A kényszerpihenő után bombaként robbant be az előkészületek hada a további koncertekre. A két elhalasztott koncertet a legközelebbi hétvégékre tették át, másik két koncertet követő napokra, hogy azon a két fellépésen kívül ne legyen csúszás a turnén. Az eddigi fejetlenség megduplázódott, főleg azért, mert egyszerre két helyszínre készültek, ami a véksőkig kimerítette a fiúkat, a koncertszervezőket, a személyzetet és a juniorokat is. Mi csak próbáltunk lépést tartani velük, hisz a fotósok munkája feleannyira sem volt fárasztó és időigényes. Elég, ha ott voltunk akkor, amikor lefektettek minden kábelt, és a főpróbán. Ennek ellenére Vikivel amikor csak tudtuk, elkísértük a fiúkat. Próbáltunk egy kis támogatást nyújtani nekik házikoszttal és utolsó pillanatban behozott ruhákkal, meg cipőkkel. De ezeken kívül nem sokat tehettünk. Csak végigültünk minden próbát, együtt idegeskedtünk velük és együtt örültünk, mikor szinte csodával határos módon minden a helyére került és már csak a koncertek maradtak hátra. Ez ismét azért volt húzós, mert a miyagi-i koncert után rögtön repülhettünk a következő helyszínre, Sapporóra. Ezután volt egy hét pihenőnk, amit a fiúk újabb gyakorlásra és próbára áldoztak, majd ez ismét eljátszódott még egyszer. Sapporóból Shizuokára repültünk, majd Shizuokáról Fukuokára. Az energiájuk határait feszegették, de a végeredmény az lett, hogy mind a négy helyszínen probléma nélkül lezajlottak a koncertek és nyugodtan dőlhettünk hátra a turné többi napjára várva.
Ez az időszak viszont nagyon magányosan telt el nekem is, és barátnőmnek is. Mivel a NEWS éjt nappallá téve próbált és megbeszélésekre járt, Tegoshinak és Shigének alig volt ideje ránk. Shige, ahogy hazaért, bedőlt az ágyba, még motyogott egy kicsit, aztán már el is aludt. Barátnőm elmondása alapján ez velük sem volt más. De nem csak Shige társaságának hiánya viselt meg ennyire. Az egész NEWS annyira távol került tőlünk a rengeteg elfoglaltság miatt, hogy már szinte elfelejtettük, mikor töltöttünk néhány órát együtt, semmivel nem foglalkozva. Persze együtt voltunk a próbákon és a stadionokban, de míg ők a tánccal, hangbeállításokkal és kosztümökkel voltak elfoglalva, mi a fényekkel és a többi fotós pozíciójával. Sokszor előbb mentek el, mint mi, és később végeztek nálunk. Én Koyamával, Massuval és Tegoshival alig érintkeztem, és talán Koyama hiánya volt az, ami leginkább megviselt. Nem beszélgettünk, nem ettünk együtt és ha végzett, már rohant is a news every miatt.
Így volt ez az Osakába érkezésünk napján is, egy héttel a koncert előtt. Mivel neki úgy jött ki a lépés, hogy helyszíni forgatása volt ott, nem kellett visszautaznia Tokióba, ezért gondoltam, hogy megvárom, míg este hazaér. A fiúk reggel óta a próbateremben voltak, mi pedig Vikivel bejártuk a belvárost, majd késő délután megnéztünk egy romantikus vígjátékot, amihez igazából egyikünknek sem volt kedve, de nem akartunk a többiek nyakán lógni. Miután Viki bealudt a film végén, kikapcsoltam és kiültem a folyosóra. Negyed óra sem telt el, mikor beszélgetést hallottam lentről, szóval izgatottan vártam a fiúkat, mert eredetileg vacsorázni készültünk menni, ha Koyama is visszaért.
- Sziasztok! - köszöntem vidáman a triónak, miután befordultak a folyosóra.
- Megsülök – grimaszolt kimerülten Shige és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Viki? - nézett körbe Tegoshi.
- Alszik – mutattam a szobájuk felé, mire a szőkeség harci kedvét elővéve otthagyott minket és barátnője után ment. Massu elment lezuhanyozni, én pedig követtem Shigét a szobánkba.
- Koyama még nem jött meg? - kérdezte, miközben ruha után kotorászott a bőröndjében.
- Még nem. Írtam neki, hogy mikor jön, de nem válaszolt. Mostanában alig kommunikál velem – görbítettem le a szám szomorúan.
- Ez nem csak veled van így, az elmúlt időben alig volt időnk egymásra. Most már jobb lesz, a legnehezebb időszaknak már vége – mosolygott rám kedvesen, majd mikor bólintottam, eltűnt a fürdő ajtaja mögött. Bár meggyőzni nem tudott vele. Már egy ideje úgy éreztem, hogy Koyama kerül engem, de magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Hanyatt dőltem az ágyon és próbáltam visszaemlékezni, hátha valami olyat tettem volna, amivel megbántottam, vagy magamra haragítottam őt, de mióta az onsenben leitta magát, nem is nagyon beszéltünk. A koncertek után ő ment el a leghamarabb és sosem mondta, hova megy, mindig csak rohant. Ha éppen hozzá akartam szólni, mással kezdett beszélgetni, szóval egy idő után nem is mentem oda hozzá. Próbáltam nem beképzelni semmit, de hihetetlenül elszomorított, hogy azt hittem, talán nem akar már többé velem beszélgetni. Attól féltem, hogy beleütöttem az orromat a magánéletébe, ezért mérges rám, vagy szégyelli magát. Akármi is legyen, nem tudtam napirendre térni az ügy felett, ezért elhatároztam, hogy a vacsora után majd megkérdezem tőle.
Miután Shige végzett, lecseréltem, hogy megmossam a hajam, bár semmi kedvem nem volt egy órát szenvedni vele. Miután idegbetegen kitéptem a felét hajmosás közben, elkezdtem türelmetlenül szárítani, mert már a hajszárító hangjától melegem lett. Éppen előre hajolva szenvedtem vele, mikor Shige a frászt hozta rám azzal, hogy benyitott és kihúzta a hajszárítót.
- Eh? - forgolódtam és próbáltam kisöpörni a hajamat az arcomból, hogy lássak valamit.
- Megjött Koyama – hallottam Shige hangját, majd két kezével szétválasztotta a hajam és elmosolyodott a hajszárítástól felforrósodott és kipirult fejemen.
- Ah, jó… - topogtam szerencsétlenül, és a tükörbe néztem. Kár volt, mert úgy festettem, mint egy ágrólszakadt. - Izé… Van egy ollód? - jutott eszembe a leggyorsabb megoldás.
- Na még mit nem! - vágta rá kapásból. Felkapta a hajkefémet és gyorsan, de lehetőleg óvatosan próbálta rendbetenni a fejem. Mosolyogva tűrtem, hogy fodrászkodjon egy kicsit, majd mikor végigsimított a fejemen, hátrafordultam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Szaladj – csípett bele az arcomba, mert tudta, hogy alig várom már, hogy beszélhessek Koyamával. Gyorsan megcsókoltam, és a szobánkból kilépve Koyama szobája felé indultam. Becsengettem és izgatottan tördeltem a kezem. Mikor nyílt az ajtó és Keii kinézett rajta, felcsillant a szemem.
- Szia! - köszöntem boldogan.
- Szia! - mosolyodott el, de az ajtót nem nyitotta ki jobban. - Ne haragudj, de most nem érek rá, majd máskor beszélünk, jó?
- Eh? Akkor vacsorázni sem jössz? - hervadt le a mosoly az arcomról.
- Már szóltam Massunak – húzta el a száját félve.
- Vagy úgy… - bólintottam csüggedten.
- Akkor szia – szólt és becsukta az ajtót. Egy pár pillanatig meredten bámultam magam elé, és nem tudtam hova tenni Koyama viselkedését. Még soha nem volt ilyen távolságtartó és ez valamiért rossz érzéssel töltött el. Mikor megfordultam, hogy visszamenjek a szobánkba, megláttam Shigét, amint a küszöbön áll és engem figyel. Látszólag ő sem tudott mit kezdeni ezzel.
- Hát, biztosan csak fáradt – mosolyodott el vígasztalóan és megsimogatta a hátamat, majd beterelt a szobába.
- Ühm… - bólintottam. - Neked nem mondott semmit? - fordultam felé.
- Mit mondott volna?
- Nem tudom. Mondjuk hogy haragszik rám, vagy olyan sok az elfoglaltsága, hogy még egy teára sem ér rá velem, vagy mondjuk úgy döntött, a barátságunkból nem származik semmi haszna, vagy-
- Hékás! - állított le Shige, és fürkészve nézett rám. - Mi van veled?
- Bocsánat – sütöttem le a szemem és vettem egy mély levegőt.
- Te mindig ennyit komplikálsz? - nevette el magát hitetlenül.
- Mióta az eszemet tudom, igen – vontam meg a vállam egykedvűen és ledobtam magam az ágyra, hogy aztán unottan bámuljam a kék foltot a térdemen, amit aznap reggel vertem be, de fogalmam sincs, hova.
- Na és most? - törte meg a csendet Shige és mellém ülve átkarolt. - Át sem öltözöl, annyira bánt, hogy mi van Koyamával? Nemsokára indulunk.
- Ah! Majdnem elfelejtettem! - pattantam fel és a bőröndömhöz rohantam. - Mit vegyek fel? Hova is megyünk?
- Luxus étterem. Csak kisestélyiben szabad bemenni.
- Micsoda?! - kerekedett el a szemem, és már éppen azon agyaltam, honnan szerezzek 8 percen belül kisestélyit, mikor Shige felnevetett.
- Dehogyis, csak vicceltem! Egy sima japán étterembe megyünk. Azt veszel fel, amit akarsz.
- Ezt nem hiszem el – morogtam a bőröndömbe, miközben az egyik hosszúszárú szandálomat próbáltam kihalászni az egyik szatyorból. - Nem elég, hogy Koyama kerül, még Kato Shigeaki is szórakozik velem.
- Ez a Kato Shigeaki csak próbál felvidítani! - tett nyomatékot a nevére, és hátradőlve az ágyon, két kezére támaszkodva, mosolyogva figyelt engem.
- Hűha, pedig én megelégednék azzal is, hogy Kato Shigeaki a barátom – nyomtam egy puszit az orrára.
- Siess és öltözz fel – nevette el magát és belecsípett az oldalamba.
- Jójó, máris. Két perc lesz, mérheted az időt. - szóltam és berohantam a fürdőbe. Egy hátul csíkos mintázatban kivágott fekete, bő fazonú pólót húztam fel egy farmer shorttal, kiegészítőnek pedig egy csuklóra tekerhető karkötőt húztam. A tükörbe nézve elégedetten megállapítottam, hogy hosszú ideje most nézek ki először normálisan. Se gipsz, se lesérült láb, és még csak nem is dolgozni megyek. Bár akárhányszor Koyamára gondoltam, furcsa éles érzés nyilallt bele a gyomromba, de próbáltam meggyőzni magam, hogy a viselkedésének semmi köze hozzám.
- Mehetünk – léptem ki a fürdőből és mikor az asztalon lévő táskámat fogva visszafordultam, Shige gyorsan elkapta rólam a tekintetét. - Hm? Mi az?
- Semmi – fogta meg a pénztárcáját, és úgy csinált, mintha nem tudná, miről beszélek.
- Csak nem tetszik a pólóm? - fordítottam neki hátat és a hajamat félrevonva néztem vissza rá. - Na? Na?
- Jólvan már! - nevette el magát aranyosan és megint a hátamra pillantott. Hitetlenül felnevettem, majd fejcsóválva az ajtóhoz léptem. A többiek lent vártak és ahogy megláttam a kis csapatot, nem tudtam letörölni a vigyort a fejemről.
- Minek örülsz ennyire? - pislogott rám Tegoshi.
- Csak már olyan rég volt, hogy együtt elmentünk valahova, ami nem munka volt.
- Hát igen – mosolyodott el ő is és szeretetteljes mosollyal a haját piszkáló barátnőjére nézett. Viki amúgy éppen azzal volt elfoglalva, hogy töredezettek a hajvégei, így nem nagyon osztozott a megható pillanaton. Massu meg valami olajat javasolt neki, amivel leápolhatja a haját, szóval gondoltam, mielőtt túlságosan belemélyednének a lányos témába, emlékeztetem őket arra, hogy éppen indulni készülünk.
A hangulatos japán étteremben végre mindannyian feloldódva beszélgethettünk mindenféléről, és olyan gyorsan eltelt az idő, hogy mikor indulni készültünk, már éjfél volt. Mindenki egy kicsit becsípett az elfogyasztott saké mennyiségtől, szóval hívtunk egy sofőrt, hogy vigyen minket vissza a szállodába. A kocsiban ülve Shige a vállára vonta a fejem és piszkálni kezdte a hátam, aminek hatására majdnem bealudtam, mire a szállodához értünk. Tegoshi a hátán vitte fel Vikit, ugyanis barátnőm már akkor elaludt, mikor beszálltunk a kocsiba. Mivel minden kihalt volt, nem féltünk a kíváncsi tekintetektől, hogy esetleg meglátják őket. A szobájuk ajtaja előtt megcsipkedtem Viki arcát, aki erre sem kelt fel, szóval mosolyogva jó éjszakát kívántam Tegoshinak, és el tudtam képzelni, hogy a szőkeség még sokáig fent lesz, mivel egyáltalán nem látszott fáradtnak. A vacsora alatt észrevettem rajta, mennyire boldog, hogy maga mellett tudhatja Vikit, és nem csak a munkán belül. Mielőtt Massu is bement volna a szobájába gyorsan utánaszóltam.
- Nem tudod, hogy Koyama miért nem tudott eljönni? - kérdeztem tőle félve és folytott hangon, hátha Keii még ébren van.
- Azt mondta, hogy aggasztja valami, és el akarja intézni minél előbb. De ennél többet én sem tudok – ingatta tűnődve a fejét.
- Értem – harapdáltam az alsó ajkam.
- Mi a baj? - nézett fürkészően a szemembe.
- Valahogy rossz érzésem van – dörzsöltem meg az arcom és sóhajtottam egyet. - De nem tudom, hogy miért.
- Biztosan elmúlik – próbált nyugtatni. - Menj és feküdj le inkább, holnap hosszú napunk lesz.
- Oké – bólintottam és miután elköszöntem tőle, beosontam a szobánkba. Shige az érkezésemre felült az ágyon és komoly arccal várt.
- Mi az? - kérdeztem, bebújva mellé és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
- Nem tudom, hogy mit fogsz hozzá szólni, de szeretnék elmenni veled valahova.
- Igen? - pislogtam várakozóan.
- Mivel Osakában vagyunk, be akarlak mutatni a szüleimnek.
- Hogy? - akadt el a lélegzetem és úgy éreztem, a szívem is megáll.
- Már beszéltem nekik rólad, hiszen az újságba is bekerültünk – magyarázta óvatosan.
- Ezért… - szóltam remegő hangon. - Látni akarják, ki ártott a fiuk hírnevének?
- Miről beszélsz? - nevetett fel, bár én nem viccből mondtam. - Semmi ilyesmiről nincs szó, csak meg akarnak ismerni. Tudod, én nem viszek haza olyan sűrűn lányokat.
- Shiori? - kérdeztem kapásból.
- Még jó, hogy nem tettem! - vágta rá, én pedig elhúztam a számat.
- Hát, nem tudom… Biztos, hogy nem a vesztembe viszel? - tördeltem a kezem idegesen.
- Biztos! Anya nagyon várja, hogy lásson, már egy kész menüt eltervezett, amit meg akar főzni, és apa is szabad lesz aznap. Azért viszlek, mert olyan zaklatott vagy Koyama miatt. Kell, hogy valami elterelje a figyelmedet. És bemutatnálak a nagypapámnak is.
- A nagypapádnak? - csodálkoztam.
- Igen – bólintott és meleg mosoly jelent meg az arcán. - Bár nem tudom, hogy meg fog-e jegyezni magának. Belőlem azt hiszi, hogy kettő van. Egy énekes, és egy író.
- Eh? - döntöttem oldalra a fejem értetlenül, ő meg elnevette magát és megvonta a vállát.
- Na? Mit szólsz? - paskolta meg az arcomat.
- Hát, remélem el fognak fogadni – vontam meg a vállam.
- Amiatt ne aggódj – simogatta meg a karom és lekapcsolta az éjjeli lámpát, majd lefeküdt és magához ölelt. Néhány másodperc csend után pedig felnevetett.
- Te ideges vagy!
- Hm? Én? Nem… Nem vagyok – bizonygattam nem túl meggyőzően.
- Pedig érzem, hogy a szíved mindjárt kiugrik a helyéről.
- Biztos valami mást érzel – motyogtam és nem foglalkoztam a halk nevetésével. Negyed óra sem telhetett el, már hallottam a szuszogását, és nem sokkal később sikerült elhessegetnem az ijesztő gondolataimat és nekem is elaludnom.
Másnap reggel, vacsora ide vagy oda, sajnos fel kellett kelnünk és próbára menni. Viki és Tegoshi már korábban elindultak, gondolom a hiperaktív kobold kiverte barátnőjét az ágyból, Massu azt mondta, később megy, mert találkozni akar a kosztümkészítőkkel, Koyama pedig nem tudom, hol volt, de a szobájában már nem. Így Shigével ketten indultunk a próbaterembe. Mióta kiderült, hogy barátnője van, most először voltunk kettesben, így a paranoiám a háromszorosára növekedett, amint kiléptünk a szálloda ajtaján.
- Hol a kocsi? - néztem körbe csodálkozva, ugyanis sehol sem láttam a kisbuszt, amivel próbálni járunk. Miközben Shige telefonált a menedzserének, én idegesen járattam körbe a tekintetem, lehetséges fanok vagy paparazzik után kutatva. Kisebb örökkévalóság után Shige odalépett hozzám és félve a szemembe nézett.
- A menedzserem a dugóban ül a város közepén – jelentette ki.
- És most mit csinálunk? Gyalog mégsem mehetünk – emlékeztettem arra, hogy a próbaterem nem itt van a közelben és hogy legalább 100 fok volt a napon.
- Egy darabig elmehetünk taxival, de aztán muszáj gyalogolnunk, mert egy baleset miatt áll a forgalom.
- Nekünk is korán kellett volna mennünk – sóhajtottam. Gyorsan fogtunk egy taxit, ami elvitt egy darabig, onnan pedig csak 10 percnyire volt a próbaterem. Ez alatt a tíz perc alatt próbáltam megbarátkozni azzal, hogy Shige fogja a kezem, és nem csak egy onsenben, hanem a forgalmas városi járdán is. Bár józan ésszel képes voltam bevallani magamnak, hogy nem fogunk minden második méteren egy rajongóba vagy paparazziba ütközni, azért kicsit idegesen sétáltam Shige oldalán. A próbateremhez érve végre fellélegeztem és kimerülten dobtam le magam barátnőm mellé egy székre. Mikor elmeséltem neki, mitől vagyok máris ilyen fáradt, megértően bólogatott.
- Ne aggódj, még ha egy darabig érdekes téma is lesz a kapcsolatotok, egy idő után rátok fognak unni.
- Köszi, gondolom ezt megnyugtatásnak szántad – húztam el a számat, mire összenevettünk. - És ti mire jutottatok Tegoshival? Megfogja már a kezed nyilvánosan?
- Nem. Átgondoltam, és mégsem akarom még, hogy pluszban a mi kapcsolatunk is kitudódjon így, a koncertturné közepén – magyarázta.
- És mit szólt? - böktem a fejemmel a tükör előtt táncoló szőkeség felé.
- Nem örült neki – forgatta a szemét. - De végül megértette.
- Akkor jó – mosolyogtam. Mivel Tegoshi észrevette, hogy nézzük, a Seven Colors végén megpördült és Vikire mutatva fejezte be a táncot. Barátnőmmel felvont szemöldökkel összenéztünk, mire a szőkeség ciccentett egyet, jelezve, hogy nem értékeljük a produkcióját. Vagyis inkább Viki. Velem valószínűleg annyira nem foglalkozott. Mivel Massu elfoglalta magának a termet a szólója erejéig, a többiek szünetet tartottak. Shige és Koyama éppen a koreográfussal beszélgettek, és mikor végeztek, odaszaladtam hozzájuk egy-egy flakon vízzel a kezemben, mivel hihetetlen mennyiséget kiizzadnak magukból.
- Köszi – simogatta meg a fejem Shige hálásan, és szinte az egész flakon vizet egy húzásra itta meg.
- Koyama – szóltam félve kedvenc lídörömnek, aki, mikor odamentem, gyorsan félrelépett és a koncerttervet kezdte nézegetni. A hangom felismerhetetlenül elvékonyodott, mikor megszólítottam, ami még engem is megrémisztett.
- Köszönöm – bólintott egy halvány mosollyal, majd fogta magát és kisétált a teremből. Hatalmas sóhajjal néztem utána. Úgy éreztem, mintha egy több tonnás súly nehezedne a mellkasomra, ami meggátol a légzésben.
- Tényleg valami rosszat csináltam? - kérdeztem halkan, inkább magamtól, de mivel Shige ott állt mellettem, meghallotta a motyogásomat.
- Mit csináltál volna? - kérdezte kedvesen, mire megvontam a vállam. - Koyama nagyon szeret téged, biztosan megvan az oka, amiért így viselkedik.
- Például? – kérdeztem vissza, és könnybelábadt a szemem, szóval gyorsan megtöröltem, mielőtt ott, mindenki előtt sírom el magam.
- Ha egy közeli barátjával így viselkedik, azt biztosan nem haragból teszi. Majd úgyis beszélni fog róla – erre nem reagáltam, csak alig észrevehetően bólintottam egyet. A következő pillanatban valaki megkopogtatta a vállamat, és hátrafordulva szinte lefejeltem Tegoshit, aki elégedetlen fejjel nézett rám és Shigére.
- Csokit és nyalókát a közeli vegyesboltban vehetsz, nem én osztogatom – néztem rá unottan, mire Shige halkan elnevette magát.
- Valami nem hagy nyugodni egy ideje – jelentette ki halkan és a sarokban olvasó barátnőjére nézett. Összenéztünk Shigével és látszólag neki sem volt semmi fogalma arról, hogy már megint mi Tegoshi problémája.
- És el is mondod, vagy ez amolyan találós kérdés? Mert akkor itt leszünk egy ideig - hajoltam én is közel hozzá, ha már amolyan bizalmasra vette a formát.
- Te mindig figyelsz Shigére, például hozol neki vizet, meg más kedves gesztusokat teszel felé – fogott bele a magyarázatba, nekem pedig kattogni kezdett az agyam.
- Ezt mikor figyelted meg ennyire? Amúgy nem is csinálok sokszor ilyet – néztem a plafon felé tűnődve. - Vagy igen?
- Mindegy! - szakított meg a töprengésben Tegoshi. A következő pillanatban megcsörrent Shige mobilja.
- Oh, anya az – nézett rám. - Biztos miattad hív – mosolygott.
- Mi? Anyukád… Miattam? - pislogtam rémülten, de Shige már félrevonult, szóval a számat harapdálva fordultam vissza Tegoshi felé. - Figyelek.
- Én sosem kapok vizet Vikitől – mondta hirtelen. Kellett egy pár pillanat, hogy felfogjam, pontosan mi is a gondja.
- Tegoshi… - néztem a szemébe komolyan. - Üljünk le – fogtam meg a vállát és lenyomtam magam mellé a földre. Gyorsan Vikire pillantottam, aki éppen bedugta a fülhallgatóját a telefonjába és tovább olvasott. - Úgy érzed, hogy Viki nem figyel rád eléggé? - próbáltam megfogni a lényeget a vizes témából.
- Igen – bólintott.
- És ezt mondtad neki?
- Előbb téged akartalak megkérdezni, nem akartam megint összeveszni vele.
- Ezt értem, de mégiscsak ő a barátnőd… - ráncoltam a szemöldököm, de mivel tudom, hogy néha milyen nehéz szót érteni a barátnőmmel, nem okolhattam érte. A szemem sarkából láttam, hogy Koyama visszajött a próbaterembe, szóval gyorsan teljes testemmel Tegoshi felé fordultam, mielőtt eltereli a figyelmemet.
- Figyelj – fogtam meg a karját. - Az utóbbi idő elég hektikus volt, és annyira elfoglaltak voltatok, hogy nem akartunk zavarni titeket. Emellett nem is nagyon volt energiátok másra, mivel be kellett pótolnotok a koncerteket.
- Ez igaz – bólintott az ujjait piszkálva.
- És be kell látnod, hogy nagyon nehéz megtalálnunk az egyensúlyt, hogy mennyi az elég nektek és mennyi a sok, ha a barátnőtökről van szó – tettem hozzá óvatosan, majd Tegoshi elgondolkodó arcát látva folytattam. - Shigével még talán nem is olyan nehéz, de Viki tudja, hogy nem szereted, ha a barátnőd megfojt téged, mert megvan a munkád, amit sokszor előtérbe helyezel. Szerintem ő csak erre próbál odafigyelni.
- Gondolod? - hajtotta le a fejét.
- Ugye nem gondolsz hülyeségekre? – hajoltam le én is, hogy elkapjam a tekintetét. - Eszedbe se jusson olyasmi, hogy talán nem szeret téged, mert esküszöm, hogy megverlek! - fenyegettem meg, mire elnevette magát. - Már sok mindenen keresztülmentetek, és veszekedtetek is, szóval ha elege lett volna belőled, már rég otthagyott volna. Hidd el, hogy csak téged tart szem előtt. Mert ő ilyen – vontam meg a vállam. - Velem is mindig ezt csinálja, és mérges is vagyok rá. Szóval ha szeretnél csinálni vele valamit, akkor mondd neki. Vagy ha szeretnéd, hogy jobban figyeljen rád, akkor mondd neki azt is - mosolyodtam el bátorítóan.
- Rendben – bólintott, miután egy darabig farkasszemet nézett velem. - Köszi – mosolygott rám, majd felpattant, hogy leüljön barátnője mellé. Mielőtt Shige visszajött, láttam még, hogy kiveszi a füléből a fülhallgatót és beszélgetni kezdenek.
- Megvolt a szerelmi tanácsadás? - kérdezte Shige mellém kuporodva.
- Ez az ember néha rosszabb, mint egy lány – csóváltam meg a fejem, majd gyorsan felé fordultam. - Mit mondott anyukád?
- Azt, hogy holnap egy kiadós ebéddel vár minket – húzott magához és megpuszilta a fejem.
- Már holnap?! - pánikoltam be.- Még nem készültem fel rá lelkileg.
- Nem kell semmire felkészülni – szótagolta el nekem Shige. - Csak odamegyünk, eszünk, beszélgetünk, aztán elviszlek a nagypapámhoz is és már jövünk is vissza.
- Így elmondva sokkal könnyebbnek hangzik – húztam el a számat, de nem tudtunk tovább erről beszélni, mert mindenki visszament próbálni, mi pedig Vikivel beálltunk fotózni. A próba több órán át tartott, közben én telefonon lebeszéltem, hogy még aznap befejezzük a Photoset fotókat, amit egy osakai vidámparkban lett lebeszélve. A helyet késő délutántól tudjuk használni, addigra az ügynökség lefoglalta. Az ötlettel amúgy, hogy egy ilyen vicces sorozattal készüljünk, még én álltam elő a koncert rohanások közepette, mivel nem volt időnk visszatérni az eredeti helyszínre. Így felvetettem a rögtönzött ötletemet, miszerint a rajongók biztosan örülnének egy olyan Photosetnek, ahol a tagok a vidámparkban ütik el az időt, bár nem hittem volna, hogy valóban elfogadják a javaslatomat. Valószínűleg a fiúk szava is nagyban segített, mert Tegoshi azonnal bepörgött a vidámpark hallatán, Shige és Massu pedig rendesen átgondolva a dolgokat nem találtak kifogást ellene. A vidámpark közvetlen az Oszakai-öböl partján van, szóval a próba után el is kellett indulnunk, mert az út a városi forgalom miatt majdnem egy órás volt. A kisbuszban mindenki azt tervezgette, hogy mit fog kipróbálni a vidámparkban, én csak reméltem, hogy maradhatok a talajon, és nem kell felülnöm semmiféle lélekvesztőre.
- Én valószínűleg semmit nem fogok kipróbálni, csak a körhintát – nevette el magát Koyama, miután végighallgatta Viki és Tegoshi áradozásait a hullámvasútról.
- Na, azt Reni is – mutatott rám barátnőm, de Koyama csak egy futó pillantást vetett rám.
- Igen, tényleg – mondta gyorsan a térdére pillantva, majd azonnal a volánnál ülő staffoshoz fordult. Massu gondterhelt arccal vizslatott engem, de én sűrűket pislogva kinéztem az ablakon és próbáltam boldogan tudomásul venni, hogy mindjárt megérkezünk.
- Már látom az óriáskereket! - mutattam a hatalmas kerék irányába izgatottan.
- Dehát tériszonyod van – nézett rám értetlenül Tegoshi.
- Jó, de azt ki akarom próbálni – vontam meg a vállam. - Persze csak akkor, ha a sebessége nem megy 5 km/óra fölé – tettem hozzá gyorsan.
- Valószínűleg biztonságban leszel – hajolt előre a velem szemben ülő barátnőm és megütögette a térdemet, én pedig büszke fejjel kihúztam magam.
Mire megérkeztünk, már annyira elültem magam, hogy egyenesen felemelő volt kiszállni a kocsiból és kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat.
- Éhen halok – simogattam meg a hasam.
- Együnk valamit előbb – javasolta Massu is. - Még úgyis korán van.
Közös megegyezés alapján beültünk egy családi étterembe, közvetlen a vidámpark mellett. A hely nagyon élénk volt, fiatalok és családok egyaránt oda ültek be, miután kijöttek a vidámparkból. Kerestünk egy félreeső helyet, és ahogy leültünk, mindenki nekiesett az étlapnak.
- Miért adnak ilyen nagy adagot mindenből? - kerekedett el a szemem, ahogy a kínálatot nézegettem. - Én ezt nem tudom egyedül megenni.
- Rendelj csak, amit akarsz, majd én megeszem, ha meghagysz valamit – szólt Massu, fel sem nézve az étlapjából. Értetlenül rámeredtem, majd hirtelen beugrott egy emlék, és elnevettem magam.
- Emlékeztek, mikor a Never Ending koncerten Massu mindenki meghagyott vacsoráját megette? - néztem a többiekre, akik pár pillanatig elgondolkodva néztek maguk elé.
- Volt ilyen? - kérdezte Tegoshi, Vikire pillantva.
- Igen, igen! - mondta barátnőm is. - Már senki nem ült az asztalnál, de Massu azt mondta, hogy az ételt nem szabad meghagyni.
- Akkor most szavadon foglak – ütögettem meg a karját. - Akkor ezt az udon tálat kérem – mutattam a nekem legszimpatikusabb fogásra, és már amúgy is régóta udonra fájt a fogam.
- Eh? Azt mind? - akadt meg Shige tekintete a képen. - Ez két embernek is elég.
- Massu úgyis megeszi – vontam meg a vállam, mire az említett nevetve felnézett az étlapjából.
- Ez nem azt jelenti, hogy feneketlen a gyomrom – tájékoztatott. Én csak megvontam a vállam és kitartottam a rendelésem mellett. Végül a felét sem tudtam megenni, szóval Shige úgy gondolta, jobb, ha elvisszük, mielőtt Massuval etetném meg az egészet. Mikor mindenki végzett, ideje volt elkezdenünk a fotózást, szóval átmentünk a vidámparkba és miután bejelentettük, hogy megjöttünk, előbb javasoltam, hogy nézzünk körül. Mivel a csapat nagy része – rajtam és Koyamán kívül – be volt sózva, elmentünk az extrém részhez, ahol teljesen lázba jöttek.
- Komolyan gondoljátok, hogy én oda fel fogok ülni? - kérdeztem megdöbbenve, mert már megindultak a hullámvasút felé.
- Eh? - fordult meg Tegoshi, majd miután látták, hogy én nem mozdulok, ők is megálltak.
- Nem – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Koyama is lecövekelt mellettem és rémülten rázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy a rajongók szívesen látnák, amint éppen kiszáll belőlem az élet.
- Akkor mit akartok? - tette csípőre a kezét durcásan Tegoshi. Mivel mindenki várakozva nézett rám, próbáltam valami megoldást kitalálni. Én is tudtam, hogy nem lenne túl megnyerő az egész NEWS-t egy körhintán fotózni, de a gyomrom és a szívem teljes mértékben tiltakozott a hullámvasút ellen.
- Jó, akkor a hullámvasút kilőve – szögeztem le mindenek előtt, mire a szőkeség felhördült. - Nem érdekel! Nem fogok semmilyen munkáért egy pillanatra sem fejjel lefelé lógni 30 méter magasan. NEWS ide vagy oda.
- Hű, ez durván hangzott – piszkálódott Massu.
- Ti nyugodtan mehettek egy kört rajta, én majd itt várok Koyamával, és addig megnézem, mi az, amire vonakodva is, de még képes vagyok felülni – erre a kijelentésemre nagyon megörültek, és már rohantak is a lélekvesztő felé. Megcsóváltam a fejem és rá akartam nevetni Koyamára, de ő éppen akkor vette fel a mobilját és húzódott félre. Most, hogy ketten maradtunk, felerősödött bennem a szorongató érzés, amit a többiek között igyekeztem elnyomni, szóval gyorsan odaléptem egy táblához, amin a vidámpark térképe volt. Szinte rögtön megtaláltam, amit kerestem. Volt egy részleg, ahol különböző sportokat lehetett kipróbálni, például falramászás, görkorcsolyázást és bowlingozást. Gondoltam, ez tökéletes lesz a Photoset képeihez, emellett találtam egy, a Tokióban lévő Sky Flowerhez hasonló lélekvesztőt, amire úgy éreztem, muszáj vállalkoznom, ha a többire nem ülök fel. De még így sem voltam biztos abban, hogy az az izé megfelelő hely lesz a fotózásra. Körülnéztem, háta tudok Koyamától tanácsot kérni, de egy félreeső helyen nyomkodta a telefonját. Bár csak pár méter távolság volt köztünk, úgy éreztem, mintha több ezer mérföld lenne. Szomorúan megfordultam, és megkerestem a vidámpark egyik dolgozóját, aki erre a részre volt beosztva. Megkérdeztem tőle, hogy lehetséges-e valahogy fényképezőgépet használni a felhők között, és mikor megértette az ironikus kérdésemet, elgondolkozott.
- Ami azt illeti, nem lehetetlen, mivel a korlát magas, kapaszkodás nélkül is biztonságos. Viszont a képek minőségéről nem tudok beszélni, mivel a leereszkedési sebesség elég gyors.
- Értem – bólintottam és elhatároztam, hogy teszek egy próbát. Visszamentem a hullámvasúthoz és leültem egy padra, majd a fényképezőgéptáskámból elővettem a legnagyobb zoom-objektívemet, hogy kipróbáljam, mennyire veszem hasznát egy ilyen helyen. Mivel közben kiderült, hogy a többiek már a második menetnél tartanak, beállítottam sorozatképkészítésre a gépem, és mikor közeledtek felém, a hullámvasúthoz legközelebbi biztonságos ponton megállva próbáltam csinálni egy sorozatot. Ezután a vasút fordult még egyet, majd lelassítva megállt. Míg a többiek lelkesen beszélgetve odaértek mellém, én a képeket lapozgattam. A három másodperc alatt több jól sikerült kép is készült, viszont sok képek Viki is szerepelt, szóval eldöntöttem, hogy majd később kiválogatom őket.
- Na, nem jött ki a ramen? - néztem rájuk elhúzva a számat.
- Annyira jó volt! - csillogott a barátnőm szeme, mire Massu mosolyogva rámutatott.
- Olyan vékonyan sikít, mint egy denevér – mondta, én pedig hangosan felnevettem.
- Hé! Nem tehetek róla, hogy ilyen hangom van! - csücsörített, mire Tegoshi összecsípte a száját, majd jó szorosan magához ölelte. Miután Koyama is csatlakozott hozzánk, ismertettem a tervemet, miszerint felmegyek a Sky Flowerre.
- De félsz a magasban, nem? - ráncolt a szemöldökét aggodalmasan Shige.
- Azt még talán kibírom – vontam meg a vállam, majd Koyama felé néztem. - Te nem jössz, ugye?
- Hát, nem hiszem – húzta el a száját. - Ti menjetek csak, én addig itt várok – nézett a többiekre, akik egyetértően bólintottak.
- A körhintát nem hagyjuk ki! - szóltam utána, mikor a crepe árus felé indult.
- Rendben! - szomorú mosollyal néztem a hátát, majd a többiek felé fordultam és vettem egy mély levegőt.
- Menjünk – szóltam pár másodercnyi erőgyűjtés után.
A Sky Flower hasonmás kicsit magasabbnak tűnt, mint amire számítottam, szóval ahogy megálltam alatta, erősen dobogó szívvel felnéztem rá.
- Biztos, hogy akarod? - tette a csípőmre a kezét Shige.
- Igen, Tök, elég, ha én felmegyek – szólt barátnőm is.
- Nem, nem – ráztam meg a fejem. - Én is kellek, így is két menetet kell mennünk, hogy mind a hármótokról rendesen tudjunk képeket csinálni.
- A vidámparki dolgozó elvette a fényképezőgéptáskámat, én pedig a nyakamba akasztottam a gépem, és gyorsan felgumiztam a hajam, miközben beléptem az egyik korlátos ketrecbe. Vagyis nem ketrec a neve, de nekem olyan érzésem volt benne. Mikor mindenki a helyén volt, gyorsan a dolgozó felé fordultam.
- Tudna szólni, hogy mikor eresztenek le minket? - kértem, és miután bólintott, lassan elkezdtek felemelni. Nekem kábé öt méternél megfelelt volna, de sajnos ott nem álltunk meg, szóval görcsösen markolva a korlátot igyekesztem megszokni az egyre növekvő távolságot köztem és a biztos talaj között. Hogy elvonjam a figyelmem, egyeztettem Vikivel, hogy ő koncentráljon Tegoshira, én pedig Shigét és Massut fogom fotózni. Ahogy emelkedtünk, összeszedtem minden bátorságom és elengedtem a korlátot, hogy kézbe vegyem a gépemet.
- Oké, kezdjük – szóltam, bár a fiúknak túl sok mindent nem kellett csinálniuk, mert miután Shige megbizonyosodott arról, hogy nem kapok szívrohamot – egyelőre –, el volt foglalva, ahogy Massu is, szóval könnyedén lőttem pár képet arról, ahogy izgatott arccal lefelé, vagy éppen felfelé néznek, miközben éreztem, hogy a magasba érve a szél egyre jobban fúj, szóval áldottam az eszem, amiért felgumiztam a hajam. Mikor végre megálltunk, egy pillanatra lenéztem, de azonnal meg is bántam, mert Koyamából például csak a fehér pólót láttam és csak tippelni tudtam, hogy éppen a crepe-t eszi. Egy kicsit lehunytam a szemem, és próbáltam elérni, hogy a lábaim ne remegjenek, majd Shige felé fordultam. Ő éppen engem nézett, és a félmosoly, ami az arcán ült annyira tetszett, hogy gyorsan lefényképeztem.
- Hű, ez lesz a rajongók kedvence – vigyorogtam, gépemet még mindig arcom előtt tartva – Kato Shigeaki, akinek hajtincsei össze-vissza állnak a szél miatt. - De nem tudtam sokáig örülni, mert lentről a dolgozó felkiabált, hogy megyünk lefelé, és elkezdett öttől visszaszámolni, amit igazán értékeltem. Vikinek és Tegoshinak teljesen háttal voltam, szóval csak reméltem, hogy náluk is minden rendben, mert arra nem volt lélekjelenlétem, hogy teljesen feléjük forduljak. Kettőnél vettem egy mély levegőt és elbúcsúztam a belső szerveimtől. Aztán elengedtek minket, mire sikítani kezdtem, és egyik kezemmel megmarkoltam a korlátot. A félelemtől szinte nem is láttam, de a jobb kezem, ami a gépet tartotta annyira görcsösen állt, hogy ha akartam sem tudtam volna elengedni. Néhány másodperc után, kábé félúton megálltunk.
- Ez elég ijesztő! - nézett Massu nevetve Shigére, szóval gyorsan lőttem egy újabb sorozatot, mielőtt ismét elengednek minket.
- Minden rendben? - kérdezte Shige a gépemtől, mire felemeltem a hüvelykujjamat jelezve, hogy még élek, de ha kinyitottam volna a számat, félő lett volna, hogy kijön belőlem a korábban megevett udon. Viszont nem szándékoztam még egy menetet végigcsinálni, szóval próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Miután egy újabb sikoly kíséretében vettem tudomásul, hogy megint elindultunk, szinte mozdulatlanná dermedve lőttem a képeket, de fogalmam sem volt, hogy jól sikerültek-e. Mikor végül földet értünk, végre leeresztettem a jobb karomat és hátamat a korlátnak vetve azonnal leültem és felhúzott térdeimre támasztottam a homlokomat, hogy mély levegővételekkel lecsillapítsam a szívverésem.
- Jól vagy? - hallottam Shige hangját, szóval a naptól hunyorogva felnéztem rá.
- Ezért jár külön jutalom? - nyögtem elgyötört mosollyal, mire Shige elnevette magát és felsegített a földről. Imbolyogva mentem oda egy padhoz, hogy visszalapozzam a képeket.
- Veled minden rendben volt? - fordultam barátnőm felé.
- Szerintem igen, de majd nézd meg te is – mutatta fel a gépét. Mindenki körém gyűlt, hogy megnézzék a képeket, amiket úgy készítettem, hogy nem is voltam magamnál közben. Boldogan vettem tudomásul, hogy sokkal több jó kép készült, mint amire számítottam.
- De jó! - nézegettem a műveimet és hihetetlenül büszke voltam magamra.
- Megcsináltad! - paskolta meg a fejem Shige.
- És még el sem hánytad magad! - dicsért meg barátnőm is, mire mind felnevettünk. Miután lenyugodtam egy kicsit, mindenki felült a gyönyörű körhintára és egy kör erejéig bohóckodni kezdtek rajta. Tegoshi például egyik lóról a másikra mászott, miközben azok fel-le ingáztak, szóval itt is elég aranyos képek készültek. Mivel Koyama sokkal felszabadultabban viselkedett, ha nem én fotóztam, szóltam Vikinek, hogy ő felelős érte és Tegoshiért, mert szerettem volna nem elsírni magam, miközben azon gondolkozok, mit csinálok rosszul.
A körhintázás után elmentünk az óriáskerékhez, amire nem tartottam szükségesnek felülni, viszont előtte nagyon sok hatásos képet sikerült csinálnunk, hála az Oszakai-öböl nyújtotta tájnak. Végül zárásnak a görkorcsolyázást választottuk, szóval miután mindenki felhúzta a felszerelést, felmentünk a pályára. Mivel én elég szerencsétlenül mozogtam a korimban, nem terveztem mindenhova utánuk menni, tekintve, hogy ők sokkal jobban tudtak közlekedni. Kivéve Koyamát, aki nem volt hozzászokva a háromkerekű korihoz, szóval sokszor nem bírtam ki nevetés nélkül, annyira rossz volt nézni, hogy mit művel a pályán. Massu viszont könnyen belejött, Shigével és Tegoshival együtt, szóval kitalálták, hogy el kéne így táncolniuk egy koreográfiát, ami a Chankapaana volt, szóval elképesztően aranyos képek készültek, főleg akkor, amikor Koyama majdnem elesett a megfordulás közben.
- Szerintem megvagyunk! - engedtem le a karom, úgy egy óra elteltével. Barátnőmmel összenéztünk és megállapítottuk, hogy sikeresen véghez vittük a fotózást kellékek és kellékesek nélkül.
Miután mindenki átöltözött, és Shige jutalomként vett nekem egy hatalmas epres, tejszínhabos, fagyis, csokiöntetes crépet, megköszöntük a vidámpark dolgozóinak az együttműködést, és elindultunk visszafelé a szállodába, mert már erősen kezdett sötétedni. Már majdnem 10 óra volt, mikor megérkeztünk. Shige azonnal lefeküdt, hogy másnap még tudjon egy kicsit próbálni, mielőtt a szüleihez megyünk, de én nem voltam álmos, szóval csak lezuhanyoztam és miután nyomtam a már alvó Shige arcára egy puszit, betakartam, kiosontam a szobából és leültem a szálloda aulájában olvasni. Annyira jól esett az épületben lévő csend, hogy a könyvemről teljesen megfeledkezve azon kaptam magam, hogy a még este is forgalmas utcát nézem. Éppen jót szórakoztam egy ittas fiatal fiú társaságon, akik az út túloldalán próbáltak kinyitni egy telefonfülkét, de folyamatosan az ellenkező oldalon próbálkoztak, ahol ajtó sem volt, mikor lépéseket hallottam és oldalra fordulva megláttam Koyamát.
- Szia! - intett nekem esetlenül és látszólag nem tudta, mihez kezdjen magával, szóval már indult volna a kijárat felé, mikor utána szóltam.
- Hova mész ilyen későn?
- Veszek valamit a vegyesboltban – mondta, és meg sem várva a reakciómat, kiviharzott a forgóajtón. Idegesen harapdálva az alsó ajkamat néztem utána.
- Nem is arra van a vegyesbolt – tűnődtem el egy idő után, mikor eszembe jutott, hogy teljesen az ellenkező irányba ment. Mivel nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen későn direkt egy messzebb lévő üzletbe megy, utánaindultam. Beletartott egy kis időbe, mire sikerült elég közel kerülnöm hozzá, ahonnan biztonságosan követni tudtam. Úgy gondoltam, ha már így is haragszik rám, teljesen mindegy, mit csinálok, maximum még jobban magamra haragítom. Elég sokáig követtem, és egyszerűen tippelni sem tudtam, hova megy. Kicsit aggódtam, mivel nem volt nálam se pénz, se telefon, szóval nem akartam túlságosan messzire menni, de megint hatalmába kerített a rossz érzés Koyamával kapcsolatban, szóval az aggodalmamat leküzdve követtem, míg meg nem állt egy útkereszteződésnél, mert piros volt a lámpa. Ekkor valaki megérintette a vállam, mire összerezzentem.
- Elnézést – szólt az ismeretlen férfi, kezében egy telefonnal, amit maga elé tartott. - Ön nem Kato Shigeaki barátnője?
- Eh? - nyögtem rémülten.
- Egy újságíró vagyok – mosolygott kedvesen, és átadta a névjegykártyáját, de nem igazán tudott megnyugtatni a barátságos viselkedésével. - Feltehetek pár kérdést?
- Tessék? - kérdeztem remegő hangon. - Nos… Izé… - idegesen vakargatni kezdtem a karom és fogalmam sem volt, mit tegyek, mert Shigével nem beszéltünk arról, mi a teendő olyankor, ha letámad egy újságíró. Oldalra pillantottam és láttam, hogy Koyama észrevett minket, mivel hallótávolságon belül voltunk. Először szemöldökráncolva nézett rám, majd az újságíróra.
- Ugye igaz a szóbeszéd, miszerint ön és Kato Shigeaki együtt vannak? - nyomta az arcomba a férfi a telefonját, mire azonnal lehajtottam a fejem.
- Hát…
- Talán ön volt, aki azt a magánjellegű képet elküldte a Friday magazinnak?
- Hogyan? - néztem fel rémülten. - Dehogyis! Én semmi ilyesmit nem tettem… - dadogtam kétségbeesetten. Ekkor Koyama mellém lépett, ami eléggé meglepte a férfit.
- Koyama-san is itt van? - szólt és mikor Koyamán, majd rajtam is végignézett, tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. - Miért nincs önnél semmi? Talán Koyama-sant követte?
- Jó estét – köszönt neki kedvesen Koyama és a hátamra helyezte a tenyerét, mire lassacskán alábbhagyott a remegésem. - Miért követett volna engem? Egy könyvesboltban voltunk, és már visszafelé mentünk a szállodába, mikor eszébe jutott, hogy otthagyta a pénztárcáját – magyarázta olyan meggyőzően és nyugodtan, hogy szinte még én is elhittem. Várakozva néztem a férfia, akit látszólag meggyőzött Koyama hazugsága.
- Igen, így van – mondtam én is egy kicsit magabiztosabban.
- Értem, bocsánatot kérek – hajtotta meg a fejét a férfi. - Viszont nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy ön Kato Shigeaki barátnője-e.
- Úgy tudom, Kato-san már nyilatkozott erről – mondtam a lehető leghiggadtabban és hátat fordítva neki elindultam a zebra felé, Koyamával az oldalamon. A férfi persze követett minket.
- Nem tagadta a kapcsolatát – felelte a férfi.
- Értem. Akkor nekem sincs több mondanivalóm - mosolyogtam rá olyan kedvesen, ahogy csak tőlem tellett. - Most pedig, ha megbocsát - hajoltunk meg mindketten.
- Rendben, köszönöm az együttműködést – hajolt meg a férfi is, majd miután vetett ránk még egy utolsó pillantást továbbment.
- Te jó ég - sóhajtottam fel és félve Koyamára pillantottam, aki, miután a férfi látótávolságon kívülre került, komoran rám nézett.
- Miért vagy itt? - kérdezte, mielőtt én meg tudtam volna köszönni neki, hogy segített.
- Hát… - hajtottam le a fejem és a pólómat kezdtem piszkálni. - Csak rossz érzésem volt, ezért utánad jöttem – vallottam be. Koyama csípőre tette a kezét és idegesen felsóhajtott.
- Ne aggódj és ne gyere utánam minden apróság miatt – szólt kérlelve.
- Ez nem apróság, én- kezdtem magyarázkodni, de ekkor megcsörrent a telefonja.
- Bocsi – nézett rám és halványan elmosolyodott, amitől úgy éreztem, mintha a köztünk lévő szakadék csak még mélyebbé válna. - Most mennem kell, de tényleg ne aggódj miattam. Menj vissza! Visszatalálsz, ugye? - kérdezte, és ismét, válaszra sem várva, átszaladt az útkereszteződésen, épp mielőtt pirosra váltott volna a lámpa. Ha nem lettek volna emberek körülöttem, az idegességtől elordítottam volna magam, de így csak próbáltam mindent lenyelni, és kezeimet ökölbe szorítva megfordultam és visszaindultam a szállodába. Úgy kavarogtak bennem a gondolatok, hogy visszafelé a hosszú út csak pár percesnek tűnt. Ideges voltam Koyama miatt, zavart, sőt hihetetlenül fájt a távolságtartó viselkedése, amit látszólag próbált leplezni, emellett az az újságíró a frászt hozta rám és nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy valamit ki fog találni rólunk.
Mivel nem akartam idegesen felmenni a szobába, nehogy felkeltsem Shigét, az aulában, fel-alá járkálva próbáltam lenyugodni, kevés sikerrel. Ekkor halk beszélgetés ütötte meg a fülemet és felpillantva megláttam barátnőmet és Massut a lépcsőfordulóban, akik csodálkozva jöttek oda hozzám.
- Tök, mit csinálsz itt? - kérdezte Viki. Habozva kapkodtam a tekintetem közöttük - Mi a baj? - kérdezte rögtön és Massuval együtt leültettek a kanapéra. Elmeséltem nekik mindent Koyamáról és az újságíróról. Csendben végighallgattak, majd mikor befejeztem, komoran összenéztek.
- Nem hiszem, hogy túlságosan aggódnod kellene az újságíró miatt – mosolyodott el kedvesen Massu. - Ők már csak ilyenek. Nem tettél vagy mondtál semmi olyasmit, amiből botrányt csinálhatnának.
- Értem – bólintottam megnyugodva, mert Massunak muszáj volt hinnem.
- Ami Koyamát illeti… - kezdte, de nem folytatta azonnal.
- Tudsz valamit? - kérdeztük egyszerre Vikivel.
- Igen – bólintott. - Csak nekem beszélt róla, mert nem akarta, hogy Shige továbbadja neked.
- Eh? Vagyis tényleg csináltam valamit?
- Nem – vágta rá Massu. - De nem mondhatok semmit.
- Mi az, hogy nem mondhatsz semmit?! - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire barátnőm csitítóan a csuklómra tette a kezét.
- Tényleg sajnálom, de megígértem – mondta őszinte sajnálattal a szemében. Látszott rajta, hogy legszívesebben mindent elmondana, szóval vettem egy mély levegőt és megdörzsöltem az arcomat.
- Jó, rendben, nem kérdezek semmit – ígértem meg és felálltam, majd egy intéssel elköszöntem tőlük. Mielőtt benyitottam volna a szobánkba, próbáltam mindent kizárni a fejemből, és az ajtón belépve megnyugodva vettem tudomásul, hogy Shige alszik. Csendben bebújtam mellé, mire megérezte, hogy mozgolódok, szóval felém fordult és ahogy lefeküdtem, álmában magához húzott és tovább aludt. Olyan szorosan bújtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy lehiggadjak és akkor, abban a pillanatban valamiért pozitívan fogtam fel, hogy másnap a szüleihez vagyok hivatalos.
Mikor felkeltem, már 10 óra is elmúlt, szóval Shige rég a próbateremben volt. Az asztalon találtam reggelit, ami mellé egy cetli volt téve. Shige üzent, hogy dél körül hazajön és utána megyünk a szüleihez. Gyorsan megettem a reggelimet, hogy legyen étvágyam, mire ebédelni megyünk, majd komótosan lezuhanyoztam és kivasaltam a röviujjú, galléros ingemet, amit Shigétől kaptam. Mire megérkezett, én már szinte készen voltam, csak egy kis sminket tettem fel, míg ő lezuhanyozott. Vaciláltam, hogy elmondjam-e neki, mi történt előző este, de nem akartam ilyenekről beszélni vele azelőtt, hogy a családjával találkozunk. Próbáltam felturbózni magam, hogy ne izguljak annyira, és mikor Shige kilépett a fürdőből, a látszólag kiegyensúlyozott és normálisan kinéző barátnője az ágyon törökülésben ülve TV-t nézett. Az más kérdés, hogy a végtagjaim és a gyomrom is görcsben volt az idegességtől.
- Kész vagy? - kérdezte, mikor összeszedte a cuccait és a kocsikulcsért nyúlt.
- Persze, mehetünk – botladoztam le az ágyról, amit érdeklődve figyelt. - Ez nem azért van, mert izgulok, hanem mert elültem a lábam. Mert egyáltalán nem izgulok – bizonygattam a lehető legmeggyőzőbben, de Shige csak mosolyogva figyelt.
- Tudom, hogy izgulsz! - csípte meg az arcom és az ajtón kilépve megfogta a kezem.
- Csak csinálj úgy, mintha nem tudnád – motyogtam.
- Igenis – hajolt meg nevetve.
Odakint olyan hőség volt, hogy fél másodperc alatt felforrósodott a fejem, szóval szinte futva mentem a kocsihoz és ahogy Shige beült mellém, rögtön bekapcsolta a klímát. Az úton Shige halkan énekelgetett és értékeltem, hogy nem próbál folyamatosan nyugtatgatni, mert úgy éreztem, nem bírok értelmes szavakat kinyögni. Idegesen járattam a lábamat és az egyik pillanatban felkönyököltem az ablakba, aztán vissza a térdemre, majd megint az ablakba.
- Elég legyen már! - dorgált meg Shige úgy húsz perc tömény szenvedés után.
- Mondd csak, hogy szólítsalak a szüleid előtt? - kérdeztem tőle, figyelmen kívül hagyva, hogy éppen nagyon jót szórakozik rajtam.
- Ahogy akarsz. Vagyis ahogy szoktál. Az a legtermészetesebb – mondta egyszerűen, mire elgondolkoztam.
- Kato Shigeaki? - kérdeztem vissza ártatlanul.
- Hékás! - nevetett. - Mondjuk, jót nevetnének.
- Jaj ne, akkor ne – rémültem meg, mert a legutolsó dolog az volt a listámon, hogy kiröhögtessem magam Shige szülei előtt. - Akkor leszel csak Shige.
- Jó, hívj CSAK Shigének – nevetett fejét hátravetve és megállt a kocsival.
- Eh? Máris itt vagyunk? - néztem körül, mert észre sem vettem, hogy elhagytuk a belvárost és megálltunk egy aranyos ház előtt. - Ez már az? - estem teljesen kétségbe.
- Igen – szólt és kikapcsolta a biztonsági övét, majd mikor észrevette, hogy kiszáradt szájjal bámulok ki az ablakon és nem mozdulok, kikapcsolta az enyémet is. Ezután kiszállt a kocsiból és nekem is kinyitotta az ajtót.
- Rajta, szedd össze magad, ők csak a szüleim – fogta meg a csuklóm gyengéden és kihúzott a kocsiból. Miközben az ajtó felé tartottunk, mély levegővételekkel igyekeztem nem rosszul lenni. Shige csengetett, és néhány másodperc múlva nyílt is az ajtó, majd megpillantottam Shige anyukáját.
- Megjöttünk, anya – szólt Shige és mosolyogva rám nézett.
- Sziasztok! - köszönt lelkesen az anyukája.
- Woah, most már tudom, honnan örökölte Shige a szépségét – mondtam teljesen elvarázsolva, ugyanis a hölgyben és Shigében rengeteg hasonlóságot fedeztem fel. Shige anyukája egy kicsit megilletődött ezen a bemutatkozáson, mivel még köszönni sem köszöntem. - Áh! Bocsánat! Nagyon örülök – nevettem idegesen, miközben beléptünk az előszobába.
- Ezt sokszor mondják – nevetett aranyosan az anyukája és a fiára nézett. - Igaz?
- Hát, én nem tudom – nézett ránk furcsán Shige. - Szerintem annyira nem hasonlítunk – mondta, miközben levettük a cipőinket és felvettük a vendégpapucsot. - Hol van apa? - lépett be a nappaliba. A ház olyan melegséget árasztott, hogy mire észbe kaptam, már fülig ért a szám és egyre alább hagyott az idegességem.
- Jövök, jövök – hallottam egy hangot a szomszéd szobából, majd nyílt az ajtó és kilépett rajta egy aranyos tekintetű férfi. - Nem találtam a nyakkendőmet – nevette el magát.
- Apa, minek akarsz nyakkendőt húzni? – nevetett rázkódó vállal Shige.
- Jól kell kinéznem a fiam barátnője előtt! - erősködött, mire én is elnevettem magam és meghajoltam. - Shigeaki már sokat beszélt rólad!
- Gondoltam – bólintottam mosolyogva. - Mivel nem is csodálkoznak azon, hogy nem vagyok japán.
- Már nagyon rég tudjuk! - Shige anyukája kedvesen a kanapé felé terelt és tett elém egy csésze teát. - Már azóta beszél rólad, hogy oda mentél dolgozni.
- Eh? - lepődtem meg teljesen, mert ez egy olyan információ volt, amire nem számítottam. Az apukája leült az ablak melletti fotelba és mosolyogva hallgatta feleségét.
- Én mindig mondtam neki, hogy milyen kivételes vagy és hogy mennyire hasonlítotok – magyarázta az anyukája, én meg kezdtem igazán zavarba jönni és felvont szemöldökkel Shigére pillantottam, aki mellettem foglalt helyet a kanapén és térdére kulcsolva kezét visszafolytott mosollyal pislogott az anyukájára.
- Mikor történt az a botrány azzal a lánnyal, – kapcsolódott a beszélgetésbe az apukája is – nagyon sokat beszélt velünk, mert nem igazán vannak titkaink egymás előtt, és tudod… Mi mégis csak szülők vagyunk, akik aggódnak a gyerekükért.
- Igen – bólintottam komolyan, visszaemlékezve arra az időszakra.
- Mondta, hogy mennyit segítettél neki és bár nem akarta belátni, mi már akkor tudtuk, hogy sokat jelenthetsz neki.
- De aztán ismét újságba került miattam – tettem hozzá halkan.
- Na és? Te semmi rosszat nem tettél! - csóválta a fejét az anyukája, én meg úgy éreztem, maga Fuji-san zuhan le a mellkasomról.
- Látod? - nézett rám Shige és megsimította az arcomat.
- Szerettük volna megköszönni, hogy mindig a fiunk mellett vagy, ezért akartunk meghívni – magyarázta Shige anyukája és már fel is pattant. - Megyek is és előkészülök az ebédre.
- Segítek! - pattantam fel azonnal.
- Maradj csak – szólt vissza kedvesen. Míg várakoztunk, Shige apukájával arról beszéltünk, hogy milyen nehéz volt az elmúlt időszak a baleset miatt. Annyira feloldóttam, hogy még én is meglepődtem. Úgy éreztem, nem találkoztam még ilyen kedves és elfogadó szülőkkel, akik csak azt nézik, mi a legjobb a fiuk számára. Mikor asztalhoz ültünk, örömmel láttam, hogy az előétel gyoza.
- Shige mondta, hogy képes vagy egy egész hadseregnek valót megenni belőle – mondta az anyukája lelkesen és szedett a tányéromra.
- És udonból is, igaz? - nézett rám Shige.
- Hát igen – bólintottam nevetve.
- Meg angol reggeliből is, ugye? - folyatta tovább.
- Jól van már, na! - szóltam rá égő fejjel, mert szerintem a szülei így is felfogták, hogy szeretek enni.
- A crépe-ről nem is beszélve – harapott bele a gyozájába, mit sem törődve velem.
- Az édességből sosem elég! - vett védelmébe az anyukája és összenevettünk.
Az ebéd olyan jó hangulatban telt, hogy észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. Shige szülei nagyon sokat meséltek Shige gyerekkoráról, meg arról, hogy mennyit költözködtek egyik helyről a másikra. Rólam is kérdezgettek, de sosem tolakodóan és egyáltalán nem éreztem kényelmetlenül magam. Mikor Shige anyukájával éppen nagyon jól elmerültünk valamamilyen témában, vagy az apukája megígérte nekem, hogy születésnapomra egy egész horgászkészletet vesz nekem ajándékba, miután bevallottam, hogy nagyon szeretnék megtanulni horgászni, a szemem sarkából láttam, hogy Shige az asztalon könyökölve mosolyogva figyel engem. Úgy éreztem, igazán megnyugtatja, hogy bemutathatott a szüleinek, akik látszólag megkedveltek engem.
Késő délután volt már, mikor Shige felvetette, hogy ideje lenne indulni az idősek otthonába. Az épület még kintebb volt, de nem kellett túl sokat gyalogolnunk, és már nem is volt akkora hőség. Az idősek otthona egy fákkal és egy hatalmas füves térrel körülvett helyen volt. Amikor beléptünk, Shige azonnal meglátta nagypapáját, aki az egyik ablak melletti asztalnál ült és éppen evett.
- Jii-chan! - szólt oda neki, mire a bácsi lassan felénk fordította a fejét.
- Oh, megjött az író unokám! - örült meg, mikor odaértünk mellé, én pedig mosolyogva összenéztem Shigével. Mikor a nagypapa észrevett engem, érdeklődve végignézett rajtam. - Van egy lány unokám is? - kérdezte, én pedig halkan elnevettem magam, mert annyira aranyos volt.
- Nincsen, apa! - mondta Shige apukája.
- Ő itt a barátnőm – mutatott be Shige, én pedig megfogtam a bácsi kezét és meghajoltam.
- Nahát! - kiáltott fel és összecsapta a két tenyerét. Olyan boldognak tűnt a tudattól, hogy az unokájának barátnője van, hogy már-már könnybelábadt a szeme. - Nem hittem volna, hogy az író unokámnak előbb lesz barátnője, mint az énekes unokámnak.
- Hát igen, Jii-chan – bólintott Shige mosolyogva. - Az író unokád most ügyesebb volt.
- Mondd meg a testvérednek, hogy neki se ártana már egy barátnő – mondta a bácsi, majd lassacskán felállt és a járókeretjéhez nyúlt.
- Igenis, igenis – hagyta rá halkan Shige és gyengéd mosollyal megfogta a bácsi karját, hogy visszakísérje a szobájába. Mikor mind elindultunk a szoba felé, a nagypapa visszafordult és Shige szüleire nézett.
- Most szeretnék a két unokámmal visszamenni, szóval várjatok csak itt – mondta, majd csak úgy megfordult és rám mosolygott. Shige szülei összenevettek.
- Jójó, menj csak, apa! - szólt Shige apukája és intett neki. - Vigyázz magadra.
- Nagyon elfáradtam – mondta a bácsi, miközben lassan elindultunk. - Az egyik ápolónő folyamatosan beszél hozzám. Néha már az agyamra megy!
- Biztosan tetszel neki, Jii-chan – mondta neki Shige.
- Gondolod? - mosolyodott el.
- Szerintem is! Mert nagyon szépek a szemei! - paskoltam meg a bácsi karját, mire ő erőtlenül elnevette magát.
- Nehogy elmondd a nagyanyádnak – fordult az unokája felé. Shige elnézett a nagypapája feje felett és rám mosolygott. Mikor elértünk a szobájához, segítettünk neki lefeküdni.
- Akkor megyünk is Jii-chan. Aludj csak – búcsúzott Shige és megölelte.
- Eljöttök máskor is?
- Persze, hogy eljövünk – ígérte meg Shige.
- Gyere te is, jó? - nézett rám, mire nagyot bólintottam.
- Mindenképp – mosolyogtam és megszorítottam a kezét. A bácsi lefeküdt és pár pillanat múlva már aludt is.
- Mindig ilyen gyorsan alszik el – nevetett Shige. Még megigazította takarót a nagypapáján, majd kézen fogott és kimentünk a szobából. A szülei már kint voltak és együtt indultunk vissza a házhoz. A kapu előtt megálltunk, mert Shigével indulni készültünk.
- Köszönöm, hogy eljöhettem – hajoltam meg Shige szülei előtt. Az anyukája megfogta a kezem és kedvesen a szemembe nézett.
- Mi köszönjük, hogy a fiunk mellett vagy. Shige sosem volt túl szerencsés a kapcsolatok terén, mivel nem mozdul ki túl sokat és nehezen ismerkedik. Emellett tudod… vannak azok az idegesítő lányok, akik azt mondják, hogy nem népszerű meg minden.
- Igen… Sajnos hallottam róluk – sóhajtottam bosszúsan.
- Ezért hálásak vagyunk, hogy végre talált magának valakit, akire biztos pontként tekinthet – mondta az apukája.
- Biztos pont… - visszhangoztam halkan és éreztem, hogy könnybelábad a szemem.
- Na, ne sírj már! - csípett bele az oldalamba Shige.
- Bocsánat! - nevettem el magam és megtöröltem a szemem. Mikor harmadszorra is megígértem nekik, hogy ismét eljövünk, beültünk a kocsiba és elindultunk vissza a szállodába. Az úton boldogan gondoltam vissza az elmúlt pár órára és le sem lehetett törölni a vigyort az arcomról.
- Na? Megnyugodtál? - tette a combomra a kezét Shige.
- Igen. A szüleid hihetetlenül jó emberek – néztem rá csillogó szemekkel.
- Azt hiszem, nagyon szeretnek téged. De azért nálam jobban nem – nevette el magát aranyosan. Áthajolva nyomtam az arcára egy puszit, majd felhangosítottam a rádiót, mert éppen a Chankapaanát játszották. A fél óra alatt, míg meg nem érkeztünk arra gondoltam, mikor éreztem magam utoljára ilyen gondtalannak és végtelenül hálás voltam Shigének, amiért egy kicsit kihúzott a Koyama okozta szomorú napjaimból. Mikor megérkeztünk a szállodába, becsengettem barátnőmékhez, mert Viki írt üzenetet, hogy ha végeztem, szóljak be nekik.
- Na? Milyen volt? - kérdezte izgatottan Viki, mikor ledobtam magam az ágyra. Tegoshi éppen akkor lépett ki a fürdőből, nyakában egy törölköző lógott.
- Szia! - intettem neki boldogan, majd miután mindent elmeséltem nekik és Vikivel kiörültük magunkat, láttam, hogy valami komoly dologról akarnak beszélni.
- Elmondtad Shigének, hogy mi volt tegnap? - kérdezte Tegoshi, mire rögtön összeugrott a gyomrom.
- Nem, most akartam. Miért? - néztem hol rá, hol Vikire.
- Csak szerintem jobb, ha tőled tudja meg, és nem Koyamától – magyarázta Viki.
- Tudom – bólintottam. - Koyamával mi van?
- Próbáltam vele beszélni – kezdte Tegoshi –, de folyton csak azt mondja, hogy vele minden rendben. Szerintem várjunk, hátha elmondja magától.
- Dehát Massu már tudja! - méltatlankodtam.
- De ha Tegoshinak elmondja, ő elmondaná nekem, én meg neked – vezette le barátnőm.
- Ez igaz, de akkor is – erősködtem. - Amúgy mentek valahova? - néztem végig Tegoshin, akin farmer volt és egy szürke póló.
- Moziba – válaszolt Viki.
- Vigyázzatok, nehogy meglássanak titeket – intettem óva őket, majd felálltam, hogy induljak, de éppen akkor csengettek, szóval ha már az ajtóhoz mentem, kinyitottam. Koyama állt előttem és mikor meglátott, habozott. Látszólag nem számított arra, hogy én is ott leszek.
- Mi az? - kérdezte Tegoshi.
- Csak kérdezni akartam valamit, de nem is fontos! Majd később beszélünk – nézett el a vállam felett és azzal sarkon fordult és elment. Mire kiléptem az ajtón, már bent is volt a szobájában.
- Tök… - lépett mellém barátnőm és megsimította a karom. Lehajtottam a fejem és a számba harapva próbáltam visszatartani a sírást. Úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni, hogy Koyama ennyire kerül, ráadásul fogalmam sem volt róla, miért. Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot, majd jó mozizást kívánva Vikiéknek a szobánk felé indultam.
- Reni, hívott az egyik koncertszervező és- kezdte Shige, ahogy beléptem az ajtón, de mikor meglátta az arcom, megakadt. - Mi a baj? - lépett oda hozzám és próbálta elkapni a tekintetem. Leültem az asztalhoz és a Shige által előkészített kávémba kortyolva vettem egy mély levegőt.
- El akarok mondani neked valamit – mondtam félve, mire Shige leguggolt elém és bátorítóan rám mosolygott.
- Hallgatlak – szólt kedvesen. Ezután mindent elmeséltem neki, ami előző este történt, Koyamától egészen az újságíróig.
- Mondtam már, hogy nem számít, ha megtudják, hogy a barátnőm vagy – simogatta meg az arcom Shige, mikor a mondandóm végére értem.
- Én csak nem akarok véletlen olyan megjegyzést tenni, amivel neked ártok – magyaráztam halkan és lesütöttem a szemem.
- Olyat nem tudsz. Azzal, hogy beismered, hogy a barátnőm vagy, nem ártasz nekem. Jó? - kihúzott egy széket az asztaltól és leült velem szemben, majd megfogta a kezem. - A riporterek már csak ilyenek. De hidd el, hogy nemsokára leszállnak a témáról – mosolyodott el megnyugtatóan, miközben az ujjaimat morzsolgatta.
- Jó… - mosolyodtam el én is halványan, de csak egy pillanatra.
- Téged jobban zavar most Koyama, ugye? - kérdezte, mintha csak hallotta volna, mire gondolok.
- Nem tudom, miért viselkedik így, ráadásul csak velem – remegett meg a hangom a visszatartott sírástól.
- Ennyire zavar? - szólt halkan, ahogy szomorúan az arcomra nézett.
- Igen – bólintottam a sírás küszöbén. - Hiszen ő olyan, mintha a testvérem lenne. Vagy a legjobb barátom. Aki mindig vigyáz rám. És hirtelen, ok nélkül így viselkedik velem. Olyan érzés, mintha csak én gondoltam volna úgy, hogy közel állunk egymáshoz - szipogtam halkan. Shige megtörölte az arcom, majd néhány másodpercig elgondolkodva nézett rám.
- Oké – vett egy mély levegőt. - Akarsz beszélni vele?
- Koyamával? - kérdeztem vissza.
- Igen – bólintott elképesztően kedves mosollyal.
- Egyedül? - rémültem meg, mert nem voltam kész arra, hogy végighallgassam a mondandóját.
- Elmegyek veled – nevetett Shige és megcsókolt.
- Jó – bólintottam gyorsan, mielőtt meggondolom magam. Valamiért a tudat, hogy nyíltan meg kell kérdeznem Koyamától, miért viselkedik így, nagyon megijesztett. Shige oldalán átsétáltam a néhány ajtóval arrébb lévő szobához, majd becsengettem. Shigével együtt vettünk mély levegőt, majd mikor az ajtó kinyílt, olyan gyorsan kezdett verni a szívem, hogy úgy éreztem, széttöri a bordáimat.
- Mi az? - nézett végig rajtunk Koyama, mikor egyikünk sem szólalt meg.
- Rajta – tolt előrébb gyengéden Shige, én pedig a kezeimet tördelve megálltam Koyama előtt, és már azelőtt könnyezni kezdtem, hogy megszólaltam volna.
- Te sírsz? - pislogott döbbenten és kérdőn Shigére pillantott.
- Koyama… - szólaltam meg remegő hangon, majd kedvenc lídöröm szemébe nézve előtörtek a könnyeim. - Te utálsz engem? - kérdeztem rekedten.
- Eh? - Koyama ismét rémülten Shigére nézett, de ő még mindig nem mondott semmit. - Miért utálnálak?
- Mi az, hogy miért? - kérdeztem vissza nagyot nyelve. - Mostanában folyton kerülsz, nem is beszélsz velem, még csak rám sem nézel! Ha valami rosszat tettem, akkor mondd el!
- Mit tettél volna? - kérdezte még mindig megijedve, amiért sírok és kissé lehajolt, hogy a szemembe nézzen.
- Nem tudom! Ezt kérdezem! - kiabáltam rá sírva. - Miért viselkedsz így velem? Nem gondolod, hogy legalább engem be kéne avatnod?
- Semmi rosszat nem tettél! - mondta gyorsan Koyama, majd megfogta a két vállamat - Én nem azért kerültelek, mert utállak! Fogalmam sem volt róla, hogy ezt gondolod!
- Akkor miért csináltad? Mert nem hiszem, hogy az én érdekemben volt – néztem rá vádlón. Bár látásomat elhomályosították a könnyek, annyit láttam, hogy tekintete szomorúvá vált.
- Elmondom! Elmondom most rögtön, jó? - bizonygatta Koyama. - Csak ne sírj!
- Akkor… - kérdeztem hüppögve. - Nem utálsz engem?
- Már hogy utálnálak téged? - nevette el magát hitetlenül.
- Jó tudni… - mondtam rekedten, majd csuklottam egyet.
- Shige – nézett legjobb barátjára Koyama. - Megölelhetem?
- Persze! - nevette el magát halkan Shige. Koyama gyengéden magához ölelt, mire kitört belőlem minden, amit az elmúlt időben magamban tartottam. A pólójába kapaszkodva köhögve és csukladozva sírtam épp úgy, mint amikor egyszer megvígasztalt.
- Ne haragudj – szólt halkan Koyama a hüppögésem közepette és simogatni kezdte a hátam. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy így fog érinteni.
- Szerinted hogy érintene? - ütöttem meg a karját. - Olyan vagy nekem, mintha a családom lennél!
- A családod? - kérdezett vissza és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Igen... - szipogtam és bólintottam egyet a vállába. - Ezért megijedtem, hogy én nem vagyok neked fontos többé...
- Köszönöm - mondta rövid hallgatás után.
- Te csak ne köszönd! - ütöttem meg még egyszer a karját és hallottam, hogy a háttérben Shige halkan elneveti magát.
- Igen, igazad van, többé nem viselkedek így, jó? - tolt el magától és megtörölte az arcomat. Olyan bűnbánóan nézett rám, hogy nem tudtam többé haragudni rá. Elmosolyodtam, amitől látszólag megkönnyebbült és megsimogatta a fejem. Szinte éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől felszabadul a mellkasom, mintha levették volna róla a súlyos terhet.
- Tényleg ne haragudj – mondta ismét, mire megráztam a fejem.
- Akkor elmondasz mindent, ugye? - kérdezte Shige, Koyama pedig komoran bólintott és beterelt minket a szobájába. Miután csinált nekem mézes-citromos teát, hogy megnyugodjak, leült velünk szemben az asztalhoz, és két kezét az asztallapra téve vett egy mély levegőt.
- Az onsen után, mikor visszamentünk a szállodába, Sakura még akkor felhívott.
- Sakura? - kérdeztem. - A barátnőd?
- Igen – bólintott Koyama, én pedig megfeszült izmokkal hallgattam. - Ő eredetileg divattervező akart lenni, de nem sikerült elhelyezkednie, ezért újságíró lett, de nem valami sikeres - magyarázta szomorú mosollyal. - A dolgok sosem úgy jöttek össze neki, ahogy ő szerette volna és sosem kapott elismerést a munkahelyén. Ami nem csoda, hiszen nem végzett olyan egyetemet, csak egy ismerőse segítségével jutott be a magazinhoz. Egyre kevésbé vesznek róla tudomást és szinte nem is kap semmilyen munkát. Emiatt sokat romlott a köztünk lévő kapcsolat és még az is közbejött, hogy intézkednem kellett a rólatok megjelent cikkek miatt és nem tudtam rá eleget figyelni. Az utóbbi időben mintha velem akarná elfeledtetni, hogy nem alakul jól az élete. Próbáltam neki segíteni, amikor csak tudtam, mert… - itt egy pillanatra megakadt, hogy összeszedje magát. - Én tényleg szeretem őt. Aztán egy nap lelkesen jött hozzám, azt mondva, hogy támadt egy ötlete. Mivel sokat beszélek neki a munkámról,rólad is tud – nézett rám, én pedig bólintottam. - Azt mondta, szólhatnék neked, hogy fogadd fel őt magad mellé.
- Eh? - döbbentem le teljesen, mert mindenre számítottam, csak erre nem.- Dehát ő újságíró, nem?
- Un – bólintott. - Valószínűleg azért, hogy így egy jobb munkahelye lehessen és az én közelemben maradhasson.
- De te erről nem szóltál nekem.
- Nem akartam – rázta meg a fejét.
- Miért?
- Mert tudtam, hogy valahogy úgyis segíteni akartál volna neki. Ha nem miatta, akkor miattam – mosolygott rám úgy, mintha már ezer éve ismerne. Erre nem reagáltam, mert valószínűleg valóban ezt tettem volna. - Ő nem erre a pályára való. Tudtam, hogy nem felelne meg az elvárásoknak és hogy előbb-utóbb csak még jobban romlana a kapcsolatunk. Ezért nem szóltam neked, de nem akartam neki hazudni, mert folyton azt kérdezgeti, hogy beszéltem-e már neked erről.
- Eh? Vagyis neki megígérted, hogy rákérdezel? - kérdezte Shige átlátva a helyzetet.
- Először ez volt a tervem, de miután gondolkoztam rajta, rájöttem, hogy nem lenne helyes. Ezért próbáltalak kerülni, nehogy véletlen elmondjam, vagy rákérdezz, és nem akartam neki azt mondani, hogy még nem beszéltem veled, miközben…
- Miközben beszéltél – fejeztem be helyette a mondatot.
- Sajnálom… - nézett a szemembe. - Nem vagyok valami jó a hazugságokban, ezért nem jutott jobb ötlet az eszembe.
Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Úgy tűnt, Koyama megkönnyebbült azzal, hogy beszélt nekünk erről.
- És most? - kérdezte Shige.
- Beszélnem kell vele, hogy ez így nem mehet tovább – szögezte le határozottan, mire mindketten bólintottunk.
- Hát ennyi lenne – húzta ki magát rövid csend után és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan, mert ismét úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.
- Igyekszem jól lenni – bólintott nagyot, mi pedig Shigével bátorítóan rámosolyogtunk. Ezután, mivel későre járt, és Koyama nagyon kimerültnek tűnt, egyedül hagytuk. A szobánkba visszatérve mindketten a gondolatainkba mélyedve ültünk az ágyon és tudtam, hogy Shige is azon töri a fejét, hogyan tudna Koyamán segíteni. Aznap este már nem csináltunk semmi különöset, csak bámultuk a bekapcsolt TV-t és halkan beszélgettünk, majd korán elaludtunk.
A másnapi próbán Koyama ismét a régi volt velem, aminek a hatását mindenki észrevette rajtam. És Koyamán is, mivel többé nem volt köztünk az a távolság. Annyira hiányzott a társasága, hogy képtelen voltam betelni vele és rájöttem, mennyire hálás vagyok azért, hogy Koyamát a barátomnak tudhatom. Egyébként minden ment tovább a rendes kerékvágásban, ezek a változások csak köztünk történtek, a staffosok és a juniorok semmit nem vettek észre belőle. A próba már negyedik órája tartott, szóval mindenki eléggé le volt izzadva, és mikor már sokadszorra táncolták el a Pokoponpekorya-t, Vikivel ledobtuk magunkat a székre, de a refrénre mégis felálltunk és a háttérben kipróbáltuk, milyen a magyar csárdás a skót duda alatt. Nagyon jól elvoltunk vele, amíg észre nem vettük, hogy mindenki minket néz, szóval miután kiszórakozták magukat, folytatták a próbát. Az egész nap a próbákra ment el, csak egyszer ültek le rendesen enni valamit, aztán mentek vissza táncolni, vagy éppen a kosztümökről beszélni. A próba végén Koyama először távozott azt mondva, hogy ha visszajött, elmond mindent, szóval mi elmentünk vacsorázni, majd visszamentünk a szállodába. Úgy gondoltuk, megnézünk együtt egy filmet, szóval mindenki összegyűlt Massu szobájába és betett valamilyen vígjátékot, de őszintén szólva egyáltalán nem tudtam rá figyelni. Az egész film alatt Koyamán járt az agyam és hogy mi az, amit el akar mondani nekünk. Már csak fél óra volt hátra belőle, mikor Koyama megérkezett, szóval a filmet kikapcsolva leültünk mind az asztalhoz és feszülten vártunk.
- Találkoztam Sakurával – kezdte Koyama, mi pedig bólintottunk. - Beszéltem vele és elmondtam neki, hogy nem tudom elintézni, hogy az ügynökségnél dolgozzon.
- És? - kérdeztem halkan.
- Meglepőn jól fogadta – felelte mosolyogva Koyama, majd idegesen morzsolni kezdte az ujjait. - Azt mondta, ő is döntött.
- Miről döntött? – kérdezte Tegoshi.
- Azt mondta, Franciaországba akar menni, hogy divatot tanuljon, mert nem akar mással foglalkozni.
- Eh? De akkor… - kezdtem, de féltem befejezni, viszont Massu megtette helyettem.
- Szakítotok, nem?
- Nos… - húzta el a száját félénk mosollyal Koyama. - Épp ellenkezőleg. Azt kérte, hogy házasodjunk össze – jelentette ki gyorsan, mire a szobában megdermedt a levegő, én pedig úgy éreztem, mintha egy hurok szorulna a nyakamra. Nem kaptam levegőt. Shige a mellettem ülő széken ült, és ahogy összeértek a karjaink, éreztem, hogy hirtelen megfeszülnek az izmai.
- Házasság… - visszhangozta döbbenten Tegoshi és látszólag ő sem találta a szavakat.
- Mit feleltél? - kérdezte Shige egyenesen Koyama szemébe nézve. Mindannyian erre voltunk kíváncsiak.
- Azt mondtam, adjon nekem pár napot – válaszolta halkan Koyama, nekem pedig erre a kijelentésre elkerekedett a szemem és indulatosan felálltam, ezzel meglökve az egész asztalt, mire mindenki döbbenten nézett rám.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy belemész ebbe az őrült ötletbe? - kérdeztem remegő hangon.
- Mondtam, hogy még gondolkozok rajta… - ismételte meg magát Koyama csitítóan, a szemembe nézve.
- Nemet kellett volna mondanod! - vágtam rá, szinte meg sem várva, hogy végigmondja, amit akar.
- Várj, Reni, ezt nem neked kellene eldöntened – szólt halkan Massu, én pedig nem akartam hinni a fülemnek.
- Akkor te mit mondasz, Massu? - mutattam rá és vártam a válaszára.
- Én sem tudom, hiszen nem látom annyira a kapcsolatukat.
- Nekem rossz érzésem van – csóváltam a fejem tiltakozva.
- Tök, ne beszélj így, nekünk támogatnunk kell Koyamát a döntésében – szólt barátnőm.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten. Tegoshira néztem, aki eltűnődve nézte barátnőjét, de nem mondott semmit. Úgy éreztem, mintha fejbevertek volna. - Azt ne mondd, hogy szerinted jó ötlet! - mondtam egy kicsit hangosabban.
- Nem mondok semmit, mert nem tudhatjuk, mit érez Koyama! - emelte fel ő is a hangját. Lefagyva néztem vele farkasszemet, majd a néma csendben ülő társaságra pillantottam, akik csak figyeltek minket, de nem akartak részt venni a vitánkban. Képtelen voltam többé visszatartani a felháborodásomat, szóval gondoltam, inkább otthagyom őket, hadd tanakodjanak a házasságon, úgysem tudtam volna megértetni magam velük. Már az ajtónál voltam, mikor Viki utánam szólt.
- Ne akarj megint elmenni! Nem lehetne, hogy esetleg higgadtan átbeszéljük? - állt meg előttem.
- Nem, nem lehet – hajoltam előre és értetlenül széttártam a karom. - Fel nem tudom fogni, mi az, amit ebben a házasságban támogatni kellene.
- Ne beszélj úgy róla, mintha tudnád, miről van szó!
- Igazad van, nem tudom! - kiabáltam hullámzó mellkassal. - Csak azt tudom, hogy Koyama folyamatosan szenved a barátnője miatt, aki éppen arra készül, hogy a világ másik végére költözzön, de! Azért a házasságot szeretné…
- Attól, hogy elköltözik, még visszajöhet, nem? - kérdezett vissza Viki úgy, mintha ez magától értetődő lenne.
- Komolyan? Oh, igen, nem gondoltam arra az opcióra, hogy belemehet a házasságba, aztán hadd várjon, hátha visszajön! - nevettem el magam hitetlenül.
- Én is el akarok menni Hokkaidóra, de vissza is akarok jönni! Akkor azt mondod, addig ne is házasodjak össze Tegoshival?
- Ez a kettő nem ugyanaz!
- Miért ne lenne ugyanaz?
- Mert nem ugyanaz és kész! Miért nem veszed észre?!
- És te miért nem fogod fel, hogy nem neked kell döntened Koyama helyett? Azt hiszed, te vagy az egyetlen ember, aki közel áll hozzá? És hogy csak te tudod, hogy mi a jó neki? - vágta a fejemhez dühösen, ami olyan rosszul esett, hogy még a lélegzetem is elakadt. Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, majd az alsó ajkamba harapba beletúrtam a hajamba és rá sem nézve a többiekre kiviharzottam a szobából, becsapva magam után az ajtót.
A szobánkba érve bezárkóztam a fürdőbe és az ajtónak vetve a hátam sírni kezdtem. Annyira mérges voltam, hogy levegőt sem kaptam, de nem tudtam, pontosan mi dühített fel ennyire. Koyama barátnője, a fiúk hallgatása vagy Viki, akitől arra számítottam, hogy legalább ő kiáll mellettem. Kis idő múlva, amikor már abbahagytam a sírást, csak bambán bámultam ki a fejemből, halk kopogást hallottam. Kinyitottam az ajtót és beengedtem Shigét, aki leült mellém a földre, a vállára vonva a fejemet megpuszilta a homlokom, majd egy darabig nem mondott semmit.
- Ne haragudj – szólaltam meg egy idő után.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Valamiért úgy érzem, rosszul teszem, hogy nem támogatom Koyamát, de képtelen vagyok meglátni a jót ebben a dologban.
- Jól van ez így – mosolygott rám Shige. - Nem kell eltitkolnod, amit gondolsz, és mind tudjuk, milyen vagy, ha másokról van szó, így senki nem haragszik rád.
- Csak Viki – mondtam szomorúan és egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Biztosan kibékültök – simogatta meg az arcom.- A legjobb barátnőd, ezért meg fogja érteni, mit miért csináltál. - Erre nem válaszoltam, csak remegősen sóhajtottam, és hagytam, hogy Shige a fejemet simogassa ott, a fürdő padlóján, míg egy kicsit meg nem nyugodtam.
A következő két napban nem esett szó Koyama barátnőjéről, mindenki a koncertre készült. Vikivel alig beszéltem pár szót, amitől megint olyan érzésem volt, mint mikor Koyama került. Azzal a különbséggel, hogy barátnőm nyilvánvalóan mérges volt rám, és csak akkor szólt hozzám, amikor muszáj volt. A fiúk igyekeztek nem kimutatni az érzéseiket és én sem kérdeztem tőlük, miről beszéltek, miután elmentem. Koyama, ha lehet, csak még kedvesebb volt velem és még jobban odafigyelt rám, amitől erős lelkifurdalásom lett, mert úgy éreztem, tönkreteszek egy számára értékes dolgot.
- Sajnálom, Koyama - szóltam halkan a legutolsó próbatermi próbán. Koyama és én egymás mellett ültünk a földön, a programtervező tábla előtt, térdünket felhúzva, mellettem Shige pedig éppen a cipőfűzőjét kötötte meg, mert Tegoshi az elmúlt negyed órában azzal szórakozott, hogy táncolás közben direkt rálépett a lábára, ezzel kioldva a fűzőjét. Barátnőm Tegoshi és Massu társaságában még egyszer átnézte az Osaka-jo Hall tervrajzát, én pedig szomorúan figyeltem őt.
Koyama még odaszólt valamit az egyik juniornak, aki vele viccelődött, majd felém fordult.
- Mit sajnálsz? - kérdezte türelmesen. Fejemet a felhúzott térdeimen pihentetve, bűnbánóan pislogtam rá.
- Úgy érzem, mintha épp az ellenkezőjét akarnám annak, ami téged boldoggá tenne.
- Ez nem igaz - mondta azonnal Koyama. - Azért vagy most haragban a legjobb barátnőddel, mert ilyen makacsul kitartasz a véleményed mellett, igaz? - nézett Viki felé.
- Ő pedig azért van haragban velem, mert ki nem állhatja, ha beleszólok más életébe - néztem én is a barátnőm felé egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- De én hálás vagyok érte - hajolt előrébb, hogy a szemembe nézhessen.
- Olyan, mintha ő lenne a felelős azért, hogy kivel járhatsz és kivel nem, igaz? - kérdezte Shige Koyamára pillantva.
- Igen - nevetett Koyama.
- Ez nem igaz! - néztem felháborodva Shigére. - Én csak... Csak nem akarom, hogy Koyama boldogtalan legyen.
- Tudom, tudom - nyugtatgatott Koyama, miközben vizesflakonját fogva felállt, hogy visszamenjen próbálni, de még visszanézve rám mosolygott. Shigére néztem, aki legjobb barátját figyelve gondterhelt mosollyal felsóhajtott.
- Hát, örülnék, ha lassan dűlőre jutna - vallotta be, majd miután nyomott egy puszit a fejemre, ő is felállt és folytatta a próbát.
A hétvégi koncertekig így telt az idő. Nem akartam Koyamánál felhozni a témát és senki más sem, mert teljesen nyilvánvalónak tartottuk, hogy először sikeresen végig kell csinálnunk a koncerteket. Miután a vasárnapi koncert is véget ért, mindannyian elmentünk vacsorázni, a juniorokkal együtt. Mivel én annyira nem ismertem őket, - Taigán kívül - leginkább a fiúk társaságában ücsörögtem, de nem akartam, hogy ők is csak velem legyenek, szóval amikor éppen jól elbeszélgettek, szóltam Shigének, hogy én kimegyek szívni egy kis friss levegőt. Tegoshi és Koyama éppen a hosszú asztal elején énekeltek egy számomra ismeretlen dalt, de látszólag nagyon jó volt a kedvük, mert az egész terem zengett tőlük. Mosolyogva otthagytam őket és kiültem az étterem előtti kis teraszra, ahol le tudtam lógatni a lábamat. Az esti friss levegő jót tett a bent felforrósodott arcomnak és elmerengve gondoltam vissza az elmúlt két napra. Mindkét koncert sikerrel zárult, de teljesen magamra voltam utalva azzal, hogy hogyan is szokjam meg a rajongók pillantásait, mivel már természetesen felismertek. Túl sok változást nem vettem észre rajtuk azon kívül, hogy többször éreztem a hátamon a tekintetüket, és sokkal nehezebb volt feléjük fordulva őket fotóznom. Gondolataimból lépések hangja zökkentett ki.
- Ah, itt van, itt van - hallottam Massu hangját, majd hátrafordulva megpillantottam őt és Tegoshit.
- Nem tudtuk, hova tűntél! - háborgott Tegoshi, és ledobta magát mellém. Értetlenül pislogtam rá.
- Hát, ez egy hatalmas hely. Gratulálok, hogy megtaláltatok - paskoltam meg a vállát.
- Nem vagy vicces - dobott az ölembe egy csomag édességet.
- Mi újság? - ült le a másik oldalamra Massu, mire megvontam a vállam.
- Nem vagyok jó a nagy összejövetelekben.
- Vagy úgy - bólintott.
- De ti menjetek csak vissza. Mielőtt Viki lecsap valakire - néztem Tegoshira.
- Ne idegesíts! - húzta fel az orrát. - Eldöntöttem, hogy nem fogom mindig szemmel tartani, kivel van és mit csinál.
- Hű! - bólintottam elismerően. - Egészen fejlődőképes vagy.
- Ugye? - dőlt hátra elégedetten. - És ti? Még nem békültetek ki?
- Amint látod - tártam szét a karom szomorúan. - Szerintem még nem haragudott rám ennyire, mióta barátok vagyunk.
- Hogy viseled? - kérdezte Massu halkan.
- Még bírom...
- De már nem sokáig - látott át rajtam Tegoshi, mire lehorgasztottam a fejem és szomorúan néztem az ölemben lévő édességet. Mikor egy hatalmasat sóhajtottam, Massu megsimogatta a hátam, majd a fejembe nyomta a kalapját. Aztán visszaküldtem őket, mielőtt megfeledkeznek arról, hogy ez az este nekik szól. De kis idő múlva Shige jött ki és egy csomag mogyoróval helyet foglalt mellettem. Fejjebb toltam a fejemen a kalapot és miután hosszasan megcsókoltam, elkezdtük együtt csipegetni a mogyorót. Egy darabig még kint ültünk, aztán mindenki készülődni kezdett és lassacskán elindultunk vissza a szállodába.
Másnap reggel, mikor az esti repülőúthoz csomagoltam, üzenetet kaptam Koyamától, amiben arra kért, hogy menjek el egy bizonyos helyre, mert ő ott fog várni. Mivel este nem nagyon érintkeztem vele a vacsora miatt, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. Az üzenetet Shigének is megmutattam, és egy pillantással megbeszéltük, hogy együtt megyünk. A cím egyébként egy áruház mélygarázsa volt, amitől elég erős deja vu érzésem lett és eszembe jutott, hogy hogyan hallgattam ki egy ugyanilyen garázsban Shiori és Shige beszélgetését. Mikor odaértünk, megtaláltuk a kisbuszt, és mellette ott állt Koyama, de nem volt egyedül. Shigével egymásra néztünk és gyorsan egy oszlop mögé bújtunk. Kisvártatva a lány megszólalt.
- Arról akarsz beszélni velem, amit mondtam, ugye? - kérdezte félve.
- Igen – felelte halkan Koyama. - Én… nem akarlak feleségül venni. - jelentette ki, mire én idegesen megszorítottam Shige karját, aki szintén visszatartott lélegzettel figyelte a jelenetet.
- Nagy nehezen iderepültem, hogy veled lehessek, erre ez a válaszod? - kérdezte Sakura hitetlenül.
- Éppen erről beszélek – vágta rá Koyama. - Ne rajtam keresd a boldogságodat.
- Ezt hogy érted?
- Te nem engem szeretsz, hanem az életet, ami nekem megvan, neked pedig nincs – mondta ki Koyama, de hallottam, hogy a hangja megremeg. Nagyot nyeltem és tudtam, mennyire nehezére esik neki kimondani ezeket a szavakat. A lány egy darabig nem szólalt meg, majd halkan sírni kezdett.
- Vagyis szakítani akarsz velem? - kérdezte szinte suttogva.
- Ez a leghelyesebb döntés – mondta csendesen Koyama. - Neked sokkal jobb lesz Franciaországban, mert nem fogsz belém kapaszkodni és a saját utadat járhatod. Nem így gondolod? - kérdezte gyengéden. Sakura hallgatott, nem tiltakozott Koyama döntése ellen és azt hiszem, ez elég válasz volt.
- Ég veled – mondta végül, megtörve a közéjük telepedő csendet. Aztán már csak a távolodó lépteit hallottuk és láttuk, hogy eltűnik a mélygarázs liftjében.
Ekkor Shigével előbújtunk a rejtekhelyünkről és Koyamához sétáltunk. A háta mögé érve már hallottam, hogy szipog, szóval nem ért váratlanul, hogy a síró arcával találtam szemben magam.
- Hát… szakítottunk – hajtotta le a fejét, szeméből csak úgy patakzottak a könnyek. Bólintottam, majd odaléptem hozzá és széles vállait átölelve hagytam, hogy elernyedjen a teste és rám nehezedjen egy kicsit. Mikor elengedte magát, csak még jobban sírt, amitől nekem is könnybe lábadt a szemem és olyan erősen öleltem, ahogy csak tudtam, hátha ezzel megszabadítom a fájdalom egy részétől. Shige megütögette Koyama hátát és könnyes szemekkel, gyengéd mosollyal nézett a legjobb barátjára, akinek visszavonhatatlanul összetörték a szívét.
- Így a helyes, ugye? - kérdezte a sírástól alig kivehetően. - Mert én nem tudom...
- Sajnálom, Koyama – mondtam halkan, mert nem tudtam válaszolni a kérdésére, csak szüntelenül simogattam a hátát.
Shige Koyama vállát paskolva próbálta nem elsírni magát, de csak nagyon nehezen tudta kipislogni a könnyeit. Mosolyogva figyeltem és mikor találkozott a tekintetünk, eltátogott nekem egy "Köszönöm"-öt, én pedig csak megráztam a fejem.
Ezután Koyama még nagyon sokáig csendben szipogott, akkor is, mikor beültünk a kocsiba, hogy visszamenjünk a szállodába. A szálloda felé Shige vezetett, én pedig Koyama karját simogatva próbáltam vígasztalni, miután titokban küldtem egy üzenetet Tegoshinak, hogy húsz percen belül megérkezünk és hogy készüljenek fel egy szerelmi bánatos Koyamára, így a szobánkba lépve nem lepődtem meg azon, hogy mindenkit ott találok egy hatalmas adag gyoza és hat főre elég crépe-el együtt.
No comments:
Post a Comment