14.fejezet

- Ezt nem hiszem el... - suttogtam megrökönyödve és meredten bámultam magam elé. Egész testemben remegtem és a mellkasom szorongattam, mert a kínzó fájdalom nem akart megszűnni. Barátnőm idegesen rágta a száját a tolószékében és indulatosan beletúrt a hajába, aztán se szó, se beszéd, felállt és kiviharzott a kórteremből. - Hé, Viki! - próbáltam utánakiabálni, de alig jött ki valami hang a torkomon. Tanácstalanul néztem a nyitva maradt ajtóra. Senki nem lépett be rajta; nem tudtam, hova mehettek a fiúk, de úgy sejtettem, megpróbálják elintézni valahogy a dolgokat.

- Nyugodj le - szólalt meg végül Massu és megfogta a remegő kezeimet, de szinte nem is éreztem az érintését. - Hékás! Azt akarod, hogy nyugtatót kelljen szedned? - húzta össze a szemöldökét és próbált szigorú lenni. Lepillantottam a sebes kezeire, és mire észbe kaptam, már két könnycsepp a kézfején landolt.

- Te nem vagy dühös? - kérdeztem rekedten. - Nem félsz, hogy mi lesz ezután? Lehet, hogy nem lesz nyugtod, mert a rajongók zaklatni fognak és... És mi lesz Shigével? Az ügynökség ezt nem hagyja annyiban... - kattogott az agyam és ráébredtem, hogy a Shiori által készített kép Shigéről semmi ahhoz képest, amit rólunk csináltak. Ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyre zaklatottabb lettem és egyre inkább félni kezdtem. A perceket számolva szinte magam előtt láttam, ahogy az ügynökségen minden a feje tetején áll a hír miatt. És ahhoz, hogy a rajongókat lássam, nem kellett messzire mennem, elég volt, ha kinéztem az ablakon. A kórház főbejáratánál néhány biztonságis próbálta elküldeni azt a húsz-harminc rajongót, akik a hír hallatán hirtelenjében ott tudtak teremni. Nem tudom, hogy Massu miatt, vagy Shige miatt voltak-e ott, de abban biztos voltam, hogy nem akarok találkozni velük. Nem haragudtam rájuk és nem vetettem meg őket, sőt... Úgy éreztem, jogosan vannak felháborodva és ijedtek meg, hiszen én is aggódnék érte és biztos, hogy a pokolra kívánnám azt a lányt is, aki miatt Shigének szenvednie kell,... és aki történetesen én vagyok. Őket nem érdekli, ki hozta nyilvánosságra a dolgot, csak azzal törődnek, akiről olvastak.

Megremegett a térdem, ahogy az ablaknál álltam, így inkább visszaültem az ágyra, mielőtt összeesek. Viki egy ideje nem jött már vissza, arra tippeltem, hogy kint dühöng valahol, Massu viszont szótlanul ült mellettem az ágyon és mikor a tenyerembe temetve az arcom sírni kezdtem, simogatni kezdte a hátam.

- Ne aggódj miattunk - próbált vígasztalni. - Én majd átmegyek egy másik kórházba, Shige ügyét pedig elsimítják. Nem ez az első eset - tette hozzá, de biztos voltam benne, hogy ő is aggódik. Mély levegővételekkel próbáltam megnyugodni, de nem tudtam szabadulni a késztetéstől, hogy megkeressem Kenta-senpait, még ha nem is tudtam, mit csinálnék vele. Képtelen voltam elhinni, hogy elárult és ártott nekem, az az ember, akire azelőtt bármit rábíztam volna. Negyed órát ülhettünk ott szó nélkül, mikor Viki visszatért és idegesen lecsapott egy magazint az ágyamra.

- Hol voltál?! - kérdeztem tőle mérgesen.

- Szerinted? Muszáj volt megnéznem. És tudom, hogy te is kíváncsi vagy rá - bökött fejével a magazin felé, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Remegő kezekkel lapoztam az oldalakat, mígnem megakadt a szemem valamin. A cikk egy oldalas volt és az első kép, amit megláttam arról a napról készült, mikor a reptéren Shigével az újságvásárlás után a mozgólépcsőn állunk. Pontosabban arról a pillanatról, amikor majdnem elestem, Shige pedig visszaránt és nekiesek a mellkasának. A következő képen mindkettőnk arca kivehető, amint egymásra mosolygunk. Még egy fotó volt az oldalon, mégpedig a legelső randinkról a mozinkban. Hullámzó mellkassal néztem magunkat, amint kézenfogva állunk a sorban. Nem volt idegzetem végigolvasni a cikket, amúgy is sejtettem, mi állhatott benne. A rosszullét kerülgetett és ha lehet, még idegesebb lettem.

- Elég lesz - vette ki a kezemből az újságot Massu és az ölébe tette. - Ezzel nem segítesz magadon. Feküdj vissza, nyugodj le és várd meg, míg a többiek visszajönnek - mondta keményen és felállt, hogy visszaerőszakoljon az ágyba.

- Még hogy megnyugodni... - háborgott barátnőm. - Így már Reni arcát is ismerik! Bántani fogják őt! - emelte fel a hangját, mire Massu türelmetlen pillantást vetett rá.

- Nem ti védtétek a NEWS rajongókat? - kérdezte mérgesen. - Mégis kinek hiszitek ti őket? - erre inkább egyikünk sem felelt, ugyanis tudtuk, hogy a rajongók szeretete valószínűleg a fiúkig terjed ki, nem bízhattunk abban, hogy minket is meg fognak védeni, és különben is. Az Ügynökséggel szemben vajmi keveset értek volna. Zakatoló szívvel feküdtem az ágyban és idegesen járattam az ép lábamat. A tenyerembe temetve az arcom próbáltam megnyugodni, de hiába. Az idegesség annyira úrrá lett rajtam, hogy nem bírtam visszatartani a sírást és egy idő után éreztem, hogy Massu leül az ágyam szélére és ismét simogatni kezdi a karomat. Aztán lépéseket hallottam kintről és nyílt, majd csukódott az ajtó.

- Hé, mégis milyen fogadtatás ez? - hallottam Shige dorgáló hangját, mire végre kibújtam a kezem mögül és sűrűket pislogva néztem rá és a mellette álló Koyamára és Tegoshira. Shige zsebre dugott kézzel figyelt, és tekintete arról árulkodott, hogy nem tudja, mihez kezdjen velem.

- Mi volt? Hol voltatok? - szegeztem nekik azonnal a kérdést, miközben próbáltam nem figyelni a torkomat kínzó fájdalomra. Shige helyet cserélt Massuval és megigazította rajtam a takarót.

- Komolyan... Te mindig elsírod magad. Nem vagy már gyerek - sopánkodott, miközben hüvelykujjával megtörölte az arcomat. Várakozva néztem rá, mire sóhajtott - Őszintén? - kérdezte összehúzva két szemöldökét, én pedig határozottan bólintottam. Lehajtotta a fejét és gondterhelt arccal megdörzsölte a combjait. - Az Ügynökségen őrjöngenek, Chiyo-san hívott telefonon és azt mondta, megpróbálja elintézni a dolgokat, és addig ne menjek be.

- Dehát nem is a te hibád! - méltatlankodott barátnőm, mire Shige szomorúan elmosolyodott.

- Itt a botrány a lényeg, nem az, hogy kinek a hibája - magyarázta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Egy koncertturné elején egy hasonló botrány senkit sem érint kellemesen, mégis annyira dühös voltam az ügynökségre, hogy legszívesebben magam mentem volna be, hogy beolvassak nekik. Mégis miért vannak, ha nem ezért?

- Reni! - emelte meg a hangját Shige, mire összerezzentem. - Elég legyen, ne idegeskedj ezen - jelentette ki szigorúan.

- Ha én nem lennék veled, most ez nem történik meg - motyogtam a takarómat fixírozva, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Viki szikrázó szemekkel nézett rám jelezve, hogy ennél nagyobb hülyeséget ki sem ejthettem volna a számon. Néhány másodpercnyi csend után végül Shige szólalt meg.

- Örülök, hogy ezt ilyen könnyen ki tudod mondani - dühös hangjára összeugrott a gyomrom, és rá sem mertem nézni, csak hallottam, hogy feláll és kimegy a kórteremből.

- Most tényleg szükség volt erre? - kérdezte ingerülten Tegoshi, majd az ágyam mellé lépett. - Még Shige is próbál nyugodtan viselkedni, pedig neki van a legtöbb oka az aggodalomra, akkor meg miért kell játszanod a drámakirálynőt ahelyett, hogy összeszednéd magad? Mire volt jó, hogy ezt mondtad neki?

- Nem hiszem, hogy pont neked kéne kioktatnod az éretlen viselkedésről, Tegoshi - szóltam vissza és keményen a szemébe néztem.

- Hé, hé, nyugalom - csitított minket Koyama és a szemem sarkából láttam, hogy összenéz Massuval.

- Biztosan meg fog oldódni, nem lenne jó, ha mi is veszekednénk - szólt Viki halkan.

- Dehát... - kezdte ismét Tegoshi, de Massu erőteljesen a szavába vágott.

- Tegoshi! Elég lesz már, nem igaz?

- Miért csináltok úgy, mintha ő lenne az egyetlen áldozat itt? - folytatta, nem törődve Massuval. - Nekünk is ugyanolyan nehéz!

- Igazad van! - kiabáltam rá annyira, hogy a torkom elviselhetetlenül fájni kezdett, de nem foglalkoztam vele. - Miért vagy itt és látogatsz meg egy olyan embert, aki csak magával foglalkozik? Egyetlen másodpercet sem kell rám pazarolnod, ha ennyire idegesítelek! Menj azokhoz, akik olyan erősek, mint te vagy, hogy jobban érezd magad! Ki kért meg, hogy... - nem tudtam tovább folytatni, mert teljesen elment a hangom és a torkomhoz kaptam. Úgy éreztem, mintha több ezer tűvel szurkálnák egy ponton és öklendezni kezdtem.

-Elég legyen! - állt fel indulatosan barátnőm és mérgesen járatta a tekintetét köztem és Tegoshi között. De Tegoshi még mindig hullámzó mellkassal nézett rám, majd száját dühösen összeszorítva kiviharzott a kórteremből. Könnyes szemmel néztem utána, majd mikor becsapta maga után az ajtót, a tenyerembe temettem az arcom és megint kitört belőlem a sírás. Tudtam, hogy Tegoshi igazat mondott. Tudtam, hogy erősebbnek kellene lennem és meg kellene nyugodnom, de olyan kétségbeesettnek éreztem magam, mint még soha. Bárki mondhatott volna bármit, nem tudott volna meggyőzni arról, hogy az egész nem miattam történt.

- Ne sírj, Tök - vonta a vállára a fejemet gyengéden barátnőm, majd halkan szólt Koyamának és Massunak, hogy menjenek csak és foglalkozzanak Tegoshival és Shigével. Mikor ők ketten elmentek, Viki még egy darabig simogatta a fejemet.

- Mindenki tudja rólad, hogy erős vagy. Hiszen Shiorit is kibírtad és te segítettél Shigének, hogy átvészelje azt az időszakot. Massuhoz is átmentél, mikor lábra sem tudtál állni és nem foglalkoztál azzal, hogy minden egyes hang kiejtése fájdalommal jár. Tegoshit is te vígasztaltad, mikor kórházba kerültünk, holott sokkal jobban aggódhattál értem, mint ő. Tegoshi is tudja ezeket, csak most egy kicsit ideges. De majd megverem - tette hozzá kicsit más hangon, majd eltolt magától és elkapta a tekintetem. - De ne mondj ilyeneket Shigének. Egyikünk sem hibáztat téged, eszünkbe sem jut, hiszen Kenta-senpai tehet az egészről! Shigének szüksége van rád. Mindig olyan jók vagytok együtt. Lehetsz mérges, de ne magadra. Van egy pár ember, akiket hibáztathatsz.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, Viki pedig szorosan magához ölelt. És bár el akartam kerülni a dolgot, de néhány perc múlva benyitott egy ápolónő, és mivel nem néztem ki jobban, rámparancsolt egy nyugtatót, ami szinte azonnal kiütött, így időm sem volt tovább gondolkozni a történteken.

A következő napokban a fiúk alig mutatkoztak. Csak annyit tudtunk, hogy próbálják lecsillapítani a kedélyeket és közben igyekeznek mindent elintézni az elhalasztott koncertekkel kapcsolatban. Massu kezdett egyre jobban lenni és egy hét után már csak egy gézlap emlékeztette őt a fejét ért sérülésre, és az orvosoknak is sikerült úgy megműteniük, hogy nem borotváltak bele a hajába, ami feledtébb megnyugtatta őt. Én lassan, de biztosan kezdtem meggyógyulni, de mivel a lázam folyamatosan visszatért, az orvosok nem tudtak nyugodni, így akárhogy erősködtem, nem engedtek haza. A bokám fokról-fokra javult és bár még menni nem tudtam, a rehabilitáción egyre többet tudtam használni. A némileg visszaszerzett energiánkat úgy vezettük le, hogy Massuval tolószék-versenyt rendeztünk a kórház folyosóján, amivel mi ketten nagyon jól elszórakoztunk, de az orvosok és az ápolónők már nem örültek neki annyira. A győztes természetesen mindig Massu volt, hiszen fél kézzel én sokkal nagyobb hátrányban voltam.

- Jobb lenne, ha feladnád - mosolygott Massu, mikor kifáradva leparkoltam mellette.

- Mind a ketten feladhatnák! - hallottunk egy mérges hangot a hátunk mögül. A doktornő szigorú szemekkel méregetett minket, majd rám nézett és előhúzott a zsebéből egy injekcióstűt, mire azonnal eltűnt a mosoly az arcomról.

- Még mindig? - kérdeztem szomorúan, ugyanis abban reménykedtem, hogy többé nem kapok gyógyszeres injekciót. Massu elhúzott szájjal mosolygott, mire durcásan ránéztem és megindultam a tolószékemmel olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, de még így is könnyedén utolért.

- Komolyan add fel - mondta megjátszott sajnálkozással. Felfújtam az arcom és próbáltam a lehető legmérgesebb fejet vágni, amíg valaki az utamba nem állt, és kis híján nekimentem.

Mióta Shige aznap kiment a kórteremből, nem hívtam és nem is írtam neki. Nem tudtam, mit mondhatnék és ő sem keresett, míg nem intézték el a fontos dolgokat. Szóval amikor csípőre tett kézzel megállt előttem és felnéztem rá, szinte azonnal lesütöttem a szemem és a szívem heves dobogásba kezdett. Csak Viki tudja megmondani, mennyire hiányzott ez alatt az egy hét alatt. Hogy mennyire vágytam a társaságára, és a vígasztaló ölelésére, de nem kerestem. Nem akartam, hogy még jobban aggódjon miattam, szerettem volna, ha mindent elintéz, amit el kell, és addig én is össze tudom szedni magam.

- Örülnék, ha beszélne a fejükkel, mert nem akarnak leszokni erről - mérgelődött az egyik ápolónő Shigének, aki sóhajtott egyet, majd visszatolt a kórterembe, ahol barátnőm már indulásra készen ült az ágyán, arra várva, hogy Tegoshi eljöjjön érte. Szomorúan vettem tudomásul, hogy hazamehet, és nekem még mindig a rideg kórteremben kell töltenem az éjszakákat. Mikor meglátott minket, köszönt Shigének, majd ki is ment, hogy elköszönjön Massutól. Shige leguggolt elém és próbálta elkapni a tekintetem, de én kitartóan bámultam az ölembe ejtett kezeimet.

- Nem fogsz a szemembe nézni? - kérdezte rövid csend után, mire rápillantottam, majd ismét lesütöttem a szemem. Az államnál fogva felemelte a fejem, így nem tudtam kikerülni a tekintetét, amit mélyen az enyémbe fúrt és mint mindig, akkor is úgy éreztem, mintha belémlátna.

- Miért vagy még mindig lázas? - kérdezte végül halkan és tenyerével végigsimította az arcomat. - Nem hiányoztam? - mosolyodott el halványan, én pedig bólintottam.

- Ne haragudj - szóltam szinte suttogva és ismét lehajtottam a fejem. Shige halkan nevetett és megfogta a kezem, majd magához ölelt.

- Ugye tudod, hogy nélküled sokkal nehezebb lenne? - kérdezte, mire könnybelábadt a szemem.

- Megpróbálom elfogadni ezt a tényt - motyogtam, Shige pedig elnevette magát, majd fejét a vállam és nyakam közti résbe fúrta, és szorosan megölelt, miközben sóhajtott egy nagyot. - Jól vagy? - túrtam bele tenyeremmel a hajába és megsimítottam a fejét.

- Most már igen.

- Mi volt? - Shige leült elém törökülésbe és beszélni kezdett. Az ügynökségen először szinte látni sem akarták, mert úgy tartották, ő az egyik legbiztosabb Johnny's-os, aki miatt nem kell aggódniuk. Így hidegzuhanyként érte őket a hír, hogy botrányba keveredett. A kórház előtt összegyűlt rajongókkal ők maguk beszéltek, amiről nekem fogalmam sem volt. Sikerült megértetni velük, hogy menjenek el és hogy Massunak szüksége van a nyugalomra. Chiyo-san mindent elkövetett, hogy megakadályozza a további cikkek megjelenését, így végül azon az egy újságon kívül másban nem írtak rólunk. Kenta-senpairól azóta nem hallottak. Shigét pedig alaposan leszidták, de végül valamennyire megnyugodtak a kedélyek és belátták, hogy ez a hír nem súlyosabb Tegoshi botrányainál és hogy nem lettek súlyosabb következményei sem. Viszont volt valami, ami nyugtalanított. Shige azt mondta, nem akarta, hogy bárhol is letagadják, hogy barátnője van. Nem akart letagadni engem.

- Nem én vagyok az első, akinek a kapcsolatára fény derült - magyarázta, majd mikor tiltakozni akartam, határozottan a szemembe nézett. - Nem fogok mást állítani.

- Értem - mosolyodtam el halványan. - Botrányos ember lettél.

- Mi van? - nevetett fel és belecsípett a hasamba. Az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban belépett a doktornő.

- Na lássuk azt az injekciót - állt meg mellettem, Shige pedig eltolt az ágyhoz és olyan arccal nézte végig a jelenetet, mintha ő is érezte volna a fájdalmat.

- Már annyiszor kaptam, hogy lassan meg sem érzem - mondtam unottan, mikor a doktornő vattával megtörölgette a szúrás nyomát.

- Miért nem megy még mindig le a láza? - kérdezte Shige, a doktornőhöz fordulva, aki vetett rám egy rosszalló pillantást.

- Talán mert nem képes egy óránál tovább ágyban maradni anélkül, hogy ne találnánk meg a folyosón Masuda-sannal versenyezve, vagy éppen az udvaron, egy szál pizsamában - Shige csípőre tette a kezét és olyan mérgesen járatta végig rajtam a tekintetét, mintha az apám lenne.

- Bocsánat - húztam be a nyakam és szó nélkül bebújtam az ágyba. A doktornő mosolyogva sóhajtott, majd kiment, én pedig próbáltam a lehető legaranyosabban pislogni Shigére, mielőtt megszid. Még nézzett egy darabig, majd megszólalt:

- Azt hiszem, beszerelek egy megfigyelő kamerát.

- Hékás! - háborodtam fel. - Ezt még Kato Shigeakinak sem engedem! - húztam fel az orrom mérgesen, Shige pedig szemtelenül elmosolyodott.

- Igen? - ült le féloldalasan az ágy szélére és fél karjára támaszkodva fölém hajolt, hogy aztán megcsikizze az oldalam. - Még Kato Shigeakinak sem? - folytatta, én meg azon voltam, hogy meg ne fulladjak a nevetéstől.

- Jó! - lihegtem könnyezve, de nem hagyta abba. - Megértettem, csak állj le, nem kapok levegőt! - köhécseltem, mire nevetve abbahagyta a kínzásomat és még mindig felém hajolva kisimította a hajam az arcomból, majd megcsókolt.

- Khm - hallottuk a köhintést az ajtó felől. Felvont szemöldökkel ültem fel az ágyon és kérdőn néztem az ajtófélfánál ácsorgó Koyamára.

- Te nem ismered azt a szót, hogy diszkréció, ugye? - kérdeztem, mikor odalépett az ágyam mellé.

- Ez most teljesen véletlen volt! - védekezett feltartott kézzel. - Hogy vagy?

- Simán hazamehetnék - legyintettem, de Shige a szeme sarkából rám nézett. - Vagy mégsem...

- Hoztam neked sok teát - tartott fel egy szatyrot, mire felragyogott a szemem.

- Hű, köszönöm! - hálálkodtam, Koyama pedig el is indult, hogy szerezzen vízforralót. Ahogy kilépett az ajtón, Tegoshi jött be utána, nyomában barátnőmmel.

- Shige, mi elmentünk - szólt a szőkeség és vetett rám egy gyors pillantást.

- Oké, jó szórakozást - mosolygott Shige, ugyanis Viki és Tegoshi éppen vidámparkba készültek menni, ezzel megünnepelve, hogy barátnőmet kiengedték a kórházból.

- Szia, Tök! - ölelt meg Viki és szomorúan megpaskolta a fejem. - Majd jövök, hogy ne legyél magányos.

- Nem kell - mosolyodtam el. - Élvezd ki, amíg van időtök a koncertek előtt és menjetek el sok randira. Én megleszek, úgyis pár nap és hazamehetek.

- Ha viselkedik - tette hozzá Shige, Vikire nézve.

- Akkor viselkedj! - szólt rám barátnőm.

- Jójó - mondtam bosszúsan. Viki még intett egyet, aztán kiment az ajtón, de a szőkeség nem ment utána. Nem igazán akartam ránézni, mert féltem, hogy még mindig a dühös tekintetével találkoznék.

- Átmegyek Massuhoz - szólt Shige kedvesen és otthagyott minket. A bekövetkezett pár másodperces csendben Tegoshi az ujjaival babrált a kórterem közepén, én pedig a takarómat bámultam, szigorúan egy pontra koncentrálva.

- Hogy van a betegséged? - szólalt meg végül és közelebb lépett hozzám. Lesütött szemeit a földre szegezte és arcáról megbánást olvastam le.

- Már majdnem meggyógyultam - mondtam halkan.

- És te hogy vagy? - kérdezte.

- Jól - vágtam rá kapásból, mert a legutóbbi veszekedésünk után amúgy sem akartam semmi miatt panaszkodni előtte. Úgy tűnik, észrevette, mire gondolok, mert rámnézett, majd leült mellém az ágyra.

- Ne haragudj - mondta végül, a térdeit fixírozva.

- Nem haragszom - vontam vállat lazán. - Végülis Tegoshi Yuyának csak erős barátai lehetnek - tettem hozzá, mire a szőkeség felkapta a fejét és hitetlenkedve rám meredt - Ha egyáltalán a barátod vagyok - fordítottam el a fejem szomorúan.

- Persze, hogy a barátom vagy! - vágta rá hevesen, mint aki nem hisz a fülének. - Még ezt sem tudod?!

- Mi az, hogy még ezt sem? - álltam fel indulatosan. - Elvégre te vagy az, aki úgy viselkedik, mintha valami kívülálló lennék és nem hajlandó elviselni, ha valamiben segíteni akarok!

- Hát mert... - kezdte, de aztán megakadt.

- Hallgatlak - ültem le mellé.

- Akkor csak mérges voltam, nem gondoltam komolyan - magyarázkodott és félve rám pillantott, én pedig elnevettem magam. - Mi van?! - kérdezte felháborodva, de nem bírtam abbahagyni a nevetést. - Hékás! Én most itt bocsánatot kértem!

- Jó, jó, bocsi- töröltem meg a szemem, majd hálásan ránéztem. - Csak egy éve még kinevettem volna magam, ha azt mondják, hogy itt fogok veled veszekedni, ráadásul még bocsánatot is kérsz.

- És ennek miért örülsz? - ráncolta a szemöldökét, én pedig széttárt karokkal megvontam a vállam.

- Mert Tegoshi Yuuya rajongó is vagyok - mosolyogtam, mire Tegoshi arca megenyhült.

- Hát, azt már el is felejtettem, hogy fan vagy. Erre kellett volna gondolnom, mikor összevesztünk - sütötte le a szemét és beleharapott az alsó ajkába.

- Mindig is össze akartam veszni veled, csak nem ilyesmi miatt.

- Akkor miért? - kérdezte furcsán.

- Mert sok képtelen dolgot mondasz és csinálsz - hunyorítottam rá, és nem is kellett tovább magyaráznom, mert felhúzott orral elnevette magát. - Mondd csak, megölelhetem a fenséges Tegoshi Yuuyát?

- Ez is a rajongói éned egyik titkos vágya volt? - kérdezett vissza.

- Ezt a baráti énem akarja! - csíptem bele az oldalába.

- Ah, vagy úgy - nevette el magát és széttárta a karjait, én pedig nevetve megcsóváltam a fejem és megöleltem. Nem jó dolog Tegoshi Yuuyával haragban lenni. Sőt, az egész NEWS-szel nem jó, így mikor kibékültünk olyan volt, mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a mellkasomról. Többé nem éreztem magam betolakodónak vagy idegesítőnek Tegoshi életében.

- Na menj és érezd jól magad a barátnőddel - paskoltam meg a hátát, ő pedig felállt és megtornáztatta a végtagjait.

- Fel kell készülnöm, hogy megint le fog fárasztani - sóhajtott, mire felnevettem. Még nevetve intett nekem egyet és kiment a kórteremből. Mosolyogva nyugtáztam, hogy mindketten fel fognak egy kicsit oldódni az elmúlt időszak feszültségeiből, és azt, hogy Koyama lelkesen hozott nekem egy pohár forró vizet és egy vízforralót a teának és a lelkemre kötötte, hogy nagyon sokat igyak. Ezután elsietett, mert pár napra Tokióba kellett utaznia a news every miatt. Miután barátnőmék és Koyama is elmentek, Shige áttolt a rehabilitációs terembe, ahol már várt egy ápoló, hogy átessünk a szokásos gyakorlatokon a bokám miatt. Már egyre jobban ment a dolog és a duzzanat is eltűnt.

- Nem hagyhatnám már el a tolószéket? - próbálkoztam, mikor két lábra álltam.

- Tud már rendesen járni? - tette keresztbe a kezét az ápoló, aki valójában velem egyidős lehetett, de nem sikerült rávennem még, hogy tegezzen. A srác árgus szemekkel figyelte, ahogy erőteljesen ránehezedek a bal lábamra és megyek vele úgy két lépést, majd felszisszenek és reflexből a vállába kapaszkodok.

- Ezt nem hiszem el - sóhajtottam és meggondolatlanul toppantottam egy idegeset. - Áu!

- Kizárt dolog - vágta rá az ápoló szigorúan és visszaparancsolt a tolószékbe, majd lehajolt és a bokámat körbe-körbe kezdte tornáztatni. - Ez fáj még? - nézett fel rám.

- Egy kicsit - bólintottam zavartan, mert Shige előtt még sosem voltam rehabilitáción és valamiért folyton rátévedt a tekintetem. Mellettem állt és kezeit csípőre téve figyelte a vizsgálatot. Nem igazán láttam rajta semmi különöset, ami megnyugtatott, de egy kicsit idegesített is.

- Hát igen, egy ínszalagszakadás gyógyulását nem lehet siettetni - állt fel a srác. Szomorúan vettem tudomásul, hogy még egy darabig el fog tartani, mire rendesen járni tudok és kicsit lehangoltan csináltam végig a megszokott gyakorlatokat, majd rosszkedvűen a tolószékem karfáján könyökölve hagytam, hogy Shige visszatoljon a kórterembe, hogy lefeküdjek.

- Mit fogsz ma csinálni? - nézett rám sajnálkozva, miután bevallotta, hogy ő sem tud ma maradni.

- Tartok egy "Mennyi teát tudok meginni egy nap" egyszemélyes versenyt - motyogtam durcásan a takarómat piszkálva.

- Mi a baj? - ráncolta a szemöldökét Shige.

- Semmi - vontam vállat egykedvűen.

- Nem úgy tűnik. Idegesít a bokád?

- Egy kicsit - bólintottam.

- De ez teljesen normális. Miért akarod annyira siettetni a dolgot?

- Mi az, hogy miért? - néztem rá hitetlenül. - Mondjuk mert annyira szórakoztató egyedül gubbasztani egy kórteremben... - ironizáltam egy kicsit durvábban mint kellett volna, mire Shige összehúzta a szemeit.

- Te mérges vagy - jelentette ki néhány másodperc elemzés után.

- Nem vagyok - vágtam rá azonnal.

- De az vagy - nevette el magát. - Mondd el - mivel nem válaszoltam, megfogta a kezem - Hé.

- Jó... - motyogtam és vettem egy mély levegőt. - Az előbb... nem voltál féltékeny?

- Féltékeny? - csodálkozott Shige.

- Úgy értem... Nem is idegesített, mikor az az ápoló a lábamat fogdosta? Te csak ott álltál és nem is mondtál semmit.

Shigének kellett néhány másodperc, hogy felfogja a hallottakat, aztán hirtelen elnevette magát.

- Féltékenynek kellett volna lennem? - kérdezett vissza a szemembe nézve. - Talán van valami közted és közte?

- Nincsen!!! - vágtam rá hevesen és még a gondolata is nevetségesnek tűnt.

- Akkor? Ez a munkája. Nyilván nem örülök, hogy egy másik fiú is foglalkozik a barátnőmmel, ha ezt akarod tudni, de nem vagyok már gyerek. Vagy legyek féltékeny és tudassam az egész világgal, hogy az enyém vagy?

- Nem kell... - sütöttem le zavartan a szemem. - Nem mintha annyian érdeklődnének irántam.

- Kenta-san már épp elég. Több nem kell - mondta kicsit mérgesen, mire halványan elmosolyodtam. - Most már tudják, hogy barátnőm van. Lehetek nyilvánosan féltékeny, ha szeretnéd - támaszkodott az ágyam szélére és felvont szemöldökkel mosolygott rám.

- Nem kell!! - tiltakoztam hevesen. - Bocsánat - húztam be a nyakam, mire Shige megsimogatta a fejem.

- Mennem kell - szólt óvatosan, én pedig szomorúan bólintottam.

Miután Shige elment, egy darabig még néztem ki a fejemből, és a hallottakon gondolkoztam. Megnyugtatott tudnom, hogy mindenki megnyugodott már és többé-kevésbé nem kell aggódnunk. Próbáltam nem gondolni Kenta-senpaira, ugyanis a gondolatára sosem tartott vissza sok attól, hogy felálljak, kirohanjak a kórházból és megkeressem. Igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy Shige szabad utat adott az emberek fantáziáinak, vagyis egyhamar fel fognak ismerni és nem igazán tudtam, hogy jóra, vagy rosszra számítsak-e. Minél többet járt a fejemben a dolog, annál jobban boldoggá tett, hogy Shige nem tagadott le. Úgy éreztem, újult erőre kapok azáltal, hogy Shige felvállalta a kapcsolatunkat és jobban szerettem, mint valaha.

A következő napokban próbáltam a lehető legjobban viselkedni és ezzel együtt a lehető legtürelmesebb is lenni, hogy végre lemenjen a lázam, rendbejöjjön a bokám és kiengedjenek. Ez azzal járt, hogy szinte megölt az unalom és ha Massu nem jár át hozzám folyamatosan kártyázni vagy beszélgetni, valószínűleg idejekorán fejbe lőttem volna magam. További hat nap után végérvényesen kiengedtek , csak egy nappal később, mint Massut. Szerencsére időközben a gipszemtől is megszabadítottak, így végre ismét normálisan néztem ki. Mielőtt megint kezdetét vette volna a turnéval járó rohanás és fejetlenség, eldöntöttük, hogy elmegyünk egy egyéjszakás onsen kiruccanásra, ezzel megünnepelve, hogy ismét teljesen együtt van a csapat. Az onsen fürdő egy városon kívül eső nyugis helyen volt. Ahogy a kisbusszal közeledtünk a cél felé, én izgatottan toporogni kezdtem, és alig vártam már, hogy ott legyünk.

- Áu! - kapott a lábához Tegoshi, mikor véletlenül ráléptem. - Nyugodj már le, na! - panaszkodott.

- Bocsi - húztam be a nyakam és örömmel vettem tudomásul, hogy megérkeztünk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, négy kimonoba öltözött hölgy szaladt elénk és mosolyogva üdvözöltek minket.

- Elvihetjük a csomagjaikat? - jött oda hozzám és barátnőmhöz egy idősebb nő.

- Eh? - illetődtem meg és a kisbőröndömre néztem. Csodálkozva átadtam neki és hagytuk, hogy helyettünk cipeljék a cuccainkat.

- Azta - suttogtam Shige mellé lépve. - Még a csomagjainkat is viszik helyettünk.

- Ez a dolguk - mosolygott rajtam Shige és átkarolva magához húzott. - Még sosem voltál onsenben?

- Nem, egyedül nem akartam elmenni. De ugye nem lesznek folyton a nyakunkon?

- Csak ha kell valami, miért?

- Semmi, nem fontos - hárítottam el a választ, de Shige átlátott rajtam.

- Melyikük idegesít? - kérdezte közelebb hajolva és lejjebb vette a hangját.

- Balról a második - hunyorítottam mérgesen, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy annak a lánynak nagyon is szimpatikus Shige.

- És miért idegesít?

- Megérzés – vágtam rá, mire aranyosan elnevette magát és megfogta a kezem.

A recepcióhoz érve megkaptuk a kulcsokat. Én barátnőmmel, míg a fiúk kettesével osztoztak a szobákon. Miközben felfelé mentünk a lépcsőn, a hölgyeket követve, Tegoshi Shige mellé lépett.

- Nemár, Shige, én is akarom ezt! - csücsörített, és mikor mindketten kérdőn ránéztünk, Tegoshi összekulcsolt kezeinkre mutatott.

- Sajnálom, Tegoshi - néztem rá tettetett szomorúsággal az arcomon. - Te nem foghatod meg a kezem. Shige a barátom.

Tegoshi néhány másodpercig pislogás nélkül meredt rám, majd kifakadt:

- Ne szórakozz! Ki beszél rólad? - háborodott fel, mire én is és Shige is nevetésben törtünk ki.

- Bocsi. Amúgy már fogtad Viki kezét nyilvánosan.

- Hát igen - mondta Shige is. - Kicsit későn kezdesz ezen aggódni.

- Tudom, de... - szomorúan sóhajtott egyet. - Nem akarok bajt okozni.

- Logikus - bólintottam elgondolkozva, mire Tegoshi szúrós szemekkel rámnézett.

- Te csak ne bólogass itt, mikor világgá kürtölitek, hogy együtt vagytok! - mutogatott a kezünkre, mikor a szobáinkhoz értünk. Shigével összenéztünk és azonnal elnevettük magunkat. De mivel Tegoshi nem tartotta olyan szórakoztatónak a dolgot, letöröltük a vigyort az arcunkról.

- Beszéltél erről Vikivel? - kérdeztem.

- Igen - bólintott.

- És? Mit mondott? - faggadta tovább Shige.

- Hogy ő úgy tesz, ahogy én döntök - motyogta.

- És nem tudod, hogyan dönts - bólintottam, megértve a helyzetet. Közben megérkezett barátnőm is, aki vetett egy gyors pillantást az étteremre. Mikor meglátta a hármasunkat, kíváncsi tekintettel állt meg mellettem. - De tudod, rólad mindig is voltak pletykák. Anélkül is, hogy tápot adtál volna nekik. Egészen idáig úgy viselkedtél, mint akit nem érdekel, hogy mit gondol róla a külvilág. Mi változott meg?

- Az hogy én nem egy agyatlan liba vagyok - vetette oda barátnőm, aki megértette, miről is beszélgetünk. - Nem húzom az agyát olyan dolgokkal, amit csak én akarok.

- Szerintem rajtad áll, Tegoshi - néztem a koboldra. Még néhány másodpercig elgondolkozva vizslatta barátnőm arcát, majd halványan elmosolyodott és a szobája felé vette az irányt. Shige is nyomott egy puszit az arcomra, majd fogta a táskáját és elment lepakolni.

- Furcsa Tegoshit ilyen megfontoltnak látni - mondtam Vikinek, mikor letettük a táskánkat a szobánkban lévő asztalhoz és töltöttem magamnak egy kis narancslevet.

- Hmm... Te mit gondolsz? - ült le elém törökülésben.

- Miről? - húztam fel a szemöldököm.

- Arról, hogy felvállaljuk-e, vagy sem - csücsörített, alkarjával a combjára támaszkodva.

- Nem tudom... - ingattam a fejem tanácstalanul. - Nem akarok semmit a fületekbe ültetni, mert erről nektek kell döntenetek. Én sem örültem annak, mikor Shige azt mondta, nem tagadja le a kapcsolatunkat, de mivel olyan határozott volt, hagytam. Tudom, hogy tisztában van vele, mire vállalkozik. Szerintem Tegoshi is hasonlóan fog dönteni, csak attól fél, hogy még egy ilyen botrány nem tenne jót a csapatnak, hiszen az előző még alig csitult le.

- Az is igaz - bólintott, majd témát váltott. - Hova menjünk először? Szauna?

- Hát - húztam el a számat - Te mehetsz, de én nem akarok rosszul lenni.

- Jó, akkor menjünk csak fürdeni - vonta meg a vállát. Mindketten kivettük a szekrényekbe hajtogatott törölközőnket és a női fürdők felé vettük az irányt. Talán amiatt, mert nyár van, de nem voltak valami sokan, gondolom, mindenki normális strandokon élvezte ki a jó időt. A törölközőnket magunkra tekerve merültünk bele a melegvízbe és éreztem, ahogy megnyugtatja a sérülésből nemrég begyógyult csuklómat és a bokámat is. A szomszédos fürdő volt a férfi részleg, de mivel a két részt egy magas fa fal választotta el egymástól, semmit nem láthattunk a tulsó oldalból, csak a beszélgetések szűrődtek át, többé-kevésbé. Már éppen elhelyezkedtünk egy sziklánál barátnőmmel, mikor Shige hangja ütötte meg a fülemet. Koyamával beszélgetett, és mivel minden szót tisztán hallottam, úgy tippeltem, ők is a fal közelében lehetnek.

- És? - szólt Shige - Azóta nem keresett?

- Nem - hallottam Keii hangját. - Nem tudom, mit csináljak.

Összenéztem Vikivel és egy pillantással megbeszéltük, hogy Koyama szomorú. A gyomrom görcsbe rándult a gondolattól, hogy valaki ártott neki.

- Hagyj neki egy kis időt - mondta néhány másodperc után Shige. - Talán meg kell szoknia, hogy elfoglalt vagy és tudod... - habozott. - Nem egy hétköznapi barát.

Barátnőmmel döbbent pillantást váltottunk. Koyamának barátnője van!!

- Már két hete várok - mondta Koyama egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Mióta kijött az a botrány rólad és Reniről, nem tudok vele rendesen beszélni. Nem tolerálta, hogy próbáltam elsimítani az ügyeteket ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna.

Shige hallgatott. És sejtettem, hogy miért. Biztos őt is emésztette a bűntudat, amiért akaratlanul is ekkora port kavartunk, ráadásul ez látszólag hatással volt Koyama magánéletére is.

- Sajnálom, Koyama - szólt egy idő után Shige.

- Miről beszélsz? - nevette el magát halkan Keii. - Mindig az lesz az első, hogy segítsek nektek.

Könnybe lábadt szemmel hallgattam Koyama szomorú hangját. Viki megszorította a karomat és jelezte, hogy menjünk arrébb, nehogy a fiúk megtudják, hogy hallgatóztunk.

- Hogy lehet valaki ilyen önző? - suttogtam felháborodva, mikor biztonságos távolságban voltunk. - A barátja éppen nehéz időkön megy keresztül, de ő csak azzal tud foglalkozni, hogy nem törődik vele eleget!

- Ez igaz, Tök. De nem várhatod el egy vadidegen lánytól, hogy elviselje, hogy másokat tart szem előtt.

- De Shige a legjobb barátja!

- Tudom… - sütötte le a szemét és tanácstalanul megvonta a vállát. - Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk róla. Biztos okkal nem akar erről beszélni.

- Jó – bólintottam szomorúan és az alsó ajkamba harapva gondolkoztam. Egészen addig, míg már úgy éreztem, a meleg víztől kiugrik a szívem a helyéről. Vikivel besétáltunk az öltözőbe és gondolatainkba merülve átöltözünk, vizes hajunkat pedig szárítás nélkül kiengedve hagytuk.

- Ne vágj ilyen gyászos fejet! - bökött oldalba Viki, mikor az udvaron a fiúk felé közeledtünk, akik egy asztalnál ülve lelkesen beszélgettek valamiről.

- Jójó – erőltettem egy mosolyt az arcomra és mikor odaértünk, leültünk a két üres székre. Az asztal a székekkel egy fa alatt helyezkedett el, így megnyugodtam, hogy egy kicsit lehűl a fejem, mielőtt hőgutát kaptam volna.

- Azt hiszem, neked nem tesz jót a forró víz – tette az arcomra a kezét Shige és elhúzta a száját jelezve, hogy túlmelegedtem.

- Csak valami hideget akarok inni – vontam vállat.

- Itt van tea – tolt elém Massu egy poharat, aminek tartalmát egyszerre le is döntöttem a torkomon.

- Szóval, miről beszéltetek? - kérdezte barátnőm, mire a Tegoshi és Massu egyszerre kezdték el részletezni, hogy mennyire nehéz megszervezni a koncerteket így, hogy minden el lett tolva és hogy más és más dolgokat akarnak.

- Hát, titeket ismerve, úgyis megegyeztek végül – mosolyodtam el. - És Koyama is igyekszik mindenki tervét megvalósítani – néztem büszkén kedvenc lídörömre, hogy bevonjam a beszélgetésbe, ugyanis arcából úgy vettem ki, mintha egyáltalán nem hallana minket.

- Tessék? - kapta felém a fejét, majd némi hatásszünet után bólogatni kezdett. - Igen, persze! Az a legjobb, ha a koncertbe mindenkinek az elképzelését beleszőjük.

Ezután Tegoshi és Massu még tárgyaltak egy ideig, Keii pedig igyekezett figyelni rájuk. Barátnőmmel aggódó pillantást váltottunk, majd hirtelen Shige érintését éreztem a kezemen. Ránéztem és hálás mosolyából megértettem, hogy mint mindig, most is teljesen átlátott rajtam. Szomorú arccal megvontam a vállam. A világ legigazságtalanabb dolgának tartottam, hogy Koyamát valaki elszomorítsa és hogy én nem tudok semmit tenni ez ellen, pedig ő rengeteget segített nekem, mikor bátorításra szorultam.

Szinte az egész délután kint töltöttük. Csak beszélgettünk és beszélgettünk. Olyan dolgokról, amik nem ronthatják el a kedvünket, hiszen végül is ünnepelni jöttünk. Én diszkréten fortyogtam magamban, amiért az a pincérlány feltűnően sokat legyeskedett Shige körül, de mivel a többiek ebből semmit nem vettek észre, letudtam a paranoiámnak a dolgot, viszont mérges pillantásaimmal nem kíméltem szegény lányt. Bár azért annyira nem sajnáltam, hogy felhagyjak a szuggerálásával, akárhányszor Shige közelébe jött. Én ezt kellemes időtöltésnek tartottam. Közben mondjuk jengáztunk, de egy idő után elegem lett abból, hogy Tegoshi folyamatosan kommentálta a kézmozdulataimat, amibe barátnője is beszállt, szóval a nyugis játékból az lett, hogy elkezdtem őket dobálni a kockákkal, míg végül több volt a fűben, mint amennyi az asztalon. Miután sikeresen magunkra vontunk az onsen vendégeinek a figyelmét a hangoskodásainkkal és a kockadobálással, jobbnak láttuk, ha bemegyünk. Már félhomály volt, és a szúnyogok sem kíméltek minket. Bent elköszöntünk a fiúktól és barátnőmmel el is mentünk lefeküdni. Viki szinte azonnal elaludt, de én még mindig forgolódtam a tatamin, és hiába a hosszú fürdőzés, ahogy lehunytam a szemem, azonnal felpattantak. Felkeltem, magamra terítettem egy vékony pokrócot, és kiosontam az ajtón, hogy sétáljak egy kicsit. Az onsenben csend honolt, csupán a bárban beszélgetett halkan két pultos. Gondoltam, iszok valamit, mikor észrevettem, hogy az egyik sarokban Koyama gubbaszt. A félhomályban épphogy felismertem és mikor közelebb mentem hozzá, láttam csak meg, hogy egy sakés üveg tartalmát kortyolgatja. Jobb kezével a fejét támasztotta, így nem vette észre, hogy odamentem. Ahogy két lépés távolságra megálltam tőle, hallottam, hogy csendesen szipog magában, mire összeszorult a torkom. Néhány másodpercig haboztam, de mivel tudtam, hogy képtelen lennék magára hagyni, szó nélkül leültem vele szemben. Amint szomorú tekintetét lassan rám emelte, görcsbe rándult a gyomrom, és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.

- Koyama… - szólítottam meg halkan, bár nem igazán tudom, mi volt a célom vele, ugyanis semmi nem jutott az eszembe, amit mondani tudtam volna. De Kei-chan úgy tűnik, megértette, hogy nagyjából tudom, mi bántja. Két kezét ölébe ejtette és hátradőlve a székén, lehorgasztotta a fejét. Úgy éreztem, a szomorúságtól még arra sincs ereje, hogy tartsa magát, úgy sugárzott minden testrészéből a gyengeség, holott néhány órája még olyan vidámnak tűnt. Néhány másodperc csend után remegősen felsóhajtott és belemarkolt a pólójába, mintha ki akarná tépni a szívét. Ezzel együtt sírni kezdett, mire az én szemeim is megteltek könnyel. Átbotorkáltam mellé és a falnál lévő padra leülve a szívére tettem a tenyerem.

- Itt fáj? - kérdeztem halkan. Nem szólt semmit, csak bólintott. Megütögettem a mellkasát és szomorúan elmosolyodtam.

- Tudod, mint a legnagyobb rajongótok, bátorkodom megjegyezni, hogy a rajongók nem bírják elviselni, ha kedvencük egyedül szenved. Hol van Shige?

- Nem akartam felkelteni a fiúkat – szólalt meg végül, rekedt hangon.

- És én? - kérdeztem azonnal. Erre nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. - Bár gyanítom, hogy ha én nem tudok aludni, mert aggaszt, hogy mi van veled, Kato Shigeaki sem aludhat túl mélyen jelenleg. Pár perc és itt lesz.

- Nem számít, tényleg – mondta hirtelen és megdörzsölte az arcát. Annyira rossz volt így látnom, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Simogatni kezdtem a hátát és hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Így talált ránk Shige, aki igazat adva a sejtésemnek, Koyama keresésére indult. Zsebre dugott kézzel állt meg az asztalunk mellett, én pedig könnyezve, szinte segítségkérően pillantottam fel rá. Shige hozott még két poharat és leült hozzánk.

- Iszunk? - kérdezte, majd meg sem várva a választ, töltött nekem is és magának is. Idegesen szorongva dörzsölgetni kezdtem a combomat és aggódva pislogtam rá. Ő csak küldött felém egy mosolyt, és ujjával jelezte, hogy csak egy pohárral, mivel tudja, hogy nem bírom az alkoholt. Mosolyogva felemeltem a poharam, Shige követte a példámat és vártuk, hogy Koyama is megmozduljon, de ő csak mereven maga elé nézett. Gyorsan töltöttem az ő poharába is és elé csúsztattam, mintha egy kiskutyát tanítanék meg arra, hogyan kell az edényéből ennie. Végre ő is felemelte a poharát és koccintottunk majd minden erőmet latba vetve, megittam a sakét. Fintorogva néztem Shigére, aki kezével megsimogatta a csuklómat és jelezte, hogy ennyi elég volt, nem kell többet innom. Ezután csendben ültünk még néhány másodpercig, míg végül Koyama megtörte a csendet.

- Tegoshi… mindig azt mondogatta, hogy a munkája fontosabb a kapcsolatnál – kezdte, Shige és én pedig egyszerre bólintottunk. - De én soha nem tudtam ezt így kimondani, mert én sem akartam elhinni. Mégis, mikor előtérbe kellett volna helyeznem őt, nem tudtam. Sosem tudtam… - sóhajtott és ismét lehorgasztotta a fejét.

- Sosem… - visszhangoztam, és már éppen meg akartam kérdezni, mióta vannak együtt, mikor Koyama folytatta.

- Fél éve, mikor megismerkedtünk, elterveztem magamban, hogy egyensúlyban lesz a magánéletem és a munkám. De azóta folyton háttérbe kellett őt helyeznem, és mással sem teltek a napok, csak azzal, hogy bocsánatot kérek tőle. Gondolom, elfogyott a türelme.

Koyama elhallgatott, nekem pedig lett volna pár kérdésem hozzá, de úgy gondoltam, egyik sem állná meg a helyét ebben a helyzetben. Kíváncsi voltam, miért jött egyáltalán össze Koyamával valaki, aki nincs tisztában a munkájának súlyával és fontosságával. Hogy szerette-e őt egyáltalán. Mert Koyama biztosan szerette őt.

- Mi lenne… - szólaltam meg egy idő után, bár tudtam, hogy mondandómnak semmi értelme sincs. - Mi lenne, ha egy darabig hanyagolnál minket és csak rá figyelnél? Úgy értem… Persze, a koncertek itt vannak, meg minden, de velünk legyél kevesebbet és figyelj rá többet. És akkor talán még tudtok beszélni róla. Vagy… - próbálkoztam tovább, mert olyan volt, mintha Keii meg sem hallotta volna. De végül felnézett rám és szomorkás mosollyal megrázta a fejét.

- Már nem számítana.

Tanácstalanul Shigére néztem, aki bánatosan elmosolyodott és megvonta a vállát. Tudtam, hogy ez mit takart. Nem tehettünk semmit, csak annyit, hogy ott vagyunk mellette és meghallgatjuk, ha mond valamit, egyébként meg csak ott ülünk, de engem ez annyira frusztrált, hogy mire észbe kaptam, már töltöttem magamnak még egy pohár sakét és fintorogva megittam.

- Oi – szólt rám halkan Shige, de én akkor már a harmadikat töltöttem és azonnal lehúztam. Koyama felnézett rám, könnyes szemeivel döbbenten figyelte, ahogy akaratlanul is elkezdem leinni magam. - Elég lesz, hallod? - kapta ki a kezemből Shige a poharat és rosszallóan ráncolta a szemöldökét.

- Dehát… Nem tudok segíteni – motyogtam a sírás küszöbén. - Ha már nem tudok segíteni, leiszom magam, hátha akkor több hasznomat veszitek.

- Annyit érnél el vele, hogy te is sírnál, nemcsak ő – bökött Shige a fejével Koyama felé.

- Dehát már most is sírok – mutattam az arcomra, jelezve, hogy nekem a síráshoz nem feltétlenül kell alkohol.

- Nem – szögezte le Shige és visszatette a pultra a poharat, majd töltött Koyamának és magának a sakéból. Megvontam a vállam és szórakozottan néztem, ahogy mindketten lehúzzák az italt. Koyama felkönyökölt az asztalra és öklére támasztva fejét nagyokat pislogott.

- Vajon miért nem jön össze soha? - kérdezte, inkább magától, mint tőlünk. Shige komoran figyelte őt és szinte éreztem, mennyire sajnálja, hogy így kell látnia a legjobb barátját. Én is felkönyököltem az asztalra és közelebb hajoltam Koyamához.

- Nem olyan könnyű megtalálni azt a valakit, aki téged a világ legboldogabb emberévé tesz – mosolyodtam el.

- A világ legboldogabb embere? - kérdezte Koyama csukott szemmel, mintha már félig aludna.

- Igen!

- Ezt hogy érted? - fordult felém Shige is.

- Még szép, hogy a legtöbb boldogság Koyama Keiichirounak jár! - jelentettem ki úgy, mintha ez magától értetődő lenne. - Annak, aki annyit segített nekem már akkor is, mikor még nem is találkoztunk. Ezt a rengeteg szeretetet, amit nekünk adsz, egyszer vissza fogod kapni. És az a személy biztosan elfogad téged úgy, ahogy vagy, mert tudja, hogy milyen értékes ajándékot kapott a sorstól. Te nem így gondolod?

- Én soha nem gondoltam erre – rázta meg a fejét Koyama, aki, miközben beszéltem, felemelte a fejét és úgy hallgatott.

- Hát, látszik, hogy eddig nem volt még dolgotok rajongókkal… - csóváltam meg a fejem széttárt karokkal, mire Shige belecsípett az arcomba, Koyama pedig legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodott.

Igaz, hogy ettől Keii nem lett sokkal jobban és még sírt egy kicsit, igaz, hogy Shigével olyan sokat ittak, hogy már attól féltem, ott helyben elalszanak, és igaz, hogy én a jelenlétemen kívül semmivel nem tudtam neki segíteni. De nem is számítottunk arra, hogy azonnal jobban lesz. Viszont ezzel együtt annyira mérhetetlenül fájt a szívem érte, hogy úgy éreztem, ott helyben megszakad.

Már elmúlt egy óra, mire felálltunk az asztaltól. Hosszú ideje nem szólaltam meg, csak hallgattam, amint Koyama és Shige beszélgetnek. Mikor Keii már szinte elaludt, Shigével eltámogattuk őt a szobájukig és lefektettük. Az ajtó előtt Shige még megcsókolt és szorosan magához ölelt.

- Nem akarok lefeküdni… - suttogtam a mellkasába.

- Ne aggódj, most már csak aludni fog – simogatta meg a fejem és eltolva magától a szemembe nézett. - Az őrangyalnak is aludnia kell – nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig elmosolyodtam. A nyaka köré fontam a karom és még egyszer hosszasan megcsókoltam, aztán én is eltámolyogtam a szobámig. Hallottam, hogy barátnőm felkel és mond nekem valamit, de ahogy lehunytam a szemem, azonnal elnyomott az álom.