11. fejezet

A szállodába visszaérve felkeltettem a vállamon alvó Shigét, aki kissé kómásan ment el zuhanyozni, mielőtt visszaindultak volna a többiekkel az étterembe. Mivel én kizárt dolognak tartottam, hogy kitegyem a lábam a szállodából, vagy egyáltalán lemásszak az ágyról, laposakat pislogva figyeltem, ahogy Shige készülődik. Azt hiszem, már éppen álmodtam valamit, mikor gyengéden megrázogatta a vállamat.

- Hékás, ne így aludj el! - dorgált meg mosolyogva, mire én felültem, hátha úgy nem alszok el.

- Hogy van a lábad? - érdeklődtem a vádliját fixírozva, és közben megmasszíroztam a fájós bokámat.

- Elmúlik - mondta rám sem nézve, éppen azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a kedvenc övét a bőröndjében. Közben megérkezett Massu, Tegoshi és Viki, hogy megnézzék, ki hogy áll és közben azon mérgelődtek, hogy Keii milyen lassan készülődik.

- Te is mész? - görbült le a szám Vikire nézve, aki szépen felöltözve ült az ágyam szélén.

- Igen... - felelte félve, én meg ásítottam egy hatalmasat.

- Hát jó, akkor én alszok helyetted is - motyogtam.

- Inkább gyere velünk! - unszolt Massu, de én megráztam a fejem.

- Majd legközelebb, most az alvást választom - mosolyodtam el fáradtan, Shige pedig megsimította a fejem.

- Akkor mi megyünk - szólt, de Tegoshi már épp kifelé tartott, hogy megsürgesse Koyamát. Mosolyogva néztem utánuk. Még intettek egyet, aztán eltűntek az ajtó mögött.

Sóhajtva lekászálódtam az ágyról, hogy lezuhanyozzak, és aztán remélhetőleg aludjak úgy húsz órán át. Közben eszembe jutott, hogy írnom kéne egy sms-t Shigének, hogy aludhatok-e nála, vagy költözzek vissza, mivel úgy gondoltam, az ilyesmit jó tisztázni. Miután az sms-e tartalmából azt szűrtem le, hogy kinevetett a kérdésemért, mosolyogva nyugtáztam, hogy nem kell visszacuccolnom Vikihez, bár néha kicsit hiányzott barátnőm társasága. Miután lezuhanyoztam és magamban eldöntöttem, hogy kiengesztelésképp meghívom majd másnap reggelire, bekapcsoltam a TV-t, hogy nézzem egy kicsit lefekvés előtt. Örültem volna, ha nem szürke képernyő fogad, de mivel sokadik bekapcsolásra sem reagált másképp, felhívtam a recepciót, hogy elromlott. Úgy volt, hogy pár perc múlva feljönnek és megcsinálják, de fél óra várakozás után sem jöttek.

- Ezt nem hiszem el... - mérgelődtem és felhagyva a plafon dühös bámulásával lerúgtam magamról a takarót, hogy lemenjek és felhívjak valakit. Miután kisántikáltam a liftből, az üres recepciós pult felé mentem.

- Elnézést... - szóltam tétován, de az egész aula annyira kihalt volt, hogy úgy éreztem, rajtam kívül egy lélek sincs az épületben. Mérgesen doboltam az ujjaimmal a pulton, és végül úgy döntöttem, most már csak azért is megvárom, hogy jöjjön valaki. Ledobtam magam egy kanapéra és szemeimet erőltetten kimeresztve, hogy ne csukódjanak le maguktól, magam elé bámultam.

- Csak nem kizártak? - hallottam egy hangot magam mellől. Mikor oldalra néztem, a hőség ellenére kirázott a hideg, ugyanis Shige exe állt a kanapé mellett, tetőtől talpig barbie babának öltözve. Idegességemet leplezve undorodva végigjárattam rajta a tekintetem és közben azon gondolkodtam, hogy szerethetett Shige valakit, aki már kinézetre is az ő szöges ellentéte? Miután ő is hasonló kifejezéssel az arcán végignézett a pizsamanadrágos-pólós öltözékemen, gúnyosan körbenézett. - Rájöttek, milyen unalmas vagy, és egyedül hagytak? - bökött fejével az emelet felé, a többiekre utalva. Szememet forgatva felálltam és szó nélkül ott akartam hagyni, de eszembe jutott, hogy talán követne, hogy megtudja, hol van Shige szobája és ez valamiért megrémisztett.

- Csak nem azért jöttél, hogy megint megpróbáld visszakönyörögni magad? - néztem a szemébe és hangom megremegett a méregtől.

- Egészen véletlenül itt találkozom valakivel - dobta hátra hosszú haját és nyomkodni kezdte a telefonját. Hunyorítva néztem rá, és rossz érzés kerített a hatalmába.

- Nem hiszek neked - vágtam rá kapásból.

- Akkor nyugodtan várd csak ki, míg megjön - vetette oda nekem, rám sem nézve és leült az egyik fotelra.

Nem tudtam, mitévő legyek, mivel már egyszer nyíltan megfenyegetett, biztos voltam benne, hogy valamit tervez, szóval egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a telefonját.

Annyit láttam, hogy egy sms volt elküldve Shigének, de mire el tudtam volna olvasni, már a mobil után kapott, amit reflexből elhajítottam valamerre.

- Mégis mire jó ez neked?! - förmedtem rá idegesen és nem sok kellett ahhoz, hogy megint felpofozzam. - Nem volt még elég? Miért nem keresel magadnak egy olyan embert, aki kíváncsi rád?!

- Ha te nem lennél, Shige már rég visszafogadott volna! - sipítozta a képembe, mire én látványosan eltátottam a szám és indulatosan tettem felé egy lépést, mit sem törődve a bokámba bele-belenyilalló fájdalommal. - Tudod te, mennyire odavolt értem? - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Nem érdekel - vágtam rá higgadtabb hangon. - Nem érted volt oda, hanem azért a lányért, akit eljátszottál előtte. Ne is próbáld elfeledtetni vele, milyen visszataszító vagy. Úgysem fog menni - néztem a szemébe és sarkon fordultam, hogy otthagyjam, de a pólómat megragadva visszarántott és mire észbe kaptam volna már fel is pofozott és olyan erővel lökött el, hogy nekiestem a kanapénak, pláne, hogy lerobbant bokámnak hála még csak meg sem tudtam tartani magam és így a földön kötöttem ki. Éreztem, hogy megütöttem az oldalam és a kanapé is arrébb csúszott egy kicsit, mivel alatta nem volt szőnyeg. Az első sokkból feleszmélve már éppen felállni készültem, amikor hangokat hallottam.

A fotocellás ajtó kinyílt és Viki szaladt be rajta, majd a következő pillanatban a recepciós pult mögül is előjött valaki.

- Mi folyik itt? - nézett ránk a középkorú férfi.

- Kicsit későn jön, nem gondolja? - néztem fel rá, az oldalam szorongatva.

- Mi a francot csinálsz?! - támadta le legjobb barátnőm a szótlanul egy helyben álló lányt, akit látszólag nem érdekelt, hogy akár fel is jelenthetik. A 150 centis hobbitom olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy senkinek nem ajánlottam volna, hogy szembeszálljon vele. Shige exe megvető arckifejezéssel félrelökte Vikit. Láttam, hogy barátnőm agresszíven visszalöki és éreztem, hogy ebből nemsokára baj lesz. A recepciós férfi közben felváltva beszélt hozzám és Shige exéhez, de mivel egyikünk sem bizonyult jó hallgatóságnak, már éppen telefonálni akart, amikor ismét kinyílt az ajtó.

- Shiori! - kiáltott dühösen Shige, mögötte ott volt Massu, Tegoshi és Keii is. Mielőtt egyáltalán megpróbáltam volna kitalálni, mi folyik körülöttem és hogy kerül ide mindenki, a férfi indulatosan letámadta a fiúkat.

- Kérem magyarázzák meg ezt az egészet! Ez egy szálloda, nem pedig valami utcai boxklub! - Keii reagált a leggyorsabban és miközben Tegoshival félrehívták az érzelmi sokkot kapott férfit, Shige az exe, vagyis mint megtudtam, Shiori felé fordult.

- Mégis mit csinálsz? - kérdezte, tehetetlen dühvel és riadalommal a hangjában. Közben Massu és Viki felsegítettek a földről és óvatosan leültettek a kanapéra, ugyanis az oldalam elviselhetetlenül fájni kezdett. Aztán mindketten egyszerre fordultak a lány felé. A reakcióidőm a fáradtság és a fájdalom miatt a negyedére csökkent, így csak kapkodni tudtam a tekintetem közöttük. Barátnőm mellkasa hullámzott a dühtől, Massu egyik keze támogatólag a vállamon pihent, míg Shige továbbra is farkasszemet nézett Shiorival.

- Már a moziban megmondtam a barátnődnek, hogy tartsa magát távol tőled - bökött felém a fejével, mire Shige arcára értetlenség ült ki. - De úgy tűnik, nem olyan gyors a felfogása, mint hittem.

- Hogy mit mondtál neki? - döbbent le Shige, én pedig lesütöttem a szemem, mivel nem avattam be a moziban történt kis eszmecserénkre.

- Te mégis kinek képzeled magad? - lépett előre Tegoshi, miután látszólag sikerült megnyugtatniuk a recepcióst. - Ugye tudod, hogy ha Reninek most komolyabb baja esik, téged fel is jelenthetünk? - mutogatott rá fenyegetően, de Shige megfogta a csuklóját és egy pillantással jelezte, hogy hagyja ezt rá.

- Menj el - kérte erélyesen. - És többet ne írj nekem. Ne is keress. Különben nem fogom csak ennyiben hagyni. - Shiori állta a tekintetét, szája lassacskán mosolyra húzódott, amitől libabőrös lettem.

- Shiori! - hallottunk egy hangot a hátunk mögül. Egy idősebb férfi lépett ki az egyik liftből, és dühösen felénk tartott. - Mit csinálsz itt? Mennünk kell a vacsorára! - szólt rá fenyegetően és megragadta a karját.

- Ne rángass! - hisztizett Shiori, de azért hagyta magát kiráncigálni, miután vetett még ránk egy dühös pillantást. Valamiért úgy éreztem, ennek még nincs vége.

Miután mindketten távoztak, Shige mély levegőt vett és idegesen megborzolta a haját.

- Shige... - szóltam halkan és próbáltam felállni, de a remegő térdeim nem akartak engedelmeskedni, így visszaestem a kanapéra. Észre sem vettem, hogy még mindig sűrűn veszem a levegőt és teljesen leizzadtam.

- Jól vagy?  - kérdezte remegő hangon. Leguggolt elém és aggódva végignézett rajtam. - Az oldalad? Menjünk el a kórházba? Nagyon megütötted? És a lábad? - bombázott a kérdéseivel, miközben szemei megteltek könnyel és hangja sírósra váltott. Az én szemem is könnybelábadt, de ez csak a sokk hatása volt.  

- Nem vészes - simítottam meg az arcát szipogva és megöleltem. - Ne sírj!

- Ne haragudj - ölelt magához szorosan, és a reakciója eléggé megrémisztett. Megsimogattam a hátát, jelezve, hogy nincs semmi bajom, bár tudtam, hogy mardossa a bűntudat. Mivel nem reagált, eltoltam magamtól.

- Hékás! Kato Shigeaki barátnőjét kemény fából faragták ám! - húztam ki magam. - Tudod te, milyen menő voltam, mikor eldobtam a telefonját? Látnod kellett volna! - görbítettem le a szám szomorúan, amiért csak én voltam szemtanúja saját menő cselekedetemnek.

- Jólvan, Tök, elhisszük, hogy menő voltál - lökte meg homlokomat Viki,mire összenevettünk és Shige is halványan elmosolyodott. Massu idegesen piszkálta az ujján lévő gyűrűket, Tegoshi még mindig tiszta ideg volt, így lehorgasztotta a fejét és csak annyit láttam, hogy a száját harapdálja.

- Menjünk aludni, majd később ráérünk aggódni ezen - szólalt meg végül a mellettem ülő Koyama és combjára csapva felállt a kanapéról. Megfogta a karom, hogy felsegítsen, mire elnevettem magam.

- Nem vagyok hadirokkant! - kértem ki magamnak a dolgot, bár a lábaim még mindig eléggé remegtek. - A hátadra nem akarsz felvenni esetleg? - kérdeztem hitetlen mosollyal az arcomon.

- Oh,szeretnéd? - kérdezett vissza és már guggolt volna le, mikor megfogtam a karját.

- Csak vicceltem - nevettem fel, de azért hálásan megsimogattam a hátát.

Bár a hangulat egy kicsit feloldódott, éreztem, hogy a fiúk erről a témáról még beszélni fognak, ha négyesben lesznek. Én sem voltam teljesen nyugodt, de nem akartam, hogy még jobban aggódjanak miattam, hiszen amúgy sem történt súlyosabb dolog.

A liftben eszembe jutott valami.

- Mit írt neked Shiori? - fordultam Shigéhez.

- Csak találkozni akart velem, gondolom megint ugyanaz - hunyta le a szemét idegesen. - Csak aztán meglátott téged és ezt is megírta. Ezért jöttünk mind. Úgy tudom, még nem kapta meg az áhított pozícióját annál a híres lapnál és ezért akarja még mindig visszakönyörögni magát hozzám.

Idegesen doboltam a lábammal, míg fel nem értünk a harmadikra.

- Elég lesz! - szóltam a fiúkra, amikor kiléptünk a liftből, mert túlságosan átadták magukat az idegességnek és ez egyáltalán nem tesz jót egy turné alatt. - Nem hiszem, hogy ismét megpróbálkozna ilyesmivel, hiszen simán feljelenthetjük, és amúgy is. Szó nélkül ott hagyhattam volna, azért lett ez a vége, mert túlfeszítettem a húrt, holott tudtam, hogy mi lehet belőle.

- Ez nem a te hibád... - szólt kicsit erélyesen Massu, Viki meg dühösen szitkozódni kezdett és olyasmiket mondott, hogy ha legközelebb meglátja, összeveri a barbie baba fejét. Ezen nem tudtam nem elnevetni magam.

- Ez nem ennyire vicces! - szidott meg Koyama és közelebb lépve hozzám megfogta a két vállamat, majd a szemembe nézett. - Ezentúl óvatosnak kell lennetek, jó? - mondta aggódó pillantással, amitől egy öt éves kislánynak éreztem magam, aztán Shigére nézett. - Én megpróbálok beszélni Chiyo-sannal a történtekről.

- Köszönöm, Koyama - szólt Shige hálásan és megszorította a vállam. Miután a többiek elmentek lefeküdni, megnyugtattam bepörgött barátnőmet, aki a lelkemre kötötte, hogy ezentúl sehova ne menjek egyedül. Megöleltem, amiért kiállt mellettem, aztán elköszöntünk.

Amíg az ágyon ülve Shigére vártam, hogy átöltözzön, éreztem, hogy kezdek egyre idegesebb lenni. Felhúzott térdeimre hajtva a homlokom próbáltam összeszedni magam, kevés sikerrel. A sokkból feleszmélve fogtam csak fel igazán, hogy Shige exe talán nem is ismer határokat és fogalmam sem volt, mikor akar felhagyni a zaklatásunkkal. Mivel soha nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudtam, mit kellene tennem, de próbáltam nem túlreagálni a dolgot és legfőképp megnyugodni, mert Shige exe ide vagy oda, nekik a turnéra kellett koncentrálnunk. És nekem is. Miközben így győzködtem magam, Shige megérintette a vállam, mire ijedtemben összerezzentem.

- Oh, bocsi, csak elbambultam - mosolyodtam el, de tudtam, hogy úgyis átlát rajtam.

- Engem ne akarj átverni. Nyugodtan lehetsz egy kicsit gyenge előttem, és amúgy is miattam van az egész - tördelte a kezét. Remegősen sóhajtottam egyet és szemeimet lesütve bólintottam.

- Azért eléggé megijedtem... - vallottam be halkan, mire elkapta rólam a tekintetét és könnyelábadt a szeme. - Shige... - szólítottam meg halkan és hozzábújtam.

- Ne haragudj - mondta néhány perc csend után. - Megígértem, hogy nem hagyom, hogy bármit is tegyen veled. De nem sikerült betartanom... - hangja elcsuklott, én pedig könnyezni kezdtem.

- Nem vagyok gyenge, elvégre azt is elviseltem, hogy barátnőd volt, sőt még utálni is tudtalak érte! Tudod te, mennyi önuralom kellett hozzá? - kibújtam a mellkasából és úgy hunyorítottam fel rá, még mindig nem engedve az ölelésből. Pár másodpercig a szemembe nézett, mintha a vesémig látna, aztán végre elmosolyodott.

- Akkor maradsz, ugye? - kérdezte végül.

- Persze, megtarthatsz - egyeztem bele, mire összenevettünk.

Ahogy Shige lefeküdt, a derekamnál fogva közelebb húzott magához annyira, hogy szinte egy helyet foglaltunk az ágyon. Miután hosszasan megcsókoltam, megpuszilta a homlokom, majd fejemet álla alá vonva elkezdte simogatni a hajam.

- Shige? - szólaltam meg végül.

- Hmm?

- Nem nyom a gipszem? - kérdeztem, ugyanis a bal karom szerintem fájdalmasan belefúródott Shige hasába.

- Mi? - kérdezett vissza, majd mikor felfogta a kérdésem, elnevette magát. - Hát, ami azt illeti...

- Uh, bocsi - húztam el a szám és próbáltam elhúzódni tőle, de nem hagyta.

- De jó ez így - ösztönösen elmosolyodtam és éreztem, hogy az idegességem kezd elmúlni Shige mellett.

- Holnapra lehet, hogy kockahasad lesz tőle - viccelődtem, elképzelve a hasát az egész éjszakás nyomorgás után.

- Nekem már most is van kockahasam! - erősködött.

- Igen? És hova bújtak azok a kockák? - kérdeztem mosolyogva és belecsíptem a hasába, mire nevetve összerándult. - Ide? Vagy ide? - csíptem bele megint és boldogan hallgattam kisfiús nevetését, majd suttogva hozzátettem. - Én még sosem láttam őket.

- Hagyd abba - nyafogott lemondóan, mire elnevettem magam és szorosan hozzábújtam.

- Shige? - szólaltam meg ismét.

- Hmm?

- Boldog Születésnapot - suttogtam, mire még szorosabban ölelt magához. Mindketten egyszerre vettünk egy mély levegőt és kis idő múlva éreztem, hogy elalszik. Megnyugodtam egy kicsit, hogy nem fogja átidegeskedni az éjszakát és nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

Másnap reggel már nyolckor felkeltem, egyszerűen képtelen voltam visszaaludni. Shige már készülődött a próbára, hogy a két nap múlva esedékes koncerten is minden simán menjen.

- Jó reggelt - csoszogtam ki a konyhába és a mikrohullámú sütő ablakába belepillantva észrevettem, hogy minden egyes hajszámal más irányba áll. Tenyeremmel megpróbálva lelapogatni őket ásítottam egyet.

- Jó reggelt - mosolygott Shige és ahogy felém hajolt, hogy megpusziljon, kihasználva az alkalmat, hogy elengedtem a fejem, sunyin felnézett és még jobban összekócolt. Durcásan néztem rá, de csak kinevetett és nagyon, nagyon szorosan magához ölelt.

- Jól vagy, ugye? - kérdezte halkan.

- Ühm - bólintottam és megsimogattam a hátát.

Elsántikáltam a hűtőig, hogy vegyek elő egy doboz jegeskávét és felültem a pultra.

- Hogy van a lábad? - pillantottam Shige sebére, ami a térdnadrágja miatt látható volt. És nem volt szép látvány.

- Nem vészes - vágta rá, mire összehúztam a szemem.

- Ha valami bajod lesz, Kato Shigeaki... - mutogattam rá fenyegetően.

- Mi van már? - nevette el magát. - Inkább nézz magadra, fe van dagadva a bokád - komolyodott el, és én is a lábamra pillantottam.

- Jó, de... - kezdtem, de Shige kioldalazott a fürdőbe - Hé! Ne tereld el magadról a témát! - szóltam utána rosszallóan. Mikor kijött, egy vizes kendő és kötszer volt a kezében. Leguggolt elém és óvatosan megfogta a bokám. Mosolyogva néztem, ahogy bekötözi, majd szigorúan felnéz rám.

- Ma csak pihentesd!

- Te bezzeg próbákra jársz vele... - motyogtam mérgesen.

- Nincs más választásom - vonta meg a vállát, mire bólintva igazat adtam neki.

Óvatosan leszálltam a pultról és egy székre ülve figyeltem, ahogy készülődik és szomorúan konstanáltam, hogy nélküle kell eltöltenem a napot.

- Egy kicsit hiányozni fogsz - biggyesztettem le a számat szomorúan, mert már annyira hozzászoktam az egész napos hajtáshoz és a fiúk társaságához, hogy kicsit üresnek éreztem magam. Shige a térdére támaszkodva lehajolt elém és megsimogatta az arcom.

- Figyelj... - váltott át komolyra. - Ma egy kicsit később jövök haza, el kell intéznem valamit.

- Oh? - görbült le még jobban a szám. - Mi az? Nem mehetek veled? Amúgy sem ünnepeltük meg a szülinapod még!

- Bocsi - húzta el a száját, és láttam rajta, hogy legszívesebben elmondaná, miről van szó.

- Jólvan, úgyis Vikivel akartam tölteni a napot - vontam meg a vállam mosolyogva. - Jó próbát és vigyázz a lábadra! - búcsúztam el tőle és megcsókoltam, aztán kilépett az ajtón.

Miután elment, lezuhanyoztam és az oldalamat szemügyre véve megállapítottam, hogy a lilás-sárgás folt hasonlít Japán térképére. A gyomrom egy kicsit még furán érezte magát a tegnapi idegesség miatt, de már egészen nyugodt voltam és olyan érzés volt, mintha az egészet csak álmodtam volna. Annyira óvatosan öltöztem fel, hogy útközben csengettek, rajtam meg még csak egy nadrág volt. Szóval magamra tekerve egy törölközőt, kiugráltam a jobb lábamon az ajtóig, biztosra véve, hogy barátnőm érkezett meg. De tévedtem, ugyanis Kenta-senpai kikeredett tekintetével találtam szemben magam.

- Senpai! - döbbentem le és éreztem, ahogy felforrósodik a fejem.

- Izé... - kezdte tétován.

- Bocsi! Mindjárt felöltözök, gyere csak be addig - invitáltam be az ajtón, majd a fájós lábammal mit sem törődve visszasprineltem a fürdőbe.

- Ah, te hülye! - ütöttem meg a fejem és az állapotomhoz képest villámgyorsan magamra kaptam a melltartóm és a Tokyo feliratos pólómat, majd miután hajamat gyorsan átkeféltem - rövid fájdalmas sikolyok kíséretében -, már kész is voltam, és idegesen nyitottam ki az ajtót. Senpai az egyik széken ült, látszólag nagyon kényelmetlenül érezte magát, a kettőnk közötti légkör már egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Odasántikáltam az egyik székhez és leültem.

- Miért jöttél? Azt hittem, Tokióban vagy.

- Ma indulok vissza, de meg kell kérdeznem valamit - nézett a szemembe, mire bólintottam. - Ismered Shige volt barátnőjét? - nagyot nyelve bólintottam és rossz érzésem támadt.

- Igen... Volt vele pár összetűzésem. Miért? Te honnan ismered?

- Ma reggel felkeresett, fogalmam sincs, honnan tudta, hol vagyok, vagy ki vagyok egyáltalán...

- Mit akart? - sürgettem idegesen.

- Próbált besározni téged...

- Tessék? - hökkentem meg és nagyokat pislogva vártam hogy folytassa.

- Én sem értem, de azzal fenyegetőzött, hogy ha nem hagyod el Kato-sant, akkor nyilvánosságra hozza a kapcsolatotokat. És kért, hogy segítsek neki, mert akkor neked is jobb lesz - fejezte be, és arca a végén eltorzult a méregtől.

- És mit mondtál? - szegeztem neki a kérdést.

- Hát elküldtem! Mit mondtam volna?! - háborodott fel.

- Köszönöm - mosolyodtam el hálásan és egy kicsit megkönnyebbültem, de Senpai nem hagyott nyugodni.

- De tényleg rendben lesz ez így? Lehet, hogy tönkreteszi nemcsak a kapcsolatotokat, de még az állásodat is! - Ahogy belelendült a beszédbe, előrehajolt, és mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét.

- Ez a mi dolgunk, majd mi elrendezzük. Mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy gondoskodjunk a saját problémáinkról.

- Én nem úgy veszem észre. Honnan veszed egyáltalán, hogy ő meddig gondolja komolyan?

- Senpai! - emeltem meg a hangomat, mert nem tetszett, ahogy ez a beszélgetés irányt vett.

- Lehet, hogy amint nagyon súlyosra fordulnak a dolgok, mondjuk ha a munkája a tét, akkor otthagy!

- Fejezd be! - álltam fel, majd a bokámba nyilalló fájdalomtól felszisszentem. - Az akkor sem lenne a te dolgod, ne kezdjük ezt megint, kérlek... - sóhajtottam lemondóan és korábbi örömöm, hogy talán rendbehozhatjuk a dolgokat kettőnk között teljesen eloszlott.

- Jó, rendben - bólintott és felállt, indulásra készen.

- Nem maradsz még egy kicsit? - néztem rá könyörgően, mert féltem, hogy soha többé nem fogunk kibékülni.

- Jobb, ha nem teszem - mosolyodott el keserűen. - Szia - intett, és meg sem várva hogy elköszönjek, kisietett az ajtón.

Ott álltam még néhány pillanatig, szomorúan az ajtóra meredve. Bambaságomból a csengő ébresztett, ezúttal tényleg barátnőm volt az. Miután elmeséltem neki mindent töviről-hegyire, együtt szidtuk a dögöt és Kenta-senpait is, majd, mivel hadirokkant lettem, csak a közeli étterembe mentünk el reggelizni. Mivel ki akartam engesztelni, amiért mostanában szinte csak Shigével voltam, hallgattam, ahogy Tegoshiról beszél és magamban örültem annak, hogy mennyire jól megvannak. Sok időt töltöttünk el az étteremben és sokmindenről beszéltünk, de arra ő sem tudott válaszolni, hogy mit akarhat elintézni Shige, amiről nem beszélhet nekünk.

Este, mikor Shigére vártam, ismét azon kattogott az agyam, hogy merre járhat, mert barátnőm azt üzente sms-ben, hogy elvileg a többiek már mind visszajöttek. Kiültem a folyosóra és az egyik széken gubbasztva, felhúzott térdekkel bámultam magam elé.

- Hát te? - hallottam Keii hangját a szobája felől. Elmosolyodtam és megvontam a vállam, persze tudta, miért vagyok kint.

- Te sem tudod, hova ment Shige? - próbálkoztam be nála is, ha már ő a legjobb barátja.

- De tudom... - válaszolta habozva.

- De nem mondhatod el, ugye? - mosolyodtam el szomorúan.

- Megkért rá - pillantott rám bocsánatkérően.

- Tudom, és megértem - ütögettem meg a vállát. Bánatosan nézegettem a félig kész rajzot a gipszemen.

- Szeretnél rá egy Koyakitsune-t? - kérdezte egy idő után.

- Igen! - örültem meg, és megvártam míg kihoz egy lila filcet a szobájából. Hálásan figyeltem Keii-t, aki mindig ott van mellettem, ha magam alatt vagyok, és aki éppen nyelvét kinyújtva koncentrált a rókájára, amit a gipszemre rajzolt. Éppen befejezte a művét, mikor megérkezett Shige.

- Szia! - intettem neki boldogan, de nem viszonozta a mosolyom. Nagyon fáradtnak és nagyon dühösnek tűnt, így csak egy félmosoly kíséretében intett nekünk, majd eltűnt az ajtó mögött. A gyomrom görcsbe rándult a váratlan ridegségétől, így csak földbe gyökerezett lábbal álltam a folyosón az ajtóra nézve. Tanácstalanul, alsó ajkamba harapva néztem Koyamára, aki bíztató pillantást küldött felém és két vállamat megragadva gyengéden előrébb lökött.

- Az ilyen pillanatok is a kapcsolatotok része, nem igaz? Meg kell értened - mosolygott és tudtam, hogy nem én vagyok Shige rossz kedvének okozója. Shige résnyire nyitva hagyta az ajtót, szóval csendben beléptem és még intettem egyet Keii-nek, mielőtt becsuktam.

Shige háttal feküdt az ágyon, fejét a karján pihentette és úgy nézte a plafont. Miven én már rég pizsamában voltam, lefeküdtem mellé és oldalra fordulva néztem rá. A szívem nagyon gyorsan vert az idegességtől; nem bírtam elviselni Shige mérges tekintetét, még ha nem is én voltam, aki rosszat tett. Mellkasára helyeztem a tenyerem, mire felém fordította fejét és a szemembe nézett.

- Nehéz napod volt? - kérdeztem halkan. Szinte éreztem a feszültséget, ami belőle áradt és valahogy enyhíteni akartam, de nem tudtam, mit tehetnék.

- Egy kicsit - válaszolta, szinte suttogva. Nagy barna, szinte fekete szemei kimerültek voltak, de mégis gyengéden néztek rám, ami egy kicsit megnyugtatott.

- És megérte? - simogattam meg az arcát, mire teljes testével felém fordult és szorosan magához ölelt.

- Igen - puszilt bele a hajamba, mire könnybe lábadt a szemem. Magam sem tudom miért, csak éreztem, hogy miattam volt el olyan sokáig, és ettől csak lelkifurdalásom lett.

- Ugye tudod, hogy majd be kell avatnod? - szólalt meg belőlem a makacs énem, Shige pedig halkan elnevette magát.

- Persze, hogy tudom. A kíváncsiságod legyőzhetetlen.

- Akkor jó - mosolyogtam.

Az elkövetkezendő napok akkora rohanással teltek, hogy nem akartam Shigét még jobban feszültté tenni a kérdezősködésemmel, így csendben figyeltem, ahogy mindent belead a próbákon és a legjobbat nyújtja a Sendai koncert második napján. Shiori nem bukkant fel, hírét sem hallottuk, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. A lábamról ezt már nem állíthatom, ugyanis a sok megerőltetéstől a bokám nem lett sokkal jobban, de legalább sikerült kifejlesztenem a fél lábon rohangálást a koncert közben, amivel még azt értem el, hogy a jobb lábam sajgott az izomláztól.

- Ennek nem lesz jó vége - sziszegte Keii, ahogy a koncert után a pihenőben a bokámat vizsgálta.

- Mi az, hogy nem lesz jó vége? - szökött fel a pulzusom az egekbe és mivel amúgy is a sírás kerülgetett a lábam miatt, ez a kijelentés egyáltalán nem jött jókor.

- Pihentetned kéne, és elmenned orvoshoz - ülte le mellém Massu, táskájával a kezében.

- Hogy pihentessem? Vegyem le és fektessem le aludni, vagy mi? Szükségem van a lábamra! - akadtam ki teljesen és hitetlenül néztem körbe.

- Az is lehet, hogy megrepedt a csont - tette hozzá barátnőm, mire gyilkos szemekkel néztem rá.

- Legalább te kiállhatnál mellettem! Ki fog fotózni, ha én pihentetem a lábam? Chiyo-san ki fog rúgni! - estem kétségbe három másodperc alatt, mire Shige két tenyere közé fogta az arcom és a szemembe nézett.

- Menjünk el a kórházba. Még ma. Most - jelentette ki ellentmondást nem tűrű hangon, én pedig lehorgasztottam a fejem.

- És te? Neked nem kell orvoshoz menned? - motyogtam mérgesen.

- A kettő nem ugyanaz.

A tenyerembe temettem az arcom, hogy elrejtsem a könnyeimet. Annyira mérges voltam magamra, és annyira féltem, hogy ennek hatása lesz a munkámra, hogy nem tudtam visszatartani a sírásom.

- Miért kell még ez is? - nyöszörögtem a sírástól elvékonyodott hangon. - Mi lesz, ha nem használhatom a lábam és nem tudok fotózni? - Néztem Shigére nem törődve azzal, hogy néz ki az izzadt és kipirosodott fejem. - A kezem még elmegy, de tolószékben nem gurigázhatok a színpadnál...

- Nem kell tolószék - törölte meg az arcom nevetve. - És a legrosszabb esetben is két helyszínről maradsz le. Csak kificamodott, hamar rendbejön.

- Igen, nem lesz baj, beszélünk Chiyo-sannal is - hajolt elém Keii, aki a kanapé karfáján ült.

- Itt van Chiyo-san - lépett be az ajtón Tegoshi, én meg hirtelen úgy éreztem, megfordul velem a világ.

- Hogy mi? - kérdeztem cincogi hangon és gyorsan elvettem a barátnőmtől a kezében szorongatott törölközőt, hogy megtöröljem az arcomat.

A menedzserasszony csak azért jött, hogy megmondja a fiúknak, a többi helyszínen már nem lesz jelen és sok siker kívánt nekik, illetve hogy emlékeztesse Koyamát a 'news every'-re.

- A legközelebbi adást már előre leforgattátok ugyan, de utána vissza kell utaznod Tokióba.

- Igen, tudom - bólintott Keii, majd óvatosan megkérdezte. - Esetleg az a dolog, amiről beszéltünk...

Chiyo-san gondterhelten sóhajtott egyet és rám nézett, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

- Igen? - kérdeztem még mindig egy egér hangján.

- Mi lett a lábaddal? - döbbent le, mielőtt rátérhetett volna arra a témára. Leguggolt hogy megvizsgálja a bokám, én pedig lélegzet-visszafolytva vártam, hogy kirúgjon.

- Ez nem néz ki túl jól - ráncolta a szemöldökét aggódva. - Menj el a kórházba, mielőtt rosszra fordul - nézett rám szigorúan.

- Dehát... Nem rúg ki? - dadogtam.

- Mi? Kirúgni? - pislogott értetlenül. - Azt hiszed, te vagy az első alkalmazottunk, aki lesérült? - mosolyodott el kedvesen, és miután felfogtam, mit mondott, úgy éreztem, egy szikla zuhan le a szívemről.

- Köszönöm! - sírtam el magam újra és megszorítottam a kezét.

Miután elengedtem a kezét és túllépett a megilletődöttségén, tekintete komolyra váltott.

- Ami Shiori-sant illeti... - kezdte, mire a szívem kihagyott egy ütemet. - Kato-kun ugyan látszólag lerendezte a dolgot, de én úgy érzem, még nincs-

- Tessék? - szóltam közbe és Shigére néztem, aki kerülte a tekintetem.

- Majd utána - csitított Keii.

- Felhívtam azt a magazint, hogy beszéljek a lánnyal - folytatta zavartalanul Chiyo-san. - És... - itt Shigére nézett. - Azt monda, egyetlen fotósorozatot vállalj el, és többé nem hallotok róla. - Itt rám is pillantott, de én szinte már szédültem a zavarodottságtól.

- Tessék? - döbbent le Shige, én pedig egyenesen megszólalni sem tudtam.

- Ezt a döntést rátok bízom - mosolygott bíztatóan Chiyo-san és megütögette a vállunkat, majd elment.

- Miről van szó pontosan? - fordultam Shige felé, kicsit indulatosabban, mint terveztem.

- Hát... - nevette el magát és idegesen megvakarta a tarkóját. Villámcsapásként ért a felismerés.

- Ami miatt későn értél haza aznap... - kezdtem és tekintete egyből elárulta, hogy nem tévedek. - Shiorival voltál?!

- Ne értsd félre! - vágta rá, mielőtt téveszméket kezdek el gyártani magamban, de még így is szikrázó szemekkel néztem rá.

- Mit csináltál? - hunytam le a szemem, hogy megnyugodjak.

- Most lehet, hogy mérges leszel... - húzta el a száját és lehajtotta a fejét, úgy pislogott rám.

- Mi menjünk ki - ajánlotta fel Massu, mert Tegoshi és Viki is merően bámultak minket. Miután Massu kiterelte a többieket, Shige leült mellém és két tenyerét dörzsölgetve beszélni kezdett.

- Találkoztam vele, és megkérdeztem, mit akar tőlem, amiért cserébe békén hagy minket. Azt mondta, be akar kerülni ahhoz a magazinhoz, bármi áron. Ezért én... - itt megakadt, lehunyta a szemét és mély levegőt vett, majd folytatta. - Elmentem ahhoz a magazinhoz, és... - látszólag nem bírta tovább folytatni.

- Te kérted meg őket? - kérdeztem halkan.

- Inkább könyörögtem nekik... - indulatosan felállt és nem nézett a szemembe. - Végül beadták a derekukat, de mégis... - csípőre tette a kezét és fogait összeszorítva sűrűket pislogott. - Hogy még ez sem elég neki?

Lelki szemeim előtt lejátszódott, ahogy Shige hajlong Shiori posztjáért csak azért, hogy ne zaklasson engem többé és azon felül, hogy akkor abban a pillanatban mindennél jobban szerettem, úgy éreztem, felrobbanok. De mivel nem akartam idegösszeomlást kapni életem második NEWS koncertje után, úgy döntöttem, nem fogom engedni, hogy ez a boldogságunk útjába álljon. Felálltam és jobb lábamon odaugráltam Shigéhez, megfogtam a két karját és elkaptam a tekintetét.

- Kato Shigeaki a legmenőbb idol a világon! - jelentettem ki határozottan.

- Eh? - döbbent le, de én csak a könnyeimen keresztül mosolyogtam rá. - Tényleg? - folytotta vissza a mosolyát.

- Hát persze! - csaptam egyet a karjára, ő pedig olyan pillantással nézett rám, amitől úgy éreztem, menten kiégek. Egyik kezével megfogta az arcom, és miután hüvelykujjával megtörölte, lassan közelebb hajolt és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében gyengéden és hosszan megcsókolt, közben fél karjával átfogta a derekam és magához húzott.

- Ezt vehetjük békességnek? - hallottunk egy hangot hátulról.

- Hékás! - dobtam a kezemben lévő törölközőt Koyamához. A lendülettől majdnem előreestem és ha Shige nem tart meg, talán meg is történik. Fél lábon nem bizonyultam veszélyes ellenfélnek számukra, szóval csak vörös fejjel hagytam, hogy huhogjanak és egyéb érett dolgokkal szórakozzanak rajtunk, aztán elindultunk visszafelé a szállodába. Vagyis indultunk volna.

- Hova-hova? - húzott vissza Shige a karomnál fogva, mikor menekülőre fogtam a dolgot és be akartam szökni a fiúkkal együtt a kisbuszba.

- A... kórházba? - kaptam észbe, mint aki elfelejtette, pedig egyáltalán nem így volt, én csak reménykedtem, hogy ő elfelejtette.

- Pontosan, gyere - húzott maga után a másik kisbuszba, én pedig halálra vált fejjel követtem.

- Én nagyon nem akarom ezt - szenvedtem, amikor kiszálltunk a kórház előtt.

- Tudom - karolt át Shige támogatólag és bevezetett a váróba, ahol leültünk, mert voltak ketten előttünk. Mikor Mochizuki-sensei kilépett a vizsgálóból egy anyukával és kislányával, meglátott minket, és mosolyogva megcsóválta a fejét, mikor a lábamra pillantott.

- Ah... - tördeltem a kezem, mikor az utolsó páciens is kijött és a doktor úr minket hívott.

- Gyere, nem lesz baj - mosolygott Shige és bekísért.

- Ismét itt? - mosolygott Sensei, de én csak elhúztam a számat. - Hadd nézzük azt a bokát - a kivizsgáló ágyhoz vezetett, majd miután segített felülni, óvatosan megfogta a bokám, hogy aztán megnyomja.

- Mmmmmm - nyöszörögtem a fájdalomtól és könnybe lábadt a szemem. Mochizuki-sensei ciccegett párat, aztán elküldött röntgenre.

Miután megvizsgáltak, közölték, hogy könnyebb bokaficamról van szó, nem repedt meg a csont és egy hetes pihentetés után ismét használhatom a bal lábam. A doktor úr tett rá egy másik kötést, majd elmagyarázta Shigének, hogyan cserélje ki nekem, nem mintha én egyedül nem lennék képes rá, de úgy tűnik, a Sensei már szinte gyámként gondol rá. Miután meg akartam ünnepelni, hogy a lábam mégis jól van, Shige leállított, hogy attól még pihentetnem kell, szó sem lehet semmiféle csavargásról, bulizásról meg pláne, így utolsó reményként felvetettem, hogy legalább nézzünk meg otthon valamit.

- Reni... - nézett a szemembe, mikor a kocsihoz értünk. - Le akarom zárni Shiorival a dolgokat.

- Tudom - bólintottam. - Elmész a fotózásra, ugye?

- Gyere velem - vágta rá.

- Mi? - ráncoltam a szemöldököm. - Annak nem lenne jó vége - ráztam meg a fejem és elképzeltem, hogy a még ép lábammal lerúgom Shiori fejét.

- Egyedül nem akarok vele többé találkozni... - mondta vonakodva. - Ha te ott vagy, legalább a fotózást lesz erőm megcsinálni.

- Ohoho - nevettem a markomba. - Én lettem a hősnőd? - ugrattam.

- Fogd be - csípte meg az arcom. - És ha igen?

- Hűha! - vigyorogtam és beszálltam a kisbuszba, majd elkezdtem énekelni a White Love Story 'Kimi wa boku no heroine' sorát.

- Itt hagylak! - fenyegett.

- Jójó - nevettem, és hazafelé próbáltam viselkedni.

Mire visszaértünk a szállodába, biztosra vettem, hogy a többiek már alszanak, vagy pihennek, szóval csak írtam Vikinek, hogy nincs komolyabb baja a lábamnak. Éppen át akartam öltözni, amikor barátnőm visszaírt, hogy siessünk át hozzájuk, mert valami nagyon vicces dologra készül. Megmutattam Shigének az sms-t, aki éppen kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, szóval a hírre felhúzta az orrát, de mivel ő is kíváncsi volt, velem jött. Bekopogtunk Vikihez, aki vigyorogva ajtót nyitott.

- Hékás, mi ez az egész... - kezdtem, de csendre intett.

- Tegoshi éppen tussol - suttogta a fürdő felé mutatva, ahonnan kihallatszott a zuhanyzó hangja és Tegoshi éneklése. Szemöldökráncolva hallgattam és már majdnem elkezdtem azon gondolkozni, milyen operadarab lehet, amit énekel, de barátnőm éppen egy hosszú fekete parókát aggatott magára és egy koromfekete köpenyt, így az arca hófehérnek tetszett.

- Megtudhatnám, mire készülsz? - próbálkoztam.

- Meg fogom ijeszteni - nevetett halkan, én pedig összenéztem Shigével és mindketten egyetértettünk abban, hogy ezt nem hagyhatjuk ki. Viki lekapcsolta a lámpákat, mi bebújtunk a fotel mögé és valóban. Semmit sem láttunk, csak barátnőm arcát, ami így meglehetősen ijesztő volt. Még egy darabig hallgattuk Tegoshi szóló opera előadását, - Shige egyébként az Operaház Fantomjára tippelt -, aztán elzárta a csapot, és egy kisebb örökkévalóság után nyílt az ajtó. Mivel látni szinte semmit sem láttunk, csak a hangokból következtettünk.

- Mi ez? - hallottuk a szőkeség megszeppent hangját, ahogy észrevette, hogy nem ég a villany. Aztán egy gyomorból jövő, mély kacaj és barátnőm fekete alakja közeledni kezdett felé. A következő pillanatban Tegoshi akkorát üvöltött, hogy félő, a szomszéd városban is meghallották, és ahogy hátrált a fürdőszoba felé, megcsúszott a nedves csempén és seggreült. Mit sem törődve ezzel szinte már kiskutya módjára nyüszített, Shigével pedig nem tudtuk tovább visszatartani a nevetésünket.

- Nem bírom! - fogtam a hasam felállva, Viki pedig felkapcsolta a villanyt.

- Mi ez?! - mutogatott Tegoshi még mindig a földön ülve, a fenekét simogatva. - Viki!!!! - állt fel hirtelen, miután felfogta, hogy barátnője csúnyán megtréfálta.

- Igen? - nevetett barátnőm könnyezve.

- Úgy kell neked - tettem a vállára a kezem.

- Miért vagytok ti is itt? - nyafogott felhúzott orral, aztán megrohamozta Vikit, és ott csikizte, ahol csak érte.

- Hát, mi megyünk is - fogtam menekülőre a dolgot és hagytam, hadd vezesse le Tegoshi a barátnőjén a rémületét. Amúgy is késő volt már és nem akartam, hogy valaki bepereljen minket csendháborításért.

Az ajtón kilépve szembejött velünk Koyama, aki a szobájából jött ki, hogy utánanézzen a hangoskodásnak.

- Mit csináltok? - állt meg az ajtónál, de barátnőm éppen akkor lépett ki, szóval Keii-t is érte egy kisebb szívroham. Miután Shigével megbizonyosodtunk róla, hogy túléli, végre elmentünk lefeküdni.

- Akkor holnap? - bújtam be Shige mellé az ágyba és próbáltam kényelmes helyzetbe rakni a bokámat.

- Igen - bólintott komoran.

- Menni fog?

- Menni fog - jelentette ki határozottan, majd rám nézett. - És neked?

- Hát... a legrosszabb esetben megkötöztök - vontam vállat lazán, mire Shige elnevette magát és megpaskolta az arcom. Miután elaludt, én még sokáig ébren voltam, nem bírtam kiverni a fejemből a másnapot, aminek hála ezzel is álmodtam, és csak reménykedtem benne, hogy a valóságban nem fogom Shiorit kidobni az ablakon. Annyira csak nem fajulnak el a dolgok.

Reggel szinte vibrált a feszültség a szobánkban, egyikünknek sem volt étvágya, így Shige csak üzent Shiorinak, hogy indul, és már ott sem voltunk. A kocsiban ülve idegesen doboltam az ujjamal a combomon, és már a rosszullét kerülgetett, annyira nem voltam kíváncsi Shige exére.

Mikor megérkeztünk, Shige megkérdezte a recepciónál, pontosan hol lesz a fotózás. Nem igazán ismertem a magazint, így túl sok mindent nem is tudtam róla, de a rohangáló emberekből, a sok csörgő telefonból és néhány külföldi tagból azt vettem le, hogy elég nívós lehet.

A harmadikon, a liftből kilépve Shiori utálatos tekintetével találtuk szemben magunkat.

- Gyorsan zargassuk le - szólt Shige köszönés nélkül.

- Nem mondtad, hogy ő is jön - bökött felém a fejével nem túl kedvesen.

- Nem terveztem beszámolni róla.

- Mit akarsz itt? - nézett rám szikrázó pillantással.

- Csak elkísért - válaszolt helyettem Shige és a karomnál fogva maga mögé tolt.

- De ha gondolod - néztem ki a válla mögül, mert nem bírtam csendben maradni. - Van még rajtam olyan rész, amiben még nem tettél kárt. Az itteniek biztos szívesen látnák ezt az eddig ismeretlen oldalad.

Shiori idegesen körbenézett, hogy valaki hallotta-e, amit mondtam, de nem mondott semmit a megjegyzésemre. Magára erőltetett egy vigyort, és Shigéhez fordult.

- Gyere, megmutatom, hol fogunk fotózni.

- Alig várom - nézett unottan a szemébe.

A stúdióban egy egyszerű fehér vászon volt és nagyon sok smink, illetve ruha. Magamban megállapítottam, hogy biztos egy divatmagazinról van szó és nem is tévedtem. Shige fotózását négy kollekcióval akarták megcsinálni és Shioritól eltekintve a többi személyzetis nagyon kedves volt, látszólag semmit nem tudtak a fotózás hátteréről. Leültem egy székre a falnál és vártam, míg Shige átöltözik, közben pedig ökölbe szorított kézzel figyeltem Shiorit, aki a többiekkel mit sem törődve nyomkodta a gépét. Eszembe jutott, milyen botrányt okozott Shigének azzal a képpel és nem tudtam felfogni, mire volt jó neki, hiszen ennek a magazinnak semmi köze ahhoz, még csak nem is idolokról szól.

- Mit bámulsz? - lépett oda hozzám.

- Csak elcsodálkoztam, milyen jó pozícióba könyörgött téged Shige. Igazán szép munka volt tőle - bólogattam tettetett elismeréssel az arcomon, mire Shiori szeme villámokat szórt.

- Gondolom elfelejtetted, miért könyörgött - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Nyugi, sosem fogom elfelejteni - viszonoztam a pillantását. - De elégedettséggel tölt el, hogy így is te maradtál alul. Hiszen mi - itt magamra és Shigére mutattam, aki éppen akkor lépett ki az öltözőből - kicsit drasztikusabb eszközökhöz is folyamodhattunk volna. De így, hogy Shige volt ilyen nagylelkű, hogy a tekintélyének hála bekönyöröghetett téged ide, minden nap eszedbe fog jutni, kinek is köszönhető, hogy itt vagy, és ne aggódj... - tettem hozzá gyorsan, még mielőtt Shige odaért volna - A főnököd is emlékezni fog rá - mosolyogtam a tőlem telhető legkedvesebben. Mivel sokan voltak a közelben, Shiori nem vághatott vissza nekem, így csak fogát csikorgatva faképnél hagyott, hogy elkezdhesse a fotózást, ami meglehetősen unalmas volt. Talán azért, mert próbáltam távol tartani magam a luxusdivattól, de az egész annyira elvont volt számomra, hogy ha nem figyelek Shigére, talán elalszok. Shiori meglehetősen élvezte a dolgot és azt, hogy Shige csak a fotózás kedvéért megfeledkezett minden sérelemről, ami minket ért és profi módon viselkedett. Mivel pont vele szemben ültem, nagyon sokszor nézett rám és az arcán megjelenő mosoly leginkább attól volt, mert találkozott a tekintetünk. A négykollekciós fotózást viszonylag gyorsan, három óra alatt lezargatták, aminek a végére úgy éreztem, nem tudok többé ülni. Levettem a bal lábam a párnás székről, amit az egyik kedves staffos hozott oda nekem, hogy azon pihentessem, majd odaugráltam hozzájuk, ugyanis kezdett idegesíteni, hogy Shiori ennyire feltartja Shigét.

- Mehetünk, ugye? - fogtam meg Shige könyökét, aki támogatólag átkarolt.

- Igen - bólintott, majd még utoljára Shiori felé fordult. - Akkor ennyi, ugye? Többé ne halljunk felőled.

- Elértem, amit akartam - tárta szét a karját. - Többé nem lenne érdekes veled foglalkoznom.

- Hogy mi... - kezdtem és már éppen felé léptem volna, ha Shige nem tart vissza. Szóval lenyugodtam és csak lesajnálóan felhúztam a szemöldököm. - Sok sikert a vigaszmunkádban, én élvezem a fáradozásom gyümölcsét - vetettem oda neki, aztán Shige kezét - ami egy kicsit remegett - megragadva otthagytuk őt is és az egész luxus magazint is.

- Én lennék a fáradozásod gyümölcse? - nézett le rám egy elfolytott mosoly kíséretében, mikor kiléptünk a járdára és mindketten fellélegeztünk.

- Mi? - értetlenkedtem. - Ah, én a munkámra gondoltam - pislogtam ártatlanul, majd észbe kaptam. - Ugye nem ez jött le neki is? Azt akarom, hogy szétrobbanjon az idegtől! - már indultam volna vissza, hogy még jobban beolvassak Shiorinak, de Shige visszatartott és karomnál fogva magához húzott, majd jó erősen megszorongatott.

- Köszönöm.

- Valld be őszintén - néztem a szemébe. - Mikor megismertél, nem néztél volna ki ennyi mindent belőlem, ugye? - kérdeztem, mire Shige felnevetett.

- Igen, valóban megleptél - dugta zsebre a kezét, én pedig büszkén kihúztam magam.

- Nem hiába lettem én Kato Shigeaki - - kezdtem és sántikálva elindultam a kisbusz felé, de majdnem elcsapott egy kerékpáros és ha Shige nem ránt vissza, meg is történik. - barátnője. - fejeztem be kicsit megijedve.

- Figyelj oda! - hadonászott a sapkájával mérgesen a kerékpáros bácsi.

- Bocsánat! - hajoltam meg, aztán fejét csóválva továbbtekert.

- Nem korai még elbíznod magad? - mosolygott rám Shige felvont szemöldökkel, én pedig csak ártatlanul pislogtam rá.

A szállodába visszaérve éppen arra volt időnk, hogy összepakoljunk és egy kicsit kifújjuk magunkat, aztán máris indultunk a reptérre.

Miközben a repülőn ülve magunk mögött hagytuk Sendait és még nagyon sok mindent, reménykedtem benne, hogy repülésiszonyom is ott marad, de ez sajnos nem történt meg.

- Inkább aludj, akkor nem fogsz a repüléssel foglalkozni - fordult oldalra Shige és engem átölelve a mellkasára vonta a fejem. Viki megjegyezte, hogy elég sápadt vagyok, így kért is egy pohár vizet nekem az egyik utaskísérőtől. Aztán tovább játszottak Tegoshival dalfelismerőset, szóval ők elvoltak egy darabig.

- Bocsi, az utolsó utunk óta képtelen vagyok megnyugodni - biggyesztettem le a szám és lehunytam a szemem, hogy aztán elszundítsak, miközben Shige a hajamat simogatta.

Fukui-ig majdnem négy órás volt az út, azalatt eléggé felkavarodott a gyomrom ahhoz, hogy kajára még csak gondolni sem tudjak. Este 9-re érkeztünk meg a reptérre, ahol Sendai-hoz hasonlóan rengeteg rajongó várta a fiúkat. A tolongás miatt nagyon nehezen tudtam haladni a fájós lábammal és nem akartam elfogadni a fiúk támogató kezét, mivel féltem, hogy valaki vérszemet kap a dolog láttán, szóval a kisbuszban megviselve szorongattam a bokámat.

A szálloda felé dugóba kerültünk, és míg én azon mérgelődtem, miért van ennyi ember ilyen későn az úton, Tegoshi és Viki éppen összekaptak valamin. Mint kiderült, barátnőm arról témázgatott, hogy szeretne elutazni Hokkaido-ra, mire a szőkeség rávágta, hogy megy vele. Viki erre a kelleténél kicsit érzéketlenebbül mondta neki, hogy egyedül akar menni, még engem sem akar magával vinni. Ez a téma az én fejemben is szöget ütött, bár a múltban már nagyon sokszor emlegette, hogy el akar menni egyedül arra a kis különálló szigetre.

- Tegoshi, fejezd be - szúrtam le a szőkeséget, miközben a kisbusz előrébb ment úgy három métert. - Miért nem tudsz kicsit másra is figyelni magadon kívül?

- Ez nem a te dolgod, nem igaz? - vágott vissza harciasan, mire felvontam a szemöldököm.

- Hogyne lenne az én dolgom is? Szerinted engem boldoggá tesz, hogy a legjobb barátnőm hátra akar hagyni engem?

A többiek kínosan hallgattak, nem igazán akartak beleszólni ebbe a témába. Viki pedig bocsánatkérően nézett rám.

- Amúgy sem most lesz még és attól még nem fog elhagyni - folytattam kicsit nyugodtabban. - És nem is örökre menne el. Szóval majd beszéljétek meg békésen a dolgot, még ha ez nektek néha nehezetekre is esik, jó? - mosolyodtam el halványan. Tegoshi erre nem mondott semmit, csak összefont karokkal hátradőlt és ő is elkezdett mérgelődni a dugóra. Összenéztem Shigével, és egy amolyan 'én nem tudok mit kezdeni velük' fejjel megvontam a vállam, majd számoltam a métereket, amikkel közelebb kerültünk a szállodához. A helyhez, ahol végre aludhatok.

- Ti hány méterre tippeltek? - néztem a többiekre. Massu hátul töprengő fejet vágott, Koyama gyorsan számolgatni kezdett, Shige pedig három km-t mondott.

- Már olyan sok? - kerekedett el a szemem.

- Szerintem nincs annyi - rázta meg a fejét Massu, Keii pedig még mindig számolt. Tegoshi alvást színlelt, barátnőm pedig velem nézett farkasszemet és biztos voltam benne, hogy ő is a jobb tippért gondolkozik.

- Két és fél km - vágtam rá.

- Kettő - hunyorított rám, magamban pedig már elkezdtem játszani egy vadnyugati filmes zenét.

Közben a sofőr megszólalt, hogy még tíz km, és a szállodánál vagyunk, szóval megérdeklődtem, mennyi is összesen az út.

- Tizenöt kilométer - nézett a visszapillantó tükörbe.

- Hű, Shige állt hozzá a legközelebb! - néztem rá csillogó szemekkel, barátnőm pedig csücsörítve mérgelődött. - Koyama, már nem kell számolnod - értesítettem mosolyogva a még mindig matekozó lídert.

Az utolsó néhány kilométeren már nem volt dugó, így egy kisebb örökkévalóság után megérkeztünk egy aranyos szállodába a központtól kicsit távolabb.

- El sem hiszem! - feküdtem rá a recepciós pultra, mire a kilépő fiatalabb recepciós srác kicsit megilletődött. Miután Shige az oldalamnál fogva hátrébb húzott, átvettük a szobáink kulcsát, és felcuccoltunk. Közben barátnőmmel újabb témát találtunk, mégpedig a recepciós fiú származását, mert nem ázsiai volt.

- Holnapig van gondolkozási idő, aztán megkérdezzük - mutattam rá a folyosón, mire harciasan bólintott. Ismét vele kerültem egy szobába, közös megegyezés alapján, hiszen fennáll a lehetősége, hogy megint ellátogatunk a többiekhez is, de az első éjszakát mindenképpen Vikivel akartam tölteni. Azért is, hogy megtervezzük, mi is lesz a koncerten, mivel én nem tudok részt venni rajta. Még éjfél előtt sikerült lenyugtatnom, mert félt, hogy nélkülem nem fog jól teljesíteni, aztán megígértettem vele, hogy beszéljen Tegoshival Hokkaido-ról.

- De te nem haragudnál? - hallottam a hangját a sötétben.

- Csak szomorú leszek, de elmúlik. Foglalkozz magaddal, jó?

- Oké - elmosolyodtam és kis idő múlva mindketten elaludtunk.