8. fejezet

- Nem akarsz mondjuk felkelni? - kérdezte barátnőm, miután egy egész délelőttöt átfetrengtem az ágyban.

- Minek? El akarsz menni valahova? - morogtam vissza a takaró alól.

- Már dél van, csinálhatnánk valami értelmeset - éreztem, hogy leül az ágy szélére, szóval vettem a fáradtságot és lehúztam magamról a takarót.

- A fiúk?

- Már rég próbán vannak, beszéltem Tegoshival reggeli közben - bólintottam. - Nem akarod elmondani, mi bajod van? Vagy kérdezzem meg Shigét? Reggel úgy tűnt, mint aki egy teljesen másik világban van.

- Hmph - vontam vállat. - Mit tudhatok én Kato Shigeaki világairól? Hiszen ő maga a megtestesült bizonytalanság! - mondtam szarkasztikusan, miközben vadul gesztikuláltam. Barátnőm felvont szemöldökkel nézett rám, amiből arra következtettem, hogy teljesen hülyének néz.

- Oké... - mondta kimérten. - Akkor ne beszélj róla, nem fogok könyörögni. Inkább fésülködj meg, baromi nagy csomók vannak a hajadban. Aztán menjünk el enni, mert már éhen halok.

- Jójó - motyogtam és miután sikerült kicsomagolnom magam a rám csavarodott lepedőből, hatalmas szenvedések árán kifésültem a hajam. Közben azon tanakodtam, hogyan tudnám a leghatásosabban utálni Shigét, ha véletlenül találkozom vele, ami mondjuk nem lehetetlen, hiszen az ő koncertjükre jöttem fotózni.

- Shige azt mondta, hogy bizonytalan, ezért jöjjek össze Kenta-senpaial, aki tegnap eljött és megkért, hogy felejtsem el Shigét és helyette inkább járjak vele - hadartam el egy szuszra. Rövid hatásszünet után Viki bedugta a fejét a fürdőszoba ajtón.

- És most ezért utálod Kato-samát? - kérdezte hitetlenül.  - Olyan hülye vagy, Tök!

- Én vagyok hülye?! - háborogtam, hajkefémet a mellkasomnak szegezve olyan erővel, hogy azt hittem, átszakadnak a bordáim. - Ő nem tudja eldönteni, hogy mit akar! Egy hete még semmit nem érzett irántam, aztán hirtelen bizonytalanná válik! Ő a hülye, nem én! - puffogtam, majd a tükörbe nézve megállapítottam, hogy a hajam kiengedve nem szalonképes, szóval durva mozdulatokkal felgumiztam, a frufrumat pedig felfogtam egy hajráffal.

- Mehetünk - álltam meg az ajtó előtt, és közben rájöttem, hogy én is farkaséhes vagyok.

- Hova akarsz menni?

- Hát... abba a sushi étterembe, tudod! - jöttem lázba hirtelen, mert eszembe jutott, hogy japánba utazásunk előtt kinéztünk pár éttermet, ahova el akarunk majd menni.

- Oké - bólintott Viki. Kinyitottam az ajtót és izgatottan beszélni kezdtem arról, hogy mit is fogok enni, miközben folyamatosan hátrafelé néztem a barátnőmre, aminek következtében beleütköztem valamibe. Illetve valakibe.

- Sziasztok - üdvözölt Shige minket egy félénk mosoly kíséretében. Gyorsan hátráltam három lépést és elfordultam tőle.

- Szia, Shige! - köszönt vissza neki barátnőm, mivel látta, hogy rám hiába vár. Kényelmetlenül piszkáltam a fülem előtt lévő hajtincset és alig vártam, hogy elmehessünk.

- Kimentek? - kérdezte Shige, látszólag  szeretett volna beszélgetést kezdeményezni, de én egyáltalán nem szerettem volna, szóval Viki egyedül szenvedett.

- Öhm, igen. De neked nem próbád van?

- Áh, itthagytam a pénztárcám, és sorsot húztunk, hogy ki fogja fizetni a mai ebédet.

- És te vesztettél? - nevetett fel Viki és én is biztos mosolyogtam volna, ha nem utálom éppen.

- Hát igen - nevetett ő is. - Ha szeretnétek... - itt tartott egy kis szünetet. - Gyertek el velünk. - A szemem sarkából láttam, hogy rámnéz, de én nem reagáltam. - De gondolom, nem szeretnétek... - mondta végül.

- Ah, komolyan... - mérgelődött barátnőm. - Ti ketten nem vagytok egyszerűek!

- Bocsi - védekezett Shige, mire Viki sóhajtott egy nagyot.

- Akkor mi megyünk is - szólt és végre elindulhattunk.  

- Wahh!! Waaaahhh! - dühöngtem, mikor biztos voltam benne, hogy Shige nem hallja. Valószínűleg megvárta, míg leérünk a lépcsőn, mert nem jött közvetlen utánunk.

- Nem sajnálod Kato-samát? - loholt mögöttem barátnőm, mert nem bírt lépést tartani az indulattól felgyorsult tempómmal. Megtorpantam.

- Nem, nem sajnálom - mondtam keményen. Viki rosszallóan sóhajtott. - Ne sóhajtozz!

- Bocsánat! - vágott vissza. Ismét elindultunk, mielőtt megfeledkeznénk arról, hogy enni akartunk.

- De akkor is, Kato-sama nem akart rosszat! - szólalt meg ismét, amikor már az emberektől zsúfolt járdán sétáltunk. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

- Milyen messze vagyunk még?

- Már nincs messze. Figyelsz rám?

- Nem.

- Tök...

- Beszéljünk másról.

- De Kato-sama tényleg nem...

- Hagyd már abba ezt a Kato-samázást, az idegeimre mész! - förmedtem rá idegesen. Viki ezután nemhogy nem Kato-samázott, de egyenesen hozzám sem szólt, amitől meglehetősen lelkifurdalásom lett.

- Bocsi... - fordultam felé, mikor leadtuk a rendelést a sushi étteremben. - De tényleg nem akarok róla beszélni...

- Meddig?

- Mit meddig?

- Meddig nem akarsz róla beszélni?

- Hát... - gondolkoztam el. - Nem tudom... - Megráztam a fejem. - Mindegy! Ma nem megyünk el edzőterembe?

- Nem úgy volt, hogy gyakorolnom kéne a próbák alatt?

- Jó, de... - akadékoskodtam. Persze rögtön tudta, mire gondolok.

- Nem akarsz találkozni vele, mi? - bólintottam. - De ki kell ábrándítsalak, ugyanis hiába próbálnád elkerülni, nehéz lenne, mivel három hónapig leszünk együtt.

- Tudom... - csüggesztettem le a fejem, majd sóhajtottam. - Jó, akkor evés után elmegyünk edzeni, aztán meg a próbára - vázoltam fel fanyar képpel a tervet.

Miután megettük az egy hadseregnek is elég sushi adagunkat, elindultunk vissza a szállodába, mivel nem akartunk eltévedni, miközben edzőterem után kutatunk, úgy döntöttünk, inkább használjuk azt, ami a szállodához tartozik. Ezt a döntésem később megbántam, ugyanis az edzőteremben elképesztően nagy volt a tömeg. Odasprinteltem egy éppen szabad futópadhoz, hogy lefoglaljam, és közben hallottam, hogy valaki szitkozódik, amiért én előbb értem oda. Barátnőm időközben összeveszett egy középiskolás lánnyal, mert nem tudták eldönteni, melyikük ért előbb a taposógéphez. Ők elvoltak egy darabig, közben valaki más elfoglalta a gépet, amit ők észre sem vettek. Gondoltam, nem várom meg, míg közös nevezőre jutnak, szóval benyomtam a zenét és kikapcsoltam az agyam. Tíz perc sem telt el, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Majdnem leszaladtam a futópadról, amikor megpillantottam Tegoshit, aki ragyogó arccal állt a mellettem lévő gépen.

- Hát te? - vettem ki a fülhallgatót, miután ismét visszatért belém a lélek és leállítottam a futópadot.

- Egy kicsit lazítok - mosolygott.

- És a próba?... Várj, te táncolás után úgy lazítasz, hogy eljössz az edzőterembe? Nem tudsz leülni és mondjuk pihenni...? - próbálkoztam.

- Nem igazán - válaszolt harsányan. - Nem versenyzünk, hogy melyikünk a gyorsabb?

- Nem.

- Miért? - vigyorgott szemtelenül.

- Mert csak az lenne a vége, hogy én járom meg. Menj és bosszantsd a barátnődet - böktem a fejemmel abba az irányba, ahol Viki a lánnyal veszekedett, de már nem voltak ott.

- Eh? Ő is itt van? - örült meg és azonnal keresni kezdte őt a tekintetével - Nem látom... Pedig elhívnám valahova...

- Nem hívod sehova! - jelentettem ki. - Folyton együtt vagytok, lassan már azt is elfelejtem, hogy néz ki.

- Eh? Te is folyton együtt vagy Keii-channal meg Massuval - vágott vissza. - És egyébként is, amikor a múltkor hárman leléptetek, Shigét otthagytátok velünk, nem is tudtunk kettesben lenni!

- Nem az én hibám, hogy Shige nem vette a lapot - morogtam.

- Elnézést! - egy pár lépett oda mögénk, akik már egy ideje szabad gépre várnak, és gondolom észrevették, hogy mi csak beszélgetünk. - Nem tudnák esetleg átadni a gépeket?

- Eh? Én még el sem kezdtem - kérte ki magának Tegoshi, de én megfogtam a karját és lehúztam a futópadról.

- Menjenek csak - mosolyogtam rájuk.

- Oi, de én...

- Hagyd már, ki tudja, hányan ismernek itt titeket... - magyaráztam, majd az egyik nyújtópadnál megláttam barátnőmet. - Ott van Viki!

Tegoshinak felragyogott a szeme, és azonnal faképnél hagyott, hogy a barátnőjét boldogítsa. Az emberek egyre inkább kezdtek megfogyatkozni. Mikor épp megpillantottam egy szabad taposót és elindultam felé, hirtelen minden lámpa kialudt és a gépek is kikapcsoltak. Mivel az épület tervezője volt olyan találékony, hogy az alagsorba építette ki az edzőtermet, a helyiségben egyetlen ablak sem volt, így semmit sem láttunk.

- Ahh! Nemár! - fakadtam ki. Az a néhány ember, aki kivitte magával a telefonját, azzal világított, hogy lásson valamit, de az enyém történetesen lemerült, és akárhogy szólítgattam Vikit és Tegoshit, nem válaszoltak. A sötétben magam előtt tartva a kezem kitapogattam a falat és sikerült találnom egy ajtót, amit a női öltözőnek véltem, majd benyitottam rajta. Még mindig előre tartott kezekkel botladoztam, nehogy nekimenjek valaminek, de hirtelen hozzáértem valamihez, amit nem tudtam beazonosítani.

- Eh? Mi? Ki ez? - hallottam egy ismerős hangot. Ebben a pillanatban visszatért az áram és Koyamával találtam szemben magam. Mikor észrevettem, hogy félmeztelen és hogy a két tenyerem a mellkasán pihen, egy sikoltás kíséretében hátrahőköltem, aminek következtében nekimentem Shigének, és a lábára is ráléptem.

- Bocsi! - szabadkoztam gyorsan Keii-chan felé fordulva, akit egy kissé meglepett, hogy az előbb véletlenül letapiztam. Mikor elfordultam, egy csomó félmeztelen, törölközőben ácsorgó fiú tekintetével találtam szemben magam, akik nem igazán értették, mit keresek a férfi öltözőben. Zavaromban annyira lefagytam, hogy elfelejtettem kihátrálni a helyiségből, szóval Koyama szabályosan kitolt engem onnan, miközben helyettem is sűrűn bocsánatot kért mindenkitől. De látszott rajta, hogy nagyon jót szórakozik. Mikor vetettem Shigére egy pillantást, csak annyit láttam, hogy próbálja elfolytani a mosolyát. Magamban puffogtam, hogy milyen jól elvan, miközben én még mindig utálom őt.

- A női öltöző a következő ajtó - mondta nevetve Keii-chan.

- Én is tudom! Csak sötét volt...

- Tök, te mit csinálsz itt? - lépett oda hozzánk barátnőm.

- Ne kérdezd - legyintettem vörös fejjel, és inkább elmentem átöltözni. Szerencsétlenségemre a fiúk megvártak minket, és Keii volt olyan kedves, hogy elmesélte az ominózus esetet Vikinek és Tegoshinak is.

- Muszáj mindig leégetned magad előttük? - súgta nekem Viki, hogy a fiúk ne hallják.

- Szerinted direkt csinálom? - kérdeztem vissza felháborodva.

- Hé, hé - húzogatta a hajam Tegoshi, mire hitetlen fejjel felé fordultam.

- Nyalókát szeretnél, vagy egy verést? Mit húzogatod a hajam?

- Gomen - nevetett rázkódó vállakkal. - De csinálj már valamit Shigével! - fakadt ki. Shige és Keii előttünk sétáltak néhány méterrel. Értetlenül megráztam a fejem.

- Mit csináljak vele?

- Nem lehet kommunikálni vele, folyton csak hümmög - magyarázott durcás fejjel.

- Nem lehet mindenki olyan hiperaktív, mint te - ködösítettem, holott jól tudtam, mire gondol. Viki és Tegoshi jelentőségteljesen összenéztek. - Mit nézegetitek egymást... - kezdtem, de Viki ekkor előrelökött, egyenesen Shigének, aki megtántorodott, majd mikor visszanyerte az egyensúlyát, kérdőn és meglepetten nézett rám.

- Bocsi... Ők voltak! - mutattam Vikiék felé, akik ártatlan fejjel nézegették a kirakatokat.

- Jó lenne, ha Shige és Reni végre kezdenének valamit egymással, igaz? - szólt csevegő hangnemben Tegoshi.

- Igen, komolyan rossz nézni, amit csinálnak - válaszolt barátnőm. Mintha ott sem lettünk volna. Vetettem egy futó pillantást Shigére, aki megpróbálkozott egy kedves mosollyal felém, de elkaptam a tekintetem, és inkább Keii-chan mellé álltam, aki addig telefonon beszélt, majd mikor letette,

szemöldök ráncolva figyelte a jelenetet, amiből megértettem, hogy nem helyesli azt, amit csinálok. Mikor beálltam mellé, ő helyet cserélt velem, szóval megint Shige mellé kerültem. Bosszúsan fújtattam és egy szót sem szóltam, míg meg nem érkeztünk a próbaterembe. Mikor felértünk és lepakoltunk, vettem észre, hogy nincs is nálunk fényképezőgép, szóval Vikivel visszasétáltunk a szállodába értük. A júliusi hőségben igencsak megizzadtunk, így mindketten lezuhanyoztunk, mielőtt visszaindultunk volna a fiúkhoz.

- Egyébként muszáj kibeszélnetek minket? - tettem fel neki a költői kérdést, miközben előkapartam másik ruhát.

- Igen, muszáj. Próbál normálisan viselkedni veled, de te még csak esélyt sem adsz neki. Lehet, hogy beszélni szeretne veled. Lehet, hogy már rég szerelmet vallott volna, ha te nem vagy ilyen!

- Hé, hé! - állítottam le felpörgött barátnőmet. - Ha Shige szerelmet vall nekem, akkor... akkor...

- Akkor belátod, hogy te voltál a hülye és bocsánatot kérsz tőlünk.

- Hát... - gondolkoztam el. - Jó, oké, de ez úgysem fog bekövetkezni. Shige még bizonytalankodik egy darabig, aztán el is felejti az egészet - vázoltam fel a szerintem legrealisztikusabb valóságot.

Mire visszaértünk, a fiúk már javában próbáltak, szóval leültem egy székre és segítettem Vikinek, aki fényképezett. Aztán rászóltam, hogy ne csak Tegoshi legyen a képeken, de mivel a szőkeség igen élvezte, hogy barátnője fényképezi, folyton pózolt és játszotta magát. Feladtam a próbálkozást, és én is beálltam fényképezni. Elég nehéz volt nem útban lennem másoknak, vagy egy juniornak mentem neki, vagy egy kamerásnak, vagy éppenséggel az egyik tagnak. Mikor páran elkezdtek rosszalló tekintettel nézni ránk, inkább leültünk és próbáltunk levegővé válni.

- Ma többen vannak, nem? - fordultam barátnőmhöz, aki éppen gyilkos tekintettel méregetett egy staffost, aki korábban gorombán rászólt, hogy útban van.

- Igen, de a koncerten ugyanez lesz... - sóhajtott. Míg a fiúk nem tartottak szünetet, mi ott sóhajtoztunk. Még a lábunkat sem mertük megmozdítani, nehogy ránk szóljanak. Unottan lapozgatni kezdtem egy naptárat, ami az asztalon volt, majd a júliusnál megállt a kezem.

- Hanyadika van?

- Másodika - nyomkodta unottan a gépét Viki.

- Oh! Holnapután lesz Massu szülinapja! - örültem meg. Megvártam, míg Massu szólója következik, akkor odahúztam barátnőmet a fiúkhoz.

- Mivel egész nap együtt leszünk, nem igazán készültünk semmivel - magyarázta Tegoshi, mire csalódott fejjel pislogtam rájuk. Nem tudtunk tovább beszélni erről, mert Tegoshi a szólójával kapcsolatban felhívta a zenekart, Koyamát pedig egy junior hívta magához, hogy segítséget kérjen egy koreográfiánál. Viki pedig nemes egyszerűséggel otthagyott minket, amikor látta, hogy Shige maradt. Ő nem akart elmenni sehova, én pedig nem hagyhattam ott őt, mert Viki messziről szugerált, hogy adok-e esélyt neki a kommunikációra. Esetlenül álltam egyik lábamról a másikra, és próbáltam nem ellenséges fejet vágni, bár legszívesebben azt tettem volna. Massut figyeltem és úgy csináltam, mint akit nagyon leköt, amit lát. Shige megköszörülte a torkát.

- Sokat törődsz Massuval, igaz? - szólt halkan. Nem igazán tudtam mire vélni a kérdését.

- Most beszélgetést akarsz kezdeményezni, vagy csak különösen foglalkoztat ez a téma? - kérdeztem vissza nyersen.

- Mindkettő - vágta rá azonnal. Kérdőn fordultam felé és a szemébe néztem. Úgy éreztem, egy kisebb örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára ránéztem, és nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött zavarommal. Shige állta a tekintetem.

- Minden taggal törődök, mert egy rajongó vagyok - feleltem a korábban feltett kérdésére. Már épp elfordultam volna tőle, mikor megfogta a vállam.

- Figyelj, Reni - szólt bocsánatkérően. - Én nem akartam, hogy ez legyen belőle. Csak jót akartam neked.

- Ha jót akarsz, ne adj tanácsokat - vágtam rá. - El sem kellett volna mondanod, hogy érzel valamit irántam - ezt olyan abszurd volt kimondanom, hogy éreztem, ahogy elvörösödöm.

- Sajnálom - nézett a szemembe, mire görcsbe rándult a gyomrom. A számba harapva sóhajtottam egyet és minden bátorságom összeszedve megkérdeztem tőle azt, ami végig ott volt a fejemben, hiába is próbáltam elnyomni a haraggal, amit Shige iránt éreztem.

- Jutottál már valamire, vagy még mindig bizonytalan vagy? - tekintetem a földre szegeztem és úgy vártam a válaszát. Azonban ő csak hallgatott. Nem is volt többre szükségem. Inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat és visszamentem Vikihez, akinek a tekintetét egész végig a hátamon éreztem.

- Megint hülye voltál, mi? - kérdezte azonnal.

- Persze, mindig én vagyok az! - dühöngtem és indulatosan ledobtam magam a székre.

- Már bocs, de veled nem lehet beszélgetni, ha mérges vagy. Elveszed az ember bátorságát.

- Akkor talán jópofizzak neki? - tártam szét a karom. Barátnőm erre csak sóhajtott egyet és tovább figyelte Massut. Miközben a többiek is kezdtek visszaszálingózni, Koyama beszélt azokkal a staffosokkal, akik szerint láb alatt vagyunk, és nem akarták megérteni, hogy hivatalosan mi vagyunk a fotósaik. Végül az lett belőle, hogy felálltunk és elmentünk haza, mert elegünk volt abból, hogy miattunk vitatkoznak.

- Majd hívlak - tátogott Keii, miközben kezével telefont formált a füle mellett.

- Mindegy... - legyintettem kedvetlenül. Megvártam, míg Viki vált néhány szót Tegoshival, aztán elindultunk vissza a szállodába.

- Elegem van! - fakadtam ki már a szobánkban, az ágyon fetrengve. Az elmúlt két órában azzal foglaltam le magam, hogy a tévét kapcsolgattam, de semmi érdekeset nem találtam benne. Vikit nem igazán érdekelte, hogy szenvedek, még mindig mérges volt rám, amiért nem hagytam, hogy Shige kommunikáljon velem, pedig szerintem eleget beszélgettünk. - Viki! - dobtam neki a párnám, mert nem reagált az előző kitörésemre.

- Jó, hallom, eleged van. Nekem meg lassan belőled. Ha ennyire szenvedsz Shige miatt, miért nem békülsz ki vele? - csukta össze a könyvét.

- Ha kibékülök vele, szerinted mi lesz? Csak ugyanolyanok leszünk, mint ezelőtt. És azt is elfelejti, hogy valaha érzett valamit irántam.

- Mivan? - értetlenkedett és felült az ágyon. - Vagyis addig akarod ezt csinálni, míg nem vall szerelmet? - kérdezte elképedve és elnevette magát. Csücsörítve megvontam a vállam. - Hány éves vagy pontosan?

- Jó, tudom, hogy hülyeség! - védekeztem. - De akkor mit csináljak? Nekem rossz, hogy úgy viselkedünk, mintha barátok lennénk, közben pedig ott van közöttünk ez az egész...

- Eddig még nem volt bajod ezzel - emlékeztetett Viki felvont szemöldökkel arra, hogy két nappal ezelőtt még nagyon is jó kapcsolatot ápoltam Shigével, ami engem is boldoggá tett. Nem válaszoltam. Azokat a napokat valóban mindenki jobban viselte, de bennem és szerintem Shigében is voltak kétségek affelől, hogy ezt hosszútávon is folytatni tudjuk. Ha nem lennék örök kételkedő, elhinném, hogy Shige azért akar kibékülni velem, mert tényleg érez irántam valamit, és nem azért, mert kellemetlen a légkör, ha hatan együtt vagyunk.

- Nekem mindegy, csak viselkedj normálisan, ne úgy, mint egy gyerek... - adta fel barátnőm, mire rövid töprengés után bólintottam. Ekkor megcsörrent a telefonom.

- Szia! - szóltam bele vidáman.

- Na, lehiggadtál már? - kérdezte Keii.

- Bocsi... - húztam el a szám, mire elnevette magát.

- Késő délután végzünk, majd akkor találkozunk, jó? Elmegyünk együtt vacsorázni. Mind a hatan. - hangsúlyozta ki.

- Jójó, értettem - sóhajtottam mosolyogva.

Nem akartunk egész nap a szállodai szobában gubbasztani, szóval elmentünk körülnézni Sendai-ban. Mivel a belvárosban voltunk, úgy döntöttünk, elmegyünk a nem messze lévő Rinnoji Templomhoz. Mielőtt bármerre is indultunk volna, beszereztünk egy város-és egy metrótérképet, nehogy eltévedjünk. A metróállomás nem messze volt a szállodától, és sikerült úgy eljutnunk oda, hogy egyszer sem tévedtünk el. Kifizettük a jegyet és éppen elértünk egy akkor beálló metrót. Természetesen nem volt hova leülnünk, és még kapaszkodni is alig tudtunk valahova. A következő megállónál még többen szálltak fel, már lassan egy heringkonzervben éreztem magam. Bosszúsan néztem a mellettem álló férfira, aki éppen a jobb lábamon taposott és közben igyekeztem figyelni a hangszóróra, nehogy rossz helyen szálljunk le.

- Hol járunk? - szólt oda nekem barátnőm, akit időközben arrébsodortak a felszálló utasok, így végig azon voltunk, hogy ne veszítsük szem elől egymást.

- A következő megálló - mondtam, mire fellélegzett. Kiverekedtük magunkat az ajtón és előhalásztam a zsebemből a várostérképet.

- Ahogy kiérünk az állomásról, jobbra kell fordulnunk és azon az úton mennünk. Elvileg gyalog tíz perc - magyaráztam a térképet figyelve, miközben mentem előre, ennek köszönhetően majdnem kisétáltam az autók elé, ha barátnőm nem ránt vissza.

Alig gyalogoltunk pár perce, amikor megcsörrent a telefonom. Mikor elővettem, csak akkor láttam, hogy volt egy pár nem fogadott hívásom.

- Hol vagytok? - szólt bele Tegoshi köszönés nélkül.

- Miért?

- El kellett volna jönnötök a stadionba. Már egy csomószor hívtunk.

- Mi? - ijedtem meg. - Metrón voltunk, szóval nem hallottuk a telefont. - Vikinek némán jeleztem, hogy nézze meg a hívásait. Elhúzott szájjal mutatta fel, hogy tíz nem fogadott hívása van.

- Metrón? - csodálkozott Tegoshi. - Hova mentetek?

- A Rinnoji Templomnál. Nem tudtuk, hogy ma még szükség lesz ránk, szóval eljöttünk - magyarázkodtam összeszorult gyomorral.

- Áh, vagy úgy! Oké, de holnap el kell jönnötök!

- Mennyire haragítottam őket magamra? - sütöttem le a szemem.

- Semennyire - válaszolt könnyed hangnemben, mire felsóhajtottam. - Érezzétek jól magatokat!

- Oké...

- Mi az? - érdeklődött barátnőm.

- Ma el kellett volna mennünk a stadionba - motyogtam lesúlytottan.

- Visszamenjünk? - látott belém Viki, mire bólintottam. Visszasétáltunk az állomáshoz, és felszálltunk a következő zsúfolt metróra. Erősen deja vu-m volt a dologtól, valaki most is rálépett a lábamra.

Sprintelve szaladtunk vissza a szállodához, szinte beestünk az ajtón. Fogalmunk sem volt, hogy próbálnak-e még, vagy már végeztek, szóval mindegyikük szobájának ajtaján becsengettünk, de nem kaptunk választ. Idegesen toporogtam a folyosón, amikor beszédhangok ütötték meg a fülem. Tegoshi és Shige sétáltak fel a lépcsőn, és mikor megpillantottak minket, megtorpantak.

- Ti nem templomnézőbe mentetek? - mutatott ránk csodálkozva a szőkeség. Én még nem kaptam levegőt, szóval leroskadtam a földre és úgy próbáltam meg ismét normálisan lélegezni, miközben Viki elmondta, hogy amint Tegoshi telefonált, már rohantunk is vissza.

- Nem kellett volna... - hüledezett Shige és végignézett rajtunk. Én is csak akkor vettem észre, hogy teljesen leizzadtam. Hirtelen szörnyen kényelmetlenül kezdtem érezni magam.

- Ez nem igaz... - sziszegtem magamnak. Ma már beégtem egyszer Shige előtt, most miért kell még teljesen leizzadva is látnia? Nem elég, hogy mosolyszünetet tartunk, még ez is...

- Állj fel - nyújtotta a kezét Shige, hogy felsegítsen. Miután lefuttattam magamban a lehetséges reakciókat, elfogadtam a segítségét, bár a büszkeségem hevesen tiltakozott. Amúgy is nevetséges lett volna a büszkeségemet választanom, amikor ott gubbasztottam a lábai előtt a földön, az izzadtságtól csapzott hajjal, nedves felsőben.

- Köszi - motyogtam alig hallhatóan és amint felálltam, kihúztam a kezem a tenyeréből.

- De hol vannak a  többiek? - kérdezte Viki.

- Koyama és Massu még a megbeszélésen vannak. Massu mindenáron meg akarja győzni a szervezőket, hogy dupla hosszúságú ráadás legyen a koncert végén - magyarázta Tegoshi.

- Hogy áll a dolog? - kérdeztem mosolyogva, magam előtt látva, ahogy Massu makacsul kitart amellett, amit ő akar.

- Előbb-utóbb be fogják adni a derekukat - dugta zsebre a kezét Shige, mire elnevettem magam. Aztán eszembe jutott, hogy haragszom rá, szóval gyorsan letöröltem a vigyort a fejemről és magammal ráncigáltam Vikit, hogy zuhanyozzunk le.

- Ha megjöttek, beszólunk és mehetünk enni - szólt utánunk Tego.

- Ahh, miért kell mindig ilyenkor megjelennie? - szenvedtem, miközben elővettem másik váltásruhát, aznap már másodszorra.

- Ugye tudod, hogy a turné Shige születésnapján kezdődik?

- Óh, igen? - kérdeztem vissza úgy, mint akit nem különösebben izgat a dolog, nem mintha át tudnám verni őt. Addig szugerált kétkedő fejjel, míg el nem tűntem a fürdőszoba ajtó mögött. Gyorsan lezuhanyoztam és megmostam a hajam, aztán próbáltam villámgyorsan megszárítani, de a sok haj hátránya, hogy az ilyesmi eleve lehetetlen, így mikor a fiúk indulásra készen becsengettek, én még úgy néztem ki, mint egy tébolyult.

- A hajam nem akar engedelmeskedni nekem! - toppantottam hisztisen és már azon voltam, hogy kivágom az ablakon a hajszárítót. A fiúk érdeklődve figyelték a szenvedésem, közben helyet foglaltak az ágyamon, amitől úgy éreztem magam, mintha egy cirkusz főattrakciója lennék.

- Túl sok a hajad, és nem jól szárítottad be. Most meg egyszerre próbálod az egészet kivasalni - oktatott ki Massu.

- Várjon, Sensei, mindjárt leírom egy papírra a szavait, nehogy elfelejtsem - meredtem idegesen a tükörből Massura, jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi az okoskodására. A karom már olyan fáradt volt, hogy azt vártam, mikor adja fel és szakad le. A következő pillanatban láttam, hogy Keii könyökével meglöki a mellette gubbasztó Shigét, majd jelentőségteljesen rápillantott. Shige felállt és odalépett hozzám.

- Add ide - nyújtotta a kezét a hajvasalómért. Mivel nem reagáltam, kivette a kezemből, majd fogott egy csatot és felcsatolta a hajam nagy részét.

- Ugye nem fogod elrontani? - szólaltam meg végül, mert a kíváncsiságom erősebb volt a haragomnál, mire Shige megeresztett egy félmosolyt és kezével belefésült a hajamba, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Reflexből odakaptam a kezem, amit sajnos a többiek is észrevettek. Megköszörültem a torkom és azon tűnődtem, miért nem vagyok genetikailag sápadt vagy valami, akkor biztos nem lenne ilyen vörös az arcom.

Shige óvatosan vasalta a hajam, mielőtt visszeresztette volna a csupasz vállaimra, kicsit megfújta őket, mert a maximum hőfokon besütött hajam igazi égési sérüléseket okozna rajtam. Próbáltam nem őt figyelni, miközben ügyködött, de a fiúkra sem volt jobb nézni, annyira elvoltak kettőnkkel, jobban világgá sem tudták volna kürtölni, hogy életcéljuk minket összehozni. Az a baj, hogy ez nem rajtam múlik, rajtuk meg pláne nem, hiába is próbálkoznak.

- Mikor fogy már el a hajad? - türelmetlenkedett Tegoshi, akinek a hasa egyre rövidebb időközökkel korgott.

- Mindjárt kész - válaszolt helyettem Shige, pedig szép szavakat tudtam volna intézni a szőkeséghez.

Shige kivasalta az utolsó hajtincsem is, majd néhány laza mozdulattal beletúrt a hajamba, aminek következtében ujjai véletlen hozzáértek a nyakszirtemhez, ebbe szabályosan beleborzongtam, a fiúk pedig önelégülten mosolyogtak egymásra. Nekem ezután már mindegy volt, csak azt reméltem, hogy Shige ebből semmit nem vett észre. Utoljára hagyta a frufrumat, és azt hiszem, ennél zavarba ejtőbb dologban még soha nem volt részem. Próbáltam ide-oda nézelődni, míg az ő arca végig az enyémet pásztászta.

- Kész van - szólt három örökkévalóságnak tűnő perc után. Megköszörültem a torkom és belenéztem a tükörbe. - Na? Elrontottam? - kérdezte egy kicsit szemtelenül.

- Nem... - mosolyodtam el, és elcsodálkoztam azon, hogy még tényleg képes vagyok mosolyogni. - Köszi - pislogtam rá zavartan úgy három másodpercig, aztán megint elkaptam a tekintetem, mert féltem, hogy elárulom magam. Igazából az egekben jártam és alig bírtam megállni, hogy ne simogassam a hajam folyamatosan. Shige arcán láttam, hogy rengeteg mondanivalója lenne számomra, de Tegoshi már nem volt olyan tapintatos, hogy ezt is megvárja, mert felpattant az ágyról és elégedetlenül motyogva elindult az ajtó felé.

- Várj - szólt utánam Shige, mikor én is indulni készültem. Megvárta, míg csak mi maradunk a szobában, aztán a szemembe nézett és láttam rajta, hogy habozik. Nem tudom, hogy az elmúlt fél óra volt az oka, vagy valami más, de hirtelen eltűnt belőlem minden harag és makacsság. Közelebb léptem hozzá és nyeltem egy nagyot. Ekkor piszmogást hallottam kintről, szóval azonnal elmosolyodtam.

- Nem is tudom, hogy gondolhattam azt, hogy magunkra hagynak minket - suttogtam félig nevetve Shigének, aki már a száját harapdálta zavarában és csípőre tett kézzel lehorgasztotta a fejét.

- Csak menjünk inkább, nem igaz? - nézett rám aranyosan elgyötört fejjel, mire elnevettem magam.

- Miért? Nyugodtan beszélgessetek csak! - szólalt meg Keii az ajtó mögül, erre inkább nem reagáltam.

A tervem, miszerint addig fogom utálni Shigét, míg szerelmet nem vall, kudarcba fulladt. Mondjuk ennél nevetségesebb stratégiával elő sem állhattam volna, így talán nem is baj, hogy nem tartottam ki mellette. Szórakozottan néztem, ahogy Shige Massuval szórakozik, valami humoristát utánoztak, nem tudtam beazonosítani. Tegoshi időközben kitulajdonította magának Vikit, kézen fogva sétáltak legelöl, Keii pedig hűségesen ballagott mellettem, mint aki kötelességének érzi, hogy társaságot nyújtson nekem.

- Jól tetted, hogy megbékéltél - bökött meg könyökével és bölcs fejjel bólintott. Valamiért úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit megdícsérnek a nagyszülei.

- Köszi - mosolyodtam el.

Az étterembe érve helyet foglaltunk egy nagyobb asztalnál, és én ismételten Shige mellé kerültem. Most, hogy nem akartam kinyírni őt minden egyes pillantásommal, a többiek evidensnek érezték, hogy direkt úgy ülnek, hogy én mellé kerüljek. Kezdődhetett minden elölről. Sóhajtva vettem a kezembe az étlapot és rendeltem egy adag curry-t. Közben beszélgetésbe elegyedtem Keii-channal, aki elmesélte, hogy lebeszélte a staffosokkal, hogy fotózhassunk, és hogy a helyzet odáig fajult, hogy egyenesen Chiyo-sannal kellett beszélniük, aki rendesen ráijesztett a goromba személyzetre. Kárörvendően hallgattam, majd egy éles hang ütötte meg a fülem.

- Milyen boldog mindenki - mikor a hang irányába néztem, a döbbenettől leejtettem a kanalam. Shige exe állt néhány lépésre tőlünk, mellette egy magas, zselézett hajú fiú pislogott értetlenül. Hallottam, hogy a mellettem ülő Shigének elakad a lélegzete, ahogy tekintete találkozik a lányéval. A többiek kérdőn néztek egymásra, úgy tűnik, ők még nem találkoztak Shige volt barátnőjével. A lány keresztbe font karral lépett oda kettőnk mögé.

- Milyen szép így látni titeket - vigyorgott eszelősen. - Talán már együtt is vagytok?

- Mit keresel itt? - kérdezte Shige ridegen és felállt.

- Nem látod? - mutatott hátra a kísérőjére. - Randim van.

- Akkor csak menj tovább, mintha nem is láttál volna minket - sziszegte Shige a fogai között. Remegni kezdtem az indulattól és rémesen rossz előérzetem volt. A lány hisztérikusan felnevetett, amire néhányan felénk néztek az étterembe. Aggodalmasan rágtam a szám szélét és reméltem, hogy nem keltünk túl nagy feltűnést.

- Hogy mehetnék már el? Te - lökött meg két ujjal, amitől felszaladt bennem a pumpa és nem sok kellett hozzá, hogy megint megpofozzam. - Elég szépen elintézted az arcom, de ahogy látom a tiédnek már kutya baja.

- Ha jól megnéztél magadnak, akár el is mehetsz - álltam fel én is. Lesajnálóan elmosolyodott, majd két ujjal megcsípte az ujjatlan ingem gallérját, mintha egy darab rongy lenne. Vettem egy mély levegőt, hogy lehiggadjak és lehunyt szemekkel számoltam vissza tízről, mielőtt behúzok neki egyet. Nem akartam felfordulást csinálni, ha csak ketten lettünk volna, nem tűrtöztetem magam ennyire, de nem tudhattam, kik  vannak az étteremben. Néhány másodperc elteltével Koyama lépett oda mellém és megfogta a lány csuklóját, majd eltolta őt tőlem. Nem erőszakosan, gyengén, de annál határozottabban.

- Megkérhetnélek, hogy távozz? - kérdezte udvariasan és halkan, a szeme viszont szikrákat szórt.

Még én is majdnem megijedtem tőle. - Nem hiszem, hogy neked jót tenne, ha botrányba keveredsz. Mert mindenki látja, hogy te kezdted, nem mi látnánk a kárát - nézett körül Koyama az étteremben. Ez hatott, a lány hátradobta a haját, vetett még ránk egy utolsó lenéző pillantást és peckesen továbbsétált.

- Te jó ég... - felsóhajtottam, és visszadobtam magam a székre. A szívem úgy kalapált, mintha lefutottam volna a maratont. Shige csendben leült és hálásan nézett Koyamára.

- Köszi, Koyama - szólt. Massu, Tego és Viki komor és dühös arccal meredtek maguk elé.

- Ebből még baj lesz - szólt Tego vészjóslóan.

- Hékás, ne mondj ilyet! - szóltam rá, mert még a hideg is kirázott a gondolattól, hogy mit tudna csinálni velünk az a lány.

- Ahh, elment az étvágyam - csapta le a pálcikáját dühösen barátnőm. Én sem bírtam többé a kajára nézni, a gyomrom olyan kicsire szűkült, hogy még egy borsószemet sem fért volna el benne. Emellett amikor belegondoltam, hogy egy épületben tartózkodom azzal a lánnyal, úgy éreztem, a világból is ki tudnék szaladni.

Mindenki egyetértett abban, hogy jobb ha távozunk, szóval fizettünk és a lehető leggyorsabban elhagytuk az éttermet. Viszont még túl korán volt ahhoz, hogy visszamenjünk a szállodába, így Tegoshi elhatározta, hogy márpedig ő elmegy Vikivel karaokézni, és nem is kellett sokáig győzködnie barátnőmet. Boldogan intettek nekünk, aztán átszaladtak a forgalmas úttesten a karaokebár irányába. Ott maradtam három fiúval, amitől hirtelen szörnyen zavarba jöttem.

- Na? - nézett rám Keii, majd Massu és Shige is, mintha tőlem várnák el, hogy eldöntsem, mi legyen.

Mint kiderült, valóban tőlem várták el, mert hárman háromfelé akartak menni. Shige egy horgász szaküzletbe, Keii egy konyhai felszerelés áruházba, Massu meg a plázába körülnézni a divatboltokban.

- Öhm - pislogtam megilletődve - Szerintem mindhárom helyre jut időnk.

- Ez igaz - bólogatott Keii olyan fejjel, mint aki megvilágosodott.

A három program közül Massu-é volt az, ami mind a négyünket lekötött. A horgászüzletben Massu és Keii is csak lábatlankodtak és orbitális hülyeségeket kérdeztek az eladótól, aki biztos megkérdőjelezte az értelmi szintjeiket. Shige majdnem egy órát szöszmötölt a boltban, és hármunknak kellett lebeszélni őt arról, hogy új horgászbotot vegyen magának. A konyhai szaküzletben fél perc alatt elvesztettük Koyamát, és húsz perc bolyongás után a süteményes részlegnél találtuk meg, ahol csillogó szemekkel nézett valamilyen süteménykészítő gépet, amiről később kiderült, hogy egy cupcake sütő. Shige közben elment rizsfőzőt nézni, Massu meg csak téblábolt körülöttünk, neki nem volt szüksége semmire. Én leginkább hallgattam Keii töprengését, hogy megvegye-e a cupcake sütőt, vagy sem. Türelmesen vártam, míg visszateszi a polcra, majd ismét leveszi, ezt úgy négyszer eljátszotta, és végül már én mondtam neki, hogy vegye meg, mielőtt lemegy a nap és bezár a bolt. Mindannyian fellélegeztünk, mikor végre távozhattunk, Koyamával és a cupcake sütőjével együtt, amit aztán cipelhetett magával a plázában.

Kétség sem fér ahhoz, hogy Massu ízlése egyedi. Csupa olyan üzletet látogattunk meg, ahova én amúgy be nem tenném a lábam. Bár Shige is egyre jobban érdeklődik azok a darabok iránt, amiket Massu is kinéz magának.

- Massu! - karoltam bele, miközben egy inget nézegetett. - Ha valami tetszik, megveszem neked, mert holnapután van a szülinapod!

- Biztos vagy benne? - nézett kétkedve. - Ez egy nagyon drága üzlet.

- Hm - gondolkoztam el. - Mivel egy évben csak egyszer van szülinap, legyen.

- Jó, akkor legdrágábbat választom ki - mondta komolyan, mire elnevettem magam. Ekkor Shige lépett oda hozzánk és egy pólóért nyúlt át közöttünk, ezzel szétválasztva minket. Massu nem tulajdonított nagyobb figyelmet a dolognak, én viszont kérdőnk pislogtam rá, de végül nem fűztem hozzá megjegyzést. Míg Massu nézelődött, én a falnak dőlve nyomkodtam a telefonom, de Keii-chan nem hagyott békén, folyton odahívott az öltöző fülkéhez, hogy eldöntsem, melyik ing áll neki jobban.

- Egyedül nem tudod eldönteni? - sóhajtottam fáradtan.

- Egy lány jobban látja az ilyesmit - forgolódott a tükörben, mint egy kislány.

- Oké, ez jó lesz - vágtam rá, mivel attól féltem, az egész napot azzal kell töltenem, hogy segítek neki megvenni egy inget. Közben Shige már rég fizetett, Massu még mindig nézelődött, én meg már ott voltam, hogy otthagyom őket.

- Jó, ez jó lesz - döntött végre egy kisebb örökkévalóság után Massu. Egy halványsárga színű, hosszú és túlméretezett zakót választott, ami csak rajta áll jól, máson el sem tudnám képzelni. Kifizettem neki az ajándékát, aztán végre távoztunk az üzletből, ahol a háromfős női személyzet egész idő alatt izgatottan sugdolózott és bámult minket, többnyire ezért is akartam minél előbb szabadulni onnan.

Hála a döntésképtelen bagázsnak, a vásárlással annyira elment az idő, hogy amint kiértünk a plázából, barátnőm hívott, hogy ők is végeztek, bár egy kicsit furcsán hangzott a hangja.

- Ha Tegoshi leitatta, megverhetem? - tettem le a telefont fintorogva, mert semmi kedvem nem volt Viki szadista énjével tölteni az estémet. Márpedig gyanúm beigazolódott, mikor tíz perc múlva találkoztunk.

- Hahóóóó! - üvöltött Viki már messziről, Tegoshiba karolva, ezzel magára vonva a járókelők figyelmét. Gyilkos pillantásokat küldtem a szőkeség felé, aki elég meggyötörtnek látszott. Nem csodálom.

- Muszáj volt leitatnod? - toppantottam idegesen.

- Honnan tudtam volna, hogy így viselkedik részegen? - védekezett és behúzott nyakkal pásztázta barátnőjét, aki egyáltalán nem zavartatta magát.

- Mi baj, Tök? - ugrott mellém és rácsapott a karomra.

- Áu! - kiáltottam fel, majd belémcsípett, vagyis inkább kicsípett egy darabot az oldalamból. - Valaki kötözze már meg, vagy altassa el! - szorongattam az oldalam fájdalmasan.

- Mi lett vele? - nézett rá döbbenten Shige, Massu és Keii pedig tisztes távolságba mentek tőle, majd Shige is követte a példájukat. De Tegoshinak nem hagytuk, hogy meneküljön.

- Tessék - kulcsoltam rá a kezét Vikiére. - Viseld el, ha már a te hibád - megütögettem a vállát és a többiek után eredtem, majd Shige és Massu között átbújva őket használtam pajzsként, hogy Viki ne találjon meg.

- Hékás, ez nem ér - szólt Shige zsebredugott kézzel és eliszkolt mellettem, mint aki még tőlem is fél. Könyörgő arccal néztem rá.

- Én nem bírom a fájdalmat, nem akarjátok feláldozni magatokat? - néztem kísérőimre, akik hevesen rázták a fejüket és a mögöttünk haladó párosra pillantottak. Viki elengedte Tegoshi kezét és felém szaladt, majd mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna a menekülés gondolata, felugrott a hátamra, aminek következtében majdnem orra estem, ha nincs Shige, aki két kézzel megtartott.

- Hú - sóhajtottam és hálásan néztem rá. - Köszi.

A következő pillanatban barátnőm már mélyeket szuszogva aludt.

- Viki... - próbáltam keltegetni. - Hahó, Viki... Viki, nyomnak a melleid - szenvedtem, de nem reagált.

- Megcsikizhetlek? - lépett mellém Keii.

- Meg ne próbáld - sziszegtem a fogaim között, de szinte még ki sem mondtam, Shige már belecsípett az oldalamba, aztán Keii is - Hagyjátok abba! - forgolódtam úgy, mint aki megkergült. - Elég már!

- De olyan vicces vagy! - szórakoztatta magát Shige, és ha nem szakadt volna le éppen a hátam, még örülök is neki, hogy Shige éppen viccelődik velem, de hála barátnőmnek nem tudtam kiélvezni a helyzetet, mert ő éppen a hátamon aludt el. Megelégeltem a dolgot és nagyokat fújtatva előre siettem, magam mögött hagyva a fiúkat, akik ugyan utánam kiabáltak párszor, de nem vették a fáradságot, hogy kövessenek. Mikor végre visszaértem a szállodába, azonnal ledobtam Vikit az ágyra, aki még erre sem ébredt fel. Miután fejbedobtam egy párnával, leültem az ablak melletti székre és az ablakból figyeltem, ahogy a négyes is végre megérkezik. Néhány perc múlva hangoskodva jöttek fel a lépcsőn és hallottam, ahogy lassan elhalkulnak és bemennek a szobáikba. Az órára néztem, már nyolc is elmúlt és rájöttem, hogy éhen halok. A közös evészetből Shige volt barátnője miatt nem lett semmi, de a nap végére visszatért az étvágyam, szóval felkaptam a pénztárcám, hogy lemenjek a szálloda éttermébe. Ahogy kinyitottam az ajtót, szinte beleütköztem Shigébe.

- Szia - köszöntem meglepetten és várakozva néztem rá.

- Mész valahova? - mosolygott és úgy éreztem, az egész világot körbe tudnám ugrálni ettől a mosolytól.

- Öhm... megéheztem. Miért?

- Igazából... - kezdte bizonytalanul és idegesen tördelni kezdte a kezét. - El akartalak hívni.

- Hova? - csodálkoztam. Itt megeresztett egy félmosolyt, és úgy nézett rám, mint aki valami örömteli hírt készül közölni.

- Egy randira - jelentette ki hirtelen, mire lefagytam és pár másodpercig csak sűrűket pislogtam rá, mintha huzatot kapott volna a szemem. Shige türelmesen kivárta, míg feldolgozom a hallottakat, bár látszólag kezdett egyre jobban zavarba jönni, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Hirtelen több dolog jutott az eszembe, az egyik, hogy Shige tényleg elhívott randira, a másik, hogy ettől boldognak tűnik, a harmadik, hogy nem ártana válaszolnom neki és végül az, hogy át kell öltöznöm.

- Mindjárt jövök! - emeltem fel a kezem jelezve, hogy várjon itt, majd beviharzottam a szobába, felcsapta a bőröndöm tetejét, kiméletlenül kidobáltam az összehajtott ruháimat, megkerestem azt a blúzt, amit tőle kaptam, felhúztam egy szövet rövidnadrágot és egy ujjas szandált, rekordidő alatt készültem el, majd mikor vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben, barátnőm felébredt és álmosan pislogott rám.

- Hova mész?

- Randira.

- Ah... - bólogatott, majd visszadobta magát az ágyra. Fél perc után hirtelen felült és értetlenül meredt maga elé.

- Kivel mész te randira? - kérdezte, mire egy kuncogás volt a válaszom és küldtem felé egy amolyan 'bizony ám' pillantást. Miután feldolgozta az információt, a szája elé kapta a kezét. - Kato-sama?

- Igen! - sipítottam a lehető leghalkabban, mert nem akartam, hogy Shige betegnek tituláljon és meggondolja magát. Viki ugrálni kezdett az ágyon, én meg hagytam, hadd ugrálja ki magát és kiléptem az ajtón.

- Miért ugrál Viki? - kérdezte Shige.

- Nem tudom - vontam vállat ártatlanul pislogva. Olyan izgatott voltam, hogy le sem lehetett törölni a mosolyt a fejemről, Shige meg azon mosolygott, ahogy én mosolygok, szóval ott mosolyogtunk egymáson, míg ki nem nyílt az egyik ajtó és kilépett rajta Keii-chan.

- Hát ti? - mutatott kettőnkre. Shige tekintetéből láttam, hogy nem igazán akart összefutni vele, hogy magyarázkodjon és én sem nagyon voltam kíváncsi az elégedett fejekre, miután meghallják, hogy végre elmegyünk egy randira, szóval összenéztünk Shigével és szó nélkül, futólépésben otthagytuk az értetlenkedő Keiit.

- Hé, hova szaladtok? - szólt utánunk, de úgy tettünk, mint akik nem hallják meg. Miután

megszöktünk Koyama elől, lelassítottunk.

- Hova akarsz menni? - érdeklődtem, amikor szó nélkül elindultunk a központ felé.

- Mozi... talán? - nézett felém félve, mint aki nem biztos a dolgában.

- Talán? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, mire elnevette magát.

- Mozi - vágta rá. Elfolytottam egy mosolyt, és követtem Shigét a zsúfolt járdán.

Shige megvette a jegyeket a filmre, amit meg akart nézni. Mivel nem sűrűn nézek filmeket, ráhagytam a választást.

- Eszel valamit, ugye? - kérdezte fejével a büfé felé bökve. Megfogta a karom és beálltunk a sorba.

- Nem fogok elveszni ám - mondtam nevetve a karomra pillantva, amit Shige még mindig fogott. Való igaz a moziban akkora tömeg volt - valami premierre gyülekeztek -, hogy könnyen szem elől téveszthettük volna egymást. De az érintése miatt olyan hangosan dobogott a szívem, hogy azt figyeltem, mikor hallják meg a körülöttem lévők és hogy én mikor fogok elájulni, egyrészt, mert már olyan éhes voltam, másrészt pedig azért, mert mikor beálltunk a sorba, Shige keze a karomról a kezemre vándorolt és ujjait rákulcsolta az enyéimre. A hirtelen ért sokk hatására elakadt a lélegzetem, és éreztem hogy a tüzelő arcom izzadni kezd. Shige viszont úgy tett, mint akinek ez az egész fel sem tűnik, vagyis próbált úgy tenni, viszont ahogy az előttünk álló vásárlókat nézte, a szája sarkában megjelent egy apró mosoly. Mikor sorra kerültünk, elengedte a kezem, hogy fizethessen, bár én makacskodtam, hogy az én részemet majd fizetem én, mivel felvásároltam az egész büfét.

- Ülj le, elmegyek mosdóba - szólt, mikor kiálltunk a sorból és kerestünk egy üres asztalt. Remegő végtagokkal leültem és a távolodó Shige hátát figyelve lassan kifújtam az elmúlt tíz perc alatt magamba folytott levegőt.

- Hű... - pislogtam még mindig tüzelő arccal és előkapartam a mobilom.

'Shige megfogta a kezem! Csípj meg!'

Fél perc múlva jött a válasz.

'*megcsípi* Kyááááááááááááááh! Ne ájulj el, mert megverlek!'

Vigyorogva néztem barátnőm sms-ét, miközben a limonádémat kortyolgattam. Mikor felpillantottam, megállt bennem az ütő, ugyanis Shige volt barátnője lépett elém. A döbbenettől megszólalni sem tudtam, nem hittem el, hogy ez a liba mindenhol ott van, ahol mi is.

- Követtél minket? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Szó nélkül leült elém és belemarkolt a sültkrumplimba.

- Titeket? - csodálkozott. - Miért? Nem egyedül vagy? - nézett körül, mire megértettem, hogy valószínűleg megint valami szerencsétlen véletlen műve, hogy egy épületbe kerültünk.

- Nem, a barátnőmmel vagyok - hazudtam gondolkodás nélkül.

- Vagy úgy... - csámcsogott. Magamba fohászkodtam, nehogy Shige megjelenjen, mert úgy éreztem, annak veszélyes következményei lennének. Mikor befejezte a sültkrumplim rágcsálását, keményen a szemembe nézett. - Szálj le a pasimról - jelentette ki, mire pislogás nélkül meredtem rá.

- Hogy kiről? - kérdeztem vissza, mert azt hittem, rosszul hallok.

- Shigéről - mondta egyszerűen.

- Shige már nem a pasid - vázoltam fel neki a helyzetet. - Nem tudom, hogy kéne elbetűznöm ezt neked ahhoz, hogy végre eljusson az agyadig.

- Ugyan - mosolygott rám megvetően, amitől kirázott a hideg. - Csak a te érdekedben mondom. Gondolom nem szeretnéd romba dönteni az ő, vagy a saját pályafutásod.

- Kíváncsi lennék, hogy a nevetséges fenyegetőzéseiddel mit akarsz elérni - néztem a szemébe keményen. - Mert nekem még nem tűnsz túl veszélyesnek.

- Nem kell hinned nekem - nevetett fel, mire megremegtek a térdeim. Nem kell, persze, hogy nem, viszont csak saját magamat vakítom el azzal, hogy nem tekintek rá fenyegető veszélyként. - De ugye nem gondolod komolyan, hogy ő tényleg akarna tőled valamit. Mindent csak szánalomból csinál, mert te úgy lesed minden mozdulatát, mint aki meghalni is képes lenne érte. - Mivel nem válaszoltam, ezt az ő győzelmének tudta le és elmosolyodott. - Na látod. Értelmes lánynak tartalak, úgyis azt fogod tenni, amire megkérlek - bólogatott negédesen, majd felállt és otthagyott. Néhány másodperc múlva feltűnt Shige, én még akkor is magamba zuhanva ültem ott és nem is reagáltam semmire, amit mondott.

- Hé - fogta meg a karom, mikor felálltam és elindultam a vetítőterem felé. - Minden rendben? - nézett aggódva a szemembe.

- Shige... - vettem mély levegőt. Shige várakozva nézett rám. - Miért változtál meg ilyen hirtelen?

- Hirtelen? - értetlenkedett.

- Úgy értem.. Ma reggel még semmi jelét nem adtad annak, hogy... - itt megakadtam, mert egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni a gondolataimat. De Shige még így is megértett, mert elmosolyodott és megborzolta a hajam. Nem bajlódott azzal, hogy magyarázkodjon, egyszerűen csak nem tagadta meg azt, amit csinál. Nekem ez bőven elég volt ugyan, viszont nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy olyat teszek, amivel bajba sodrom őt. Szótlanul követtem őt a vetítőbe, miközben ide-oda tegintgettem, mert attól féltem, az a lány meglát minket. Az idegességtől a filmre sem tudtam figyelni, két és fél óra múlva arra kaptam fel a fejem, hogy Shige a nevemen szólítgat.

- Ah, bocsi, elbambultam - erőltettem magamra egy mosolyt és követtem őt a széksorok között. Néhány lépés után Shige megállt, majd megvárta, míg mindenki kimegy és kiürül a vetítő. Akkor szembefordult velem és szigorú tekintettel pásztázta az arcom.

- Valami baj van - jelentette ki. - Nem akarod elmondani?

Habozva beleharaptam az alsó ajkamba és lesütöttem a szemem.

- Az a lány... - kezdtem tétován. - Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj, szóval...

- Szóval mi? - kérdezte egy kicsit dühösen és várakozó tekintettel nézett rám. - Szóval tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, csak mert félsz, hogy lesz velem valami? - mondta ki helyettem keményen a gondolataim. Sóhajtottam és leültem az egyik székre, mert úgy éreztem, a remegő térdeim nem bírják tovább. Beletúrtam a hajamba és könnyes szemmel meredtem magam elé.

- Erre nem gondoltál akkor, amikor felkavartad közöttünk a dolgokat? - törte meg a csendet Shige. Hitetlenül meredtem rá.

- Tudom, hogy az én hibám! - fakadtam ki remegő hangon, mire Shige arcvonásai megenyhültek.

- Nem úgy értettem. Ebben én is benne vagyok. De miért most kezdesz el aggódni emiatt?

- A kezdetekkor nem számoltam azzal, hogy fel fog tűnni egy ilyen lány - dünnyögtem rekedten és megdörzsöltem az arcom.

- Ő valószínűleg mindenkire veszélyt jelentene, nemcsak rád. Azt mondod, hogy többé ne legyek kapcsolatban?

- Hát... ez tényleg elég abszurd lenne... - vallottam be elhaló hangon és egy kicsit megkönnyebbültem.

Shige leguggolt elém és az orrom alá dugta a szendvicsem.

- Egyél - utasított szigorú fejjel, de a szeme mosolygott. Szófogadóan beleharaptam, miközben kipislogtam a könnyeimet.

- Igyál - tartotta elém a limonádét, és abba is beleittam. Mosolyogva nézte, ahogy szipogva szürcsölöm az italt, látszólag élvezettel töltötte el a dolog. Mikor felálltunk és kidobta a szemetet a vetítő egyik sarkában lévő kukába, bizonytalanul megragadtam a pólóját.

- Shige...

- Mi az? - nézett rám zsebredugott kézzel.

- Megölelhetlek? - kérdeztem olyan halkan, hogy biztos voltam benne, hogy nem hallotta. De néhány

másodperc után Shige kitárta a karjait, olyan aranyosan, hogy kedvem lett volna lefényképezni, hogy megmutassam az egész világnak, de aztán úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak ezt a Shigét.

Félénken odabújtam hozzá, majd körém zárta a karjait, amitől görcsbe rándult a gyomrom és örömömben képes lettem volna elsírni magam. Megsimogatta a fejem, majd eltolt magától. Két ujjal megfogta az állam és felemelte a fejem, mert a zavartól rá sem bírtam nézni. Szinte kiégtem a tekintetétől, úgy pásztázta az arcom, majd egyre közelebb és közelebb került hozzám, végül megcsókolt. A lábaim majdnem felmondták a szolgálatot, úgy remegtek, mintha egész nap le sem ültem volna. Ujjaimmal Shige pólójába kapaszkodtam, miközben próbáltam feldolgozni, hogy ez most tényleg megtörténik velem. Csak akkor váltunk szét, mikor hallottuk a közeledő embereket, akik a következő film vetítésére jöttek. Akkor még egyszer a szemembe nézett, majd egy kicsit rémültre váltott a tekintete, ugyanis a hirtelen jött boldogságtól topogni kezdtem a lábaimmal, mint egy pingvin.

- Mit csinálsz? - kérdőjelezte meg az elmeállapotom, mire gyorsan leálltam a topogással, de a vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. - Mehetünk? - pislogott megilletődve.

- Persze! - vágtam rá, és kihúztam magam után a folyosóra. Boldogan léptünk ki a plázából, hogy aztán a szállodába érve szembetaláljuk magunkat a többiek kíváncsi és várakozó tekintetével.