12. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy alvás közben elnyomtam a bokám, így kábé tízszer annyira fájt, mint eredetileg. Miután sziszegve kiszálltam az ágyból, hogy kötést cseréljek, megszólalt a csengő. Barátnőmnek hűlt helye sem volt, így egy lábon elugráltam az ajtóig és beengedtem Tegoshit.

- Hol van Viki? - lépett be a szobába és körülnézett.

- Nem tudom, most keltem fel - masszíroztam meg a bokám, ahogy visszaültem az ágyra. Aztán hirtelen eszembe jutott a fogadásunk. - Lehet, hogy a recepciós sráccal beszélget - vetettem fel, de rossz ötlet volt, ugyanis a szőkeség szemöldökráncolva felém fordult.

- Miért beszélgetne vele?

- Mert fogadtunk, hogy milyen származású? - kérdeztem vissza, de nem is figyelt, csak fogta magát és kitrappolt a szobából.

- Legalább az ajtót becsukhattad volna! - kiabáltam utána, persze hiába. Nagyot sóhajtottam és ismét felálltam, hogy kicseréljem a kötésem. Ahogy elugráltam a fürdőig, ott inkább négykézlábra ereszkedtem, ugyanis barátnőm összevizezte a csempét és nem igazán akartam combnyaktöréssel, vagy egyéb sérüléssel ismét kórházban kikötni. Miután bevizeztem a kötésem, óvatosan a bokámra tekertem, de a fájdalomtól még így is könnybelábadt a szemem. Fél kézzel esetlenül próbáltam bekötni és mire sikerült volna, már megint vizezhettem be a kötést. Dühösen fújtattam és az idegroham kerülgetett, amikor csengettek.

- A fürdőben vagyok! - kiabáltam ki az illetőnek, ha már gyakorlatilag mozgásképtelen voltam, és néhány másodperc múlva Shige kukucskált be az ajtón. - Szia! - mosolyogtam boldogan, bár elég idétlenül festhettem a pizsamámban, a fürdő padlóján, de ez már csak részletkérdés volt. Shige nem is kérdezősködött, csak leült elém törökülésben és az ölébe vette a lábam, hogy megcsinálja nekem a kötést.

- Fáj? - nézett fel rám, miközben óvatos és lassú mozdulatokkal körbetekerte a kendőt a bokámon.

- Egy kicsit... -  ködösítettem. - Próbára mentek? - kérdeztem szomorúan.

- Igen - bólintott, én pedig sóhajtottam egy hatalmasat. Shige befejezte a kötést, segített felállni és kitámogatott a konyhába. Kedvetlenül hajtottam a fejem az asztalra és bele sem akartam gondolni, hogy egész nap egyedül leszek, hiszen Vikinek muszáj a fiúkkal mennie.

- Én is simán elmehetnék - durcáztam, de Shige csak mosolygott.

- Nem! Tudom, hogy úgyis folyton felállnál és rohangálnál. Akkor meg mikor gyógyulna meg a bokád?

- Nem tudom... - vontam vállat, ő pedig megsimogatta a fejem.

- Tessék - nyújtott át egy szatyrot, amiben reggeli volt. - Így nem kell lemenned az étterembe. És itt van ez is - egy másik csomagot tett az asztalra, egy csomó DVD-vel.

- Hű! - csillantak fel a szemeim és nagyon meghatódtam. - Ezt mind nekem hoztad?

- Hogy ne unatkozz - vonta meg a vállát mosolyogva és meleg szemeitől felforrósodott az arcom.

- Nem is tudtam, hogy ekkora előnyökkel jár Kato Shigeaki barátnőjének lennem - vigyorogtam boldogan, miközben a DVD-ket nézegettem. Míg Shige csinált nekem kávét, én az ággyal szembeni tükör előtt próbáltam kifésülni a hajam, de azt hiszem, fésülködés nélkül feküdtem le, ugyanis akkora csomók voltak benne, mint az öklöm.

- Argh! - mérgelődtem könnybe lábadt szemmel, mert fél kézzel csak annyit értem el, hogy fájdalmasabb volt. Mérgesen fixíroztam a tükörképem, hátha attól a hajam kifésüli magát, de mivel ez nem történt meg, Shige megszánt, és a hajkefét kivéve a kezemből, fésülni kezdett.

- Maradj nyugton! - szidott le, mikor a csomó kifésülése közben rángatni kezdtem a fejem, pedig a másik kezével még fogta is a hajtincset. - Honnan jönnek neked ekkora csomók? - tette fel a költői kérdést, én pedig csak megvontam a vállam, majd felszisszentem, mikor ismét meghúzta a hajam.

- Egy gonosz manó minden éjszaka ellátogat hozzám és becsomózza - hunyorítottam rejtélyesen, mire Shige csodálkozva a tükörképem szemébe nézett.

- Gonosz manó? Kicsoda? Tegoshi? - találgatott, én pedig elnevettem magam. - Vagy Viki?

- Akit akarsz... - legyintettem, mire összenevettünk. Miközben könnyes szemmel, sűrűket pislogva vártam, hogy Shige elfogadható állapotba varázsolja a hajam, hangos beszélgetés szűrődött be a folyosóról.

- Mondtam már, hogy csak meg akartam kérdezni, honnan jött! - hallottuk barátnőm hangját, én pedig fáradtan megforgattam a szemem.

- Akkor miért beszélgettetek olyan sokáig? - vonta kérdőre Vikit Tegoshi.

- Helyben vagyunk... - motyogtam. Shige néha az ajtó felé pillantott és elhúzta a száját, de egyikünk sem akart igazán beleszólni a veszekedésükbe. Mikor beléptek a szobába, csak intettem nekik, aztán megvártam, míg Shige végez. Viki szó nélkül szedelőzködni kezdett, Tegoshi pedig ledobta magát az ágyamra, és két karjára támaszkodva, lábát idegesen mozgatva fixírozta a földet.

- Köszönöm - hálálkodtam Shigének, aki megsimogatta a tökéletesen csomómentes hajam. - Nem is emlékszem, mikor volt ilyen szépen kifésülve - nézegettem magam a tükörben elégedetten.

- Megyünk? - állt fel Tegoshi ingerülten az ágyról, hogy aztán csípőre tett kézzel várakozzon, miközben mereven figyelt egy pontot, elkerülve, hogy a szemünkbe nézzen.

- Menj, ha akarsz! - vetette oda neki Viki mérgesen, mire Tegoshi se szó, se beszéd az ajtó felé sietett, de a küszöbnél megállt. Hitetlen arccal néztem a hátát.

- Miért kell megint ezen veszekednetek? - szólaltam meg óvatosan. Shige kényelmetlenül vakargatta a tarkóját és látszott rajta, hogy őt sem teszi boldoggá ez a helyzet. Viki nem szólt semmit, a kérdésem igazából nem is neki szólt, de Tegoshi sem reagált, csak az ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel várta a barátnőmet. - Milyen származású a recepciós? - próbálkoztam tovább, de szavaim süket fülekre találtak.

- Tegoshi! - ugráltam oda az ideges szőkeséghez. Ahogy az ajtóhoz értem, elvesztettem az egyensúlyom és nekiestem a falnak, de ügyet sem vetettem rá. - Nyugodj le és hallgasd meg Vikit, jó? - unszoltam, könyörgőre véve a formát.

- Ez nem rád tartozik! - vetette oda nekem dühösen, én pedig úgy éreztem magam, mint akin mellkason vágtak.

- Persze, szerinted semmi nem tartozik rám... - motyogtam sértetten, mikor Viki kurtán elköszönt tőlünk és mindketten elmentek.

- Majd megnyugszik - simogatta meg a hátam vígasztalóan Shige. - Tudod, hogy nem gondolja komolyan.

- Én csak nem értem, miért kell folyton féltékenykednie... - sóhajtottam, de ő is csak tehetetlenül megvonta a vállát.

- Megyek - búcsúzott és magához húzott.

- Oké, jó próbát! - öleltem meg és mikor kiment az ajtón, szomorúan néztem körbe az üres szobában.

Úgy döntöttem, át sem öltözök, hiszen úgysem készülük sehova menni, szóval elővettem a reggelit, és boldogan konstanáltam, hogy Shige angol reggelit vett nekem, amit annyira szeretek. Miután mindent megettem, a kávémat kortyolgatva betettem az első DVD-t, ami Shige egyik kedvenc animációs rajzfilmje volt. Az unalmas napomat semmi nem zavarta meg, a próba is biztosan simán ment, mert egyetlen üzenetet sem kaptam. Miközben már a harmadik filmet néztem, elkezdett azon kattogni az agyam, hogy vajon Tegoshi és Viki kibékültek-e, de mivel magamnak úgysem tudtam volna választ adni, csak írtam Shigének.

'Még mindig háborús helyzet uralkodik?'

A film felénél jártam, mikor visszaírt.

'Most eszünk. Tegoshi nem hajlandó Vikivel enni.'

- Csodás... - forgattam a szemem mérgesen, és átkoztam a lábamat, amiért nem lehetek ott ilyenkor, hogy jól helyretegyem a szőkeséget. Csak tudnám, miért ilyen makacs.

Késő délután érkezett meg Viki. Éppen elaludtam a negyedik filmen, és arra ébredtem, hogy becsapja az ajtót, majd levágta a táskáját a fotelra és beviharzott a fürdőbe. Kérdeznem sem kellett, miért volt mérges, és őszintén, nem is akartam. Tudtam, hogy egyedül akar lenni, ráadásul egy ilyen helyzetben hiába is vígasztalnám őt, semmit nem érnék el vele, amíg Tegoshi bocsánatot nem kér. Lekászálódtam az ágyról és mérgesen elugráltam az ajtóig. Hallottam, hogy a fiúk még zajonganak egy kicsit, aztán a hangokból arra következtettem, hogy mindenki bement a szobájába, szóval kiosontam és a szőkeség szobája felé vettem az irányt, ami sajnos egy emelettel felettünk volt. Míg a liftre vártam, kellően felidegesítettem magam és mikor az ajtója előtt kifújtam magam a gyakorlatilag egy lábon való ugrálástól, már elértem azt a szintet, hogy nem is kérdezek tőle semmit, egyszerűen csak felpofozom. Mikor csengettem és ajtót nyitott, hullámzó mellkassal hunyorítottam rá. Miután végignézett rajtam - még mindig pizsamában voltam -, kelletlenül beinvitált. Beugráltam a szobájába, majd amint becsukta az ajtót, dühösen szembefordultam vele.

- Most akkor megpróbálok nagyon nyugodt lenni - jelentettem ki, és vettem egy mély levegőt. - Mégis mi a franc bajod van? - tártam szét a karom. Nem válaszolt, csak kikerült és mérgesen ledobta magát az ágyra. - Miért kell folyton féltékenykedned, ha Viki egy fiú közelébe megy?

- Nem tudok mit tenni ellene! - vágott vissza és tehetetlenül a combjára csapott. - Én mindig is ilyen voltam. Ne menjen más közelébe, ha én vagyok a barátja! - harciaskodott követelőzően. Odasántikáltam hozzá és leültem mellé az ágyra, így végre ellazíthattam a jobb lábam, amire addig ránehezedtem.

- Nem kötözheted magadhoz, meg kell bíznod benne! - fogtam meg a karját és próbáltam elkapni a tekintetét, de ő ingerülten elkapta a fejét. - És ami azt illeti, benned is nehéz megbízni, mégis... hallottál tőle egy rossz szót is? Te vagy a banda első számú playboy-a...

- Ez nem igaz... - motyogta a földet pásztázva. - És amúgy is... - tette hozzá néhány másodperces csend után. - Mi az, hogy csak úgy elmegy Hokkaidóra? - ráncolta durcásan a szemöldökét, én pedig elmosolyodtam.

- Szóval erről van szó - bólogattam. - Miért nem akarod, hogy elmenjen?

- Mert önző dolog! - vágta rá és végre a szemembe nézett.

- Tudod, hogy miért akar elmenni? Próbáltad egyszer is rendesen végighallgatni őt?

- Csak annyit mondott, hogy egyedüllétre van szüksége... - fordította el ismét a fejét, szóval türelmetlenül felsóhajtottam.

- Mert te akkor már rögtön felkaptad a vizet. Nem csodálom, hogy nem volt kedve magyarázkodni.

- Mit kellene ezen magyarázni? - kérdezett vissza, de én nem akartam jobban belefolyni a dologba. Egyszerűen felidegesített az értetlensége és úgy éreztem, nem tudnék tovább higgadtan beszélni vele.

- Legalább legyen meg benned a szándék, hogy meghallgatod. Én sem akarnék így semmit elmondani neked - mondtam kissé gorombán, de nem válaszolt, csak piszkálta a nadrágját. - De persze, ez nem rám tartozik - tettem hozzá dühösen. - Viszont örülnék, ha nem készítenéd ki a legjobb barátnőm idegeit rendszeresen. Mert Tegoshi Yuya ide vagy oda, akkor nagyon magadra fogsz haragítani! - küldtem felé egy fenyegető pillantást, majd kisántikáltam a szobájából. Mikor leértem a lifttel, még mindig dúltam-fúltam, de nem akartam barátnőm előtt kimutatni, szóval próbáltam lenyugodni, de semmi értelme nem volt, mert Viki nyakig betakarózva aludt. Gondolom nem volt kedve beszélgetni velem és nem is akarta, hogy az idegbeteg énjével kelljen foglalkoznom. Csendben visszaosontam a folyosóra, és célba vettem Shige szobáját.

- Miért nem hívsz fel, hogy menjek át én? - ráncolta a szemét rosszallóan, mikor ajtót nyitott.

- Viki alszik. Vagyis inkább úgy tesz - mosolyodtam el gondterhelten, miközben Shige az ágyhoz támogatott. - Szia, Koyama! - köszöntem boldogan az ablak előtti asztalnál ülő kedvenc lídörömnek.

- Szia! Kérsz teát? - kínált meg kedvesen és már állt is fel, hogy csináljon nekem.

- Nem jobb a helyzet? - ült le mellém Shige.

- Nem... - csóváltam meg a fejem. - Próbáltam beszélni Tegoshival, de nem tudom, hogy mit értem el vele...

- Hát igen. Tegoshi nagyon makacs - szólt bele a beszélgetésbe Keii, miközben vizet töltött a vízforralóba.

- De akkor is! - erősködtem. - Ezen a fázison már túl kellett volna lépnie! Érthetőbb lenne, ha Viki féltékenykedik, hiszen Tegoshi Yuyával jár, de ő bezzeg egy szót nem szól.

- Ez nem jogos - nevette el magát kedvesen Koyama. - Csak mert ő híres, nem azt jelenti, hogy nem is lehet féltékeny. Nincs elég önbizalma ahhoz, hogy azt gondolja, Viki biztosan nem hagyja el, mert ő Tegoshi.

- Igen... - helyeselt Shige. - Attól, hogy idolok vagyunk, ugyanúgy elbizonytalanodhatunk. És Viki... Ő amúgy is közvetlenebb az emberekkel.

- Te is elbizonytalanodsz? - fordultam Shige felé.

- Most már nem, de volt ilyen - bólintott a szemembe nézve, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

- Bocsi... - húztam el a szám. - Nem tudtam belegondolni abba, hogy ti is félhettek attól, hogy elveszítetek minket.

- Miért? - lépett elém Koyama és a kezembe nyomta a bögre teát. Belekortyoltam és miután sikeresen leégettem a torkomat, szomorúan elmosolyodtam.

- Mert tudjátok... Ami velünk történt, amolyan csodával határos dolog - magyaráztam és hitetlenül elnevettem magam. - Még most sem igazán tudom elhinni - csováltam a fejem, mire Shige mosolyogva megsimogatta az arcom. - Ezért számunkra a megcsalás fogalom nevetséges. Hiszen eszünkben sem jutna eldobni magunktól azt, ami után hosszú évekig titokban vágyódtunk. És ezért is idegesítő, hogy Tegoshi fejében egyáltalán megfordult a féltékenykedés. Nem fogja fel igazán, mit is érez Viki iránta.

- Ez igaz... - helyeselt Koyama, miközben visszaült a székre és töprengően nézett maga elé.

- És bár ennek minden kapcsolatban így kellene lennie, de egy rajongóval összejönni amúgy is hálás dolog. Mert rögtön egy olyan ember kerül mellé, aki mindenben támogatja, még ha vannak is olyan beütései annak a koboldnak, aminek a barátnőm nem igazán örül - tettem hozzá fintorogva, és ezen mindketten csak nevetni tudtak. - Ezért jó lenne, ha kibékülnének... - sóhajtottam fel és szomorúan néztem a teámat. - Különben nagyon megharagszom Tegoshira - tettem hozzá mérgesen, mire Shige elnevette magát.

- Hát igen... Senkinek sem ajánlom, hogy magára haragítson téged - húzta el a száját úgy, mint egy olyan ember, aki már egyszer magára haragított.

- Te már csak tudod - hunyorítottam rá és összenevettünk.

- Komolyan nem akarom, hogy az még egyszer előforduljon - nyafogott fájdalmas arckifejezéssel és felhúzta az orrát.

- Hékás! Azért nem vagyok olyan démoni! - tiltakoztam, de Koyama és Shige egymásra néztek, és csak mosolyogtak. - Jó, nem tagadom... De ott van még az a Hokkaidó dolog is...

- Amiatt is mérges? - kérdezte Shige.

- Amiatt mérges a leginkább - néztem rá unottam és sóhajtottam. Koyama is sóhajtott egyet, mire rámosolyogtam. Ha nem is tudnak segíteni, legalább együtt aggódunk miattuk.
Olyan sokáig beszélgettem velük, hogy mire észbe kaptam, már besötétedett.

- Oh, én megyek! - ugrottam fel a székről. - Nektek pihennetek kell.

- Maradj még! - unszolt Shige, és legszívesebben igent mondtam volna.

- Megnézem Vikit, hátha tudunk beszélni - mosolyodtam el és egy puszit nyomtam az arcára. Elköszöntem Keiitől is, majd visszasántikáltam a szobánkba.

Viki már TV-t nézett és ahogy megláttam, hirtelen idegessé váltam.

- Jó reggelt! - intettem neki esetlenül.

- Szia, Tök! - mosolygott és valamelyest megnyugodtam, hogy velem azért szándékában áll tárgyalni. - Hogy ment? - kapcsolta ki a TV-t és felült az ágyon.

- Micsoda? - ráncoltam a szemöldököm, mire szkeptikus fejjel nézett rám.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy átmentél Tegoshihoz?

- Oh, hát... - húztam fel az orrom és leültem az ágyra. - Tényleg átmentem - vallottam be, Viki pedig elnevette magát. - Most mi van?! Idegesít! Hogy viselkedhet valaki így? - háborogtam, de nem reagált semmit, csak savanyú képpel mosolygott. - Ne mosolyogj!

- Akkor mit csináljak? Nem tudok semmit tenni a féltékenységével! Csak beszélgettem egy kicsit a recepciós sráccal... Ő inkább Hokkaidó miatt mérges -csücsörített.

- Majd megnyugszik - legyintettem. - De milyen származású a srác? - kérdeztem hirtelen, mire barátnőm elnevette magát.

- Nem kérdeztem meg, mert nem voltál ott.

- Ah, jó, akkor majd holnap megkérdezzük. Szerintem még mindig spanyol.

- Biztos olasz! - csapott Viki az ágyra, én pedig megcsóváltam a fejem.

Mivel barátnőm elég kimerült volt, korán lefeküdtünk.

Három nappal összeveszésük után még mindig semmi javulást nem mutattak, ami kezdett egyre jobban zavarni. De azon kívül, hogy otthon meghallgattam Vikit és a fiúkat arról, hogy telt a napjuk, mást nem nagyon tudtam tenni, mivel a bokám miatt még a próbákra sem járhattam el velük. Csak reménykedni tudtam abban, hogy csupán a Fukui koncerten nem tudok megjelenni, és hogy ezt elősegítsem, nagyon sokat pihentettem a lábam. Rossz kedvemre az is rátett egy lapáttal hogy egész nap esett az eső.

- Nem bírok tovább ülni! - szenvedtem a negyedik este , két nappal a koncert előtt, Shige szobájában.

- Akkor feküdj - mutatott az ágyára, én pedig elszörnyedve megráztam a fejem.

- Ne is emlegesd az ágyat... Annyit feküdtem már, hogy esténként nem bírok elaludni. Túl kipihent vagyok! - hisztiztem.

- Nem tudsz aludni? - mindketten az asztalnál ültünk, én a gipszemet piszkáltam, Shige pedig az asztalon könyökölve hallgatott engem.

- Nem - ráztam a fejem szomorúan. - Pedig meleg kakaót is iszok - görbítettem le a számat és Shige erre a kijelentésemre elmosolyodott.

- Ez most aranyosan hangzott - nevetett halkan a kérdő tekintetem láttán. - Elképzeltem, ahogy az ágyon kuporogva kortyolod a meleg kakaódat és azért fohászkodsz, hogy elaludj - magyarázta, miközben mindkét lábát felhúzta a székre.

- Ez nem aranyos... - mérgelődtem durcás fejjel.

- Csak arról van szó, hogy nagyon sokat pihentél mostanában. Ha nem tudsz aludni, gyere csak át, majd én virrasztok veled - mosolygott kedvesen, mire hevesebben kezdett el verni a szívem.

- Még akkor is, ha egész nap próbálsz?

- Még akkor is - vágta rá, és büszkén felemelte az állát, mintha dicsekedni akarna, én pedig boldogan elmosolyodtam. - Elvégre már most is azt csináljuk - mutatott az órára, amin már elmúlt éjfél.

- Azta! - esett le az állam, és gyorsan felálltam. - Bocsi, Shige! Legközelebb igénybe veszem a segítséged, de most szeretnék Vikivel lenni, míg jobban nem érzi magát.

- Még mindig szomorú? - kérdezte sajnálkozó arccal.

- Igen - bólintottam. - Nem tudom, mit csináljak Tegoshival...

- Ő is szomorú ám - nézett a szemembe Shige.

- Akkor mégis mire vár? - ráztam meg a fejem értetlenül. - Hogy Viki kérjen bocsánatot?

- Nem hiszem. Biztosan csak próbálja lerendezni magában a dolgokat.

- Ezt nem hiszem el... - sziszegtem a fogaim között. - Jobban nem is hasonlíthatnának egymásra. Annyira magával foglalkozik, hogy nem is érdekli, hogy Viki teljesen maga alatt van?

- Nem látja közvetlenül, hogy Viki milyen szomorú. Te ismered őt a legjobban - simította meg a karom.

- Ez igaz, biztos nem mutatja ki, de akkor is... Ismernie kéne... - megcsóváltam a fejem, majd miután elköszöntem Shigétől, visszalopóztam a szobánkba, mert Viki már aludt. Én pedig még hajnali háromig forgolódtam és eldöntöttem, hogy a koncert előtt mindenképp csinálok valamit ezzel a párral. Vagyis egy napom volt hátra.

Másnap reggel direkt előbb keltem fel Vikinél, hogy észrevétlenül kiosonhassak a szobából, de nem sikerült, ugyanis miután bevertem a kislábujjam az ágy lábába, leejtettem a telefonom a földre, ami aztán pattant egyet, szóval nem csoda, hogy felébredt.

- Hova mész? - nézett rám álmosan, majd megnézte az órát. - Még reggel hét sincs.

- Leugrok a... boltba - improvizáltam.

- Ezzel a lábbal? - ült fel az ágyon. - És szakad az eső - állapította meg, miután kinézett az ablakon.

- Jajj már! Ha nem mozdulok ki most azonnal, bele fogok őrülni a bezártságba! - hisztiztem és szinte már én is elhittem, hogy a boltba megyek.

- Akkor miért nem kéred meg Shigét, hogy vigyen el valahova? Akkor nem kellene gyalogolnod.

- Mert én most akarok menni! - vágtam rá, és miután összeraktam a telefonom, felkaptam a táskámat. - Nemsokára jövök, aludj még egy kicsit - intettem neki és már ott sem voltam. Ahogy kiléptem az ajtón, körbenéztem és a lift felé futottam, már amennyire a lábam engedte. Megnyomtam a gombot, és idegesen várakoztam, hogy megjöjjön. Már éppen azon voltam, hogy lemegyek a lépcsőn, amikor végre csilingelt egyet és kinyílt az ajtó. Az izgalomtól kimelegedve nyomtam meg a földszintet és mikor becsukódott az ajtó, megigazítottam a hajam a tükörben. A földszintig még egyszer lefuttattam magamban, hogy mit is akarok éppen csinálni, és már akkor tudtam, hogy hülyeség lesz, de már elhatároztam magam. A liftből kilépve lent is körbenéztem, mert sosem lehet tudni, de a hotel aulája még kihalt volt, csak a recepciónál álldogált egy unott képű középkorú nő. A számat harapdálva sántikáltam el a kanapéig és tétován leültem rá. Úgy csináltam, mintha várnék valakire, ami gyakorlatilag igaz is volt, csak nem tudtam, hogy az a valaki felbukkan-e egyáltalán. Elkezdtem nyomkodni a telefonom, de fél óra játék után teljesen lemerült, szóval sóhajtva tettem el a táskámba és az unott képű recepciósnő felé fordultam, aki úgy nézett rám, mintha csak szívességet tenne.

- Elnézést... - próbálkoztam, mire mordult egyet. - Khm.

- Mit szeretne? - kérdezte hihetetlenül kedves hangon.

- Ugyan, semmiség... Én csak érdeklődni szeretnék, hogy az a fiú, aki itt dolgozik, mikor fog megjönni? - kérdeztem óvatosan.

- Azt én is tudni szeretném, ugyanis rá várok, hogy leváltson - mérgelődött. Ebből azt szűrtem le, hogy nemsokára megérkezik.

- Értem - bólintottam és én tovább várakoztam, a nő pedig tovább utálta a recepciós fiút. Tíz örökkévalóságnak tűnő perc után szerencsére megérkezett és sietve bocsánatot kért, amiért elkésett.

- Nem mondták még, hogy szólni kell, ha késel? - ripakodott rá a recepciós asszony.

- Bocsánat, teljesen kiment a fejemből - mentegetőzött a fiú kínos arccal, én pedig arra tippeltem, hogy biztosan újonc még.

- Ugyan, nézze el neki! - sántikáltam oda hozzájuk, mintha bármi közöm lenne a dologhoz. - Én is voltam újonc és tudom, mennyire izgul ilyenkor az ember. - Éppen annyira néztek rám furán, mint amire számítottam, de úgy gondoltam, jól jön egy kis plusz pont a srácnál, ha már őrültségre fogom megkérni. - És egyébként is, a szakadő esőben nem csoda, ha késik az ember néhány percet - mutattam az ajtóra, amin keresztül látni lehetett, ahogy a zuhogó esőcseppek hangosan verik a járdát.

- Te meg mit szólsz bele? - vakkantott a nő.

- Elnézést - tartottam fel az ép kezemet. - Ez ösztön - magyaráztam meg, mire a recepciós srác köhintett, hogy álcázza a nevetését, én pedig ezt pozitív dolognak tartottam. - Nem is zavarok - fordultam el, majd mint akinek eszébe jutott valami, visszafordultam. - De megengedi, hogy elmondjak valamit, mielőtt folytatná a mérgelődést? - néztem ártatlanul a nő szemébe és úgy csináltam, mintha jól átgondolnám a mondanóm. - Profi fotósként nemrég eltörtem a kezem munka közben - mutattam a gipszemre. - Vagyis még azok is hibázhatnak, akik régóta a szakmában vannak, nem igaz? - pislogtam nagyokat. - Egy kis késés az ő részéről semmi az ön csiszolatlan modorához képest, nemde? - Olyan szépen mosolyogtam rá, hogy a recepciós fel sem fogta, mit mondtam neki, csak szemöldökráncolva meresztette rám a szemét, majd vetett még egy mérges pillantást a fiúra és elment.

- Hű, köszönöm - mosolygott rám a kreol bőrű srác hálásan. - Ez nagyon vicces volt - nevette el magát.

- Ugyan! - legyintgettem nagylelkűen.

- Te vagy annak az alacsony lánynak a barátnője, ugye? - érdeklődött, miközben lepakolta a cuccait a pult mögé.

- Hát igen, én lennék - bólintottam.

- Nem látlak sűrűn - támaszkodott rá a pultra és boldogan konstanáltam, hogy szívesen kommunikál velem. Ami jó jel, ha már ugye... őrültségre akartam kérni.

- Szobafogságra vagyok ítélve - mutattam a bokámra.

- Oh, látom szeretsz lesérülni - húzta el a száját mosolyogva, én pedig csak megvontam a vállam. - Amúgy... a barátnőd és az a szőke barátja szépen összekaptak - témázgatott tovább, és magamban örültem, hogy nem tudja, ki is pontosan Tegoshi. Nem kell félnünk a visszhangtól, ha már a szőkeség nem volt képes moderálni magát.

- Igen... - szomorodtam el, ő pedig érdeklődve pásztázott. Úgy gondoltam, most vagy soha. - Ezért eszembe jutott valami egészen érdekes dolog - könyököltem fel a pultra és töprengő fejet vágtam.

- Érdekes dolog? - ráncolta a szemöldökét a srác.

- Igen, de... Mi is a neved? - kérdeztem hirtelen.

- Rafael - válaszolt mosolyogva. Ebből még nem sikerült kiderítenem, pontosan milyen származású is, de gondoltam, ezen ráér később agyalni.

- Szia, Rafael, én Reni vagyok - nyújtottam neki kezet, majd ahogy megfogta, kicsit erősebben szorítottam meg és a szemébe néztem. - Megkérhetlek valamire?

- Persze, azért vagyok itt, hogy segítsek - válaszolt értetlenül, de én megráztam a fejem.

- Nem, nem. Félreérted... Egy kicsit magánjellegűbb dologról lenne szó. - Mivel ezzel nem jutott előrébb, óvatosan elmagyaráztam neki, pontosan miért is kell a segítsége.

Miután vettem egy doboz csokit a boltban alibiként, hogy igenis odamentem - emiatt teljesen megérte, hogy kirohanjak az esőbe-, visszasántikáltam a szállodába és fáradtan ledobtam magam a kanapéra. Rafael felé pillantottam, aki megrázta a fejét, én pedig megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy semmiről nem maradtam le.

- Kérsz? - kínáltam meg.

- Köszi - mosolygott és kivett egy darabot, majd hirtelen beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet, mire a pulzusom az egekbe szökött az izgalomtól és gyorsan visszaültem a kanapéra, mint aki éppen most jött meg és csak leült egy kicsit pihenni.  

- Tegoshi, most komolyan! Add vissza a táskámat! - próbálta fegyelmezni Koyama a szőkeséget, de Tegoshi csak nevetett, én pedig ökölbe szorított kézzel próbáltam visszafogni magam, hogy még az ilyen időkben is a rosszaságon jár az esze.

- Massu mikor jön? - kérdezte Shige és hátranézve láttam, hogy akkor fordultak be a lépcsőfordulónál és ráérősen battyogtak lefelé.

- Azt mondta, majd utánunk jön - válaszolt Koyama, majd megpróbálta leakasztani Tegoshi nyakáról a táskáját, sikertelenül. - Naaa!

Viki a táskájában kotorászva haladt mögöttük, lassabban, nehogy leessen, miközben próbálja megtalálni azt a valamit. Koyama hátranézve bevárta és kedvesen mosolyogva beszélgetésbe elegyedett vele, míg végül észre nem vettek. Én küldtem egy sokatmondó pillantást Rafael felé, aki magabiztosan bólintott és nem igazán értettem, miért csillognak olyan lelkesen a szemei.

- Hát te? - csodálkozott Shige, és megállt mellettem.

- Csak elmentem csokiért. Nagyon megkívántam - simogattam a hasam és könyörgő szemekkel néztem rá, nehogy megharagudjon, mert arca rosszalló kifejezést öltött.

- És most fáj a bokád - szólt Viki látva, hogy bal lábam előrenyújtottam a kanapén ülve.

- Nem fáj... - tagadtam nem túl meggyőzően.

- Hé, Reni! - bosszankodott Shige. - És eléggé lehűlt a levegő, miért csak egy atléta van rajtad? - nézett a libabőrös karomra.

- Jójó! - tartottam fel a kezem, mielőtt még jobban leszid. - Már megyek is vissza és folytatom az unatkozást - motyogtam szomorúan és Viki és Shige között átbújva úgy csináltam, mintha elindulnék. Rafael pedig a tervem szerint kijött a pult mögül és Vikihez lépett.

- Szia! - köszönt neki mosolyogva és kicsit közelebb állt hozzá, mint amennyire azt Japánban elfogadják.

- Szia - köszönt vissza Viki kedvesen, de kicsit tartózkodóan. Közben lopva Tegoshira pillantottam, aki Rafael láttán kihúzta magát és fekete, gyűrött fazonú bőrdzsekijében hirtelen úgy nézett ki, mint valami mérges testőr, miközben szikrázó pillantással nézte Viki ál-udvarlóját. Rafael a többiek előtt is meghajolt és nekem is köszönt, mintha nem is találkoztunk volna előtte.

- Van egy perced? - kérdezte óvatosan Vikitől, aki szemöldökráncolva reflexből rám nézett, én pedig értetlenül megvontam a vállam.

- Igen - mondta végül. Rafael úgy tett, mintha egy kicsit izgulna, én pedig alig tudtam visszafojtani az izgatott mosolyom, nehogy lebukjunk.

- Csak meg szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e velem valahova - kérdezte bátortalanul.

- Hova? - értetlenkedett Viki.

- Hát... harapni valamit, vagy moziba - vonta meg a vállát lazán Rafael és fogalmam sincs miért, de úgy nézett Vikire, mintha tényleg randira akarná hívni, szóval kezdtem egy kicsit megijedni, hogy megfeledkezik a szerepéről. Tegoshi hunyorogva nézte Rafaelt, sütött róla a féltékenység, épp úgy, mint legutóbbi összeveszésükkor.  Koyama szemöldökráncolva figyelte a jelenetet, tudtam, hogy nem akar beleszólni a dologba, de azért kicsit aggasztotta a helyzet. Shige pedig mintha vetett volna rám egy gyors pillantást, de mire odakaptam a fejem, már nem engem nézett.

- Hát... Bocsi, de nem... - válaszolt vonakodva barátnőm, és mintha Tegoshinak csak ennyi kellett volna, közelebb lépett Vikihez, megfogta a karját és hátrébb húzta, maga mellé, miközben le sem vette a szemét Rafaelről, aki hirtelen szemtelen arccal bámult vissza rá.

- Ő az én barátnőm - mondta nyomatékosan, én pedig visszafojtottam egy győzedelmes mosolyt, csakhogy itt még nem volt vége.

- Dehát úgysem tudsz megbízni benne! - feleselt Rafael, mire szemöldökráncolva meredtem rá, de ő figyelmen kívül hagyott engem.

- Azt majd én eldöntöm - vágott vissza Tegoshi fenyegetően, Viki pedig nagy szemekkel pislogott fel rá és kipirosodott arcáról nem igazán tudtam leolvasni, hogy boldog-e, vagy inkább összezavarodott.

- Rendben, értettem - adta fel hirtelen Rafael és mivel én még akkor is Tegoshiékat néztem, észre sem vettem, hogy közelebb lépett hozzám. - Akkor gyere te - nézett a szemembe, mire a gyomrom felszaladt a torkomba.

- Tessék? - hüledeztem nagyra nyílt szemekkel és éreztem, hogy az arcom felmelegszik a zavarodottságtól. Koyama óvatosan megfogta Rafael karját, hogy leállítsa, de ő csak lerázta magáról és még mindig engem bámult.

- Felőlem te is jöhetsz, úgyis egész nap a szobában gubbasztasz, nem? - kacsintott rám.

- Hé, ez nem volt a terv része! - szaladt ki a számon, miközben szikrázó pillantást küldtem felé, de ő csak megvonta a vállát.

- Terv? - kérdezte Shige mellettem.

- Menjünk el valahova! - nyomult tovább Rafael.

- Mi? Nem! - vágtam rá és értetlenül megráztam a fejem.

- Milyen terv, Reni? - kérdezte erélyesebben Shige, és a rám szegeződő pillantásoktól kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Elnézést! - hallottunk egy hangot a pult felől. Jópár ember állt ott és türelmetlenkedve pillantgattak felénk. Rafael még utoljára szemtelenül rám mosolygott, majd készségesen és sűrű bocsánatkérések közepette visszament dolgozni.

- Áruló... - motyogtam mérgesen, de ez senkit nem hatott meg. Shige szembefordított magával és magyarázatot várva a szemembe nézett, bár tudtam, hogy már mindent kitalált magától.

-Hát... Csak ki akartam békíteni Tegoshiékat... - néztem rá bociszemekkel, mire nagyot sóhajtott és csalódottan nézett rám, szóval inkább lesütöttem a szemem.

- Ez a te műved? - kérdezte felháborodva Tegoshi, majd két kezét csípőre téve vett egy mély levegőt és meg sem várva, hogy mondjak valamit, egyszerűen otthagyott minket.

Feszengve álltam Shige előtt és próbáltam nem kimutatni, hogy nagyon elfáradt a jobb lábam.

- Egy érettebb ötlet nem jutott volna az eszedbe? - kérdezte olyan szemrehányóan, hogy menten el akartam süllyedni.

- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza. - Rossz volt néznem, amit csinálnak, valamit tennem kellett! Ez jutott először az eszembe... Bocsánat, hogy nem szortíroztam szét az érett és éretlen gondolataimat... - motyogtam sértetten és Vikire pillantottam, aki szintén hitetlenül nézett rám, de a szeme mosolygott és végül elnevette magát. Tudtam, hogy ő nem fog megharagudni tekintve, hogy neki akartam jót, de azért számítottam arra, hogy ha visszajön a főpróbáról, el akar majd beszélgetni velem.

Koyama szótlanul állt Shige mögött, esze ágában sem volt leszidnia engem, csak anyukásan nézett rám, amitől ismét egy ötévesnek éreztem magam.

- Sajnálom, Shige - fejemet leszegve hátrébb léptem és a szemébe sem tudtam nézni, nem bírtam volna ki a csalódott tekintetét. - Többé nem csinálok ilyet - ígértem meg és továbbra is lesütött szemekkel intettem nekik és elsántikáltam a liftig. A kis akciómmal annyira megharagítottam Shigét, hogy csak a liftig támogatott el, aztán otthagyott. Szomorú sóhajjal néztem utánuk és közben észrevettem, hogy Rafael engem néz, de én látni sem akartam, és amint megjött a lift, már ott sem voltam.

Massu épp akkor zárta be a szobája ajtaját, mikor kiléptem a liftből és amikor meglátott, csodálkozva kérdezte, hogy mit keresek a szobámon kívül.

- Nagyon vicces - grimaszoltam bágyadtan. - Kérsz csokit? - nyújtottam felé a dobozt.

- Nem, köszi - rázta meg a fejét és fürkészően nézett rám. - Mi a baj? - kérdezte, majd engem átkarolva segített elmenni a szobámig, amiért nagyon hálás voltam, ugyanis a jobb lábam kezdett elgyengülni.

- Nem akarok beszélni róla... - csóváltam meg a fejem. - De Tegoshi biztos szívesen elmeséli.

- Valami... furcsa dolgot csináltál?

- Mondjuk inkább, hogy hülyeséget - horgasztottam le a fejem. - Szóval most Shige is haragszik rám.

- Még Shige is? - vonta fel a szemöldökét. - Akkor tényleg túllőhettél a célon.

- Ühm... - bólintottam, majd az ajtóhoz érve Massu megsimogatta a hátam.

- Ne aggódj, Shige nem haragszik sokáig. Főleg rád nem - mosolygott rám vígasztalóan, ami nagyon jól esett. - Most megyek, te pedig pihentesd a lábad!

- Jó, úgy lesz - mosolyodtam el és becsuktam az ajtót.

Mielőtt leülhettem volna, egyből a fürdőbe mentem, hogy becsavarjam a bokámat, ami úgy tizenöt perc alatt sikerült is. Aztán felhívtam a szobaszervizt és rendeltem reggelit. Amíg meghozták, kiválasztottam egy filmet, amit még nem láttam és betettem a lejátszóba, hogy aztán reggelizés közben megnézzem. A délelőttöt az ágyon vagy széken töltöttem, hogy így vezekeljek Shigének, ha már csalódást okoztam neki. Szomorúan gondoltam vissza a szemrehányó tekintetére és annyira utáltam magam, mint még soha. Kedvetlenül néztem a filmet, de semmit sem értettem belőle, csak annyit, hogy egy romantikus vígjáték, amit jobb szerettem volna Shigével megnézni, mint egyedül. Gondoltam, hogy későn érnek haza, mivel ez volt az utolsó próbájuk a koncert előtt, így igyekeztem olvasással elütni az időt, de a vége mindig az lett, hogy elkalandoztak a gondolataim és az ablak melletti asztalnál ülve bámultam a városi nyüzsgést, vagy éppen a szürke égboltot és azon tűnődtem, meddig tart még ez az időjárást, mert kezdett a kedvem rovására menni. Dél körül barátnőm írt egy üzenetet, hogy úton vannak visszafelé, hogy együtt elmenjünk ebédelni, aminek nagyon megörültem és gyorsan készülődni is kezdtem volna, ha a tükörbe nézve nem jövök rá, hogy meg kell mosni a hajam, aminek következtében pánikba estem és a törött csuklómra néztem, remélve, hogy meggyógyítja magát, de nem jött össze. Így hát írtam Vikinek, hogy nem tudok menni hajmosás nélkül, tehát el sem tudok készülni, mire visszaérnek. Visszaírt, hogy nyugodjak le, mert a fiúk is lezuhanyoznak, szóval majd ő megmossa a hajam. Míg arra vártam, hogy hazaérjen, lezuhanyoztam és kivettem egy leggings-et és egy hosszú derekú inget, amiben menni készültem. Közben azon járt az agyam, milyen hangulatban fog telni az az ebéd, hiszen Shige haragszik rám, én haragszok Tegoshira, és fordítva, valamint Tegoshi és Viki valószínűleg nem békültek ki. Kicsit deja-vu érzés fogott el, de nem akartam túlságosan aggódni emiatt. Az órát nézve vártam, hogy végre megjöjjenek, mert kezdtem éhes is lenni, de még egy órakor sem hallottam felőlük semmit, a stadion pedig alig húsz percre volt a szállodától.

'Hol vagytok?' - üzentem Vikinek, de nem válaszolt. Gondoltam biztos lemerült a telefonja, így Koyamánál próbálkoztam, de mikor fel akartam hívni, ki sem csengett.

- Mi van velük? - csodálkoztam, majd abban a pillanatban, ahogy letettem az asztalra a mobilom, az kicsörgött és Shige nevét jelezte. Hirtelen felgyorsult a pulzusom, mert nem számítottam arra, hogy Shige fel fog hívni, szóval reménykedve nyomtam meg a zöld gombot.

- Szia! Sokára jöttök még? - kérdeztem lelkesen, de nem kaptam választ. - Shige? Hallasz?

- Reni... - szólalt meg végül, de ha lehet, még idegesebb lettem. Hangja remegett és úgy hallottam, a sírás határán van.

- Shige - álltam fel a székről rémülten és hangulatom azonnal megváltozott.  - Mi a baj?

- Balesetünk volt - mondta elcsukló és rémült hangon. Szinte éreztem, hogy egész testében remeg. - Massu... - kezdte, majd nyelt egy nagyot és vett egy mély levegőt. - Massu és Viki kórházban vannak. Megsérültek.

Úgy éreztem, mintha megfordult volna velem a világ, a rémülettől zúgni kezdett a fejem és nem tudtam érzékelni a körülöttem lévő dolgokat. Miután Shige nagy nehezen elmagyarázta, melyik kórházban vannak, a táskámat felkapva, úgy ahogy voltam kirohantam a szobámból. A bokámba bele-belenyilalló fájdalmat szinte nem is érzékeltem, és Rafael hozzám intézett szavaiból sem fogtam fel semmit. A szálloda előtt, a sírás határán vártam, hogy megálljon nekem egy taxis, mit sem törődve a járókelők csodálkozó tekintetével. Lihegve beszálltam a taxiba és eldadogtam a sofőrnek, hova vigyen, majd a kezemet tördelve fohászkodtam azért, hogy Vikinek, Massunak és a többieknek semmi komolyabb baja ne legyen.

- Nem tudna gyorsabban menni?! - kiabáltam rá kétségbeesetten a sofőrre, aki idegesen hátranézett.

- Nem látja, hogy dugó van?

- Milyen messze van az a kórház? - kérdeztem, meg sem hallva a mérgelődését. - Milyen hosszú a kocsisor?

- Minimum tizenöt perc, mire kikeveredünk innen. Csúcsidő van, hölgyem! Ha gondolja, menjen gyalog, lehet hogy gyorsabban odaér... - mondta cinikus hangon, én pedig közben a telefonomon remegő ujjakkal beütöttem a címet. A GPS-em szerint csak két kilométer volt hátra, a kocsisor mégsem haladt. Az autók álltak és sokan ki is szálltak, hogy megnézzék, mi történt. Az eső szakadt, az ablaktörlő hangja hihetetlenül idegesített, közben pedig a rádió hírműsorában a legelső hír egy harminc perce történt balesetről szólt azon a területen, ahol mi voltunk.

- Ez nem jó hír... - mérgelődött a sofőr, én pedig szinte elájultam a felgyorsult pulzusom miatt. Gondolni se mertem arra, hogy egy ekkora balesetről van szó. Nem láttam semmit, csak az álló autókat, és el sem tudtam képzelni, mikor kerülnénk ki a dugóból. Így gyorsan a sofőr kezébe nyomtam valamennyi pénzt, és gondolkodás nélkül kiszálltam az autóból. A mellettünk lévő sávban épp akkor nyomult előre egy autó, és nem tudott időben fékezni, így az orrával nekem jött, de lassú sebessége miatt az egyensúlyom megtartva rohanhattam tovább, miközben ő idegesen rám kiabált. Reménykedtem, hogy telefonom GPS-eelég gyors felfogású egy rohanó emberhez, ugyanis fogalmam sem volt, merre kell mennem és azt is reméltem, hogy a szakadő esőben nem lesz komolyabb baja, míg oda nem érek. A lábam alatt tocsogott a víz, éreztem, hogy teljesen átázok és a hajam is pillanatok alatt csuromvizes lett. Az út viszonylag egyszerű volt ugyan, de a tömeg nagyon lelassított, így húsz perc alatt értem ahhoz a sarokhoz, ahol elvileg le kellett fordulni. Közben láttam, hogy a kocsisor egy lépést sem haladt előre és a saroknál megállva egy pillanatra szemügyre tudtam venni a környezetem. Felháborodott és türelmetlen sofőrök dudálgattak, vagy szálltak ki az autóból, kisgyerekek sírtak, mert fáradtak, vagy éppen szomjasak voltak, így az anyukák ki-kiugráltak az autóból, hogy valahol inni vegyenek nekik. Sok kocsiból üvöltött a zene, így azoknak biztosan fogalmuk sem volt, mi miatt is áll a kocsisor, a balesetből még mindig semmit sem láttam. Aztán rohantam tovább és néhány perc múlva meg is pillantottam egy nagyobb kórházat, nagy parkolóval, udvarral, valószínűleg egyetemi kórház lehetett. A GPS-em szerint is célba értem, szóval egyenesen a portára rohantam és lélekszakadva próbáltam elmagyarázni az ápolónőnek, kit keresek. Csak harmadik próbálkozásra értette meg, hogy a baleset sérültjeihez jöttem, majd miután adott egy pohár vizet, és egy törölközőt, elvezetett a járóbeteg osztályra, ahol rögtön megpillantottam Shigét az egyik ágyon.

- Shige! - rohantam oda hozzá, ő pedig miután eljutott hozzá a hangom, meggyötörten rám nézett, a szeme vörös volt, az ápolónők egy pokrócot terítettek rá és infúzióra volt kötve. Amint meglátott felállt és összefüggéstelenül beszélni kezdett.

- Reni... A többiek... Massu... Viki mellette ült... mindketten agyrázkódást kaptak...

- Tessék? - akadt el a lélegzetem. Shige remegősen felsóhajtott és könnybelábadt a szeme. Úgy forgott körülöttem minden, hogy úgy éreztem, menten összeesek.  Vettem egy mély levegőt és visszaültettem Shigét az ágyra, aztán szorosan megöleltem, míg légzése le nem csillapodott. A hátát simogatva szipogtam és egész testemben remegtem a rémülettől és attól, hogy teljesen átfáztam. - Te hogy vagy? - simogattam meg az arcát.

- Elöl ültem. A furgon a hátsó ajtóba szaladt bele. Oda, ahol Massu és Viki ültek. Viki nem volt bekötve, mert hátrafordulva éppen keresett valamit a hátsó ülésen, ahol a táskája volt.

- Tegoshi és Koyama? - kérdeztem gyomorgörccsel küszködve.

- Koyama Massu családját ment felhívni. Ő és Tegoshi a mögöttünk haladó kisbuszban ültek, mert a juniorok beszélgetni akartak velük. Tegoshi most a műtőnél vár... mindkettejüket műtik...

A rémülettől könnybelábadt a szemem és nem bírtam visszatartani a sírást. Tudtam, hogy nekem kellene a legjobban tartanom magam, hiszen Shige folyamatosan remegett az átélt sokktól, de annyira pánikba estem, hogy egy darabig megszólalni sem tudtam a fullasztó sírástól. Shigével egymás kezét szorongatva próbáltuk tartani a lelket a másikban. Elmesélte, hogy a sofőr csak könnyebb sérüléseket szenvedett és neki semmi baja nem lett, de a furgonban, ami beléjük szaladt, ült két férfi és mindkettejük bordatöréssel hozták be. Tíz perce ültünk egymás mellett, addigra a sírásom abbamaradt, csak meredten bámultam magam elé, míg meg nem állt előttünk Koyama.

- Massu nővére nem tud eljönni, mert külföldön van. Az anyukája holnap jön.

Még sosem láttam Koyamát ilyennek. Hármunk közül ő volt ugyan a legösszeszedettebb abban a pillanatban, de őt is a sírás kerülgette és ahogy leült mellém az ágyra, megdörzsölte az arcát, hogy lenyugodjon. A bokámról már majdnem leesett a kötés, és úgy sajgott, mint még soha, de nem foglalkozhattam vele.

- Hol van a műtő? - kérdeztem Koyamát, mert nem bírtam tovább ott ülni.

- Gyere, elkísérlek - állt fel, és támogatólag átkarolt, ugyanis nem bírtam ráállni a bal lábamra. Shige is velünk jött, bár lábai még mindig remegtek, tudtam, hogy nem akar egyedül maradni. A műtő a következő emeleten volt, a fekvőbeteg osztály közelében. A liftben szorosan fogtam Shige kezét, aki lassan megnyugodni látszott és visszatért a lélekjelenléte. A műtő előtt azonnal megpillantottam Tegoshi alakját; mozdulatlanul állt és az ajtót bámulta. Elé léptem és rémült szemébe néztem. Nem nézett rám, csak a műtőajtót figyelte, szinte már könyörögve, mintha azon múlna, hogy Massu és Viki műtétje jól sikerüljön.

- Tegoshi... - szólítottam meg halkan és ép kezemmel megragadtam bal  karját, mire lassan rám emelte a tekintetét és szeme hirtelen megtelt könnyekkel.

- Nem... lesz bajuk... ugye? - kérdezte erőtlen hangon, mintha teljesen kiszállt volna belőle a lélek. Jobb karommal megöleltem, balommal pedig megszorítottam a kezét. A vállába fúrva a fejem próbáltam visszatartani a sírásomat, ahogy legjobb barátnőmre és Massura gondoltam.

- Nem lesz - válaszoltam végül, majd elengedtem és a szemébe néztem. - Te ismered Massut a legjobban, nem? Egy-kettőre jobban lesz! Viki pedig... - folytattam, de hangom elcsuklott a sírástól. - Vikivel még ki kell békülnöd! - vágtam rá, ő pedig még egy darabig a szemembe nézett, aztán megtörölte az arcát és próbálta összeszedni magát. Aztán a következő másfél óra alatt vagy ültünk, vagy fel-le járkáltunk, vagy csak egy helyben álltunk és a világító 'Műtő' feliratot néztük, és vártuk, mikor alszik ki. Végül, mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, kinyílt az ajtó és kitolták rajta Vikit. Azonnal felálltam és letámadtam a kísérő orvost.

- Hogy van? Ugye nem súlyos?

Az orvos a vállamra tette a kezét és bíztatóan elmosolyodott.

- Szerencsére nem történt komolyabb baj a fejével, és egy könnyebb agyrázkódással megúszta. Az oldalán keletkezett egy könnyebb zúzódás az ütközés következtében, de semmi ok az aggodalomra. Most már csak arra kell várnunk, hogy felébred. Nyugodjanak meg.

- És Massu? - lépett oda Koyama.

- Még folyik a műtét, a feje elülső része komolyabban megsérült, és több vágás is lett a karján az összetört autóablak miatt, illetve eltört egy bordája. Életveszélyről nincs szó, és a kollégáim jelenleg is mindent megtesznek - hajolt meg az orvos, majd előre sietett. Tudva, hogy Vikinek nem lett komolyabb baja, végre úgy éreztem, ismét képes vagyok lélegezni, de nem tudtunk teljesen megnyugodni.

- Menj Vikihez - szólt Shige és megsimította a karom. - Ha bármi van, szólunk.

- Jó - bólintottam és remegve felálltam, majd elindultam a fekvőbeteg osztályra. Útközben találkoztam az orvossal, aki barátnőm műtétjére volt beosztva, így megtudtam, melyik kórterembe vitték.

Szinte egy lábon sántikáltam el a kórteremig, de nem tudtam foglalkozni a bokámmal. A függönyös ágyakkal ellátott kórterembe érve megcsapott az a jellegzetes kórházi szag, amit ki nem állhatok, és talán a kimerültségtől és a rémülettől, de émelyegni kezdtem. Viki a leghátsó ágyon feküdt, mellette pont volt egy udvarra néző ablak. Még nem ébredt fel az altatásból, fejének elülső részére, szinte a homlokára egy nagy gézlap volt rögzítve. Megkönnyebbültem, hogy legalább nem hátrébb sérült meg, különben talán a hajába is beleborotváltak volna. Leültem az ágy melletti székre és szomorúan néztem barátnőm alvó arcát.

- Miért kell neked is lesérülnöd?  - szipogtam és megfogtam lehorzsolódott kezét. - Nem vagyok én elég?

Fél órát ülhettem mellette, az ablakon kibámulva, amikor Tegoshi állt meg mellettem.

- Massu műtétje biztonságba véget ért - szólt halkan, mikor felnéztem rá. - Nem tudják, károsodott-e az agya, mert a feje súlyosabban megsérült.

- Értem - remegett meg a hangom és könnybelábadt a szemem. Tegoshi egy pokrócot terített rám, miután észrevette, hogy csuromvíz vagyok, aztán odahúzott mellém egy széket és leült. Szemein már egyáltalán nem látszott, hogy sírt, sokkal nyugodtabbnak tűnt, de kezei még mindig remegtek egy kicsit. Biztos voltam benne, hogy nagyon aggódik Massuért, ahogy én is.

- Te hogy vagy? - nézett rám néhány néma perc elteltével. - Nem nézel ki túl jól.

- Köszi - nevettem el magam halkan. - Megleszek, csak... - vettem egy mély levegőt és próbáltam kipislogni a könnyeimet, de hangom így is megremegett. - Legyenek jól végre... - sóhajtottam és megtöröltem a szemem. - Átveszed? - mosolyogtam a szőkeségre, aki szomorúan bólintott és a helyemre átülve ő kezdte szorongatni barátnője kezét. - Megyek, megnézem Shigét - szóltam, mert tudtam, hogy barátnőm jó kezekben lesz. Felálltam, de azonnal vissza is estem a székre, ugyanis a bal lábamba hihetetlenül éles fájdalom nyilallt. Felszisszentem és a bokámhoz kaptam, ami a kétszeresére dagadt.

- Mi van a lábaddal? - nézett rám rémülten Tegoshi.

- Huh?  - hunyorogtam fájdalmasan. - Nem tudom... Talán nem tett jót neki a két kilométer sprintelés...

- Te idáig futottál?! - kerekedett el a szeme és körbenézett, majd odahívott egy ápolónőt. - Megsérült a lába.

- Milyen erős a fájdalom? - hajolt le a kedves arcú ápolónő a bokámhoz, hogy szemügyre vegye.

- 10-es vagy inkább 10 ezres skálán? - kérdeztem vissza könnyezve, mert megnyomkodta a duzzanatot.

- Várjon egy percet - szólt majd elsietett és néhány perc múlva egy tolószéket maga előtt tolva tért vissza.

- Ugye csak viccel? - torzult el az arcom. - Csak kificamodott a bokám!

- És minden bizonnyal ínszalagszakadása lett - váltott szigorúra a fiatal ápolónő.

- Nem, nem, nem - ráztam a fejem. - Már megröntgenezték egyszer és azt mondták, könnyebb bokaficam - kezdtem vitatkozni, Tegoshi pedig érdeklődve figyelte, ahogy lassan pánikba esek.

- Nyugalom, szerintem menj el vele - tette a vállamra a kezét. - Csak segíteni akar.

- Dehát nincs baja! - válaszoltam kicsit hisztérikusan.

- Nincs vita! - vágta rá az ápolónő és miután néhány pillanatig farkasszemet néztünk, megadtam magam és hagytam, hogy segítsen beülni a tolószékbe.

- Ezt nem hiszem el... - horgasztottam le a fejem.

- Jó utat! - szólt utánam Tegoshi és bár nem néztem hátra, hallottam a hangján, hogy mosolyog. Örültem, hogy sikerült egy ilyen helyzetben megmosolyogtatnom, de én éppen a sírás határán voltam, aznap már sokadszorra, ráadásul senki nem volt ott, hogy velem jöjjön az ijesztő kivizsgálóterembe.

- Ugye csak viccelt azzal az ínszalagszakadással? - fordultam hátra. - Csak azért mondta, hogy rábírjon a kivizsgálásra, ugye?

- Egyáltalán nem - felelte rezzenéstelen arccal.

- És én még azt hittem, hogy kedves... - motyogtam visszafordulva. Ezek után nem kommunikáltunk többet, az ápolónő bevitt egy kivizsgálóterembe, ahol egy doktornő fogadott, aki el is vitt egyenesen röntgenre.

- Mióta ilyen a lába? - érdeklődött a doktornő türelmesen, miután sokadjára is pánikroham jött rám, ugyanis nem akartam injekciót kapni.

- Néhány napja - válaszoltam engedelmesen. - De ugye nem kapok injekciót?

- Nem kap - paskolta meg a vállam kedvesen, mire fellélegeztem. - A röntgen szerint ínszalagszakadás történt, de szerencsére nem súlyos, aminek nagyon örülhet, ugyanis ha jobban megerőlteti, akár egy évig nem tudta volna rendesen használni a lábát - szidott meg szemüvege fölött rám nézve.

- Bocsánat - húztam be a nyakam. - Nem tudok vigyázni magamra.

- Ezért marad itt, míg nem javul a lába. Gondolom amúgy is szívesebben marad a barátnője melett. Szigorúan csakis tolószékben közlekedhet! - emelte fel a mutatóujját. - És miután csillapodott a fájdalom és a duzzanat, rehabilitációra viszem. 

- Rendben - bólintottam lemondóan. Aztán kötést tettek a lábamra és bejelentettek, mint fekvőbeteget, majd előkészítettek nekem egy ágyat ugyanabban a kórteremben, ahol Viki volt.

- Na? Beutaltak? - állt fel Tegoshi, mikor begurítottak az ágyamhoz.

- Hol van Shige? - horgasztottam le a fejem sóhajtva, ugyanis eredetileg hozzá indultam.

- Még a járóbeteg osztályon, kivizsgálják, a biztonság kedvéért, de nemsokára elengedik.

- Értem. Akkor elmentem - intettem és miután fél kézzel öt percet bénáztam a megfordulással, kigurultam a folyosóra, és megkerestem az első liftet. A járóbeteg osztályon kicsit kevesebb ember volt, mint korábban, Shige az egyik ágy szélén ült, az infúziót már levették róla, és már csak válaszolgatott néhány kérdésre, amiket egy orvos tett fel neki. Messziről úgy láttam, mindent rendben találtak nála. Megvártam, míg elmegy az orvos, aztán odagurultam hozzá. Mikor meglátott, elkerekedett szemmel sietett hozzám.

- Mi történt veled? - kérdezte rémülten.

- Semmi baj - emeltem fel a kezem, mielőtt megint felizgatja magát. - Megerőltettem a lábam, ínszalagszakadásom lett és bent kell maradnom egy darabig, mert nem hiszik el, hogy nem lesz nagyobb bajom - hadartam el egy szuszra.

- Ezt nem hiszem el - sóhajtott mérgesen, én pedig lesütöttem a szemem, mert nem volt kedvem, sem energiám mentegetőzni.

- Hogy vagy? - kérdeztem végül és megfogtam a kezét, mire megenyhült arccal nézett rám.

- Jobban. Koyamával és Tegoshival el kell mennünk, hogy beszéljünk Chiyo-sannal, a juniorokkal és a staffal.

- Elhalasztjátok a koncertet? - rándult görcsbe a gyomrom.

- Nem tehetünk mást - tárta szét a karját. - Csak még azt nem tudom, megmondjuk-e az igazat...

- Ha kíváncsi vagy a véleményemre, akkor igen - jegyeztem meg óvatosan. - Mint rajongó, biztosan tudni szeretném a halasztás okát és joguk van hallani a történtekről, nem gondolod? - mosolyodtam el halványan.

- Igen - bólintott töprengve. Ezután néhány percig csendben ültünk egymás mellett és én nem voltam hajlandó elengedni Shige kezét.

- Már jól vagyok - paskolta meg az arcom mosolyogva. - Inkább magad miatt aggódj! Teljesen átáztál, még  a végén tüdőgyulladást kapsz!

- Hát, így is-úgy is kórházban vagyok - mutattam körbe, mire kaptam cserébe egy mérges pillantást. - Jólvan, majd kérek egy hajszárítót - adtam meg magam. - De hol van Koyama?

- Massunál. Gyere, elmegyek veled. Úgyis össze kell szednünk Tegoshit.

Massu kórterme egy kicsit messzebb volt Vikiétől, az ágyát egy függöny takarta. Miután Koyama is kellően ledöbbent tolószékes kinézetemen, elhúzta a függönyt. Összeszorult a szívem, mikor megláttam a széles kötést Massu fején és a varratokat a karján.

- Istenem... - azonnal könnybelábadt a szemem és alig bírtam visszatartani a sírást. Ahogy az előttem fekvő Massura néztem, azt kívántam, bárcsak én lennék a helyében és neki semmi baja ne lenne. Szipogva megsimogattam sebes kezét és megigazítottam rajta a takarót, mintha azzal segítenék rajta.

- Hékás, ne sírj! - hajolt le elém Koyama. - Neked kell vigyáznod rájuk, amíg vissza nem érünk - paskolta meg a fejem. - Szóval szedd össze magad és mosolyogva várd, hogy felébredjenek - törölte meg az arcom a pulóvere ujjával.

- Úgy lesz - ígértem meg és halványan elmosolyodtam.

- Hol van Tegoshi?

- Vikinél, megmutatom - hagytam, hogy Shige toljon át Viki kórtermébe, ahol Tegoshi még mindig az ágy mellett ült és mozdulatlanul nézte barátnőjét, két kezével szorongatva Viki jobbját. Mikor Shige szólt neki, hogy indulnak, megigazította a takarót Vikin, megpuszilta sérült homlokát, majd csatlakozott hozzánk. Egészen a kijáratig kikísértem őket, mert gyakorolni szerettem volna a közlekedést.

- Sietek vissza és hozok neked másik ruhát - guggolt le elém Shige és becsavart a pokrócba.

- Csak nyugodtan intézzétek el, amit szükséges, addig itt lesz a nyomi kórházi pizsama - húztam fel az orrom, mire Shige, a baleset után akkor először, elmosolyodott. Miután szorosan megölelt, visszaindultak a szállodába, én pedig Viki szobája felé vettem az irányt.

- Te tényleg egy mormota vagy - motyogtam mérgesen, ahogy alvó barátnőm arcára néztem. Annyira kimerült voltam, hogy ott helyben el bírtam volna aludni. Úgy éreztem, legalább egy éve ébren vagyok és ez a pár óra kész örökkévalóságnak tűnt. Kint még mindig szakadt az eső és délutánra már annyira beborult, hogy lehangoló volt kinézni az ablakon. Fogalmam sem volt, hogyan lesz tovább, hiszen a koncerteket el kell halasztani. Biztos voltam benne, hogy az elkövetkező időszak igazi káosz és idegeskedés lesz és tudtam, hogy támogatnom kell őket, ahogy csak tudom. Miközben ezeken agyaltam, észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő és csak arra eszméltem, hogy a kéz, amit szorongattam, megmozdult és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor barátnőm ébredező arcára néztem.