kérdeztem hirtelen.

- Persze!

- Óóóh! Akkor majd taníts meg! - kérleltem izgatottan toporzékolva.

- Nektek össze kéne házasodnotok - szólt közbe Massu, miközben én teljesen megfeledkeztem arról, hogy ők is itt vannak.

- Ja! Totál összeilletek! - ugratott Tegoshi, majd hirtelen Shigéhez fordult, aki fokhagymás pirított kenyeret rágcsált és csendben figyelt minket. - Ugye?

- Mi? - illetődött meg és kiejtette a kezéből a kenyeret. - Ah, igen, igen. Összeilletek - mondta, egyenesen rám nézve. Lefagyva próbáltam kitalálni, hogy ezt most komolyan gondolta-e, vagy csak a viccelődésbe szállt bele. Bár tisztában voltam azzal, Tegoshi miért kérdezte meg Shigétől is, őszintén nem tudom, hogy mit várt tőle válaszul. Elmosolyodtam, hogy jelezzem, fogtam a poént, ha annak szánta, de Koyama észrevehette, hogy megfeszültem és remegni kezdtem, mert az asztal alatt megfogta a kezem.

- Ah, igaz is! - szólt. - Nekem el kell mennem valahova.

- Eh? Hova? - csodálkozott Tegoshi és összenéztek Vikivel. Keii nem engedte el a kezem, felhúzott magával.

- Massu!

- Mi van velem? - értetlenkedett.

- Te is gyere. Ráérsz, ugye?

- Un. Csak este megyek a stúdióba - mondta és fel is állt, mert Keii a tekintetével felém bökött, amiből minden bizonnyal megértette a jelzést. Utáltam magam azért, hogy nem tudom eltitkolni az érzéseimet és hogy mikor már úgy tűnt, jobban vagyok, egy kis apróságtól megint minden összeomlott.

- Hova megyünk? - kérdeztem halkan, mikor már a járdán sétáltunk. Hagytam, hogy Keii húzzon maga után, Massu pedig csak csendben ballagott mellettem, néha felémnézett, hogy ellenőrizze, nem sírok-e.

- Oda, ahol nem gondolsz Shigére - felelte nemes egyszerűséggel Koyama. Eléggé kételkedtem abban, hogy van ilyen hely a világon, de nem ellenkeztem.

Úgy lépkedtem, hogy nem is emeltem fel a fejem, és csak arra eszméltem fel, amikor megálltunk egy üzlet előtt, aminek a kirakatában apró versenyautó makettek voltak. Ez az a hely, ahova Massu el akart vinni engem a hétvégén.

- Jó napot - köszönt a tulajdonos, egy idős bácsi volt, kerek szemüveggel, és kedves kifejezéssel az arcán.

- Jó napot! - szólt Keii - Makettezni szeretnénk, itt helyben. Lehetséges lenne?

- Persze - mosolygott a bácsi. Ezután megmutatta, hol találjuk a szükséges alkatrészeket és festékeket.

- Massu, segíts - szenvedett Koyama. - Nem tudom, melyik a jó.

- Ha nekem akarsz kedvezni, akkor ez.

- Miért?

- Mert  ez lassabb, mint az enyém. Ez meg gyorsabb.

- Ne szórakozz már! - szólt rá Keii, én meg elnevettem magam. Massu felém fordult és a kezembe nyomott egy dobozt.

- Ez mi?

- Ez a leggyorsabb. Megveszem neked.

- Tényleg? - csillant fel a szemem meghatottan és sűrűket pislogtam, nehogy elsírjam magam.

- Igen, de csak ha nem sírsz.

- Mmm - összeszorítottam a szám és úgy pislogtam rá.

- Visszavonom, így olyan, mintha bármelyik percben felrobbanhatnál - szólt Massu elszörnyedt fejjel, mire kitört belőlem a nevetés és a sírás egyszerre.

- Massu, most akkor az övé lett a leggyorsabb? - kérdezte Keii csalódottan és kelletlenül forgatott a kezében egy dobozt.

- Hát igen - vallotta be Massu, és száját elhúzva mosolygott rám.

- Neked adjam? - léptem Koyama mellé szipogva.

- Nem kell, nem kell - mosolygott és átkarolva megveregette a vállam, majd megtörölte az arcom.

A fiúk fizettek, ezután a bácsi megmutatta, hol tudjuk összerakni és kipróbálni őket. Kipakoltam magam elé a csomagokat és a kezembe vettem az útmutatót. Először kétségbe estem annak bonyolultságán és már azon voltam, hogy elcserélem, de aztán előtört a küzdőszellemem és a következő másfél órában, míg összeeszkábáltam a makettet, a hangomat sem lehetett hallani. Néha Massu vagy Koyama kérdezett valamit, de annyira koncentráltam, hogy nem is figyeltem rájuk, azután már ők sem zargattak. Nem akartam Shigére gondolni, csakis arra, hogy összerakjam a kisautót. Mikor minden apró részt a helyére ragasztottam, megvártam a fiúkat, hogy együtt menjünk lefújni őket festékkel. Én először az egészet átfújtam fehér festékkel, majd hat csillag matricát ragasztottam rá és befújtam sötétkékkel. Addig díszítettem, míg tökéletesen elégedett nem voltam vele, közben Massu már elkészült az övével és engem figyelt, Koyama pedig folyton belenyúlt az ujjával a még száradó festékes részekbe és azzal szenvedett. Massu megszánta és segített neki, addig én lemostam a kezemről a festéket. Mikor Koyama kisautója is végre megszáradt, beraktuk őket a pályára, bár felesleges volt próbálgatni a gyorsaságukat, az enyém mindkettőjükét lekörözte. A markomba nevetve néztem, ahogy Keii felveszi a pályáról kirepült kisautóját.

- Inkább hagyjuk, még a végén szétesik - adta fel a sokadik próbálkozásra. Mivel Massunak mennie kellett a stúdióba, összepakoltunk és az üzletből kiérve elköszöntünk tőle. Úgy fogtam a kisautómat, mint valami kincset és mérges pillantásokkal illettem mindenkit, aki véletlenül meglökött, mert attól féltem, hogy leejtem.

Koyama nem hozta szóba Shigét, amiért igazán hálás voltam neki, egész úton azt magyarázta, hogy kell elkészíteni a crepe-t és én figyelmesen hallgattam, bár mire végigmondta, már a felét elfelejtettem.

Mikor elértünk a szállodához, megszólalt a telefonom, de mire előhalásztam a táskámból, már abbamaradt a csörgés. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam Senpai nevét a kijelzőn.

- Oh, mit keres itt Kenta-kun? - szólt Keii, mire felkaptam a fejem és arra néztem, amerre ő is. A szálloda halljában Kenta-senpai állt, nekem háttal, vele szemben Shige, aki azonnal észrevett, amint beléptem. Arcán frusztrált kifejezés ült és mikor találkozott a tekintetünk, ő elfordította a fejét és inkább a földet kezdte pásztázni. Látszólag sokkal szívesebben lett volna most bárhol máshol, az arcára nézve biztos nem volt ínyére a Kenta-senpaial való beszélgetés.

- Nem veszi fel - mutatta fel a telefonját Senpai, aki még mindig nem vette észre, hogy ott vagyok. Shige pedig úgy tűnt, nem akarja elmondani neki, hogy mögötte állok.

- És? Talán bűvöljem meg a mobilját, hogy felvegye? Miért nem várja meg, hogy megjöjjön és beszél vele akkor? - Shige összehúzott szemekkel nézett rá, és állta Senpai tekintetét. Szinte magamon éreztem a közöttük lévő feszültséget.

- Meddig akarsz még szórakozni vele?

- Nem áll szándékomban szórakozni vele - sóhajtott Shige.

- Akkor mivel magyarázod, hogy mióta találkozott veled, csak szenved? - sziszegte Senpai.

- Csak ő szeret engem egyoldalúan, ennyi az egész. Mit kéne tennem?

- Hagyd őt figyelmen kívül. Ne legyél vele kedves! - emelte fel a hangját Senpai. Koyama csendben állt mellettem, én pedig úgy éreztem, itt az ideje közbeavatkoznom.

- Senpai... - szóltam és tétován tettem felé néhány lépést. Kenta-senpai döbbent arckifejezése elárulta, hogy remélte, nem hallottam mindent a beszélgetésükből.

- Szia Reni! - erőltetett az arcára egy mosolyt.

- Mit csinálsz te itt?

- Veled akartam találkozni. Beszélnünk kell. - Ezután Koyamára nézett. - Négyszemközt, ha lehetne.

Shige azonnal sarkon fordult és távozott, Koyama pedig néhány másodperc után követte őt.

- Hallgatlak - tártam szét a karom.

- Hogy vagy? - kérdezte, és ez olyan abszurdnak hangzott azok után, hogy napokig nem is hallottam felőle, hogy elnevettem magam.

- Megvagyok...

- Az jó - tudta le, én pedig csak bólogattam. Vártam, hogy majd mond valamit, de csak az arcát vakargatta.

- Ezt jöttél megkérdezni? - törtem meg a csendet.

- Nem, azért jöttem, hogy megkérjelek valamire. - Itt egy kis szünetet tartott. - Mondj le róla.

- Kiről?

- Kato-kunról.

- Tessék? - hüledeztem.

- Te is hallottad, hogy mit mondott! Miért érdekel még mindig? - mutatott ingerülten a lépcső felé, amin Shige felszaladt az előbb.

- Senpai, te... - kezdtem, de annyira le voltam döbbenve, hogy nehezen találtam a szavakat. - Te most komolyan azért jöttél, hogy ezt megmondd? Mégis milyen válaszra számítottál? Hogy azonnal rávágom, oké, úgy lesz?

- Azt reméltem, hogy tiszta fejjel fogsz gondolkozni.

- Tévedtél - vágtam rá. Senpai a szemembe nézett és egy mélyet sóhajtott.

- Jó, rendben - túrt a hajába. - Akkor járj velem.

Olyan hirtelen mondta ezt ki, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Szinte biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.

- Tessék? - nyögtem ki néhány másodperc után.

- Akkor könnyebben elfelejted őt.

- Na jó, ezt most... nem teljesen értem - válogattam meg a szavaimat. Az első döbbenet után éreztem, hogy az arcom égni kezd és képtelen voltam állni Senpai tekintetét.

- Gondoltam... - nevette el magát kínosan és megvakarta a tarkóját. - De túl zavarban vagyok ahhoz, hogy többet mondjak.

- Öh... - próbáltam összeszedni a gondolataimat és valamiféle válasszal szolgálni, de egyszerre ijedtem meg és sajnáltam őt, mert habár nagyon kedvelem és mióta kijöttem Japánba, együtt dolgozunk, nem viszonozhattam az érzéseit.

- Sajnálom - mondtam végül. - Tudom, hogy ezzel nem csak neked, hanem magamnak is ártok, mert nem az egyszerűbb és kevésbé fájdalmasabb utat választom, de... - Itt elakadtam. Akármennyire is gondolkoztam, nem  tudtam semmiféle magyarázatot arra, miért kínzom magam tovább ahelyett, hogy feladnám végre.

- Értem. - Senpai lehajtotta a fejét és úgy tűnt, nem akar többet mondani. Úgy éreztem, megszakad a szívem és szörnyű lelkiismeretfurdalás lett úrrá rajtam. Tehetetlenül álltam ott, a kezeimet tördelve.

- Tényleg sajnálom...

- Tudom - mosolygott rám szomorúan. - Menj csak, nekem még van egy kis elintéznivalóm. Aztán visszamegyek Tokióba.

- Ühm... - bólintottam és nehézkes léptekkel elindultam a lépcsők felé. Mikor fentről visszanéztem, még mindig ott állt és az arcát dörzsölte. A számba harapva fordultam el és míg fel nem értem a harmadik emeletre, magam elé bámultam, szinte lefejeltem a falat. Gondolataimból egy hang zökkentett ki.

- Elmondta, amit akart? - megpördültem a tengelyem körül és megláttam a falnak támaszkodó Shigét, akit észre sem vettem, mikor feljöttem.

- Itt álltál egész idő alatt? - húztam fel a szemöldököm.

- Igen. Tudni akartam, mi volt - ellökte magát a faltól és bizonytalan léptekkel elém állt.

- Miért? - olyan erővel szorítottam a kezemben lévő makettautót, hogy csoda, hogy nem törtem el.

- Hát... - elkapta a tekintetét és a falat kezdte el pásztázni. - Elmondta, hogy mit akar tőled, és...

- És...? - a szívem már fent dobogott a torkomban - És te remélted, hogy igent mondok?

- Nemet mondtál? - nézett rám hitetlenül.

- Miért? - kérdeztem vissza.

- Csak mert... - itt félve elmosolyodott. - Ő egy jó ember, igazán adhattál volna neki egy esélyt.

Egyik döbbenetből a másikba zuhantam, fél percig pislogás nélkül meredtem rá, egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni.

- Gondolom azért szeretted volna, hogy így döntsek, mert azzal megkönnyítem a helyzeted - adtam hangot a gondolataimnak.

- Eh? - Shige a kezét tördelve pillantott rám.

- Nyugodtan bevallhatod - csattantam fel. - Mert már úgyis tudom, hogy te nem szeretsz.

- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek... - Shige alaposan megrágta a szavakat, amiket kimondott.

Tisztában voltam vele, hogy csak jót akar nekem, de nem tudtam úgy reagálni rá, ahogy ő szerette volna.

- Akkor miről van szó? - kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Én csak bizonytalan vagyok.

- Mivel kapcsolatban? - néztem rá kérdőn.

- Hogy... - itt vett egy mély levegőt. - ...mit érzek irántad. Ezért gondoltam úgy, hogy mindkettőnknek jobb, ha Kenta-sant választod.

Megkövülten meredtem rá és próbáltam feldolgozni a hallottakat, de ahelyett, hogy örültem volna annak, hogy Shige mégsem teljesen közömbös irántam, dühös lettem. Az indulattól könnyek szöktek a szemembe, legszívesebben felpofoztam volna Shigét.

- És meddig akarsz még bizonytalan lenni? - kérdeztem remegő hangon. - Vagy úgy tervezted, majd én Kenta-senpai nyakába borulok, és már nem is szeretlek többé, így neked sem kell bizonytalannak lenned? És akkor minden megvan oldva?

- Nem így értettem - szólt békítően és közelebb lépett, de én ezzel egyidőben hátráltam egy lépést. - Reni...

- Ha nekem akarsz jót ezzel, akkor ne csinálj semmit, ennyire egyszerű. Ez az én gondom, majd én megoldom - jelentettem ki, és azzal megfordultam. - Te csak foglalkozz a bizonytalanságoddal - vágtam hozzá sértetten és becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. Senkit nem találtam a helyiségben, gondoltam, Viki biztosan Tegoshival van. Lefeküdtem az ágyra és szabadjára engedtem a könnyeimet.

Még soha nem éreztem magam ennyire szánalmasan. Kenta-senpai azt akarja, adjam fel Shigét, hogy nekem jobb legyen. Shige ezután meg kijelenti, hogy ő mégis érez irántam valamit, de nem tudja, mit, szóval válasszam Kenta-senpait, hogy nekem jobb legyen. Miért nem kérik ki az én véleményemet is, mielőtt eldöntik, mi a jó nekem? Ütlegelni kezdtem a párnáimat, a helyükre Shigét képzelve, amivel valamelyest csillapodtak az indulataim. De mikor a nevetgélő Viki és Tegoshi beléptek az ajtón, egy gyilkos pillantást küldtem a szőkeség felé, amiből rájött, hogy ma nem cserélünk helyet. Miután angolosan távozott, Viki kérdezősködni kezdett, de nem volt kedvem beszélni, szóval lefekvésig csak tévéztünk, engem pedig annyira kimerített az egész napos érzelmi megpróbáltatás, hogy nyolc óra körül elnyomott az álom.