13. fejezet

- Mikor ébred fel végre? - kérdeztem meggyötörten az ápolónőt, aki ellenőrizni jött Massu állapotát.

- Az altató hatása minden betegnél eltérő lehet és az is fontos, milyen traumát ért a feje - magyarázta nyugodtan az ápolónő és mielőtt elment, megkért minket, hogy nyugodjunk meg. Viki is tolószéket kapott, így egymás mellett ülve figyeltük az alvó Massut. Nála mindent rendben találtak és mikor felébredt, a balesetre is tisztán emlékezett. Írtam Tegoshinak, hogy barátnője jól van és azt üzeni, vissza ne jöjjenek, míg el nem intéztek mindent, majd mikor Massuról kérdezett, csak annyit tudtam válaszolni, hogy várunk. De ez a várakozás annyira idegtépő volt, hogy úgy éreztem, mintha megállt volna az idő és minden egyes perc egy órának hatott. Massunak már fel kellett volna ébrednie, de még mélyen aludt és az orvosok sem tudtak semmi biztosat mondani az állapotáról addig, míg magához nem tér. Kettő, talán két és fél órát ültünk ott tétlenül, ha ki kellett mennünk, egyikünk mindig ott maradt, hátha közben felébred. Egyszer én szorongattam a kezét, egyszer Viki. Néha megnyugodtunk és meggyőztük egymást, hogy semmi baja nem lesz, egyszerűen csak szeret aludni. Aztán a következő pillanatban már félve tördeltük a kezünket és én a sírás határára kerültem újra és újra. Még csak nem is érzékeltem, hogy folyamatosan ráz a hideg és megázott hajamról már akkor megfeledkeztem, hogy elköszöntem a fiúktól délután, így az magától száradt meg. Néha teljesen váratlanul tört rám a pánik és alig bírtam megállni, hogy ne rázzam fel Massut az altatásból. Minél tovább néztem a fején lévő kötést, annál rémültebb lettem és azt kérdeztem magamtól, mi lenne, ha történne vele valami. Viki merev tekintettel nézte az arcát, tolószékről lelógatott lába idegesen járt. Este hét óra körül megérkeztek a fiúk. Gondterhelt és nyúzott arccal léptek be a kórterembe. Tegoshi azonnal barátnőmhöz lépett és szorosan magához ölelte. Viki a vállába fúrta a fejét és megsimogatta a hátát, én pedig halvány mosollyal az arcomon figyeltem őket.

- Sajnálom - szólt halkan Tegoshi, mikor elengedte Vikit és elé guggolva a szemébe nézett. Tekintete mardosó bűntudatról árulkodott, ahogy megszorította barátnője kezét. - Nem kellett volna így viselkednem veled.

- Miről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét Viki. - Nem emlékszem semmire.

- Ne hazudj! - szidta meg halkan Tegoshi, mire barátnőm elmosolyodott. - Tudom, hogy még csak részleges amnéziád sincs.

- Jólvan, jólvan - bólogatott Viki és beletúrt Tegoshi hajába. - Ne vágj ilyen arcot, mert nem haragszom - győzködte, mert a szőkeség arca azt sugallta, mintha a balesetért is saját magát okolná.

- Sikerült elintézni a dolgokat? - kérdeztem halkan Shigétől, aki a tolószékem mellett állt.

- Nagyjából - bólintott kimerülten.

- Massu miért nem kelt még fel? - ült le a szomszédos üres ágyra Koyama.

- Nem tudjuk - csóváltam a fejem szomorúan, ismét átadva magam az aggodalomnak. - Azt mondták, ne aggódjunk, de hogy ne aggódnánk, mikor már rég magához kellett volna térnie? - néztem fel könnyezve Shigére.

- Fel fog ébredni - törölte meg az arcom. - Ne félj és legfőképp ne sírj, semmi okod nincs rá. Inkább menj és öltözz át, hoztam neked ruhákat. Addig én veszek neked egy forró teát, mert teljesen átfáztál - nézett végig a libabőrös karomon, de én konokul megráztam a fejem.

- Kizárt, hogy elmenjek innen, míg fel nem ébred! - jelentettem ki és hogy nyomatékosítsam a szavaimat, tolószékemmel közelebb húzódtam az ágyhoz. - Viki sem akar elmenni. Ugye?

- Dehogyis! - vágta rá határozottan barátnőm. Shige sóhajtott egyet, de belátta, hogy felesleges velünk viaskodnia. Ők is ugyanolyan kimerültek voltak, mint mi, így igazságtalanságnak gondoltam, hogy csak mi menjünk pihenni. Nem bírtam volna aludni, míg Massu fel nem ébred és meg nem bizonyosodunk arról, hogy jól van. Még ha ehhez egész éjszaka virrasztanunk kell is.

Újabb óra telt el és még semmi változást nem tapasztaltunk. A doktor úr kétszer bejött ellenőrizni az állapotát, majd elment. Egyre nyugtalanabbá tett minket a tény, hogy az orvosok is tanácstalanok.

- Kérlek, kelj fel - szólaltam meg hosszú csend után, és két kezem Massu csuklója köré fonva fejemet az ágy szélére hajtottam és lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam visszatartani a könnyeimet, de már fojtogatott a sírás. Viki az ágy másik szélén ült, Tegoshi mellette foglalt helyet egy széken és az ágyra könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Shige és Koyama a szomszédos ágyon ültek, a hátam mögött és egy szót sem szóltak. Nem tudtunk bíztató szavakkal előállni egymás számára, mert minden csak üres vígasztalásként hatott volna, így csak vártunk, de már az órát sem mertem megnézni és egy idő után halkan sírni kezdtem és a csendet csak a szipogásom zavarta meg. Görcsös ujjaim megfeszültek Massu csuklóján és képtelen voltam ellazítani az izmaimat. Aztán ki tudja, milyen hosszú várakozás után éreztem, hogy a tenyerem alatt megmozdul a keze. Először csak azt hittem, képzelődök, de néhány másodperc múlva ismét éreztem, mire felkaptam a fejem az ágyról.

- Massu? - szólaltam meg rekedten. A többiek értetlenül fordultak felém, majd Massu felé, aki lassan kinyitotta a szemét.

- Massu? - állt fel Koyama, aki a leggyorsabban reagált és az ágy mellé lépett.

- Hívok egy orvost - szólt Shige és kisietett a kórteremből. A szívem hevesen ostromolta a bordáimat, és megszólalni sem tudtam. Tegoshi halkan beszélt Massuhoz, aki kábán nézett körbe és felerősödő légzésétől az arcán lévő oxigénmaszk bepárásodott.

- Jól vagy? Felismersz minket? - hajolt fölé Koyama, Viki pedig kiszáradt szájjal és nagyot nyelve figyelte a reakcióját. Massu lassan bólintott. Fel akart ülni, de Tegoshi gyengéden visszanyomta a vállát, majd az ágyon lévő gombot használva felemelte a támlát. Koyama óvatosan levette róla a maszkot és az ágy szélére ülve szemügyre vette. Ekkor visszajött Shige, nyomában egy orvossal, aki megkért minket, hogy várjunk odakint, míg megvizsgálja.

A folyosón idegesen rágtam a szám szélét és úgy szorongattam a mellettem álló Shige balját, mintha tőle függne minden. Kitartóan meredtem az ajtóra, arra várva, hogy kinyílik és végre beszélhessünk Massuval. Mindenki egy kicsit fellélegzett már, de hallani akartunk az állapotáról.

- Jól lesz, ugye? - rángattam idegesen Shige kezét és erősebben szorítottam.

- Persze - mosolygott le rám és viszonozta a szorításom. Koyama az ajtó mellett állt, hátát a falnak vetve és mikor kilépett a doktor úr, ő volt az első, aki letámadta a kérdéseivel. Az orvos türelmesen válaszolgatott mindenkinek.

- A balesetre nem emlékszik, ami természetes, de ezen kívül nem érint mást az amnéziája. A bordája miatt nem mozoghat és fájdalmakkal jár a lélegzetvétel, ezért kérem, legyenek figyelmesek vele. Emellett még egy kicsit sokkos állapotban van és előfordulhat nála szédülés a fejsérülése miatt, de nincs ok az aggodalomra - mosolyodott el végül és elment, mi pedig csendben visszamentünk a kórterembe.

- Hogy vagy? - állt meg az ágy mellett Tegoshi.

- Hát... - mondta bágyadtan, és megértettem, hogy erre nem tud mit felelni. Letörtnek tűnt és kábának, ahogy végignézett rajtunk, majd tekintete megállapodott rajtam és barátnőmön, mire rossz érzésem támadt.

- Massu? - szólaltam meg ijedten és Vikire pillantottam. - Ugye emlékszel ránk? - mutattam béna kezemmel magamra és barátnőmre.

- Ha jól tudom, te szerelmes vagy Shigébe - nézett rám, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

- Mi az, hogy szerelmes vagyok belé? Már járunk! - magyaráztam hevesen, de a következő pillanatban elmosolyodott. - Hékás!

- Bocsi, bocsi - mondta védekezően. - Most jutott csak az eszembe.

- Na persze... - néztem rá szúrós szemekkel, a mögöttem álló Shige pedig két oldalról belecsípett az arcomba. - De tényleg mindenre emlékszel a baleseten kívül? - faggattam.

- Igen - bólintott.

- A NEWS-re is, és a TegoMassu-ra is? - kérdezősködtem tovább, mert fel sem fogtam az orvos korábbi magyarázatát.

- Mindenre! - vágta rá Massu.

- És... és... erre? 'Samuzora ni isshun kagayaita...' - kezdtem énekelni halkan.

- '...ryuusei ga kureta no wa' - folytatta rekedten, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Hála az égnek! - lábadt könnybe a szemem, a többiek pedig érdeklődve figyeltek.

- Most komolyan így akartad tesztelni? - szólalt meg Viki a fejét fogva.

- Veletek mi lett? - kérdezte Massu. - Ti is ott voltatok?

- Csak én - szólt barátnőm. - Reninek ínszalagszakadása lett, miközben fejvesztve rohant a kórházba.

- Gratulálok - nézett rám elismerően Massu, de én csak megforgattam a szemem. - Te jól vagy? - pillantott Vikire, aki bólintott.

- Igen, semmi komoly - Massu elmosolyodott, majd tekintete ismét komorrá vált.

- És a koncert? - a fiúk lesütötték szemüket és én is kényelmetlenül rágni kezdtem a számat. Massu értetlenül nézett körbe. - Megtartjuk, nem igaz? - kérdezte, megerősítést várva.

- Nem tarthatjuk meg! - szólt Tegoshi és hangján lehetett hallani, hogy nem érti, hogy akar így Massu koncertezni. - Eltört a bordád, tele vagy varratokkal és agyrázkódásod lett. Idő kell, hogy felépülj.

- Igen - szólalt meg Shige is. - Megbeszéltük már a többiekkel, és...

- Megbeszéltétek? - vágott a szavába Massu és értetlen mosollyal nézett rá. - Máris megbeszéltétek, nélkülem?

- Nem tehettünk mást - szólt békítően Koyama. - Így nem tudunk koncertezni. Mindenki megértette.

- A rajongók is?  - kérdezte kapásból Massu. Senki nem tudott erre válaszolni, hiszen a rajongókat egyelőre csak annyira értesítették, hogy elmarad a koncert.

- Én tudom, hogy meg fogják érteni - szólaltam meg halkan, de magabiztosan, de mivel nem hatott rá semmi, szigorú pillantást küldtem felé. - Elvégre én is egy rajongó vagyok, ha nem tudnád!

- Igen! - állt mellém Viki. - És ő a legnagyobb fan mind közül! - tette hozzá, én pedig hálásan rámosolyogtam.

- Ott van az a rengeteg rajongó, akik messziről utaznak ide csak a koncert miatt - folytatta makacsul Massu, elengedve a füle mellett a győzködésünket. - Nem érzitek rosszul magatokat miattuk?

- Akkor mit akarsz? - kérdezte mérgesen Tegoshi és tehetetlenül széttárta a karját. - Bordatöréssel kizárt, hogy táncolj és mi van a varratokkal? Vagy ha véletlenül elájulsz?

- Koncerteztem már sérüléssel.

- Csak a csuklód volt eltörve! - szóltam rá mérgesen felidézve az egyik TegoMass turnét. - És mit gondolsz, hogy a rajongók majd meghatódnak és örülni fognak annak, hogy egy műtét után máris koncertezni akarsz? Kinek nézed te a NEWS rajongókat? - kértem ki az ő nevükben is a dolgot, miszerint minket csak az érdekel, hogy koncertezni lássuk őket. Massu nem válaszolt, csak lehajtott fejjel vizslatta a kezeit. Nem akart többé erről a dologról beszélni és láttuk rajta, hogy mardossa a bűntudat. Mérgesen sóhajtottam egyet.

- Ez nem a te hibád! - mondta ki helyettem a gondolataimat Shige. - Bárkivel megtörténhetett volna.

- Igen - helyeselt Koyama. - Azokat a rajongókat pedig, akiket érint a dolog, kárpótóljuk valamivel. Emellett nem töröljük a koncerteket, csak eltoljuk.

Tegoshi már éppen folytatni akarta, amikor bejött az egyik ápolónő és tájékoztatott minket, hogy vége a látogatási időnek.

- Mennünk kell, Massu - szólt halkan Shige. - Holnap reggel megint jövünk.

- Jó, menjetek - mondta egykedvűen és nem is nézett a fiúkra. Koyama aggódva a többiekre nézett, de nem tudtak mit csinálni vele. Vikivel kikísértük őket a liftig.

- Aludjatok nyugodtan, majd mi figyelünk Massura - biztosítottam őket mosolyogva.

- Megtennétek? - nézett ránk hálásan Koyama.

- Persze! - vágtam rá. - Nem bírom nézni, hogy ennyire megviseli a dolog. Ha kell, egész éjszaka virrasztunk, míg jobban nem lesz - barátnőmre néztem, aki egy határozott bólintással erősítette meg a szavaimat.

- Azért jobb, ha alszol - guggolt le elém Shige.

- Majd én fennmaradok, én úgyis sokat aludtam - vigyorgott barátnőm, de én harciasan néztem rá.

- Én is fenn akarok maradni!

- Egyikőtök sem fog virrasztani az éjszaka - szólt ránk Tegoshi. - Amúgy sem engednék meg, hogy egy agyrázkódás után mellőzd az alvást - nézett Vikire és szidalma igazából neki szólt, nem is nekem.

- Jójó, majd pihenünk - mondtuk egyszerre barátnőmmel, majd mikor megjött a lift, elköszöntünk tőlük, én pedig elmentem átöltözni a pizsamába, amit Shige hozott nekem, és a fürdőben igyekeztem rendbetenni a hajamat is. Viki egyenesen Massuhoz ment be, hogy egy kicsit még beszélgessen vele, mielőtt elmegy aludni, de mikor utána mentem, láttam, hogy nem igazán tudja felvidítani. Tanácstalanul megvonta a vállát, mikor kérdőn ránéztem és tolószékem megállítottam Massu ágya mellett. Massu mereven nézte az ablakot, mintha annyira érdekesnek találná a még mindig tartó esőt. Mikor meglátta a tükörképem az ablakban, lehajtotta a fejét és rám sem nézett.

- Miért nem mentek aludni? Már kilenc óra is elmúlt.

- Nincs kedvünk - vontam vállat.

- Vagy úgy... - motyogta kedvetlenül és megszakadt a szívem, amiért így kell látnom. Kitartóan fixírozta ölébe ejtett, sebes kezét és néha sűrűket pislogott.

- Massu... - szólítottam meg halkan és a csuklójára tettem a kezem. Még mindig nem nézett rám és nem is reagált. - Ne hibáztasd magad, komolyan! - próbáltam győzködni, eredménytelenül. Annyira szomorúnak tűnt, hogy nekem is könnybelábadt a szemem és tehetetlenségemben megsimítottam a karját.

- Örülnöd kellene, hogy nem történt komolyabb baj - unszolta Viki. - Hiszen az altatásból is alig akartál felébredni! Nagyon megijedtünk...

- Gondolj magadra és arra, hogy... - kezdtem, majd tüsszentettem egy nagyot. - Arra, hogy felépülj és utána újult erővel tudj fellépni. Addig pedig törd azon az agyad, hogyan kompenzáld a fanokat, ha rosszul érzed magad miattuk.

Úgy éreztük, egy süket-néma kisgyerekhez beszélünk, és barátnőmmel tanácstalanul néztünk egymásra. Kis idő múlva ugyanaz a nővér lépett be a kórterembe és megkért, hogy menjünk vissza és pihenjünk, hogy a többi páciens is pihenni tudjon. Bár Massu kis kórtermében nem volt más rajta kívül, mi visszamentünk, hogy a nálunk lévő középkorú nő, akit szintén ma műtöttek, később nyugodtan alhasson. Miután segítettem barátnőmnek betakarózni, mert a hátát ért ütés miatt kicsit fájt neki a mozgás, én is lefeküdtem, de még órákig forgolódtam. A testem kimerültebb volt, mint egy három órás koncert után és a fejem is zsongott, de nem jött álom a szememre. Massura gondoltam, aki letörten és saját magát hibáztatva fekszik a másik kórteremben és fel akartam vidítani valahogy. De egyelőre nem tehettem mást, mint hogy várok a másnapra. Ahogy azt tervezgettem, hogyan fogunk barátnőmmel Massu idegeire menni, éjfél körül elnyomott az álom, de nem aludtam sokáig. Talán felzaklatott idegállapotom lehetett az oka annak, hogy zombi apokalipszisről álmodtam. Egy hatalmas, NEWS pólót viselő zombisereg üldözött minket, kezükben uchiwákkal és azt kiabálták, hogy kell nekik az agyunk. Miközben mi hatan menekültünk, én azon törtem a fejem, hogy tudnak beszélni a zombik, ha nincs agyuk. Én és Viki tolószékben voltunk, és engem Shige, őt pedig Tegoshi tolta. Massu feje ugyanúgy be volt kötve, Koyama pedig legelöl futott és folyamatosan sürgetett minket. Én egyszerre csak zokogva imádkozni kezdtem a gipszemhez, mikor is Shige lihegve elkezdett vígasztalni, hogy ne sírjak, majd befejezi a rajzot. Tegoshi azon vitatkozott Vikivel, hogy milyen származású a recepciós srác, míg Massu háttal futott, ugyanis azt számolgatta, hány zombinak van uchiwája az ő nevével, vagy képével. Egy házhoz értünk és ahelyett, hogy beszaladtunk volna rajta, hogy elbarikádozzuk magunkat, Koyama felszaladt a tetőre, Massu követte, minket pedig Tegoshi és Shige egy-egy könnyed mozdulattal felemelt, majd utánunk másztak. A zombik utánunk nyújtoztak, és valahonnan a Chankapaanat hallottam szólni. Ekkor ébredtem fel, teljesen megizzadva és zakatoló szívvel. Mikor kinyitottam a szemem, néhány röpke pillanatig még zombikat láttam a sötétben, és a sírás határán voltam, de aztán kirajzolódtak előttem a kórterem bútorainak alakjai, a zuhogó eső hangosan verte az ablakot és láttam barátnőm békésen alvó alakját. Néhány másodperc múlva felfogtam, hogy pisilnem kell, de mielőtt elindultam volna a mosdóba, észrevettem, hogy tényleg csuromvíz vagyok. Nem az álom miatt izzadtam le, hanem azért, mert lázas voltam. Rázott a hideg és teljesen ki voltam száradva. A telefonommal világítva, erősen kapkodva a levegőt próbáltam halkan előkeresni a váltás pizsamámat, hogy kimenjek a fürdőbe átöltözni. Hálát adtam Shigének, amiért mindent gondosan elpakolt nekem. Mivel nem akartam a tolószékemmel zörögni, fél lábon sántikálva botorkáltam el az ajtóig és halkan kinyitottam, majd becsuktam magam mögött. A kórházban csend honolt, a folyosón a lámpák sem égtek, amitől kisebb pánikroham és paranoia tört rám, de muszáj volt elmennem a mosdóba, mert a kórtermünkhöz csak egy kis WC járt és egy zuhanyzó, nem akartam a hangoskodásommal bárkit felverni, viszont ahogy kiléptem a folyosóra, meg is bántam a döntésem. Egyrészt mert semmi sem ijesztőbb egy sötét kórházi folyosónál, másrészt, mert a testemből mintha elszállt volna minden erő a láz miatt. Ahogy a fal melletti korlátba kapaszkodva elindultam a női mosdók felé, minden egyes köhögésre és neszre összerezzentem és a sírás kerülgetett. Már azon gondolkodtam, keresek magamnak egy ügyeletes nővért vagy orvost, de mivel fogalmam sem volt, hol lehetnek, fel is hagytam az ötletemmel. Úgy éreztem, soha nem érek a mosdóba, annyira messzinek tűnt, de mikor végre ott voltam, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. A világosság szinte vakított. Hunyorogva belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy ijesztően festek. Nemcsak hogy majd összeestem, arcom még sápadt is volt, szemeim alatt sötét karikák húzódtak és hajam csapzottan hullott a vállamra. Miután beültem az egyik fülkébe és szerencsétlenkedve átöltöztem, megmostam az arcom, de a hideg víz olyan volt a láztól égő fejemnek, mintha egy vödör jégbe feküdtem volna. Tudtam, hogy keresnem kellene egy orvost, de ahogy ismét kiléptem a folyosóra, nem vitt rá a bátorság, hogy tovább menjek a kórteremnél. Minden sarkon azt képzeltem, hogy elém ugrik egy zombi, aki úgy néz ki, mint Shige exe. Az utolsó métereknél gyorsítottam a tempómon, de mikor éppen befordulni készültem az egyik sarkon, egy alak torpant meg előttem, mire ijedtemben hátraestem és nyöszörögni kezdtem. 

- Reni? - szólított meg az alak egy ismerős hangon. Shige hangján. - Te vagy az?

- Shige? - sóhajtottam fel és hagytam, hogy felsegítsen a földről. - Ah, de jó, hogy te vagy! - bújtam hozzá azonnal. Shige végigsimította a hátamat és a hajamat is, majd eltolt magától és az ablakokon beszűrödő fényben láttam, hogy arca aggódó kifejezést ölt.

- Lázas vagy és tiszta víz! - állapította meg, én pedig elgyengülve bólogattam.

- Olyan rosszat álmodtam! Zombik üldöztek minket és még most is azt képzeltem, hogy utánam jönnek - hadartam remegő hangon. - Alig bírtam elaludni, erre ezt álmodom...

Shige mosolyogva magához húzott és addig ölelt, míg teljesen meg nem nyugodtam.

- De te mit keresel itt? - esett le hirtelen. - Hogy jöttél be?

Shige a számra tapasztotta a tenyerét, és szeme játékosan mosolygott.

- Beosontam - suttogta.

- Mi? - néztem rá értetlenül. - Miért?

- Csak meg akartam nézni, hogy vagy - mondta egyszerűen, de láttam rajta, hogy nem mond igazat.

- Nem tudtál aludni? - kérdeztem és szemei azonnal elárulták, hogy telibe találtam.

- Én is... rosszat álmodtam - mondta félős félmosollyal, mire görcsbe rándult a gyomrom. Hát persze, nem csoda, hogy nem tud aludni egy ilyen nap után.

- Becsempésszelek a kórterembe? - mosolyodtam el.

- Biztos? - nézett rám bizonytalanul.

- Ne most bizonytalanodj el, mikor már beszöktél - csíptem meg az orrát és összenevettünk, majd megremegett a térdem és ha Shige nem tart meg, összeesek.

- Meg kellene néznie egy orvosnak - mondta aggódva.

- Majd holnap, van nálam lázcsillapító.

Halkan beosontunk a kórterembe, de Viki így is felébredt a suttogásunkra.

- Shige van itt? - hallottuk a hangját.

- Psszt! - csitítottam. - Itt alszik ma éjszaka.

- Oké - mondta egyszerűen barátnőm, és utána nem is szólt többet, percek múlva megint elaludt. Úgy gondoltam, hogy Shige lefekszik a mellettem lévő üres ágyra, de ő csak odahúzott egy széket az ágyam mellé és figyelte, ahogy lefekszem.

- Feküdj le! - suttogtam, alig hallhatóan.

- Nem, itt akarok lenni.

- Jól vagy, Shige? - kérdeztem aggódva és attól féltem, túlságosan is megviselték a történtek.

- Persze - mosolyodott el és őszinte volt a mosolya. Lefeküdtem és felé fordultam, ő pedig megfogta a kezem és fejét az ágyra hajtva nézett. Miközben másik kezemmel a haját simogattam, lassacskán sikerült elaludnia és nekem is nyugodt éjszakám volt, bár a másnap reggelről ez már nem mondható el.

Nyolckor arra keltem, hogy egy ápolónő babrál körülöttem és ahogy oldalra néztem, megláttam az ágyam mellett egy infúziótartó állványt.

- Mi ez?! - ültem fel hirtelen, mikor észrevettem, hogy én vagyok infúzióra kötve. Bár beszélni akartam, mikor megszólaltam, éles fájdalom nyilallt a torkomba.

- Feküdjön vissza! - szólt rám idegesen az ápolónő és olyan haragos pillantást vetett rám, hogy azonnal visszafeküdtem. Éreztem, hogy szédülök és mintha nem lenne erő a testemben. Viki is fent volt már, az ágya szélén ült és lábát lelógatva onnan fancsali mosollyal nézett. Arcáról nem sok jót olvastam le.

- Mi az? Mi történt? - kérdeztem tőle nagyon erőlködve, hogy hang jöjjön ki a torkomon és tűrtem, hogy az ápolónő türelmetlen mozdulatokkal  megigazítsa a felpolcolt lábam alatt lévő párnákat. Barátnőm megvárta, míg kimegy, és csakugyan ki is ment, egyetlen szó nélkül, pedig szerettem volna egy kis tájékoztatást kapni arról, hogy pontosan mi is van velem. Az ajtó felé pillantva megláttam Shigét, aki az ajtófélfának támaszkodva figyelt, majd mikor az ápolónő láttán félve elmosolyodott, bejött.

- Pontosan mi ez az egész? - kérdeztem szinte suttogva és fájdalmas grimasszal a torkomhoz kaptam.

- Nagyon lázas voltál az éjszaka és nagyon kiszáradtál, ezért kötöttek infúzióra - kezdte magyarázni Viki. - Persze csak miután számon kérték Shigét, hogy mit keresett egész éjszaka a kórházban az orvosok tudta nélkül.

Elhúztam a számat és a kezemet fogó Shigére néztem, aki leült az ágyam szélére.

- Nagyon vészes volt?

- Csak míg meg nem jött Koyama és meg nem nyugtatta a kedélyeket - mosolygott Shige. Így már értettem, miért is volt olyan dühös az ápolónő. - De inkább ne beszélj.

- Könnyű azt mondani - suttogtam, de minden egyes hang fájdalommal járt. - Hol van most Koyama?

- Massu anyukájával beszél - szólt Shige. - Próbálja meggyőzni, hogy ne maradjon itt, mert Massunak nincs komolyabb baja.

Őszintén csodáltam Koyamát, amiért ennyi mindenre van energiája és türelme.

- Jó reggelt! - Tegoshi lépett be a kórterembe, egyik kezében egy szatyorral, másikban egy táskával, amit Viki éjjeliszekrényére tette. Megcsókolta barátnőjét, majd leült mellé az ágyra. - Reggeli és váltásruha - mosolygott rá és átkarolta.

- Köszönöm - hálálkodott barátnőm, és éreztem őszinte örömét, amiért nem kell már végre a nyomi kórházi pizsamában aludnia.

- Veled mi lett? - nézett le rám Tegoshi és mivel háton feküdtem, elég szerencsétlennek éreztem magam, szóval felültem és hátam az ágytámlának támasztva unottan néztem rá. Próbáltam válaszolni, de könnyezni kezdtem a fájdalomtól, így inkább barátnőm válaszolt helyettem.

- Még nem fázott meg a héten, szóval íme.

- Jól vagy azért? - ráncolta aggodalmasan a szemöldökét, én pedig fájdalmas fejjel nyeltem egyet. - Oké, inkább ne válaszolj - tartotta fel a kezét gyorsan. Ekkor belépett az előző ápolónő egy másik infúzióval a kezében, amit nekem hozott.

- Ez mi? - kérdeztem hihetetlenül gyenge suttogással.

- A reggelije - válaszolt az ápolónő egy kicsit békésebben. Mivel arcomra kiült az értetlenség és ezt Shige is észrevette, gyorsan megkérdezte tőle, hogy pontosan miről is van szó.

- Mivel annyira bedagadt a nyelőcsöve és a torka is begyulladt, nem tud rendesen enni, ezért infúzión juttatjuk be a szervezetébe az ételt.

Azon felül, hogy nem szerettem volna semmi ilyesmit megtapasztalni az életem során, igazat adtam neki, ugyanis annyira fájt a torkom, hogy még a sima nyelés is nehezen ment.

- Ha kiengednek, feleszem egész Japán crépe kínálatát - suttogtam rekedten, mire a többiek elnevették magukat, Koyama pedig, aki ekkor lépett be a kórterembe, megpaskolta a fejem.

- Majd én elmegyek veled - mosolygott kedvesen.

- Hogy van Massu? - kérdeztem, majd miután kiöklendeztem magam, Koyama válaszolt.

- Nem lett jobb kedve... - nézett ránk aggodalmasan. - De nem tudunk itt lenni vele ma sem, mert intézkednünk kell a koncert miatt.

- Majd mi vele leszünk - szólt helyettem barátnőm, én pedig hevesen bólogattam. Azonnal látni akartam Massut, de tudtam, hogy míg az anyukája ott van, nem zavarhatjuk. Reménykedtem benne, hogy tőle majd egy kicsit jobb belátásra tér. Elmerengve nyeltem megint egyet, amitől könnybe lábadt a szemem és sírni tudtam volna a fájdalomtól. Nem igaz, hogy pont akkor kell elmennie a hangomnak, mikor meg akarom vígasztalni Massut. Szomorúan néztem, ahogy az infúzión keresztül az 'étel' a szervezetembe áramlik, de egy idő után inkább elkaptam róla a tekintetem, mert csak még éhesebb lettem. Az ölembe vettem a táskámat, remélve, hogy Shige tett el nekem valami könyvet vagy hasonlót, amivel elüthetem az időt és nem kell a sajgó torkomra gondolni.

- Mi az? - érdeklődött Shige, látva, hogy feltúrtam az összes ruhámat.

- Öhm... - kezdtem erőlködve. - Ha legközelebb jössz, hozol nekem könyvet? - suttogtam annyira halkan, hogy még én is alig hallottam.

- Bocsi, azt elfelejtettem. Mit hozzak?

- Senkou Scramble - vágtam rá, mire Shige elmosolyodott, én pedig megkockáztattam, hogy nyelek, de ezt rögtön meg is bántam.

- Ah... Nem bírom - kaptam a torkomhoz és úgy éreztem, inkább nem nyelek, míg jobban nem leszek, mert elviselhetetlen volt a fájdalom. Shige közelebb ült hozzám és a mellkasára vonta a fejem, majd nagyot sóhajta elkezdte simogatni az arcomat. Megpaskoltam a mellkasát, jelezve, hogy túlélem, nem kell még miattam is aggódnia, bár folyamatosan könnyeztem, így még Koyama is olyan aggódva figyelt, mintha haldokolnék.

- Nincs erre valami gyógyszer? - kérdezte Tegoshi, de én csak megvontam a vállam.

- Már hozom is - hallottuk az ápolónő hangját, aki megállt az ágyam mellett, kezében egy infúziós injekciótűvel és kanalas gyógyszerrel. Fájdalmas arccal néztem rá.

- Azt hittem, nem tudok nyelni - pislogtam ártatlanul.

- Folyadékot tud és így gyorsabb a gyógyulás - mondta szigorúan, de a szeme mosolygott. Miután az infúzióba beadagolta a gyógyszert, kitöltött egy adag kanalas löttyöt és a kezembe nyomta. Fura színe volt, a szaga meg egyenesen rémisztő, szóval egy darabig csak szemeztem vele.

- Így nem fog meggyógyulni! - szidott meg az ápolónő, mire sírásra görbítettem a számat, majd elszámoltam háromig és lenyeltem. Kimondhatatlanul rossz íze volt, azonnal öklendezni kezdtem. Nyöszörögve a felhúzott jobb térdemre hajtottam a homlokom és próbáltam nagyokat nyelni, hogy levigyem a rémes ízt.

- Még él? - hallottam Viki hangját hosszú másodpercek után.

- Talán - mondta Tegoshi, én pedig kezemmel jeleztem nekik, hogy megvagyok.

- Köszönöm szépen - küldtem az ápolónő felé egy könnyes mosolyt, aki megpaskolta a vállamat, majd miután lekapcsolta rólam a tápanyagot, elment.

- Ez igazán finom volt - jegyeztem meg, mire a többiek elmosolyodtak. Ekkor belépett a kórterembe az a doktornő, aki a bokámat vizsgálta, majd megállt az ágyam mellett és körbenézett a társaságon.

- Amint látom, a két kisasszony elég népszerű a fiúk körében - mosolygott kedvesen, mire elnevettük magunkat.

- És nem is akármilyen fiúk! - próbáltam nyomatékosítani a dolgot, de a mondatom vége fullasztó köhögésbe torkollott.

- Jólvan, jólvan, ön inkább ne beszéljen - szidott meg, aztán a fiúkra nézett. - Szeretném megvizsgálni, addig kérem várjanak odakint.

Miután a fiúk kimentek, a doktornő elővette a sztetosztkópját és nem mondanám, hogy kellemes érzés volt, ahogy a jéghideg tárggyal a lázban égő hátamat és mellkasomat vizsgálja. Sokáig vizsgált, és sokat is ciccegett, ami nem nyugtatott meg.

- Látom, jó érzéke van a lebetegedéshez - nézett a szemembe rosszallóan, mire összehúztam magam. - Egy szép kis tüdőgyulladás, magas lázzal, gyulladt torokkal, és nyelőcsővel. Ezt eltart egy darabig kikúrálni.

Sóhajtva lehorgasztottam a fejem, de meg sem próbáltam ellenkezni. Tényleg nem voltam valami jól. Miután a doktornő elment, a fiúk visszajöttek és együttérzően pislogtak rám.

- Fogadjunk, hogy kikérdeztétek a doktornőt - mondta ki helyettem barátnőm a gondolataimat. Én felhúzott jobb térdemen pihentettem a fejem és bágyadtan pislogtam a semmibe. Úgy éreztem, menten elalszok.

- Hogy tudsz így kiszúrni magaddal? - bosszankodott Shige halkan, miközben ujjaival kifésült egy tincset az arcomból.

- Menjetek csak - szóltam lemondóan, mert nem volt kedvem tovább arról beszélni, hogy mennyire leamortizáltam magam. Shige nyomott egy puszit a homlokomra és miután Tegoshi is óvatosan megszorongatta sérült barátnőjét, elmentek, hogy megtárgyalják, mikorra is halasszák el azt a néhány koncertet.

Viki átült az ágyam szélére és sérült homlokát ráncolva nézett rám.

- Nagyon rossz, Tök?

- Túlélem - mosolyodtam el.

- Át akarsz menni Massuhoz azért?

- Hát persze! - vágtam rá egy kicsit hangosabban annál, amit a torkom kibírt, szóval ismét könnybelábadt a szemem.

- Akkor majd megkérdezzük a doktornőt, hogy kiszállhatsz-e az ágyból.

- Nem kérdezünk meg semmit - tiltakoztam rekedten. - Még a végén nyíltan megtiltanák, hogy... - itt nyeltem egy fájdalmasat. - ...elhagyjam az ágyat. És az infúziómat is vihetem magammal - mondtam határozottan, mire barátnőm sóhajtott egyet, de nem ellenkezett.

- De most még itt van az anyukája, szóval alszok egyet és később megyek - mosolyodtam el bágyadtan, majd nyakig betakaróztam és szinte azonnal elnyomott az álom. Mikor felébredtem, már elmúlt délután két óra, Vikit sehol nem láttam a kórteremben, így gondoltam, biztos Massunál van. Oldalra fordultam az ágyon és álmosan pislogtam előre, a betegség annyira legyengített, hogy felülni sem volt kedvem. Mikor a telefonomra pillantottam, láttam, hogy nem fogadott hívást jelez, majd összeugrott a gyomrom, mikor megláttam rajta Kenta-senpai nevét. Úgy éreztem helyesnek, ha visszahívom, de nem vitt rá a lélek, és energiám sem volt vele beszélni. Amúgy is mérges voltam magamra, amiért ennyit aludtam, szóval felültem, és megráztam a fejem, hogy egy kicsit felébredjek, majd a tolószékemre átülve azon tűnődtem, hogy mehetnék át Massu kórtermébe az infúziómmal. Szörnyen idegesített, hogy kétlábra nem tudtam állni, a tolószéket csak fél kézzel irányíthattam, ráadásul egy cső lógott ki a karomból, amit elvileg mindenhova magammal kellene vinnem. Tíz perc várakozás után sem jött be a kórtermünkbe senki, így megelégeltem a dolgot, és kihúztam magamból a tűt felkészülve arra, hogy később valószínűleg ágyhoz fognak kötni, nehogy eltűnjek. De mielőbb látni akartam Massut és nem éreztem magam kiszáradtnak, csak nagyon gyengének. Az ajtó előtt körülnéztem, majd a tőlem telhető leggyorsabban átgurultam Massu kórtermébe. A küszöbnél megálltam egy pillanatra, hogy nem szűrődik-e ki beszélgetés, de nem hallottam semmit. Ágyának függönye az ajtó felől el volt húzva, így nem láthatta, hogy jövök. Ahogy közelebb értem, barátnőmet pillantottam meg, aki szomorúan figyelte Massut, majd mikor meglátott, sokatmondó pillantást küldött felém. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam, hogy Massu sír.

- Massu? - szólítottam meg halkan és megálltam az ágya mellett. Tanácstalanul néztem Vikire, aki csak megvonta a vállát és azt tátogta, hogy még mindig haragszik magára. Elképzelni sem tudtam, hogy ennyire megviseli majd a koncertek halasztása és hirtelen semmit nem tudtam mondani neki, amitől jobban érezhette volna magát. Annyi mindent elterveztem, amivel felvidíthatom, de mind túl gyengének tűnt, ahogy az arcát a tenyerébe temető Massut figyeltem. Meg akartam szólalni, mondani akartam neki, hogy butaság ezért sírni, mert attól nem lesz jobb és a sérüléseihez még nem hiányzik a melankólia is, de tudtam, hogy ezek a szavak is csak süket fülekre találnának. Egy darabig még hallgattuk a szipogását a csendben, de aztán kezdett elfogyni a türelmem.

- Nem lesz már elég? - szólaltam meg és minden erőmet összeszedve átültem az ágya szélére. Barátnőm értetlen szemekkel meredt rám; szerintem nem tartotta helyesnek, hogy korholni kezdtem Massut, aki még mindig nem akart kibújni a kezei mögül. A torkom hihetetlenül fájni kezdett, ahogy a hosszú hallgatás után ismét megszólaltam, de nem akartam foglalkozni vele. Attól féltem, hogy az ápolónők nemsokára megtalálnak és visszavisznek a kórterembe és nem akartam otthagyni Massut a sírás közepette. Jobb kezemmel lefejtettem a tenyerét az arcáról és igyekeztem szigorú fejet vágni, de nem is nézett rám.

- Megváltozik bármi is attól, hogy sírsz? Józan fejjel átgondolva szerinted tényleg részt tudtál volna venni akár egyetlen koncerten is? - kérdeztem, megpróbálva mérgesnek lenni, de erőtlen hangommal örültem, hogy egyáltalán beszélni tudtam. Massu a takarót bámulta és bágyadtan pislogott, én pedig segítséget várva Vikire néztem.

- Nézd csak! Reni olyan gyenge, hogy a tolószékből alig tud kiszállni és mégis idejött, hogy veled foglalkozzon! - kapta fel ő is a vizet és vékony szájával aranyosan csücsörített. Massu ekkor rámpillantott és értetlenül pislogott.

- Szörnyen nézel ki - állapította meg rekedtes hangon, én pedig széttártam a karomat.

- Még tudsz beszélni! - adtam a meglepettet, majd köhögni kezdtem és könnybelábadt a szemem.

- De te nem - simogatta meg a hátam Viki, Massu pedig elszörnyedve nézett rám.

- Mit csináltál magaddal? - kérdezte őszinte sajnálattal a szemében.

- Bőrig áztam, mikor idáig futottam, annyira aggódtam értetek - néztem rá szúrós pillantással. - Ezért ha lehet, hagyd abba ezt az önsajnálatot, mert akkor továbbra is aggódni fogok és nem gyógyulok meg - Massu egy halvány mosollyal felvonta a szemöldökét, de reagálni már nem volt ideje, ugyanis az egyik nővér fújtatva állt meg az ágy mellett és olyan mérgesen nézett rám, hogy ösztönösen is összehúztam magam.

- Mégis hogy képzeli, hogy elhagyja az ágyát, ráadásul lekapcsolja magát az infúzióról?!! - pörkölt hullámzó mellkassal. - Nézett már ma tükörbe?!

- Ez igazán kedves - pislogtam rá döbbenten, mire Massu és Viki a markukba nevettek, de a nővér nem volt vicces kedvében.

- Falfehér az arca és teljesen ki van száradva! Folyadékra van szüksége!

- Neki pedig lelki támaszra! - mutattam Massura, majd egy erőteljesebb köhögőroham tört rám, amitől csak még jobban fájt a torkom, így ennyi tellett tőlem az ellenkezésre. A nővér a karomnál fogva visszaültetett a tolószékbe és megfenyegetett, hogy ágyhoz kötöz, ha nem maradok nyugton. A kórterembe visszaérve nagy meglepetésemre Shigét pillantottam meg az ágyamnál állva, éppen egy papírtáskát tett le az éjjeliszekrényemre. Érkezésemre megfordult és szemöldökráncolva pislogott rám, de én csak megvontam a vállam.

- Feküdjön vissza - szólt az ápolónő szigorúan, majd magában mérgelődve visszakötött az infúzióra, felpolcolta a lábam és kiment, én pedig nagyot sóhajtottam. Shige leült az ágyam szélére és egy félmosollyal nyugtázta, hogy nem kell semmit elmondanom, úgyis tudja, mi volt.

- Itt a könyv - mutatta fel mosolyogva a művét. - És tessék - nyújtotta át a papíráskát, amiben legnagyobb örömömre egy álomfogó volt.

- Hű! - nézegettem csillogó szemekkel, majd hálásan Shigére pillantottam. - Köszönöm!

- Így talán nem fogsz rosszat álmodni - simogatta meg az arcom, mire én szomorúan elmosolyodtam.

- Mikor lesz megint minden a régi... - sóhajtottam. - Nem szeretem a kórházakat. Olyan ijesztőek és ridegek... Ráadásul ha Vikinek nem olyan súlyos a sérülése, előbb kiengedik, mint engem. Akkor egyedül leszek - itt nyeltem egy nagyot, mire könnybelábadt a szemem. - Nem akarok egyedül lenni... - megijesztett a gondolat, hogy napokat kell egyedül eltöltenem a kórteremben és hirtelen nem csak a fájdalomtól csordultak ki a könnyeim. Megint elkezdett rázni a hideg a láztól és éreztem magamon a hideg verejtéket. Shige ijedten nézett végig rajtam.

- Hé, hé - ölelt magához és simogatni kezdte a hátam. - Mi a baj?

- Bocsi - szóltam rekedten és vettem egy mély levegőt, küszködve a mellkasomat kínzó szúró fájdalommal. - Csak olyan rossz érzés fog el az ilyen helyeken. Amúgy... - bújtam ki a mellkasából és elkaptam a tekintetét. - Haragszol még rám?

- Haragudni? - vonta fel a szemöldökét.

- Tudod... - vakartam meg az arcom. - Amiatt a recepciós dolog miatt...

- Direkt nem akarod kimondani a nevét, ugye? - húzta aranyos mosolyra a száját.

- Ühm... - hümmögtem, miközben a pólóját piszkáltam.

- Már akkor sem haragudtam, mikor próbálni voltunk - vonta meg a vállát. - Bocsi, hogy úgy beszéltem veled.

- Hát... megérdemeltem... - ismertem be, mire összenevettünk, majd suttogva megkérdeztem. - És Tegoshi? Számíthatunk még tőle valamire?

- Egyelőre nem, de nem is beszéltünk róla. Lefoglalja, hogy aggódjon Massuért és hogy Vikit pátyolgassa - kacsintott rám, én pedig a markomba nevettem. Éppen ekkor lépett be a szőkeség is a kórterembe.

- Massunál van - suttogtam neki fájó torokkal, ugyanis rögtön barátnőjét kereste a tekintetével. - Amúgy neked is szia.

- Hogy vagy? - lépett oda az ágyamhoz és leült rá.

- Állítólag ki kell venni a mandulámat - horgasztottam le a fejem.

- Tessék? - kerekedett el a szeme és rémülten Shigére nézett, aki ciccentett egyett és belecsípett az oldalamba.

- Miért hazudsz?

- Valamivel szórakoztatnom kell magam - vontam meg a vállam, majd megpaskoltam Tegoshi vállát, aki mérgesen motyogott valami olyasmit, hogy 'ne hozzam rá a szívbajt, már így is elég gondunk van.'

Észrevettem, hogy kezében egy cukrászdás dobozt szorongat, mire ösztönösen elmosolyodtam.

- Köszönöm, hogy gondoltál rám - nyújtottam a kezemet.

- Eh? - pislogott értetlenül. - Ah, ez... Azt hittem, te nem tudsz enni - mentegetőzött, én pedig halkan elnevettem magam.

- Tudom, hogy Vikinek hoztad, te irigy dög - néztem rá szúrós szemekkel, mire elmosolyodott. - Egyébként megvagyok, köszi, holnapra már elnyel az ágy. Ki sem kelhetek belőle.

- És a lábad? - nézett a felpolcolt bokámra.

- Amputálni kell - vágtam rá rezzenéstelen arccal, mire a kobold ijedten felkapta a fejét.

- Hé, Reni! - szólt rám Shige azonnal, de láttam rajta, hogy jót szórakozik.

- Hihetetlen vagy... - sopánkodott Tegoshi, majd miután letette a sütit Viki ágyára, átment a szomszéd kórterembe. Néhány másodperc múlva pedig Koyama lépett be hozzánk.

- Hű, mi van itt ma? - egyenesedtem ki boldogan. - Nektek nem lenne más dolgotok ahelyett, hogy folyton minket látogattok? - néztem számonkérően kedvenc lídörömre, aki helyet foglalt mellettem az ágyon, és mint egy igazi anyuka, végignézett rajtam.

- Látom, a hangod nem változott.

- De azért erőlteti a beszédet... - mondta neki rosszallóan Shige, elbeszélve a fejem fölött.

- Jobb lenne beragasztani a száját - súgta oda neki Koyama mosolyogva, én pedig türelmesen vártam, hogy befejezik rólam a témázgatást.

- Mégsem mutogathatok - tártam szét a karom, majd egy kisebb köhögőroham kíséretében elbúcsúztam a tüdőmtől.

- Áu... - szorongattam a mellkasom, ami elviselhetetlenül fájt. Ekkor belépett a doktornő, kezében néhány gyógyszerrel, aminek láttán sírásra görbült a szám.

- Hogy van a tüdőgyulladás? - érdeklődött.

- Még ismerkedünk. Azokat kinek hozta? - néztem a sok pirulára.

- A láznak és a toroknak - nyomta őket a kezembe, majd adott egy pohár vizet.

- Ah, hogy nekem... - bólogattam sűrűket és a gyógyszereket szugerálva próbáltam köddé varázsolni őket, de nem sikerült. Röpke tíz perc alatt sikerült rávennem magam, hogy bevegyem őket, de úgy éreztem, menten szétszakad a nyelőcsövem.

- Jól vagy? - simogatta meg a karom Koyama.

- Persze, csak egy kicsit fáj - pislogtam ki a könnyeimet.

- Most pedig jobban teszi, ha pihen! - adta ki az utasítást a doktornő.

- Mindig csak a pihenés - forgattam a szemem, mikor kiment a kórteremből. Koyama nem maradt sokáig, mert folyton hívogatták a staffosok, így miután elment, Shige az ágyam mellé húzott egy széket.

- Még mindig tűzforró a homlokod - ráncolta aggodalmasan a szemöldökét, miután tenyerét végigsimította az arcomon.

- Megleszek, ne aggódj. Inkább te is menj és aludj, fáradtnak tűnsz - néztem rá szomorúan, ugyanis szemei alatt sötét karikákat fedeztem fel és arca is nagyon nyúzott volt. - Biztos nem aludtál itt túl sokat.

- Elmegyek, ha elaludtál - mosolyodott el.

- Nem bízol bennem? - vontam fel a szemöldököm.

- Egyszer már megszöktél - tárta szét a karját, mire halkan elnevettem magam.

- Akkor gyorsan elalszom, hogy gyorsan mehess pihenni - oldalra fordultam és a szemeim szinte maguktól csukódtak le. Annyira kimerült voltam, mintha semmit nem aludtam volna. Shige halkan dúdolni kezdett, és miközben a fejemet simogatta, perceken belül elaludtam. Nem tudom, hogy az álomfogó, vagy a gyógyszerek hatása volt-e, hogy semmit nem álmodtam, és kora este ébredtem arra, hogy emelt hangon beszélnek a kórterem előtt. Az egyik hang barátnőmé volt és görcsbe rándult a gyomrom, mikor meghallottam, hogy Kenta-senpaiial veszekszik.

- Engem nem zavar, ha itt van, de nem gondolja, hogy a kétes viselkedésével egy kissé összezavarja őt?

- Csak megnézem, hogy van - hallatszott Senpai ingerült válasza. Úgy éreztem, ki kellene mennem, de nem vitt rá a lélek, szóval az ágyon ülve, a számat harapdálva vártam, hogy elcsendesedjenek. A kórterem üres volt, a szobatársunkat már reggel átszállították, és biztosra vettem, hogy Shige elment, miután elaludtam.

- Amúgy is, hányszor mondta már, hogy Tokióba megy? - kérte számon barátnőm Senpait, és magamban igazat adtam neki. - Honnan tudja egyáltalán folyton, hogy hol van Reni és mi van vele? Látszólag nem akar vele kommunikálni.

Ez a kérdés engem is érdekelt. Honnan tudja Senpai, hol keressen? Kétlem, hogy Chiyo-san tájékoztatná őt, abban sem voltam biztos, hogy a menedzserasszony egyáltalán tudja-e, hogy én is kórházban fekszem. Mióta történt a baleset, nem találkoztam vele.

- Tudnom kell, mit csinál, hiszen mégiscsak együtt dolgozunk, vagy nem? - támadt vissza Senpai.

- Ezzel nem felelt a kérdésemre. Honnan tudja?

- Csak tudom, és kész. Bemehetek végre? - kérdezte szarkasztikus hangon és meg sem várva a választ, benyitott. Mikor látta, hogy ébren ülök az ágyon, egy pillanatra megtorpant a küszöbnél és habozott. Gondolom nem szerette volna, ha hallom a beszélgetésüket. De aztán felocsúdott és mosolyogva megállt az ágyam mellett.

- Senpai... - eresztettem meg egy halvány mosolyt. Az erőtlen hangom hallatán Senpai összeráncolta a szemöldökét. Barátnőm néhány lépéssel mögötte ült a tolószékében és mérges grimasszal figyelte a jelenetet. - Mit csinálsz itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Szia, Reni - leült az ágyam szélére és a hátamra helyezte egyik tenyerét. - Nagyon rossz a helyzet? Nem lenne szabad beszélned. És nagyon lázas vagy - fogta meg a homlokom. - Nem adnak gyógyszert vagy valamit, hogy...

- Senpai - vágtam a szavába keményen. Már amennyire a hangomból kitelt. - Hogy tudtad meg, hogy itt vagyok? Úgy tudtam, már rég visszamentél Tokióba. Nem kellene dolgoznod?

- Csak felhívtam Chiyo-sant, hogy mi van veletek - mondta úgy, mint akinek nehezére esik válaszolni.

- Chiyo-san nem volt itt, mióta én itt vagyok - vágtam rá kabásból.

- Biztos beszélt a fiúkkal, vagy valami. Ők hogy vannak? Masuda-kun is itt van, ugye?

- Tegnap ébredt fel az altatásból, semmi rendelleneset nem találtak nála - válaszoltam gépiesen. - Én is jól vagyok, nem kell aggódnod értem, menj vissza Tokióba dolgozni. Nem értem, mit csinálsz még mindig itt.

- Miért beszélsz így? - hőkölt hátra és szomorúan elmosolyodott.

- Nem én vagyok az, aki eltávolodott a másiktól - fordítottam el a fejem és mérgesen sóhajtottam. - Az sem én voltam, aki ellenségesen viselkedett Shigével féltékenységből - egy erős köhögőroham megakadályozta, hogy tovább folytassam és annyira felidegesítettem magam, hogy sűrűbben kezdtem venni a levegőt, amitől meg a mellkasom fájdult meg. Senpai nem válaszolt, csak kényelmetlenül vakargatta a tarkóját, én pedig az ágyról lelógatott lábamat fixíroztam, miközben próbáltam helyreállítani a légzésem.

- Nem menne el végre? - szólt rövid csend után barátnőm. - Látja, hogy nincs igazán veszekedős állapotban. Beszélhetnek akkor is, mikor már jobban van.

- Megyek már - állt fel és megsimogatta a karom, de mikor az ajtó felé fordult, megtorpant és nekem is elakadt a lélegzetem. Mivel egész idő alatt a földet bámultam, észre sem vettem, hogy Shige az ajtóban állt, ki tudja, mióta. Az ajtófélfának támaszkodva zsebredugott kézzel figyelt minket, majd mikor Senpai észrevette, ellenséges pillantást vetett rá. Észrevettem rajta, hogy mérges valamiért, és tudtam, hogy nemcsak azért, mert Senpai eljött. Mielőtt Senpai bármit mondott volna, Shige kinézett az ajtón, majd a következő pillanatban belépett Koyama egy idegen férfival az oldalán. Felvontam a szemöldököm és csodálkozva vettem észre, hogy Senpai idegesnek tűnt. Keii-chan után bejött Tegoshi is, és majdnem teljes volt a csapat. Tegoshi becsukta maga mögött az ajtót és pillanatnyi kínos csend támadt a szobában. Szótlanul ültem az ágyon, a Shige és Senpai közti feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. Shige közelebb lépett és Kenta-senpai szemébe nézve dühösen az ismeretlen férfira mutatott, akinek a kezében csak akkor vettem észre egy fényképezőgépet. A légzésem ismét felgyorsult az ijedtségtől és csak remélni tudtam, hogy nem arról van szó, amire gondoltam.

- Meg tudná mondani, ki ez az ember? - kérdezte Shige olyan dühösen, amilyennek még sosem láttam. A férfi lehajtott fejjel pásztázta a földet, látszólag szívesebben lett volna máshol.

- Még sosem láttam - vont vállat hanyagul Senpai.

- Érdekes, hogy ő ismeri magát - vágta rá ingerülten, szikrázó szemekkel Tegoshi. Koyama a karjára tette a kezét, de ő is nagyon idegesnek tűnt.

- Ugye nem... - szólaltam meg hihetetlenül erőtlen hangon és kétségbeesve Senpaira néztem, aki az alsó ajkába harapott és lesütötte a szemét. A szívverésem a kétszeresére gyorsult és úgy éreztem, menten elájulok. Koyama a férfihoz fordult és kissé meghajolva próbált a szemébe nézni, majd nyugodt hangon megkérdezte:

- Megmondaná pontosan, ki is maga és mit keres itt? - a férfi meggyötörten sóhajtott egyet, de mivel Senpai nem mondott semmit, végül megadta magát.

- Kenta-san kért meg, hogy nyomozzam ki, melyik kórházban vannak és tegyem közzé - elkerekedett a szemem és a megdöbbenéstől megszólalni sem tudtam.

- Tessék?! - állt fel Viki ingerülten a székből, és ha Tegoshi nem lép mellé, hogy lefogja és visszanyomja a székbe, biztos voltam benne, hogy nekimegy Senpainak.

- Mióta csinálja ezt? - kérdezte Koyama, tenyerével megdörzsölve az arcát. Shige még mindig Senpait nézte és dühét lenyelve próbálta visszafogni magát.

- Mióta kórházba kerültek. Azóta... - itt félve ránk pillantott.

- Semmi baj, mondja csak - bátorította Koyama jelezve, hogy neki nem származik gondja ebből a dologból.

- Azóta már közzétettek egy cikket - fejezte be, én pedig úgy éreztem, megfordul velem a világ.

- Ezért most a rajongók a kórház kapuja előtt gyülekeznek és látni akarják Massut - szólt Tegoshi fenyegető hangon és tekintetéből semmi jót nem szűrtem le.

- Hogy mi? - kérdeztem elhaló hangon, de többet nem tudtam kinyögni.

- Reni, hagyd, hogy megmagyarázzam - fordult felém Senpai, de Shige elém állt.

- Örülnék, ha nem szólna hozzá - szólt pengeéles hangon.

- Shige... - fogtam meg a kezét, mire félreállt egy kicsit, én pedig Senpai magyarázatát várva a szemébe néztem.

- Valahogy... - kezdte, majd vett egy mély levegőt. - Valahogy meg akartam mutatni, hogy semmi jó nem származik abból, ha vele vagy.

- Mit csináltál még? - szegeztem neki a kérdést, rosszat sejtve. Nem válaszolt. Felkeltem az ágyból és bár a lábaim remegtek, annyira erőtlen voltam, határozottan megálltam előtte és a szemébe néztem. Mivel nem bírta elviselni a vádló tekintetem, néhány másodperc múlva válaszolt.

- Csak néhány képet, de -

- Képeket? - visszhangoztam rémülten. - Kikről?

- De csak az internetre kerültek fel és-

- Kikről?! - emeltem fel a hangom és visszafojtottam egy köhögőrohamot.

- Rólad és Shigéről, de Reni én tényleg csak - nem hagytam, hogy végigmondja, dühömben olyan erősen felpofoztam, hogy a lendülettől kiszakadt a karomból az infúziócső és vérezni kezdtem.

- Hé! - ijedt meg Shige, de fel sem fogtam, mi történt. A pulzusom az egekbe szökött és bele sem mertem gondolni, milyen felfordulást okozhatott az a néhány kép. A mellkasomat kínzó fájdalom már folyamatossá vált a sűrű levegővétel miatt. Nem tudtam eldönteni, hogy a torkom, a mellkasom, vagy a karom fáj jobban, esetleg a bokám, amire észrevétlenül ránehezedtem.

- Hagyjuk itt abba - szólt közbe Koyama, és aggódva nézett rám.

- Menjen el - szólította fel Shige ellentmondást nem tűrő hangon, és megragadta a karját. - És soha többé ne menjen a közelébe - bökött felém a fejével. - Ha bármi problémája van velem, nekem mondja és ne neki ártson. Komolyan szereti őt? Így?! - kiabált rá hirtelen, amitől összerezzentem. A következő pillanatban benyitott egy ápolónő és rémülten kérdezgette, hogy mi folyik itt, de senki nem felelt. Mikor észrevette, hogy a vérző karomat szorongatom, közém és Shigéék közé állt.

- Nem tudom, mit művelnek, de most azonnal hagyják el a kórtermet, mielőtt kirúgatom magukat! - kelt ki magából és miután Viki kivételével mindenkit kiküldött, gyorsan hozott kötszert és ellátta a sebem. Semmit nem fogtam fel a kérdezősködéséből, csak kővé dermedten ültem ott, míg be nem kötözte a karom és vissza nem parancsolt az ágyba, majd kiment, miután megígérte, hogy ha egy óra múlva sem nyugszom meg,  hoz nekem nyugtatót. Ahogy kilépett a kórteremből, kínzó csend telepedett ránk, majd néhány másodperc múlva benyitott Massu és tolószékével megállt az ágyam mellett.